Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-06-11 / 24. szám

tlBsúrnap 1995. június 11. publicisztika Eg y évfordulóra Olyan probléma foglalkoztat, amelyben, sarkítva, az az érdekes és időszerű, hogy látszólag egyál­talán nem időszerű. Persze lehet, hogy csak foglalkozási ártalom, az egész, hogy mivel író vagyok, óhatatlanul más az optikám, mint a hivatásos hírlapíróké. De elég a körülményeskedésből! A huszadik század közepén az egész világ szeme láttára, nem színpadon, hanem a valóságban lejátszódott egy klasszikus tragé­dia. Drámai cselekménye volt, s volt benne minden, ami egy tra­gédiában benne foglaltatik: zsar­nokság, lázadás, forradalom, há­ború, cselszövések, árulás, halál. Voltak nagy jellemei, hősei és an- tihősei. Hatalmas tömegek vettek benne részt. A darab témája a szabadság volt. Véres heppening, amelyet mégis mintha Shakespea­re írt és rendezett volna. Az 1956-os forradalomról beszélek és Nagy Imréről. 1989-ben Nagy Imre bekerült a nemzeti panteonba, újratemetése a rendszerváltozás egyik sors­döntő eseménye volt. Személyét azonban azóta is mély hallgatás övezi, majdnem olyan mély, mint első eltemetését követően. Akkor hivatalosan volt tilos emlékezni rá. Mai utódai tisztelettel hallgat­nak róla, mintha öncenzúrát gya­korolnának. Űjratemetésével, a végtisztesség megadásával, amelyre az egész demokratikus világ odafigyelt, mintha az emlé­két is el akarták volna temetni. Kíváncsi lennék, hogy ha meg­kérdeznének néhány mai fiatalt: ki volt Nagy Imre, hányán tudná­nak pontosan válaszolni a kérdés­re. Június 16-a az a nap, amikor harminchét éve kivégezték a for­radalom miniszterelnökét. Sokan talán azt gondolják, nem kerek évforduló, ezért nem érdekes, nem időszerű. Attól tartok, ez egyáltalán nem így van; s azért olyan nagy a hall­gatás személye körül, mert nem­zeti hőseink közül az ő tragédiája emlékeztet valamire, ami mai utódainak kellemetlen, sőt kínos lehet. Széchenyi, Kossuth, Deák, Batthyányi lehet hivatkozási alap mind a jobb-, mind a baloldalon, még szerencse, hogy politikusa­ink aránylag ritkán élnek vissza a nevükkel. Nagy Imrével egy ki­csit más a helyzet. Pedig ő volt az 56-os forradalom integráló sze­mélyisége, aki egész bolsevik múltját, politikai pályafutását fe­lülvizsgálva, megszemélyesítette a fellázadt nép akaratát, s aki sze­mélyisége káprázatos átalakulását a forradalom leverése utáni ma­gatartásával örökre hitelesítette. GRENDEL LAJOS Választhatott élet és halál között, s az utóbbit választotta. Pedig ta­lán csak legitimálnia kellett volna Kádárt, „csak” ezt kérték tőle az életért. Akik nem értik vagy hely­telenítik, hogy Nagy Imre elutasí­totta ezt a politikai alkut, elfeled­keznek róla, hogy az igazi politi­kában mindig többről is szó van, mint politikáról. Nagy Imre nem­csak felismerte a messianisztikus szovjet ideológia mögött megbú­vó orosz imperializmust, hanem azzal is tisztában volt, hogy a ma­gyar forradalom eltiprása lesz a Kreml urai számára az a bizo­nyos csontváz a szekrényben. Önfeláldozását ezért én nem csu­pán egy nagy jellem hősi tettének tartom, hanem egy politikusból államférfivá magasodott ember végső, kétségbeesett politikai cselekedetének is. Ezt az inter­pretációt nem tudom alátámasz­tani (nem vagyok történész), mégis úgy gondolom, hogy mint minden igazi tragédiában, az 56- osban is több hiteles interpretáció képzelhető el, anélkül, hogy egyik a másikat kioltaná. A legtöbb ember tiszteli, ám nem szereti a nagy jellemeket, mert azok a saját kicsiségére em­lékeztetik őt. Ám tetszik vagy nem, Nagy Imrének és vértanú­társainak árnyéka még a mai ma­gyar politikai életre is rávetül. At­tól tartok - s nem akarok meg­bántani senkit sem -, az MSZP inkább „kötelességből” vállalja, mint meggyőződésből. Az egyko­ri reformkommunisták Kádár Já­nos iskolájába jártak, a pragmati­kus politikacsinálást tanulták, és politikusi rátermettségüket soha­sem kellett olyan drámai helyzet­ben bizonyítaniuk, mint Nagy Im­rének. Hazafiságukat sem. A libe­rálisok nehezen tudnának bármit is kezdeni Nagy Imre örökségé­vel, mert a mártír miniszterelnök nem volt a liberális piacgazdaság híve. A konzervatívok még ke­vésbé, náluk még Horthy is fel­jebb áll a ranglistán. A szélsőjobboldalnak Nagy Imre kommunista maradt, a szélsőbal­nak áruló. A kommunisták kivé­telével mindenki vállal valamit Nagy Imre örökségéből, de min­denki mást, senki sem az egészet. Ez talán nem is volna lehetséges ma. A kilencvenes évek Magyar- országa, de Európája is egészen más, mint az ötvenes éveké volt. Nagy Imre „revizionista” gazda­sági koncepcióját túlhaladta az idő. Az ideológusok sem tudják kizsákmányolni, mert az ötvenha­tos forradalomnak nem volt ideo­lógiája. A patriotizmus és a haza- fiság ma nem tartozik a divatos szavak közé. Ez az oka, hogy Nagy Imre öröksége ma nem lát­szik időszerűnek. Ha azonban a politikára úgy te­kintünk, mint amely nemcsak az egyén, hanem a nemzet érdekeit és akaratát is kifejezi s a kettőt összehangolja, Nagy Imre emléke kikerül a történelem homályából. Sorsa arra emlékeztet és figyel­meztet, hogy a történelemben időről időre előadódnak olyan pillanatok, amikor a sok-sok egyéni akarat valamilyen külső vagy belső kényszer folytán egyetlen kollektív akarattá sűrűsödik. S akkor csak pragma­tikusnak lenni, csak holnapig po­litizálni már nem elég. A közép-európai magyar tájakon szinte már történelmi hagyománnyá vált a visszata­szító tulajdonságok felemlegetése, a kö­vetésre nem méltó cselekedetek elemzése, az epés bírálat, az erények rosszhiszemű taglalása, a rossz fetisizálása és elkerülhetetlenségének lát- tatása, valamint annak a kutatása, hogy ugyan mi rejtőzhet a jó mögött, biztosan valami szégyenle­tes takargatnivaló. Az újkori ünnepeink zöme sem az élet öröméből fakad, hanem a gyászból és az elmúlásból. Olvassuk a sajtót, hallgatjuk a közszereplők szavait és bennük mindig valami rosszra, un­dorítóra, alantasra találunk, valami el­ítélendőre, mintha az emberi történelem és az em­beri cselekedetek láncolata csupán a tragédia, az aljas emberi magatartás mozzanataiból állna össze. Ez a több évszázados hagyomány serkentette arra már korábban is a jó példákat keresőket és a megrögzött derűlátókat, hogy felmutassák a rombolás és a pusztítás, az erkölcstelenség és az alantasság ellenpólusait. Ha nem is tudjuk igazán és tiszta szívből ünnepelni az életet, legalább ünne­peljük azokat, akik az életért, a megmaradásun­kért munkálkodtak, akik kiemelkedtek cseleke­deteikkel a szürke aljazatból. Ünnepeljük tehát és értékeljük a rossz, a rombo­lás, a hátrányos megkülönböztetés, az elnyomás, a gyalázkodás, a gyűlölet, a kizárólagosság ellenzőit, azokat, akik szembeszegültek a pusztítással. Ünnepeljük és értékeljük azokat, akik helytáll­tak. Nekünk, a jelenlegi Szlovákiába szakított ma­gyaroknak az a történelmi feladatunk, hogy mindazokat ünnepeljük és bevéssük emlékeze­tünkbe, akik az elszakítottságunkat elvisel­hetővé tették, akik a történelem kerekének for­gását igyekeztek távol tartani a szenvedésektől, vagy elterelni a megsemmisülés felé vezető út­tól. Ünnepeljük mindazokat, akik szavukat hal­latták közösségünk érdekében. Amióta kisebbségi, illetve szórványsorsra ítél­tettünk, azóta a világban való vándorlás és az ül­döztetés terhét akasztották a nyakunkba. Azóta kísért bennünket az elmúlás rémképe. Számunkra az elmúlás - a közös és egyetlen vallás hiányában - a nyelvünk és a nemzeti műveltségünk veszélyeztetettségében, az ellene intézett támadásokban testesül meg. Érthető, hogy éppen erre vagyunk a legérzékenyebbek. A nyelvünk és a kultúránk a legegyetemesebb kö­zös hazánk, és nemcsak azóta, hogy a mindannyi­unk közös politikai hazája megszűnt. Amióta itt élünk az elszakítottságban, évről évre kell elhárí­tanunk a legbecsesebb kincseink elleni lopakodó vagy nyílt támadásokat. Immár hetvenhét eszten­deje ezek a támadások jelentik a velünk szemben kieszelt fondorlatok vörös fonalát. Most egy olyan tettre emlékezünk, egy olyan magatartást jutalmazunk, amely ugyan indítékai­ban egyáltalán nem egyedülálló, de a történelmi környezet és időszerűsége miatt egyik legfénye­sebb pontja a felvidéki magyarság helytállásá­nak. írtak akkor 1984-et, amikor a kommunista ha­talom, kihasználva összes lehetőségét, ismételten - ki tudja már, hányadszor - végső csapást akart mérni magyar közösségünkre. Eltervezte, hogy a szülőkre hárítja gyermekük nemzeti jövőjének felelősségét: ők döntsék el, hogy kérik-e a ma­gyar kultúra, a magyar nyelv, a magyar nyelvű oktatás korlátozását és végső soron a felszámolá­sát. Ők döntsék el, hogy el akarják-e némítani a szót a gyermekük ajkán. Ez legalább annyira alantas szándék volt, mint 1946-ban a reszlovaki- záció: ak­kor két lehetőség között lehetett választani - vagy éhezik az em­ber, vagy megtagadja magyar­ságát. 1984-ben pedig a hatalom azt kínálta fel: elutasítja a szülő a magyar nyelvet gyermekétől vagy szembekerül a politikai hatalommal. A for­dulat ellen, és ezáltal a hivatalos hatalom ellen akkor tízezer ember emelte fel tiltakozó szavát. Közöttük volt Zonctorony, a Po­zsony melletti kisközség csaknem egész felnőtt lakossága. Drága zonctoronyiak, nektek is köszönhető, ahogy akkor - egy időre - megmentettük a ma­gyar iskolákat. Mondottam, hogy nem tudunk igazán örülni az életnek, mert még az ünnepeink is az elmúlás­ra, a rosszra emlékeztetnek bennünket. Így igaz ez most is, mikor Zonctorony község lakosságát ünnepeljük az 1984-ben tanúsított helytállásukért. így van ez most, 1995-ben, amikor már állító­lag ránk köszöntött a demokrácia, amelyben a közjó és a népakarat azonos. Nem véletlen, hogy a felvidéki magyarság választott alkotmányos képviselete, a 17 ma­gyar parlamenti képviselő úgy döntött, hogy Zonctorony lakosságának adományozza 1995- ben a Pro probitate - Helytállásért díjat. Ma ugyanis ismét ugyanazzal a rémképpel birkó­zunk, mint 1984-ben, és ugyanolyan hatalmi szándék fenyegeti iskoláinkat, mint akkor. Ezért is esett rátok a választás. Akkori tettetek legyen ma is példamutató és mozgósító iskolá­ink védelmében. Ha akkor mindenütt oly mér­tékben tiltakoztak volna, mint Zonctornyon, ak­kor hatszázezren mondtak volna ellent a hatal­mi szándéknak. Tudjuk, hogy ma tízezer tiltakozó hang nem elég, mert a mostani hatalom még süketebb és kevélyebb, mint az akkori volt. Legyen a zonctoronyiak példája a mozgósító erőnk, hogy ha kell, akár hatszázezren mozdul­junk meg. Emlékeztessen bennünket most és a jövőben is Zonctorony község lakosságának példája, akik most közös emlékezetünk erősítésére a Pro pro­bitate - Helytállásért díjban részesülnek. Éltes­sen az Isten benneteket és mindannyiunkat! * Elhangzott Komáromban, 1995. május 14-én Az érték nem vész el!* (Laudáció) DURAY MIKLÓS Vágyik bátorságukra, amikor vitorláznak a sziklák alatt, amikor ellökik magukat tornyok párkányairól, amikor odatelepednek az ablakpárkányra, s lépései za­jára ijedten röppennek alá a mélybe. Kellene ez az óvatoskodáson felülemelkedő madár-merészség a mindennapokban is. Olyan erő lenne birtokában, ami a kényszerhelyzetekben is erővé transzformálná a félel­meket. a bizalmatlanságot. Lehetősége maradna a me­nekvésre, ami mint végső, de örök biztosítéka volna életének. Ha lenne... De nincs. Marad a megbékélés a lehetőségekkel, az adottságokkal, a szerzett és örökölt bajokkal. Horkai tudja, hogy a világ felét soha nem láthatja, talán a vüá- got sem igazán, mert nem tud a magasból lenézni a zu­hanás megfékezhetetlen vágya nélkül. Tagadhatatlan a dolog, eltitkolhatatlan gátja a mozgás teljességének. Mozogni mégis kell, ha mégoly felemás módon, ha küzdve is a test és a belészorult lélek korlátáival. Megmagyarázhatatlanul felemás világ az övé. Ha a magaslat, ami lehet akár háromezer méter magasan is, szinte észrevétlen fokozatossággal növekszik a messzeségbe vesző sík fölé, nincs semmi gondja: el­ballag pontos biztonsággal a legmagasabb pontig. Vi­szont a váratlanul feltomyosuló sziklafalak, a lába előtt megnyíló meredélyek félelmetessé válnak egyetlen szempillantás alatt. Feltekinteni a magasságba vagy le­tekinteni a mélységbe ennek ellenére nagyon külön­böző érzésekkel töltik el. Talán az elérhetetlenség, a távolság érzete okozza, hogy a magasság sejtése cso­dálattal tölti el. Olyankor két meghatározó élmény működteti lelkét és izmait... Valamilyen ismeretlen vágy sarkallta gyerekként ar­ra, hogy naptól izzó nyári napokon hanyatt feküdjön az övig érő fűben. A testének súlya alatt ledőlt fűszá­lak alkotta terület körül, mint szélcsendes tengeren rin­gó bárka fala és pereme, emelkedtek szemhatárába a rét érintetlen fűszálai, virágai. Karját kitárta, lábizmait ellazította, s talán órákig is nézte a kék eget, figyelte a szemhatárba úszó, majd azt elhagyó felhőket Olyan­kor tenyerét a lecsukott szemére szorítva, majd hirte­len szabaddá téve a látást, meglátta a csillagokat is, amelyekről már akkor is tudta: ugyanúgy ott ragyog­nak az égen, mint éjszaka. Ellentétes előjellel és iránnyal jelentek meg ugyane­zek a csillagok a falu legmélyebb kútjának víztükrén. Annak mélyére már oly kevés napfény hatolt le, hogy minden fiziológai segédlet nélkül is láthatóvá váltak a csillagok. Először annál a kútnál ismerte fel a szoron­gáshoz hasonlítható érzést. Lenézett a mélybe, s egy kis idő elteltével beleszédült a látványba. Olyannyira, hogy hátrálni kezdett a kúttól, majd amikor újra megközelítet­te a mélységet, már lába is remegni kezdett. Onnantól kezdve, ha véletlenül vizet kellett mernie abból a kútból, mert az volt a legközelebbin eső ivóvíz a falutól messzi­re lévő szántóföldekhez, riadt borzongás töltötte el. A láncon leeresztett, majd megmentés után felhúzott bá­dogvödröt is csak nagy lelki erőfeszítés után volt képes a kút fájához vonni, hogy a vizet a demizsonba töltse. Fölfelé és lefelé. Képzelet és valóság. Messzi végte­lenbe érő levegőég, ahol a világűr mélye vonzza. Alig harminc méter mély kút, ahonnan a vonzás taszítja lel­két szorongásba. Ez a kettősség küzd benne, amikor látva a madarakat, repülni vágyik, majd a magasba emelkedés kínálkozó valóságos lehetőségétől is re­megni kezd, s mint fuldokló, kapaszkodik korlátba vagy embertársaiba. Történt, hogy az egyik felvidéki vár falának pere­mén újonnan ácsolt körfolyosón sem tudott végigmen­ni a mély várudvar fölött. Szinte botrányos volt, hogy a turistacsoporttal ellentétben, neki vissza kellett for­dulnia, s a vár másik szárnyát a földszinti ajtón át be­jutva nézhette meg. Ott, ahol a látogatók kifelé szoktak igyekezni, ő befelé igyekezett. Ezért is megdöbbentő számára, amikor végtelenül magas házakról álmodik. Olyanokról, melyek már ma­gasabbak a felhőkarcolóknál, valamifajta tudatalattiba szorult Ősbábel tornyai, ahol a liftek végtelen utakon járnak. Csak fölfelé, csak el a földtől... Majd bekövet­kezik a zuhanás és a csatakossá izzadt vánkoson az éb­redés. Másik gyakori álma a repülőgép, amit ő vezet. Eltökélt pontossággal, szakértelemmel nyúl a botkor­mányhoz, s száll, száll valahová. A cél ismeretlen, mint ahogy a navigációs műszerek is láthatatlanok. Hallja a levegő suhogását a szárnyak alatt, érzi a gép rázkódását, ugyanúgy, mint amikor viharfelhőbe kerül az utasszállító gép, s a vízcseppek milliói ütődnek külső falához. Ennél kellemesebbek már csak azok az álmai voltak, amelyeket abban az időben álmodott, mi­kor még nem vezetett autót. Ugyanúgy tudott autót ve­zetni, mint repülőgépet. Ezekben az álmokban az a fel­figyeltető, hogy sohasem szenved balesetet. A mennyei Tévedések sodrásában liftekkel ellentétben a repülőgép soha nem zuhan le, az autóval sem ütközött, de nem is repült ki a szédítő kanyarokból. Ennél már csak az az érthetetlenebb, amikor számára eddig ismeretlen városokban baran­gol, s keres fel a valóságban soha nem látott helyeket, ahol barátai, ismerősei ideiglenesen laknak. A baj csak az, hogy rendszerint szédítő magasságú emele­tes házakban kell keresnie őket, ahol körfolyosók vannak, melyeken nem képes elindulni feléjük. Megszokta a hajnalokat a hatodik emeleten. Horkait már az sem rettentette különösebben, ha kikönyökölve az ablakpárkányra úgy tűnt neki, hogy a fal megmoz­dul, hullámzani kezd vele a lakás. Ebben a tudatosított állapotban, miközben érezte a tériszonyt, le is győzte azt. Nem követte nyomon, mennyi időbe tellett, hogy ezt az egyetlen magasságot, aminek lényege a bizton­ságot adó állandóság és változatlanság, megszokja. Ott volt előtte a falusi kút mélysége és a réti fűbárka vég­telen magasságú láthatára. Saját lelkének csapdájából csak itt lépett ki, hajnalonta madarakat hallgatva. Ügy gondolva rájuk, mint a szabályozatlan szabadság isteni teremtményeire. Bár, ki tudja megállapítani a földiek közül, mennyivel szűkebbek vagy tágabbak a génekbe emelt korlátok, amelyek megszabják a repülést, a pár­zást, a fészekrakást, az élettér védelmét, az ember föld- hözkötöttségéhez képest. A madarak szabadságának mitológiákba és folklórba szorított közhelyei igazából az ember közösségi tévedései sodrásának lelki felhaj­tóerejét adják. Ha van társadalmi tériszony, akkor e szárnyas címerállatok nemzeti mitológiái igencsak nö­velik azt.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom