Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-22 / 4. szám

I/BSÉrnap 1995. január 22. GYERMEKVILÁG Ho nnan, honnan nem, gyönyörű da­rab sajtot szerzett magának a holló. Fölrepült vele a fára. Bandukolt éhen a kertek alatt a róka; egyszer csak pompás sajtszagot érez. Megy a szag után, fölnéz a fára, meglátja az ágon a hollót, csőrében a gyönyörű sajttal.- Ó - mondja álnokul -, köszön­tőm önt, nemes holló uram! Boldog vagyok, hogy fényes fekete tollát lát­hatom. A holló minderre egy árva szót sem felelt. „Csak fecsegj, álnok jószág - gondolta. - Tudom, csak azért híze­legsz, mert fáj a fogad a sajtomra. Nos, ha fáj, eredj és szerezz magad­nak, de az enyémből nem eszel!” Ült és hallgatott az ágon; a róka meg az ág alá sündörgött, és mézes- mázosan fölszólt;- És nemcsak a tolla páratlan; mert ha már találkoztunk, nem áll­hatom meg, hogy meg ne mondjam, igazán minden alantas szándék nél­kül, hogy az ön nemes formája még a madarak királyának, a sasnak a formáját is fölülmúlja. Igazán nem is tudom, ezek az ostoba madarak miért nem önt választják királyuk­nak. A hollónak jólesett a dicséret, an­nál is inkább, mert régtől fogva féltékeny volt a sasra; szólni azonban nem szólt, féltette a gyönyörű sajtját. Szólni, mondom, nem szólt, de azért kihúzta magát egy kicsit az ágon, és a róka ezt nyomban észrevette.- De ez még mind semmi! - foly­tatta még mézesmázosabban. - Ez még mind semmi a hangjához ké­pest! Ez az érces hang fölülmúlja a pacsirta értelmetlen cincogását, a pitypalatty ostoba pintyegését, a sár­garigó bárgyú rikoltását, sőt a füle­müle együgyű siránkozását is. De a holló, aki semmire sem volt olyan büszke, mint a hangjára, még most sem szólt. A róka pedig folytatta; most már nem a hollónak beszélt, hanem csak úgy magának, ám elég hangosan ahhoz, hgy a holló is hallja.- Az a hang! - Ha én azt a han­got hallhatnám! Az imént, ahogy a berekben ültem, hallottam egy füle­mülét; aztán ahogy átvágtam a mezőn, hallottam egy pacsirtát; a nádas felé kerültem, és a nádason túlról hallottam egy pitypalattyot; aztán ahogy a kertek alatt mentem, a gyümölcsösből egy sárgarigót is hallottam. Milyen remek alkalom volna, hogy hangjukat összehason­lítsam holló uram hangjával! De hát holló uram csak hallgat, hallgat, őrzi a sajtját... . A holló ennek már csak nem bírt ellenállni; kitátotta a csőrét, és ész­veszetten elkezdett károgni! . A sajt lepottyant; a róka fölkapta, egy szuszra lenyelte, aztán nagy vi­gyorogva így szólt:- Ó, te hiú szamár, te ostoba holló! Éppen arra a repedtfazék- hangodra vagy büszke? Hiszen ez a madarak szamárordítása! No, de jól van így: miből élnének a hí­zelgők, ha az ostobák nem hallgatnának rájuk?! Jóllakottan odébbállt, a holló meg elrepült éhen, és még károgni sem mert szégyenében. Rónay György átdolgozása övid Sörény a pusz­ták fia volt. Nótás, csapongó kedve még az égen cirkáló fellegnyájat is széjjeloszlatta, s a legöregebb csikós arcára is derűt varázsolt. Övé volt a karám legtüzesebb paripája, a Vihar. A végtelen ró­nán úgy vágtattak végig, hogy még a gyors szél is csak koldus­ként kullogott utánuk. Egy idő óta azonban valami kedvét szegte. Esténként hall­gatagon gub­basztott a csár­da egyik sarká­ban. A társai faggatták egy ideig, de mert nem mentek vele sem­mire, elhúzódtak tőle. Ő meg a pislákoló lámpa fényében a déli­bábok leányát látta a csapiáros egyetlen lányában, akinek hoss­zú, szőke haja úgy omlott a vál­lára, mintha napsugarak szőtték volna. Beleszeretett a lányba, s azóta nem volt nyugta. A titkát nem árulhatta el senkinek. Hogyan is álmodhatott volna egy rongyos kis bojtár a csapiáros egyetlen gazdag és szépséges leányáról?! Legfeljebb szép subáról álmo­dott, hófehér ingről, amire a sze­relem tűzvirágát piros pamuttal hímezték. Egy este még a szokottnál is jobban kesergett. Másnap a le­ány ünnepnapja volt, s ő szerette volna felköszönteni. Egyetlen­egy szál virágot akart. De a jég­gel borított pusztaságon nem nyílott virág. Már későre járt az idő, amikor a tekintete az ablak üvegére esett. Meghökkenve nézte az egymásba fonódó jégkaktuszo­kat. Tövises karjaik között egy virágot fedezett fel. Nagy szir­mai szerte bomlottak, s esdeklőn fordultak feléje. Mintha csak azt mondták volna:- Ne hagyj itt. Szakíts le, kü­lönben halálra sebeznek a jég­kaktuszok tövisei. A pislákoló gyertya fénye fel­kúszott a virágra, és vérpirosra festette.- Csodavirág vagy - mondotta Rövid Sörény. - Még anyám kertjében sem láttam hozzád ha­sonlót, pedig ő a legnagyobb örömét a virágokban leli. S ha tudnád, ma egész nap egy szál virágra gondoltam, de ilyenről, amilyen te vagy, álmodni sem mertem. Köszönöm, hogy rám bízod a sorsod. Azzal az ablak­hoz lépett, gyöngéden végigsimí­totta a jégvirág szárát és leszakí­totta. Aztán magasba emelte. A vi­rág szirmainak fölsziporkázó fé­nye bevilágította a csárda vala­mennyi zugát, s minden szem Rövid Sörényt nézte, ahogy a csapiáros leánya felé tartott. Megállt a leány előtt, s elszoru­ló szívvel rebegte el jókívánságait. A leány meg csak nézte Rövid Sörényt, mintha sohasem látta volna.- Olyan a szemed, mint a tisz­ta víz tükre - mondta a leány a fiúnak. - Ha akarod, a feleséged leszek.- Hogy akarom-e? Semmit nem akarok jobban kerek e vilá­gon - felelte Rövid Sörény. - De az apád bizonyára gazdag vőle­gényt szánt neked.- Annyi baj legyen - szólalt meg a jégvirág, s egészen közé­jük hajolt, s a szavát suttogóra fogta. - Nyergeid meg a pari­pádat, Rövid Sörény, s az éj­szaka leple alatt vidd el a mát­kádat olyan földre, ahol a sze­retet éltet, nem a pénz hideg csillogása, lámpás helyett bevi­lágítom az utat, hogy el ne té­vedjetek.- Ügy legyen - válaszolta a le­ány, s éppen meg akarta csókolni a legényt, amikor valaki alapo­san megrázta Rövid Sörény vál­lát.- Ébredj fiú, későre jár. Rövid Sörény fölnyitotta a szemét, s az öreg csikóst látta maga előtt.- Szívtelen vagy, miért éb­resztettél föl?! - dünnyögte ál­mosan a fiú, mert rájött, hogy el­bóbiskolt, s csak álmodta az egé­szet. Lassan cihelődött föl, kopott kucsmáját a fejébe nyomta, s csalódottan indult az ajtó felé. A csárda gyertyái csonkig ég­tek. Ellobbanó fényük még min­dig vörösre festette a nagy szir­mú jégvirágot. Rövid Sörény egy utolsó pillantást vetett az ablakra.- Aztán ne feledd álmodat, a tanácsom szerint cselekedj - hallotta elmenőben Rövid Sö­rény a vörös jégvirág hangját. - Ha kitartasz álmaid mellett, meglásd, hófehér ingedre a csapiáros leánya varrja majd pi­ros pamuttal a szerelem tűzvirá­gát. Rövid Sörény szíve nagyot dobbant, s örömében fütyörészni kezdett. Az öreg csikósnak tátva maradt a szája a csodálkozástól: nem tudta mire vélni Rövid Sö­rény jókedvét. p4 funa& jéyvínátf JEAN-VICCEK- Miért szorít ez a lakkcipő, Jean?- Mert bennmaradt a nyelve, uram.- Ugyan, Jean! Ha kidugom a nyelvemet, akkor is szorít. *- Egész úton menetiránynak háttal kell utaznom, Jean.- Miért nem kérte meg a szemben ülőt, hogy cseréljen helyet önnel, uram?- Akartam én, de nem ült ve­lem szemben senki. *- Milyen bajba keveredett a rendőrséggel, Jean?- Megbüntettek ötszáz koro­nára, mert nem volt lámpa a bi­ciklimen, uram.- Akkor engem még jobban meg fognak büntetni, Jean, mert nekem még biciklim sincs. *- Elég a borravaló, Jean?- Hát, ha meggyújtja, uram. *- Kéne egy konyhakés, Jean.- Mi célból, uram?- Acélból. *- Vettem egy sétabotot, Jean, de olyan hosszú, hogy a hónal­jamig ér.- Majd levágunk az aljából, uram.- Ne az aljából vágjunk le, Jean, mert felül hosszú. *- Mit csinál egy tengerész, Jean, ha a süllyedő hajón a víz már a nyakáig ér?- Kézre áll, uram, hogy a víz csak a bokájáig érjen. *- Tud maga vezetni, Jean?- Tudok, uram.- Akkor vezesse be a pincébe a villanyt. *- Megyünk a pályaudvarra, Jean.- Ma, uram? Hiszen a sógora csak holnap érkezik.- Tudom, Jean. De holnap nem érek rá kimenni. *- Hozzon egy bunkósbotot, Jean.- Minek, uram?- Hogy legyen mivel agyon­ütnöm az időt. D E R U BERTOLD BRECHT Veréb vagyok. Gyerekek, mindjárt végem. Pedig én kiabáltam nektek tavaly, Ha salátaágyra szállt a varjúraj. Adományotokat kérem. Veréb, itt vagyok. Nesze, a magok. S köszönjük szépen a munkát! Harkály vagyok. Gyerekek, mindjárt végem. Pedig én kopácsolok, ha itt a nyár, S a kártevő rovar hasamba talál. Adományotokat kérem. Harkály, itt vagyok. Nesze, a kukacok. S köszönjük szépen a munkát! Rigó vagyok. Gyerekek, mindjárt végem. Pedig én daloltam nyáron a pirkadat Hírnökeként a szomszéd kertje alatt. Adományotokat kérem. Rigó, itt vagyok. Nesze, a magok. S köszönjük szépen a munkát! MEGFEJTÉS A január 8-ai számunkban közölt feladat megfejtése: Ügyes vagy, hogy megfejtetted. Nyertesek: Borbély Péter, Tardos- kedd; Farkas Tamás, Gúta; Gáspár Katalin. Fülek; Antal László, Dunaszerdahely; Zsemlye Piroska, Baka. Remény tel en futás Kérgesre keményeden, fagyott hóban egyetlen patás állatnak sincs esélye, hogy elmeneküljön az őt üldöző ragadozó elől, mert a ragado­zók talpának hónyomása sokkal kisebb a patákénál, így az utóbbiak mélyen besüppednek, az előbbiek meg könnyedén fúrnak a felszínen. Szerkeszti: Tallósi Béla

Next

/
Oldalképek
Tartalom