Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-06-11 / 24. szám
ZUHANÁS a SEMMIBE Magda huszonnégy éves fiatal nő. Az átlagosnál valamivel magasabb, sovány testalkatú, nem különösebben feltűnő jelenség. Nem festi magát, nem öltözik kihívóan, még a hangját is alig emeli föl beszéd közben. Nehéz róla elhinni, hogy alkoholista.- Anyámék soha nem törődtek velem. Velem meg az öcsémmel. Mindig el voltak foglalva, főleg az ivdssal. Nem érdekelte őket, hova járok, kikkel barátkozom. így aztán csavarogtam. Ha véletlenül otthon voltam, akkor rendszerint állt a balhé. Aztán én is elkezdtem inni. Mindig volt, aki fizetett: „Gyere kislány, igyál egy féldecit!” Én meg mentem, és egyre többet ittam. Az is megtörtént, hogy már haza sem mentem. Aztán megismertem Andrist. Belém szeretett, el akart venni feleségül, én meg hozzámentem, csak hogy otthonról elkerüljek. Ő rendes volt hozzám, sokat el is nézett nekem, de a régi haveroktól nem tudtam elszakadni. Már terhes voltam, de az ivást a gyerek születése után sem tudtam abbahagyni. Andris ezt már nem bírta tovább - és elvált. Én a gyerekkel visszaköltöztem anyámhoz és ittam tovább. Amikor csak hozzájutottam. Hetente háromszor-négyszer is „beállítottam magam". Míg végül a gyereket is elvették tőlem és intézetbe vitték. Merthogy az otthoni légkör... Azután még többet ittam. Ittam, hogy megnyugodjak, hogy felejtsek: a szüléimét, akikkel pokol volt az életem, a gyerekemet, aki intézetben nevelődött, a férjemet, aki elvált tőlem. Egyszer még az öngyilkossággal is próbálkoztam. Nem sikerült. Kimosták a gyomromat, aztán ebbe az alkoholelvonóba kerültem. Most már nem akarok inni. Szeretnék leszokni, szeretnék normális életet élni, mert ki akarom venni a gyereket az intézetből... A szakemberek véleménye szerint nálunk még mindig az alkohol az első számú kábítószer, mert a leg- toleráltabb és a leginkább elérhető. Szlovákiában a lakosság 99%-a (!) több-kevesebb rendszerességgel fogyaszt alkoholt. A legtöbb gyerek már 9-11 éves kora között kapcsolatba kerül vele. Míg a fejlett nyugati államokban az alkoholfogyasztás csökkenő tendenciát mutat, addig nálunk az elmúlt évben 2,7 %-kal nőtt. A legutóbbi adatok szerint Szlovákiában egy személyre évente több mint 14 liter tömény alkohol esik. És az alkoholfogyasztással egyenes arányban nő az alkoholisták száma is. Az elmúlt évben mintegy 150 ezer alkoholistát tartottak nyilván Szlovákiában, ennek köszönhetően hazánk Közép-Kelet-Európábán továbbra is az „előkelő” 2-3. helyen, míg világviszonylatban a 12. helyen áll. Nos, úgy tűnik, legalábbis az alkoholizmust illetően, már sikerült utolérnünk Európát. Az alkoholisták között, sajnos, nálunk is egyre több a nő. Az USA-ban, például Kaliforniában ez az arány 1:1, Németországban 1:3. Szlovákiában, néhány éve, az alkoholizmussal kezelt páciensek közül csupán minden 16. volt nő; ma viszont már minden hanrtadik! Ebben is elértük hát a „világszínvonalat”... Miért isznak a nők? A lényegét tekintve általában ugyanazért, amiért a férfiak. A női alkoholizmus kialakulásában is nagyjából ugyanazok a környezeti, társadalmi, pszichológiai és testi tényezők játszanak szerepet, mint a férfiakéban. Ám az általánosítás ebben az esetben sem lenne teljesen helyénvaló. A nők társadalmi helyzetéből, biológiai adottságaiból eredően az ő alkoholizmusukban a férfiakétól eltérő tényezők is szerepet játszanak. Az alkoholizmus társadalmi megítélése eléggé ambivalens, főleg, ha női alkoholistákról van szó. Egyrészt ugyanis manapság „normális” dolog az ivás, inkább az absztinenciát tartják „nem normális” jelenségnek. Aki nem iszik, arra mindjárt furcsán néznek, s szinte kiközösítik a társaságból. Másrészt viszont ugyanígy kiközösítik azt is, aki sokat iszik. Ám ha egy nő iszik sokat, azt a társadalom kétszer-három- szor olyan szigorúan ítéli meg, mint a férfit. Mi lehet ennek az oka? A régi értékrend felbomlásával, a társadalmi normák és formák szabaddá válásával az alkoholfogyasztáshoz való viszonyulás is megváltozott. Ma már senki sem ütközik meg azon, ka két nő beül egy kávéházba és elkezd ko- nyakozni. Sőt. Azok a nők, akik nem vetik meg az alkoholt, általában szimpatikusabbak a környezetük számára, mint azok, akik elutasítják. Vannak, akik a női alkoholisták számának növekedését az emancipáció következményeként magyarázzák. Mind több és több nő kap közéleti funkciót, kerül felelős vezető beosztásba, s már a beosztásánál, foglalkozásánál fogva is gyakrabban kerül olyan helyzetbe, hogy innia kell: fogadásokon, munkaebédeken, üzleti találkozókon, tárgyalásokon a társadalmi nyomás egyszerűen arra kényszeríti őket, hogy igyanak. Többet, mint amennyi jólesik, mint amennyit elbírnának. De ugyanígy alkoholistákká válhatnak azok a nők is, akik éveken keresztül csak otthon, a négy fal között élnek. A hosszú egyedüllét szintén kiváltó oka lehet az alkoholizmusnak. Ismert az úgynevezett „üres fészek” szindróma; a nő akkor kezd el inni, mikor a gyerekei önállósodnak, a férje meghal vagy elhagyja. A másik igen gyakori jelenség neve „lakótelepi alkoholizmus”. A vidékről városba, bérházba költöző fiatal családban a gyermekgondozási segélyen lévő kismama - míg a férje dolgozik, s ő otthon van a gyerekkel - egy kis iszogatással múlatja az időt. Egyedül vagy a szomszédasszonnyal, az már édes mindegy. S még hosszan lehetne sorolni a különböző változatokat. Ettől függetlenül nagyon sok nő az ivás okaként a házasságon belüli problémákat, a boldogtalan szerelmet, a családi konfliktusokat, a magányt jelöli meg. Ki az alkoholista? Tény, hogy egy házibulin, egy névnapon, egy társadalmi összejövetelen elfogyasztott alkoholmennyiségből még nem lehet arra következtetni, hogy ki alkoholista, és ki nem. A WHO (az Egészség- ügyi Világszervezet) megállapítása szerint a biztonságos adag 20 g tiszta szesz egy napra, ami fél liter sörnek vagy két deci bornak felel meg. Ám hányán vannak, akik ennél jóval többet isznak, mégsem nevezhetnénk őket alkoholistáknak?! Ki hát az alkoholista?- Ahány orvos, annyiféle megfogalmazás létezik - mondja dr. Bajnok István pszichiáter. - Szerintem az az alkoholista, aki akkor is iszik, ha más dolga lenne. Aki inkább elhalasztja a munkáját, az utazást, egyéb feladatát, csak hogy ihasson. Amikor az időnkénti ivá- szatból rendszeres iszogatás lesz, amikor kialakul az alkoholos függőség. Egy magyar orvos, dr. Jelinek megállapítása szerint ennek négy stádiuma van, amelyek során fokozatosan kialakul a függőség. Biológiailag és szellemileg egyaránt, míg az utolsó stádiumban már teljes lesz a függőség, a beteg abszolút képtelen a munkára, s kezelésre szorul - akár kényszerítve is. A női alkoholizmusnak biológiailag ugyanazok a jelei. Egy ideig mintha jobban bírnák az italt, mint a férfiak, bár ők mennyiségileg soha nem isznak annyit. Biológiai, alkati tényezőktől, társadalmi nyomástól, a lehetőségtől függően viszont hamarabb válnak alkoholistákká. Esetükben például gyorsabban jelentkezik az indulatok fékezhetetlensége, érzelmi vonalon eldurvulnak, ami egy nőnél mindenképpen hamarabb feltűnik, mint egy férfinál.- A nők alkoholizmusa a családra nézve is sokkal veszélyesebb, mint a férfiaké. Mert míg a családban egy részeg férfinak ellenlábasa tud lenni a nő, s vele szemben is össze tudja tartani a családot, fordított helyzetben ez csak ritkán fordul elő. A nő alkoholizmusa miatt nagyobb valószínűséggel felbomlik a család, mert nemcsak a férj-feleség viszony romlik meg, hanem a gyerekek is sokkal nehezebben élik meg az anya alkoholizmusát. Nagy szerencse, ha az apa van olyan szinten, hogy képes összefogni a családot. Ha nincs, akkor széthullik a família, s a gyerekek ezt kétszeresen is megsínylik - magyarázza dr. Bajnok István. Van kiút? Az alkohol károsított) hatással van a nőkre, mint a férfiakra. Köztudott, hogy a nők között több a zugivó. Ennek társadalmi okai is vannak, a társadalom megítélése is közrejátszik abban, hogy sok nő csak titokban fogyaszt alkoholt. Sőt! A betegségét még akkor is titkolni próbálja, amikor már nyilvánvalóak az alkolizmus tünetei; amikor már ők maguk is tudják, hogy képtelenek alkohol nélkül élni. Szégyellik, hogy isznak. De amíg szégyellik, addig van esély a gyógyulásukra - állítja Bajnok doktor. Szlovákiának minden huszadik lakosa legalább egyszer járt már alkoholellenes rendelésen! Az alkohol rabjainak száma az elmúlt évben 6 %-kal nőtt. Jelenleg Szlovákiában mintegy 2000 alkoholistát kezelnek intézetileg, több ezren járnak klinikai kezelésre, a többség azonban minden orvosi felügyelet nélkül - iszik tovább. Az alkoholisták gyógyításával kapcsolatban a szakemberek 20 %- os eredményességről beszélnek. Egyetlen alkoholista intézeti kezelése naponta 280 koronába kerül. Sok ez vagy kevés? - kérdezhetnénk ezek után. S megérdemlik egyáltalán? Nos, amennyit a társadalom az alkoholisták kezelésére költ, annyit is kap vissza. Ám egy dolgot semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni: minden egy korona bevétel az alkoholforgalmazásból - két-három korona kiadást jelent az egészségügynek. Az alkoholizmus - vallják sokan - életre szóló diagnózis. Többek között ezt állítja Mariáni professzor is a Predná Hora-i alkoholelvonó intézetből. Szerinte az alkoholizmusból nem lehet kigyógyulni, csupán az ivást lehet abbahagyni. Végleg. Csakhogy erre nagyon kevés alkoholista képes. A nők alkoholizmusának gyógyítása mindenesetre eredményesebb - vallja viszont Bajnok István. Ókét ugyanis jobban lehet befolyásolni, motiválni a családdal, a gyerekekkel, önmagukkal. A női hiúsággal. És a család is inkább a segítségükre siet. A férfi alkoholistát hamarabb kiveti a család, míg a nő hiányát jobban megsínyli.- A kezelést, sajnos, ma már nem olyan egyszerű elrendelni - tudjuk meg Bajnok doktortól, aki már évek óta foglalkozik az alkoholista páciensek kezelésével a komáromi járásban. - A leghatásosabb formát, a kényszerkezelést, megszüntették. Ma már csak a bírósági- lag elrendelt védő-óvó kezelés maradt. De kérdem én: melyik család indít ezért pert egy családtag ellen? Sajnos, a jelek viszont azt mutatják, hogy a női alkoholizmussal számolni kell. Egyre inkább. Harcolni ellene pedig az egész társadalomnak kell. S. Forgott Szilvia Felebarát históriát Péntek délután. Hétvégi elemózsiával degeszre tömött táskáikkal sietnek haza az asszonyok. R'etek, uborka, új hagyma zsenge zöld szára kandikál ki ínycsiklandóan a táskájukból. Nyüzsgő hangyaboly a nagy lakótelepi bevásárlóközpont környéke. Mindenki siet valahova. Csak a szakállas, középkorú férfi ballag tétován, céltalanul. Jobb időket megélt, tiszta öltönyt, világos inget és kissé divatjamúlt, de akkurátusán megkötött nyakkendőt visel. Rendezett külsejű, önhibáján kívül elszegényedett, esetleg munkanélküli hivalnoknak nézném, de valami nem illik a képbe. A szája körül sárgára szí- neződött szakáll, mely erős dohányost sejtet, a fején az öltönyhöz nem igazán illő siltes vászonsapka, s az a szégyenlősen rebbenő tekintet, mely nincs összhangban a méltóságteljes mozdulatokkal... A következő pillanatban a férfi odafordul a mellette elhaladó asszonyhoz. „Kérem, nem tudna nekem két koronát kölcsöznözni?” Szóval koldus. Valamikor régen, gyermekkorom meséitől megihletve, olyan romantikus intézménynek képzeltem el a koldust. Úgy gondoltam, bár koldusnak lenni nem a legjobb dolog - mert hát mi öröm van abban, ha az embernek kére- getnie kell, s a lyukas tarisznyáján kívül semmije sincsen -, azért annyira rossz dolga sem lehet, hiszen a gazdasszonyok mindig adnak neki valami ennivalót. Valaki mindig befogadja a házába, és koldus mivoltával végső soron még jót is tesz a jobbmódúaknak, hiszen rajta gyakorolhatják keresztény emberbaráti kötelességeiket. Az első igazi, hús-vér koldussal azután egy külföldi aluljáró bejáratánál találkoztam. Nő volt, és iszonyatos dührohamot váltott ki belőle a vadonatúj piros tavaszikabátom. Ettől kissé megrendült a koldusok iránti ro- konszenvem, de ez az érzés az idők során elmúlt, s ma már inkább a koldusok egyre szaporodó száma az, ami megrendít... Gondolataimból egy asszonyság kiabálása térít vissza a valóságba. „Nem szégyelli magát, hogy itt kéregét? Mit gondol, lopom én a pénzt, hogy csak úgy adjak magának két koronát?" A férfi láthatóan szégyelli magát, de tovább próbálkozik. Sikertelenül. Vannak, akik úgy tesznek, mintha nem is hallanák őt, mások nagy ívben elkerülik, s igyekeznek minél hamarabb révbe érni a szatyraikkal. így telik el jó tíz perc, amikor megsajnálom. Odamegyek, és a kezébe nyomom a két koronát. Felcsillan a szeme, megköszöni, s már távoznék is, amikor felcsattan mellettem a hangját nemrég hallató » asszonyság: „Nahát, hogy milyen emberek vannak! Maga most pénzt adott neki. És mit ér el vele? Azt, hogy nem fog elmenni dolgozni, mert tudja, hogy mindig akadnak olyanok, akik majd megsajnálják! Lehet, hogy több pénze van neki, mint magának! Vagy ha nincs, azért, mert elissza! Én bizony nem adtam neki egy fillért sem, mert ki tudja, mire költené, s csodálkozom, hogy magát ez nem érdekli!” Elképedek. Hát már ott tartunk, hogy nemcsak a szegény ember minősül rossznak, hanem az is, aki megszánja őt. Talán kérdőívet kellene kitöltetni a koldusokkal, mielőtt az ember beledob néhány aprót a sapkájukba? Netán vállalkozói tervet kellene velük íratni, s szigorúan ellenőrizni, vajon a jóváhagyott célra fordították-e kis pénzüket? Szó nélkül otthagyom az „utca hangja” asszonyságot, és sietve távozom arról a dermedt hangulatú helyről, ahol az önzetlen adakozás számít bűnnek. II. A tisztességben megőszült idős ember szemernyi düh nélkül meséli, mi történt vele: „Két hete egy elegáns diplomata- táskát találtam az autóbuszban. Mivel nem voltam benne biztos, hogy ha a sofőrnek adnám, az visszakerülne jogos tulajdonosához, úgy döntöttem, hazaviszem. így is lett. Otthon aztán kinyitottam a táskát. Szabályos kis iroda volt benne. Számológép, elektronikus naptár, nyomtatványok, névjegyek, pecsét, pénztárca kétezemyolszáz korona készpénz, egy borítékban négyszáz dollár, zsebkendő, írószerek. Csak éppen cím sehol, ahová visszajuttathattam volna az értékes dolgokat. Végül a pecséten szereplő cég nevével próbáltam kezdeni valamit. A telefonkönyvben nem szerepelt, a fiam Edit-katalógusában sem. Ismerőseim sem tudták, mi fán terem. Valaki azt tanácsolta, menjek el a bíróságra, majd ott kikeresik nekem a cégjegyzékből. El is mentem. De hogy ott milyen utolsó módon bántak velem! A hivatalnoknő emelt hangon kioktatott, hogy mit képzelek, ők nem adhatják ki akármilyen jöttmentnek a cégek címeit! Meg hogy honnan tudhatja ő, miben sántikálok, mert azt bizony nem hiszi el, hogy valóban találtam egy négyszáz dolláros táskát, s vissza is akarom adni a tulajdonosának!... Mit tehettem mást, hazamentem. Nyugtalanított a dolog, nem tudtam, mit is tehetnék. Két nap múlva a feleségem örömmel hozott fel a postaládából egy ingyenes hirdetési újságot. Annak felső sarkában ott szerepelt a keresett cég! Nosza, rögtön felhívtam őket. Sikerült is beszélnem a táska tulajdonosával, s megegyeztünk, hogy még aznap délelőtt elviszem neki a táskáját. Ügy is lett. Az illető elegáns, illatos, harmincöt körüli férfi volt. Még csak le sem ültetett, hanem azonnal nekilátott, hogy leellenőrizze a táska tartalmát. Nem vártam én az egyszerű ,Jcö- szönöm”-ön kívül semmiféle jutalmat. De amikor váratlanul rámförmedt, hogy volt még kétszáz rubelje, azt hová tettem, szó nélkül sarkonfordultam. S olyan csúnyát gondoltam, amire nem is emlékszem, hogy mikor jutott utoljára az eszembe... Lampl Zsuzsanna VALÓSÁG 1995. június 11. I/Bsárnsp
