Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-06-11 / 24. szám
1995. június 11. HIT ÉS ÉLET A HÍVŐK ÖNFELÁLDOZÓ SEGÍTSÉGE A világon 16 millió leprás él, közülük hatmillióhoz egyáltalán nem jut el a segítség - hangzik a tárgyszerű, ám megdöbbentő statisztikai jelentés. De vajon hol élnek az eleven testrészeik elvesztésére, az életfogytiglani tehetetlenségre ítélt emberek? Elsősorban azokban az országokban, ahol a rossz szociális gazdasági körülmények még a legalapvetőbb higiéniai szabályok betartását sem teszik lehetővé. így Közép- és Dél-Amerika egyes országaiban, az Antillákon, fekete Afrikában, Ázsiában és bármennyire hihetetlenül hangzik, mégis igaz: Európában is. Földrészünkön Portugáliában és a Balkánon, pontosabban Romániában észleltek a leprát terjesztő baktérium előfordulását. A leprában szenvedők maguk a társadalom kitaszítottjai. Jóllehet, betegségük kialakulásáról talán maguk tehetnek a legkevésbé, megértésre, netán szánalomra aligha tarthatnak számot. Egyetlen erőt adó támaszuk az Istenbe vetett hit, valamint a hívő testvérek önfeláldozó segítsége marad a számukra. A leprában szenvedő milliókhoz hasonlóan gondolkodnak és hiszik az Istent azok az orvosok is, akik életüket a betegség enyhítésére és leküzdésére áldozva végzik a lepratelepek lakóinak ápolását. E kórházak fenntartásához és működtetéséhez járul hozzá az angliai központtal működő és a világot átfogó lepramissziós hálózat. Hívő emberek milliói - felekezeti hovatartozásuktól függetlenül - kapcsolódnak be a szervezet munkájába, hogy adományaikkal enyhítsék a leprások fájdalmait. A közép-kelet-európai térségben úgy húsz éve, Budapesten alakult meg a lepramisszió. A Dobos Károly lelkipásztor vezette lelkes társaság egész Magyarország területéről gyűjtötte - és gyűjti ma is - a különféle adományokat s postázza a lepramisszió angliai központja által megadott címekre. Négy évvel ezelőtt, a néhai Csehszlovákiába is eljutott a budapesti lepramisszió híre. Sőt! Komáromba egy olyan konkrét felkérés is érkezett, hogy a szlovákiai református gyülekezet segítse a budapestiek munkáját. E felkérésnek eleget téve a komáromiak mint a magyarországi lepramisszió szlovákiai képviselői, megkezdték az adományok gyűjtését, amelyeket a budapesti központba juttattak el. Egy évvel később, 1992-ben, a szlovák belügyminisztériumban bejegyzést nyert a komáromi református egyház mellett működő Protestáns Nőegylet; annak keretében pedig létrejött a lepramisszió szlovákiai központja. Érdekességképp érdemes megjegyezni, hogy az újraszervezett Protestáns Nőegylet tulajdonképpen jogutódja annak az 1882-ben hasonló indíttatással megszervezett mozgalomnak, amely 1945-ben kénytelen volt beszüntetni tevékenységét. A főként nyugdíjas asszonyokból álló társaság ma is jó kedvvel emlegeti, hogy tagjaik sorába mind ez idáig csak egyetlenegy férfinak sikerült beférkőznie, aki viszont nem volt más, mint Jókai Mór... A lepramisszió önálló komáromi központjának 1992-es megalakulását e szervezet jelezte az angliai központnak, amely egy nepáli, pontosabban a kathmandui leprakórház címét adta meg a komáromiaknak azzal az ajánlással, hogy oda küldjék az összegyűjtött adományokat. A komáromiak e felkérésnek eleget téve gyűjtötték a Csehországból és Szlovákiából érkező injekciós tűket, tamponokat, tisztítószereket, szemüvegeket, ágyneműket, tisztálkodó szereket, borotválkozási kellékeket, valamint a gyári és kézi kötésű kötszereket. A lepramisszióba bekapcsolódó asszonyok ugyanis több méretben maguk kötik a fehér kötszereket, illetve azokat a 20x20 ernes négyzetecskéket, amelyeket már a leprakórházak lakói ágytakaróvá horgolnak össze. A nepáli küldemények azonban aránytalanul költségesnek bizonyultak a komáromiak számára, ráadásul a célba érésükről is ritkán érkeztek megbízható információk. így amikor egy televíziós műsor kapcsán tudomást szereztek arról, hogy Romániában, a Duna-deltában is van leprakórház, minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megszerezzék a címét. Hónapok teltek el, amíg fel tudták venni a kapcsolatot a tichilesti kórház igazgatójával. Az intézmény első embere meleg hangú levélben köszönte meg a komáromiak érdeklődését. Leírta, hogy kórházukban 150 beteget látnak el és a kezeltek közül negyvenhárom állapota annyira súlyos, hogy gyakorlatilag már mozogni is képtelenek. A komáromiak az egyházi lapok hasábjain felhívással fordultak a hívőkhöz, ha tudnak, adományaikkal enyhítsenek a leprás betegek fájdalmain. A felhívásra két hónapon belül 230 csomagot vehettek át. Igaz, a küldeményektől alig lehetett mozdulni a református parókián kialakított helyiségében, de a lepramisszió önkéntesei boldogok voltak. Bebizonyosodott, hogy elanya- giasodott világunkban még szép számmal akadnak olyanok, akik mindennemű ellenszolgáltatás nélkül, ha kell, javaikat feláldozva is hajlandók segíteni a bajba jutottakon. Csehek, szlovákok és magyarok küldtek csomagokat a szlovákiai magyar református egyház irodájába, hogy onnét a magyar hívek továbbítsák Romániába az adományokat. A Komáromba küldött adományok mindegyikéből sugárzik az emberi szeretet. Egy idős néni például egy zacskó babot küldött azzal a megjegyzéssel, hogy egyebe nincs, de azt szívesen felajánlja; adják el a missziót végzők, és a kapott pénzen vásároljanak kötszereket vagy gyógyszereket. Rendszeresen küldik a maguk kötötte négyzetecskéket a szellemi fogyatékosok is. Nevelőik azt írták: az a tudat, hogy a szellemi fogyatékosok is segíthetnek az elesetteken, óriási ösztönzést jelent és hallatlan lelkesedést vált ki a gyerekekből. Egy világtalan néni hozzátartozói is hasonló gondolatokat vetettek papírra: a vak néni már- már megszállottként köti a 20x20-as négyzeteket, hiába is próbálnák őt visszafogni, egyre nagyobb akarattal s igyekezettel veszi kezébe a kötőtűt és a fonalat. A fent leírtak hallatán a kételkedőkben bizonyára felvetődik a kérdés: a komáromiak vagy a lepramisszióba bekapcsolódó többi hívő nem veszi észre, hogy a környezetükben is sokan szorulnának segítségre? Nos, a lepramisszióba bekapcsolódók a környezetükben élő bajba jutottakon is segítenek. Ugyanakkor nagyon jól tudják: a mi bajaink azért könnyebben orvosolhatók, mint a leprásokéi. Ők valóban csak a gondviselésben, az önfeláldozó hívők segítségében bízhatnak. Kosár Dezső Végezetül álljon itt a komáromi lepramisszióba tevékenyen bekapcsolódó egyének névsora: Farnbauerné Galambos Lydia, Virágh Lajosné, Tordai Irén, Bacskor Zoltánná, Bardth Jánosné, Ruman Nóra, Cserepes Irma, Koronczi Dezsőné, Helvich Anikó és Keszegh Pál. Az adományokat az alábbi címen fogadják köszönettel: Komáromi Református Lelkészi Hivatal, Lepramisszió, Jókai u. 34., 945 01 Komárno, tel.: 0819/23 27. A lepramisszió számlaszáma: 7145-149/0900. Ha hétfő, akkor kicsomagolás... (A szerzőfelvétele) „Legyünk azon, hogy szeressenek minket” Don Bosco Úsiintébb, igmbb embert A Torino melletti kis település, Becchi szülöttének, Giovanni Don Boscónak nevéhez kapcsolódó szaleziánus szerzetesrendnek mára Szlovákia 17 központjában működő 221 szalézi szerzetese 20 helyen, 460 szalézi munkatársa és 47 szalézi nővére az ország 9 pontján tevékenykedik. A szalézi család tagjai magyar nyelvű foglalkozásokat Somorján, Szencen, Magyarbélen, Nagymácsédon, Félen (itt van a magyar hitoktatói központ is), Kassán és Rozsnyón tartanak. A fenti idézet szerzőjét, Bosco Szent Jánost, a múlt században (1815-1888) tevékenykedő, világszerte tisztelt lelkészt sokan és joggal tekintik a modem idők egyik legnagyobb nevelőjének. Titkát Don Bosco követői három szóban tudják összefoglalni: szeretet, ésszerűség, vallás. S ennek következtében a két nevelési módszer - megtorló és megelőző - közül egyértelműen az utóbbinak elkötelezett hívei. Rozsnyóra 1990-ben érkezett két szalézi atya. Egyikük mára e vidék sok fiatalja között nagy tiszteletnek és népszerűségnek örvendő Slivon József volt, a rend szlovákiai tartományfőnökének egyik legképzettebb, nagy műveltségű tanácsadója. József atyát az indulásról, az azóta eltelt időről, az életéről a rend rozsnyói és a szaléziak gömöri központjában kérdeztük.- Szenei származású vagyok. Ott jártam alap- és középiskolába. Már ott eldöntöttem, hogy fiatalokkal foglalkozó pap akarok lenni. A hetvenes években ehhez elég nehéz út vezetett. A középiskola elvégzése után a Komensky Egyetem Természettudományi Karán 1980-ban szereztem diplomát. Közben itthon és külföldön teológiai tanulmányokat folytattam. 1984-ben szenteltek fel. A nyolcvanas években a rimaszombati és a feledi általános iskolákban tanítottam matematikát, fizikát. Ekkor a szaléziak keleti csoportjának voltam az igazgatója. A társadalmi változás idején Rozsnyón adódott lehetőség arra, hogy rendünk létrehozza egyik központját. Így kerültem ide 1990-ben. Ekkor kaptunk térítésmentes használatra az itteni püspökségtől épületet, helyiségeket. Bár a papi szolgálatnál a püspök az elöljárónk, de az egyházon belül önálló szervezet vagyunk, nem szólnak bele az ifjúsággal végzett munkába sem. A szalézi ifjúsági központunk legfontosabb feladata a nevelési pasztorizációs közösség kialakítása. Ennek három alappillére a hitoktatás, a szabadidő eltöltése és a diákmise. Éppen ebben a legfontosabb az, hogy a nevelésben a megelőző módszert kell alkalmazni és kellő feltételeket teremteni: a kellő környezetet, ahol a munka folyik: továbbá biztosítani az asszisztenciát. Azt, aki a gyerekekkel, a fiatalokkal foglalkozik, aki az ő idősebb testvérük. 1993-ban indult a közép- és főiskolás érdeklődők részére az animá- torképzés. A rozsnyói központunkban jelenleg négy szalézi atya, négy szalézi nővér és tíz szalézi munkatárs segíti törekvéseinket.- Önfeláldozó - mert nagyon kevés pénzt kapnak munkájukért —, teljes embert kívánó tevékenységük során mennyi fiatal látogatja központjukat?- Rozsnyón, a hitoktatást is ide számítva, a szabadidős foglalkozások és az ifjúsági mise keretében közel ezer, 6-22 éves korú fiatallal vagyunk kapcsolatban. Közülük 200-250-en rendszeresen ott vannnak a közelünkben. Itt nálunk magyarul is tartunk foglalkozásokat. Az elmúlt években nagyon jó kapcsolatunk volt a rozsnyói magyar alapiskolával. Támogatásával sokszor tartottuk különböző rendezvényeinket az épületükben. A magyar mise minden vasárnap a főtéri diáktemplomban van délután három órakor, általában száz résztvevővel. Amikor elkezdtük a munkánkat, itt 10-15 fiatal járt templomba. E változás, úgy érzem, annak is az eredménye, hogy az itteni fiatalok a központunkban olyan emberekkel találkoznak, akik odafigyelnek rájuk, akik meghallgatják őket, és ha erre szükség van, segíteni is próbálnak nekik. Mi viszont igyekszünk a fiatalok számára lehetőségeket teremteni a szabad idejük eltöltéséhez; fontosnak tartjuk a sportolást, a kézműves foglalkozásokat. Tanfolyamokat szervezünk, közös hazai és külföldi kirándulásokon veszünk részt. Tavaly Bécsben például épp a rozs- nyóiak képviselték Szlovákiát az ottani világtalálkozónkon. Kardos Tünde ez idén érettségizik a rozsnyói gimnázium magyar tagozatán. 1990-től vesz részt a szaléziánus rend rozsnyói központjának foglalkozásain. Őt kérdeztük: milyen hatással van rá a rend által kialakított környezet, és az itt tevékenykedő emberek?- Szeretek közéjük járni, össze tudják fogni a fiatalokat, s nagyon jó légkört teremtenek. Érzem, a renden belül szeretnek, tartozom valahová, és ha szükségét érzem, igazi barátokhoz fordulhatok. E közösségre is a bensőséges kapcsolat a jellemző. A szaléziánus rendnek rozsnyói központját vezető Slivon József atya áldásos tevékenységére felfigyelt Rozsnyó város polgármestere, Mátyus István mérnök is. Az idén először, a város napján, február 3-án átadott Polgármesteri Díj odaítélésével ismerte el munkáját Megkértük, mondja el ezzel kapcsolatos gondolatait:- Az a nemes és közhasznú, a fiatalokat megmozgató ténykedés, aminek József atya a szervezője, mély tiszteletet érdemel. Példa értékű az a közösséget szervező munka, amellyel célt tud adni e korosztálynak. Nagyon jó lenne, ha minél több követője lenne. A rend tagjainak a környezetük iránti szeretete és embersége is példás. Nálunk, Rozsnyón bizony rengeteg a teendő a fiatalokkal való munka terén is, de József atya és munkatársai ebben is útmutatók. Ezért is éreztem úgy, hogy a díj odaítélésével egy arra méltó embert becsüljünk meg, és a magunk eszközeivel is felhívjuk rá a köz figyelmét. Ambrus Ferenc
