Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-22 / 4. szám
Picatel bement a konyhába, és így szólt Tinto mátkájához:- Ne törd magad, leányom, nem kapsz többet érte. Hadd dolgozzék Segureja, ő másra úgyse jó. Beszélték, hogy egy nap sírva futott ki a rőt Tinto mátkája Picatel házából. Segureja ellátta a baját, csepp híján a derekát is letörte. Segureja, mesélik, azt mondta az embereknek:- Disznó... utolsó cafat... bebújt Picatellel az istállóba, hogy ott disz- nólkodjanak.- Aztán látta-e, Segureja anyó? - érdeklődtek az emberek.- Nem - felelte az asszony mert ha látom, megölöm. Meg én, ha látom!... Azóta Picatel és a rőt Tinto nem voltak jó barátok. Picatel kocsmájában kolbász csüng a gerendáról. Kolbász és ragacsos légypapír, amelyen még ott tapadnak a júliusi, augusztusi zümmögő és szemtelen legyek. A rőt Tinto vakmerő legény, hetykén járja a pasodoblét. A rőt Tinto zsokésapkát visel. A rőt Tinto merítőhálóval fogja a pisztrángot. A rőt Tinto fütyülgetve heréli a disznókat. A rőt Tinto csapdát állít a nyúlcsa- pásra. A rőt Tinto foga közül sercint. Családi örökség a rőt Tinto tudománya. Apja egyszer husánggal verte agyon a nőstény farkast.- Mijét verted? - kérdezték a cimborák.- Mind. Vagy nem tetszik? Ami Picatel kocsmájában történt, arról senki se tudott bizonyosat. Aki tudott, az sem árulta el. Mikor a csendőrpár a kocsmához érkezett, Picatel a pult alatt hevert. Arcáról patakzott a vér. A csendőrök talpra segítették. Sápadt volt, mint a frissen őrölt liszt.- Mi történt? Picatel bárgyún meredt maga elé. Hosszú, rőt csíkokban szivárgott arcán a vér, lassan és vörösen, mint egy rossz álom. Színtelenül motyogta újra meg újra:- Ahol neked a legjobban fáj... ott szúrlak meg, ahol a legjobban fáj... A csendőrök Tintóhoz siettek, aki a sarokban üldögélt, és ügyet sem vetett rájuk.- Mit eszel?- Légypapírt. A csendőrséget ne izgassa, hogy én mit eszem. A narancs a tél gyümölcse. A narancsarcú nap még nem bukott le a látóhatáron, még hallotta Picatel mormogását:- Ahol a legjobban fáj... ott szúrlak meg, ahol a legjobban fáj...- Mit beszélsz? Picatel lehunyt szemmel ült, nem hallotta Segureját.- Ahol a legjobban fáj... ott szúrlak meg, ahol a legjobban fáj... Az őrsön Tinto azt mondta az őrvezetőnek, hogy csak a légypapírt volt szándékában megenni. A juhok közé lépve, fellángolt ben- :Jpy| ne a kakasféltékenység, kéjelgett, mint a szultán, ha haragját megpihenteti a meztelen ágyasok bódító sorfala előtt. Görcsöt érzett a torkában.- Ahol a legjobban fáj... Megtapogatta az egyik nőstény derekát, esztendős bárányka volt; tekintetében a fiatalasszony Segureja szemét látta, és Tinto trágyára tepert mátkájának a szemét. Zúgott a halántéka. A bárány halk és kezes volt, mint egy szerelmes, engedékeny asszony. Picatel tekintete megsűrűsödött. A bárány is megérezte ezt a beléhatoló pillantást... Egy pillanat volt az egész. Felemelte a kést, és a szügyébe döfte. A bárány megremegett, és a földre omlott. Egy őrült kakas rettenetes kacagása bugyborékolt a hegyeken át. Az emberek, ugyanazok, akik arról suttogtak, hogy Picatel és a Tinto mátkája között szavaknál több történt, konokul és hallgatagon álltak a pap olajligete alatt, a karámnál, amely a patakig nyúlt. De a csendőrpár nem engedte őket a karámhoz. Az az ember, aki mindenhová, mindig megkésve érkezik, megkérdezte:- Mi történt?- Semmi - mondták -, Picatel megölte a rőt Tinto mind a száz juhát. CAMILO JÓSÉ CELA — A narancs a tél gyümölcse A narancs a tél gyümölcse. A narancsarcú nap elindult körben a maga pályáján, a hegyeknél messzebb, embernemlátta messzi utakon. A hűsön, a szikláshát tövén, melyre, ha lovas kaptat, szikrát csihol a lépte, két tucat ház szorult a torony mellé. Nyüves, mocskos, csonka házak, betegek, a testet trágyává ro- hasztó lélek rühétől. Az egykor sudár, délceg torony ma már roskatag és gyámoltalan, akár a porba hullott hős. Olykor szél kerekedik, kedve támad, hogy követ hasítson róla, és a kő szárnyra kap, mint az átok, valamelyik tetőre zuhan, száz cserepet szétzúz - azokat már senki meg nem javítja. A torony felett üres gólyafészek vár a tavasz ébredésére, a messze tűnt madarak jöttéről pletykáló napsütésre. Mert ezek a furcsa madarak betéve tudják a naptárat, akár a szorgos nebulók. Titokzatos, kőbe bújt érdes gyökerek hajtanak ki a gólyafészekből. Ezt a néhány száraz gallyból tákolt fészket sem a hegyi szél, sem a felhők mennydörgése meg nem ingatja. A gólyafészek felett talán isten őrködik egerészsó- lyom képében. Éjjelente a tanyasi ablakokból halvány fénysugarak szövődnek. Nem sokat árulnak el, de az ablakokon mindig nyílik valami keskeny rés, talán az álom, a félelem vagy a reménység felé, úgy, mint a sóvárgó szív, mely nem talál vigaszt a magányban. Félig zárt tekintetükkel olyanok a fényhasadékok, mint az árnyhoz kötött vézna kísértetek; olyanok, mint a csorbult tőr pengéje, amely csillan, akár a macskák szeme, akár a lovaké, akár a farkasok szemében a gyűlölet bozótjának a színe. És a gyűlölet az ideget marcangolja, fát ültet a koponyába, s szétterpeszti borzadt ágait az agyvelő hajlatain. Csípős szelecske iramlik le a lankán, előbb csak éhes kutyaként szimatol a sikátorokon, szökken egyet, majd már a pap olajfái között huhog tova, azon a hamu-olajligeten át, melyet vén ezüstpénz szirmából pingál- tak: az emlékezet kopottas színéből. A pap olajligete alatt, egészen a patakig nyúlik az a vályogkerítés, mely a farkasfekete éjszakától óvja Esteban Moragón, a rőt Tinto juhait. Tinto ifjú, jegyben jár. A magas kerítést tövises sövény fedi, sebet ütő fagyalbokor, sok alattomos üvegszilánk és arcátlan, vad, hidegen könyörtelen acélhuzal. A rőt Tinto úgy védekezik, ahogy tud. A ragyás Picatel kocsmájában alacsony a mennyezet. A ragyás Picatel magas. A ragyás Picatel kocsmája nyirkos és homályos. Picatel szikkadt és eszelős. A ragyás Picatel kocsmája sötéten dünnyögő. Picatel haja seszínű, de ő maga vígkedélyű. Picatel ötvenéves. Picatel már nem szeret enni. Picatelt veri az asszonya. Picatel lusta, lompos. Picatel iszik, füstös és kártyás. Picatel szoknyapecér. Picatel káplár volt Afrikában, lábát meglőtték a Monte Arruiton. Picatel sánta. Ragya verte ki az arcát. Picatel köhög. Ez a ragyás Picatel története.- Gebédnél bele a nyomorúságba!- Hogy esne hályog a szemedre!- Hogy a lepra ülne a nyelvedre! Picatel a pult mögött ül.- Befogod a szád, Segureja?- Nem fogom be, nincs hozzá kedvem! Picatel gyakorlatiasan bölcselke- dik.- Akarod, hogy megismételjem azt az anyádról, Segureja? Segureja elhallgat. Segureja Picatel asszonya. Segureja tömzsi, faggyúzsíros és nagyfenekű. Segureja erényes és fecsegő. Segureja ropogós szépleány volt, rózsaszín húsú. Bemegy a konyhába. Csendben. Szó nélkül. Picatel és a rőt Tinto nem voltak barátok. Tinto mátkája Picatel házában szolgált. Beszélték, hogy olykor- Egyenest a lelkit, fiúk. Ha nem hiszitek, ám ne higgyétek... Máskor fogadott két cuartillo borba, hogy bemegy a boltba, és mindenből eszik egy krajcárnyit: krajcárnyit a szappanból, a sóból, a cukorból, krajcárnyi szalagot és szeget, krajcárnyi borsot, enyvet, tűzkövet, levélpapírt, kékítőt, szalonnát, aszalt szilvát, krajcárnyi petróleumot és smirglit, azonfelül egy krajcárost, melyet a fiókból vett elő a szatócs. Aki fogadott vele, az fizette a hat reált. Azután elballagott a patikába, hogy egy krajcárért hashajtót kérjen. A rőt Tinto beállított a kocsmába.- Hallgass rám, Picatel... Picatel rá se nézett.- Eusebio a nevem. Tinto letelepedett a sarokba.- Hallgass rám, Eusebio...- Mi köll?- Hozz nekem egy pohárral a fehérből. És valamit harapni hozzá.- Kolbász van, ha megfelel... Picatel előjött a pohár borral a pult mögül.- Adhatok egy kevés tőkehalat is. Tinto hátradőlt a falnak, a szék két lába a levegőben imbolygott.- Nem szeretem a tőkehalat. A kolbászt sem szeretem. Taplót halászott elő, rágyújtott ki- hamvadt csikkjére, és hosszú szippantást húzott, élvezettel vetette hátra a fejét.- Légypapírt hozz. Gusztusom szottyant rá. Picatel az asztalra tette a bort.- A légypapír az enyém. Nem eladó.- Hát a legyek?- A legyek is az enyémek.-Mind?- Akár az anyámra is megesküdhetek, őrvezető úr. Ha megehettem volna, ott jövök ki, ahol bementem. Az őrvezetőnek nem volt humorérzéke: a csendőrpár az ágyból verte fel. Amikor kétszer megkocogtatták az ajtaját, éppen arról álmodott, hogy egy kapitány azt mondja neki:- Figyeljen rám, őrmester, most nehéz szolgálatról lesz szó. Olyanról, amit csakis megbízható embernek adhatunk. Az őrvezető különben sem értette ezt a dolgot a légy papírral.- Jó, jó - mondta. - De nézzük csak. Miért akart maga légypapírt enni? A rőt Tintónak jó ötlete támadt. Meggyőző kifogás.- Amint látja az őrvezető úr... ez valamiféle rigolya... Az emberek, ugyanazok, akik Segureját faggatták, hogy mi történt a férje és a cselédlány között, összeverődtek a pap ligete alatt, a patakig nyúló vályogkerítésnél. Egy órával korábban Picatel vadmacska módjára szökött át a kerítésen, a tüskés fagyai, az üvegcserepek és a ruhaszaggató szögesdrót felett. Picatel fehéren csillanó kést markolt. A kés úgy csillogott az éjszakában, mint a halványan gyöngyöző félelem, mint az ablakon derengő fénysugár, amely semmit sem árul el. Mert az ablakokon mindig nyílik valami keskeny rés, talán a bosszú, a félelem vagy a kétségbeesés felé. Picatel, mikor átlendült a cserény kerítésén, a félelmes zsolozsmát hajtogatta:- Ahol a legjobban fáj... ott szúrlak meg, ahol a legjobban fáj... Az ígéretes, langymeleg juhokhoz imbolygott. Jószagúak voltak, mint az asszonyok. Szíve a torkába ugrott, akárcsak mikor a rőt Tinto mátkájával az istállóba zárkózott. A narancs a tél gyümölcse. Mikor a narancsarcú nap megkerülte pályáját, hegyeknél messzebb, távoli, embernemlátta utakon, Picatel már nekivágott a hegyhátnak, melyhez a nyüves, mocskos, csonka házak tapadnak; alvajáróként lépkedett az utakon valamerre a világ vége felé, s merengve fújta a lelkiis- meret-furdalás együgyű melódiáját:- Ahol a legjobban fáj... ott szúrlak meg, ahol a legjobban fáj... A narancsarcú nap a karámra fordította ropogós fényét, és vállat vont. Igen, kétségtelen, hogy a narancs a tél gyümölcse. Tabák András fordítása WILLIAM HENRY DAVIES A tél szépsége Ugye, szép a tavasz, mikor rügy születik, s madár dalol? S ha daluk nemül, szép, ugye, nyáron a méh- és virágzene? És nem szép, ha elmúlt a nyár, hogy a levél, lehullva már, cipónk orránál kavarog vagy sarkunkban ireg-forog? Most tél van, beállt a patak; sétálgatok a fák alatt: öles hóban áll mindegyik, odvukban mókus aluszik, s bármily kicsiny az ág, a galy, mindent fehér szirom takar. Köszöntlek, tél! Te szépíted, nagy virággá te építed ezt a fát, ötven fekete karját fehérrel vonva be, míg a galyakra millió kis fehér kesztyűt húz a hó. Szabó Lőrinc fordítása 1995. január 22. lAsárnsp
