Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-06-04 / 23. szám
ilBsärnap 1995. június 4. művészvilág I zg almas szerelmi háromszögek bonyolódnak a hollywoodi műtermekben. Nemrég nálunk is nagy sikerrel vetítették az Édeshármas című tripla love storyt, amelyben egy lány és két fiú édes-kedves egymásra találással ízlelgetik a hármas lehetőséget. A két oldalról szerelemmel közrezárt „középszögben” az egyre magasabbra töró' legifjabb Baldwin sarj, Stephen remekel szókimondó őszinteségével. A legújabb háromszögsztorinak, Herbert Ross Nőkről szólva című filmjének bizonyára nagyobb visszhangja lesz, mivelhogy a háromszög három szögét három nó' alkotja. Mégpedig olyan „derékszöggel” a fó'szerepben, mint Whoopi Goldberg, aki nemrég vetkőzött ki az apácaruhából (Apáca- show). Énekelni ezúttal is énekel, hiszen egy éjszakai bár leszbikus énekesnőjét alakítja, aki egyszerre két nőt is magába bolondít. „Kislánykoromban, az ötvenes években a fekete lányok már nem arról álmodoztak, hogy gazdag fehér emberek szolgálói legyenek - mondja Amerika fekete csillaga. - Én meg különösen nem. Fütyülve az előítéletekre, mindig azt csináltam, amit jónak láttam. El is értem mindig, amit akartam. Sose féltem attól, hogy elgáncsolnak, s képtelen leszek megvalósítani az elképzeléseimet. Az első sikerem az volt, amikor észrevették ezt, és hinni kezdtek bennem. Már rég félreálltam volna, ha nem tudnám, hogy a mozi megváltoztathatja az emberi gondolkodást, befolyásolhatja a társadalmat. Vegyük például az indiános filmeket. Ezek általában azt sugallták, hogy a bennszülött rézbó'rűek a fehér ember ellenségei. Az ilyen filmek, valljuk be őszintén, etnikai csoportok elleni előítéleteket szültek, s elültették a naiv nézőben azt a téveszmét, hogy az indiánok rosszak. Ebből az következik, hogy jó szándékú üzenetekkel a film képes ellenkező'hatást is elérni, vagyis pozitív irányban változtatni a téves nézeteken és előítéleteken. Azért is vállaltam el a Nőkről szólva főszerepét, mert hiszem, hogy ez a film segíteni fog. Sokan megértik majd belőle, hogy a homoszexuálisok ugyanolyan emberek, mint bárki. A világ sajnos a mai napig nem tanulta meg, hogy a leszbikus nő is nő és ember. Az előítéletek okozzák, hogy ujjal mutogatnak rájuk, akárcsak a négerekre meg az ázsiaiakra. A tudatlanság szüli az ellenségeskedést. A legnagyobb baj, hogy az emberek nem ismerik azok problémáját, akik valamilyen alapon mások. A film, a homoszexualitás révén, felveti az AIDS kérdését is. Évekig sirattam a barátaimat, akiket fiatalon vitt el közülünk ez a betegség. Döbbenten figyeltem, hogy a leginkább érintett országok kormányai jó ideig vonakodva, tétlenül figyelték a dolgot, mert úgy látszott, csak őket, a homoszexuálisokat támadja meg. S ez ugye, nem volt mindegyikünket érintő, közös probléma! Különös, hogy a rákkal kapcsolatban más volt a megítélés, mivel az mindünket érint. Így aztán azon az alapon, ha mások nem segítenek rajtad, próbálj meg magadon segíteni, jó szándékú emberek létrehozták az APLA egyesületet (AIDS Project Los Angeles), amely ma már rengeteg tagot tömörít. De ma már azt is tudjuk, hogy a betegség mindannyiunkat érint. Jobb lesz hát közösen harcolni ellene, amíg nem késő.” „Az én történetem egy új családtípust, a nukleáris családot mutatja be - mondja filmjéről Herbert Ross rendező —, mert á hagyományos család, amelyet apa, anya és gyermekeik alkotnak, ma már nem az egyetlen lehesó'ség. ” Whoopi Goldberg ehhez hozzáteszi: „Amikor az újságokban megrázó családi tragédiákról olvasok, felteszem magamban a kérdést: mit is jelent még valójában a hagyományos család fogalma. Az is csak egyfajta előítélet, hogy az egyedülálló szülő gyermekének mindenképpen nehezebb a gyermekkora. Nem igaz, mert a barátok segíthetnek. Igenis, szoros kötelékkel a jó barátok képesek helyettesíteni, pótolni a családot. Ami a legfontosabb, hogy olyan emberek vegyenek körül bennünket, akik szeretnek. Családban vagy családon kívül! Az, hogy egyedül élsz, társ nélkül, nem jelenti azt, hogy alkalmatlan vagy az örökbefogadásra és a gyermeknevelésre. Szeretném, ha béke lenne a világban, ha az emberek felülkerekednének a vallási, faji és szexuális előítéleteiken. Tudom, hogy nehéz ezt elérni, de saját magam is szeretnék hozzájárulni, hogy valósággá váljon. Szeretném, ha a gyerekek gyerekek lehetnének, hogy iskolába járhassanak. Ne kelljen attól rettegniük, hogy bombák robbannak és géppisztolyok ropognak körülöttük. Ez aggaszt a legjobban.” A Gioiából fordította: (tallósi) • Minek örült jobban 1990 februárjában? Hogy mindkét alakítását díjazták, vagy hogy Falk a legszívesebben zsebre dugta és Varsóba vitte volna?- Egyszerre kaptam meg mindent, amit színész elismerésben megkaphat. A díj megnyugtatott, Fáik szavaitól zavarban voltam. Kimentem a teremből, és a nyitott ajtó mögé bújva hallgattam. Öt év telt el azóta. A Woy- zecket 1993-ban forgattuk. Azóta nem volt mozifilmem. Nálunk kaphat egy színész bármilyen elismerést, a folytonosságnak nincs hagyománya. Nem is látom értelmét, hogy hadakozzam ez ellen. Nyugat-Európában vagy Amerikában máshogy osztanak szerepeket. Ott egy karizmatikus színész állandó kapocs a film és a mozi között. Magyarországon más a helyzet, de van ennek jó oldala is. A magyar színészt a színpad tartja szellemi s fizikai készenlétben, ott pedig folyamatosan dolgozom. Ha forgatni hívnak, úgy tapasztalom, azt nem is annyira a filmjeimnek, mint inkább a színházi munkáimnak köszönhetem. Tehát mindennek ellenére optimista vagyok. Úgy gondolom: az a repertoár, amelyet én képviselek, mutat és mond rólam valamit. • De mikor? Hiszen filmben két éve nem dolgozott.- Ellentmondás van emögött is, igen. Csakhogy egy színházi alkotásnak hosszabb az átfutási ideje. A közönség körében azonnal hat, egy filmrendező agyában viszont akkor kezd „működésbe lépni”, amikor már ott görnyed a forgatókönyv fölött, vagy amikor szerepet oszt. • Nem állna erősebb fókuszban, ha hosz- szabb ideig egy helyen fészkelne? A „vándormadarakat" ugyanis nehezebb nyomon követni.- Hol lennék most nagyobb fókuszban? A Vígben vagy a Katonában? Jó éveket töltöttem mindkét helyen, de azt gondolom, ha nem is ilyen látványosan, a Komédium ban vagy a Radnóti Színházban, szakmai értelemben, sokkal tartalmasabb alkotói közegben dolgozhattam. Minden olyan dolog, ami az átlagostól eltér, sokak szemében furcsának tűnik. Én magam is tudom: sokkal jobban szeretik az embert, ha egy adott helyre, egy jó nevű társulatba is be tudják illeszteni, nemcsak egy szerepkörbe. Engem ez nem vonz. Tejért, kenyérért sorba tudok állni, de a pályán nem szeretem a kijelölt pontokat. Nekem a színház, hála Istennek, még nem a betevő falatról szól. Sokkal inkább azokat a mániákat kergetem, amelyekért színész lettem. És nagy szerencsém, hogy ezekből a mániákból nemcsak a lelki kondíciómat tudom fenntartani, hanem anyagilag is elvagyok. Nem kell különösebb kompromisszumokat kötnöm. A Vígben vagy a Katonában aligha kaptam volna olyan feladatokat, mint a Játékszínben vagy másutt. • Kroetz Vadászatát viszont, amellyel első nagy alakítását nyújtotta, épp a Vígszínháznak köszönheti.- Az elefántemberbő1 is rengeteget tanultam, nemcsak a Vadászatból, de rámcsuktak egy ajtót, amelyre azt írták: ez a te szobád, a másikba ne menj! És ez zavart. Kroetz darabját valóban élveztem. Volt benne egy felejthetetlen pillanat. Várjuk a csajjal a papáját, hogy lelőjem... már közeledik, amikor a puskával bajlódunk... kérem a golyót a lánytól, és a próbák egyikén kiesett a töltény Pap Vera kezéből. Teljesen véletlenül. És erre építettünk aztán egy egész gondolatsort. Minden előadáson, amikor eljött ez a jelenet, s a néző reflexből lehajolt a golyóért, hogy Vera kezébe adja, ránéztünk és a tekintetünkkel kérdeztük tőle, hogy „Besegít? Öljük meg az öreget? Maga is ezt akarja?" Döbbenetes pillanat volt. De a a „szobából” egy idő után ki kellett lépnem. • „Színházrobbantó" volt a Katonában is. Dörner Györggyel és Eperjes Károllyal az elsők között hagyták el a társulatot. Nem sokkal később a legendássá vált Három nővér bemutatója után, amelyben Fedotyikot alakította, ez valósággal „merényletnek” számított. Gáspár Sándor nyugtalansága Külföldi rendező magyar színészt, anélkül, hogy egyszer is együtt dolgoztak volna, tudomásom szerint sosem akart „kisajátítani”. Egyetlen kivételtől eltekintve. 1990-ben, a budapesti filmszemle szakmai fórumán Feliks Falk, a lengyel mozi egyik legjelesebb alkotója azzal lepte meg hallgatóit, hogy bejelentette: filmek helyett ő inkább egy olyan színészt vinne magával, aki páratlan szuggesztivitásával, természetes játékával minden elképzelését maradéktalanul megvalósítaná. És kimondta Gáspár Sándor nevét. Két szerepben látta őt a szemlén. Grunwalsky Ferenc büntetett előéletű betörőjeként a Kicsi, de nagyon erősben, majd Elek Judit megkínzott és megtört keleti zsidójaként a Tutajosokban. A sasszemű lengyelnek azonban ennyi is elég volt ahhoz, hogy észrevegye: Gáspárnál sem technika, sem hagyományos értelemben vett színjátszás nem létezik. Ő nem alakít - figurába olvad. Eggyé válik. „Naturalizál.” Színpadon is, kamera előtt is. Három év a Vígszínházban (John Merrick, az elefántember; Márton, a dévai vár kőművese; Franz, az „embervadász”), öt a Katonában (Stílusgyakorlatok, Galócza, A szarvaskirály), aztán megy tovább vendégjátékosnak, mert leszerelni sehol sem hagyja magát. Plautus hetvenkedő katonáját játssza a Radnótiban, Schwajda vak nyomdászát a József Attilában, a „naplóvezető” Popriscsint a Játékszínben, Mastrosimone kamionsofőrjét a Komédiumban. A Művész Színházhoz darabok kötik; az állandó tagok sorából halkan kilépett. Kamera előtt legutóbb a Csapd le, csacsi!-ban, a Roncsfilmben és a Woyzeckban szerepelt. Munkásférj, józsefvárosi Bicska Maxi, peremkerületi rendőr - mostanság ez a „beosztása”.- Abban, hogy a Katona József Színház elindult, a Stílusgyakorlatok óriási szerepet játszott. Kétszázszor játszottuk hatalmas sikerrel. Az első öt évünk valóban fantasztikus volt, de amikor úgy éreztem, kialakult egy merev hierarchia, amely minden helyzetben érdekellentéteket szül, kiléptem a csapatból. Nosztalgiám azért nincs, mert nem hiszek benne. Nyolc év után azonban, amit nyugodtan nevezhetünk technikai szünetnek, lelki és szellemi egyezke * • désnek, ismét elővet- t ü k é s (Oláh Csaba felvétele) ‘felújítottuk a Stílusgyakorlatokat. Most újra együtt vagyunk. Nem tartottunk premiert. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Csak más helyen. A Komédiumban. Ami ugyancsak kívül esik a szóráson, hiszen kis színház és nem áll mögötte a kritikusok hada, és nem élvez állami támogatást sem. Úgy játsszuk, mintha a klubunkban muzsikálnánk. • Barátságuk nem sínylette meg a „nagy szakítást"? Nem nehezteltek Bán Jánosra, amiért hármójuk közül egyedül ott maradt a Katonában? Vagy időközben már megbocsátottak neki?- Hány barátság, hány szerelem, hány család ment tönkre az ország társadalmi változása kapcsán? Sajnos nagyon sok. Én ma úgy érzem, természetszerűleg adódott köztünk ez a nyolc év pihenő. Szakításra, örök haragra egyikünk sem gondolt. Mi szimbiózisban éltünk szinte kamaszkorunk óta. A főiskolás éveink alatt még szobát is együtt béreltünk, aztán a Stílusgyakorlatokat követően a Mami blue-ban és a Mulatságban is együtt játszottunk. Aztán életünkben először döntenünk kellett, s bár a döntést, hogy megválunk a Katonától, közösen hoztuk, a személyes motivációk végül is megvétózták a nagy elhatározást. János maradt, mi továbbálltunk. Ezt nagyon nehéz volt feldolgozni. Neki is, nekünk is. Túlzás lenne azt állítani, hogy az elmúlt nyolc év alatt éjjel-nappal egymás társaságát kerestük, mert nem így volt. Szétszórt bennünket az élet, de legalább dolgoztunk. Mindenki a maga igényeinek megfelelően és ott, ahol lehetősége kínálkozott. Az én mentalitásom egyébként sosem engedte meg, hogy mindig arra forduljak, ahonnan a „legfrissebb” szelek fújnak. Az ilyenfajta elvárásoknak én sosem tudtam és nem is akartam megfelelni. Emiatt elég sok ütközésem adódik ma is. Tavaly a Művész Színház társulatából is kiléptem. • Igencsak halkan...- De amit akartam, azt egy zártkörű gyűlésen elmondtam. Engem ugyanis, finoman fogalmazva, borzasztóan zavart, hogy a színházat ért alpári támadások kereszttüzében azzal veszítettünk önbecsülésünkből, hogy alapvető dolgokat „elfelejtettünk” tisztázni. A külső szelek pedig, ilyen esetben, gyorsan meg tudják bontani az erősnek hitt szövetséget is. Nagy becsű, komoly, országosan elismert kollégák előtt mondtam el, hogy a pénz és a jó értelemben vett profizmus nem elég ahhoz, hogy egy színház jól működjön. Ahhoz kell egy „előleg” is. Egymás gyengéinek tolerálása. Amiben nem nagyon jeleskedtünk. Aztán megkérdeztem, miért marad a színház tagja az, aki fennen hangoztatja: ő nem igazán szereti ezt a társulatot. Ha máshogy érez, menjen el, mondtam. És ebből lett a botrány. Jeles kollégáktól kaptam baráti feddést, hogy ezzel a gondolkodással a mi pályánkon sokra nem vi- hetem. Merthogy a színész, ugye, bohém. Hol ilyen, hol olyan, aztán a végén úgyis magához öleli a másikat. A nagy többség valóban ilyen. Sőt még azt is elismerem, hogy a jellemnek igazából nincs köze a munka minőségéhez. Egyvalamit viszont nem tudok elfogadni: új színházat, tisztázatlan kérdésekkel, hosszú távon nem lehet működtetni. Képtelenség. „Űt- ravalót” kértem, ami sajnos az lett, hogy dögöljünk bele és köszönjünk el a családunktól. Ez is megtörtént. Dolgoztunk, mint az állatok, miközben egy-két kollégám olcsó módon „kiárusította” a színházat. A saját fészkébe pisz- kított, mások meg ebből csináltak „aranyat”. Ilyen helyzetben nem kell a biztos havi fix, én nem hiszek ebben a fajta szellemi és erkölcsi sokszínűségben. Azokat az előadásokat, amelyekért a többi kollégámmal együtt keményen megdolgoztunk, a Vízkeresztet és az Üvöltő szeleket, nagyon szeretem ma is. Mint ahogy továbbra is tisztelem és becsülöm a társulat jelentős részének a tehetségét és karakterét is, de most már egy éve nem tartozom közéjük. • Munkája így is akad szép számmal, nem kell búslakodnia.- Folyamatosan dolgozom. Nincs bennem egy csöppnyi keserűség sem. A Komédiumban olyan szellemi közösség kezd kialakulni, amelyben tényleg öröm a munka. Engem az a fajta színészet izgat, amely nem a sablonokat, a jól bevált formákat erősíti, hanem épp ellenkezőleg. Amely kísérletez, valami újjal próbálkozik. Nincsenek hosszú távú terveim. Nekem elég a nyugtalanságom. Az mindig tovább visz. Készenlétben állok és gyúrom magam. Ha azt mondom, jól vagyok, akkor ez azt jelenti: „harapnivaló” kedvem van. Szabó G. László
