Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-05-28 / 22. szám

Fábry Zoltán, mint ismeretes, nem utazik sehova. Hihetetlenül hangzik, de így van: Budapesten kö­zel fél évszázaddal ezelőtt járt utol­jára, s húsz éve már, hogy Pozsony­ban látták. Távol marad minden ta­lálkozástól, minden személyes véle­ménycserétől. Meghívhatatlan és mozdíthatatlan. Kis faluban él, Kas­sától délre, közel a magyar határ­hoz, éspedig olyan odagyökerezet- ten, mint fenyő a sziklák között. Másnak megjelenésében van a személyes nyomatéka, neki a meg nem jelenésében. Ö a láthatatlan magyar író, akit azonban mindenki érez, mint egy delejes szem jelenlé­tét. Ezt a térbeli hűséget szüntelen gyengélkedése magyarázza, de ez csak színre, szemre az igazi ok, va­lóban bensőséges, finom, sűrű gyö­kerek kötik oly erősen legszűkebb szülőföldjéhez. Annak, aki állandó­an lényeglátóan kívánja szemléltetni nemzetét és Európát, csalás nélkül és megcsalatás nélkül próbálja ész­revenni az éltető s a buktató áramla­tokat, óhatatlanul szilárd ponton kell állnia. Fábry Zoltán ősei aszta­lánál ül, s abban az ágyban fekszik, amelyben született. Környezete olyan, mint egy-egy mértékegység. Mérlegének serpenyőiben folyvást két érték billeg: a múlt és a jelen. Mondataival boncol, összehasonlít, emlékezik és emlékeztet. Szeme hozzáedződött feladatához: akkor is lát, amikor köröskörül minden szem lehunyódott. ízlése és hallása: gyomra és füle fiziológiájával működik, visszautasító ingere tá­mad, amikor hazudnak, földühödik, amikor valamit leplezni akarnak. Az olyan nyílt írástudói alkatnak, amilyen Fábryé, szilárd talajra van szüksége, ahol megvetheti a lábát. Ellentéte mindannak, ami híg, le­begő, szélkakas változású, sziromle- vél-hullató, hangulatszerű s bizony­talan. Nem képes megalkudni, in­kább meghal, mint evangélikus elődei és földijei, akiket sem a Ca- raffák vérpada, sem a gályarabság nem bírt megingatni hitükben. Fábry Zoltánt lelkében a meggyőződés angyala vezérli, ma­gabiztos, szótlan férfiangyal, talán a szülőföld történelmi megtestesülése. Angyala sugallatával párhuzamosan működik az író periszkópszeme. Periszkópot nehéz homlokra helyez­ni, nem lehet málló és csúszó tala­jon kezelni. Fábry szívós és hajlít- hatatlan idegzetű test, világéletében sovány, aszkétikus forma. Győry Dezső 1925-ben arcképsorozatot ír versben, sorra rajzolja a szlovákiai magyar írótársait. Fábryról ezt írja: látom „a sápadt lázban hősi-furcsa Fábryt”. Győry már a Sarló előtt messianista sóvárgással kereste az iránymutató, szellemi erőt életünk számára. Fábryn állott meg a szeme, mikor látta, hogy a stószi fiú a világ legtermészetesebb mozdulatával le­hajtja a fejét szülőföldje átmelege­dett szikláira. Nagyobb hűséget ne­héz elképzelni, aminő a hallgatag embereké fönn a hegyekben, akik szálas fenyők, hideg s tiszta forrá­sok, tomboló viharok között élnek, s tudják, hogy ami emberi élettartam­ra van kimérve: az a sors, még ha kerek, balladás formáját nem is mindig venni észre. Minden igaz­mondó írástudó sors-oldó, Fábry Zoltán is az, s úgy rémlik, éppen sa­ját sorsa változatlanságával kapott erőre, hogy változtasson, ha tud, nemzete és társadalma helyzetén. Amilyen anatómiai gyengeséget árul el a teste, olyan szilárd erőt, makacs, megvesztegethetetlen látást biztosít periszkóp-szelleme. Maga helyett időnként fényképét küldi el barátainak. Néhány éve olyan felvétellel lepett meg, melyet jellemzőnek tartok. Nyitott ablakból tekint ki, arca napsugárban fürdik, mosolyog, szemünkbe néz, olyan, mintha világéletében a derűt hirdet­te volna. Az ablak a régi stószi há­zé, ahol születése óta lakik, a bölcs mosoly azonban a mai Fábryé, aki úgy vigyázott munkásságának előfeltételére, az életben maradásra, hogy most hetvenéves lett, s nevetni tud. Nevetni tud, mint a gyermekek, akik ott ólálkodnak ablaka alatt, s egy hibátlan mondatért édességet kapnak az írótól. Épkézláb magyar szavakért csinálja a magányos író ezt a kedves-tréfás játékot, a pótlás játékát, a némán kattogó gépi betűk után áhítja az élő betűk zenéjét. így próbálja a tanítás elemi mozdulatait. Mert Fábry ma tanító odaát. Hozzá­tartozik a lényéhez, pedig hosszú esztendőkön keresztül éppen az el­lentétje volt a tanítónak; szertelen, robbanó, dühös kritikus. „A pedagó­gus hiányzott belőlem, erre csak 1945 után értem be” - írja önmagá­ról a Valóságirodalom bevezetőjé­ben. Szemlélőnek és kiáltónak in­dult, ma próbatevő kérdőre vonó őr. Valaha elvont valóságot követelt az írásművekben, ma a konkrét valósá­got simogatja meg bennük, az iga­léssel érkezett vissza Stószra, hogy könnyen belepusztulhatott volna. Leszerelt mint katonatiszt, leszerelt mint bölcsészhallgató s budapesti Eötvös-kollégista, s leszerelt mint egészséges férfi. Tüdőbajával a Tát­rába került, megmentették az orvo­sok. A Tátrából visszatért Stószra, szüleit elveszítette, nővérével ma­radt egyedül; élt, ahogy lehetett. Volt egy tehene, de ez nem bukoli- kát nyújtott neki, hanem tehenész­munkát, kaszálást, szénagyűjtést. Pénze nem volt, a tehénkéből kellett megélnie, világtalan testvérével együtt. S ilyen körülmények közt, amikor végleg le kellett mondania egyetemi tanulmányai befejezé­séről, kezdett el írni. Írói munkára és magatartásra ak­kor ösztökélték egymást Szlovákia első magyar írói, polgári professzió­ból írástudói formára átváltó fiata­lok. Szétszakadt az ország, s ugyan­akkor kettévált a világ. Láthatta patriotizmusért. Publicisztika volt ez a javából, Fábry friss példáját ad­ta az egyénien szóló kritikának, a lelkes, heves, kérlelhetetlen és sza­bad szavú szellemnek. Jelzői, igéi, summázó meghatározásai is­métlődnek, lehet, hogy unalmas a monotóniájuk, de nem kétséges, hogy irodalmi erejük falanxszerű erő, s egymás mellé sorakozva egyetlen érvet szuggerálnak, egyet­len ocsúdást adnak, egyetlen megol­dásra és egyetlen magatartásra ösz­tökélik az olvasót. A Fábry-cikkek nemcsak retrospektív gyűjtemé­nyek, hanem könyvek is, egységes, saját, belső gazdagságukból táplál­kozó könyvek. Alkalomszerűen írt, de ez az alkalom a kortársi élet volt, két nemzedéké két világháború utá­ni hullámverésben. Történelmi helyzetünk komolysá­ga ösztönözte írásra, témakeresésre, erkölcsi magatartásra. Komolysággal is lehet tévedni, sőt a komolyság pó­SZALATNAIREZSŐ Fábry Zoltán ablaka zat. mely több a valódinál. „Az a valóság, mely erkölccsé lényegült. Csak a valóság és erkölcs maradék­talan egyezése adja, mondja és hoz­za az igazságot. A realizmus erköl­csi valóság” - írja ugyancsak a Va­lóságirodalomban. Ez a mai Fábry Zoltán. Stósz hírét egykor kések terjesz­tették, mert késgyára volt, ma Fábry Zoltán biztosítja. A stósziak gyer­mekükként szeretik, vigyáznak rá, az asszonytalanra asszonyi gonddal. A nyitott ablak a stószi periszkóp­életérzés és szabad szellemi tájéko­zódás jelképe. De a stósziak tudják, hogy az ablak a beteg tüdőnek s a gyönge szívnek nyílt ki, ők úgy né­zik ezt az ablakot. Még a masaryki időkben történt, hogy községi bíró­vá választották a magyar kommu­nista írót. Pártkülönbség nélkül megegyeztek benne, s Fábryban éppúgy nem csalódtak, mint hegy­gerincekkel feljebb, Lőcsén, a kuruc időkben Fabriczius bíróban, ahogy Jókai és Mikszáth bizonyítja. A falu kis kör, ott nincs mód álcázott élet­formára, ott mindenki mindent lát. A stósziak azt is tudják, mennyire azonos írástudójuk azzal a férfiúval, aki a régi házban ül könyvei között. A legharciasabb magyar írástudóé a legpuritánabb életforma. Ami senki­nek sem sikerült e században, nem is sikerülhetett szellemi életünk központosító pesti alakulásában, a stószi remetének sikerült: egy messzi faluból tudott és bírt belea­vatkozni és irányítani. Távolból ér­kező sugárzással is elérte, hogy vé­leménye nem mellőzhető, holott ez a vélemény legtöbbször érdes volt, szembeszálló, könyörtelen, sebet ütő, leleplező. Nem békességet és belenyugvást hirdetett, hanem lelki- ismeret-furdalást, harcot, forgatta az embereket, mint a szél, kényszerí­tette a látásra. Korunk egyik leg­szebb írástudói példája Fábry Zoltá­né, tanítani kellene, hivatkozni lehet rá, mint pecsétes-hiteles okmányra. Magyar írói formák megismétlődése ez; Kölcsey tudásával és szigorával, Berzsenyi hajthatatlanságával és be­csületességével. Kazinczy kitartásá­val és hitével mérhető Fábry Zoltán magatartása és erénye. A Felvidék a magyar felvilágosodás és a refor­mok korában kastélyokból és kúri­ákból vetett fényt, Fábry ugyanazon a földsávon falusi polgári házat tár­sított a kastélyokhoz. Az első világ­háború után olyan tökéletes leszere­Fábry Kassán, s bárhol is megfor­dult: a kisebbséggé váló magyarok tehetetlenségét, összezsugorodását, egy értelmiségi proletariátus lézen­gését az utcákon. Győry Dezső erről a reménytelen ifjúságról írta akkor a Királyfiak az utcasarkon című ver­sében: „Bezárták előttük az élet aranykapuit s itt rekedtek, nincsen se jobbra, se balra, nincsen se előre, se hátra, ácsorognak az utcasarkon.” Az első Fábry-írások - akad köztük vers és novella is - a Jób-sebek tu­datosítását képviselik, az ácsorgók szomorúságát, zsákutcába jutását. Elzúgott 1919 magyar forradalma, s a szlovákiai magyar munkásság és értelmiség még soká tartotta, őrizte e forradalom lendületét. Legális el­lenzék voltak a kommunisták Csehszlovákiában, de ellenzék tá­madt ott a magyar polgári pártokból is. Fábry Zoltán kezdettől fogva vi­lágosan utalt cikkeiben és könyvkri­tikáiban a haladó és szocialista em­berségre, egy új magyar progresszi­óra, mely szolidaritást keres Európa baloldali tájékozódásával. A vidék, ahol élt, forrongásra sarkallta, taszí­totta a vidékiességtől. Túlságosan jól ismerte, közelről, a bor, kártya, eszem-iszom, a kaszinó, a kispolgá­ri erotika olcsó varázskörét, a „kva- terkát”, de ismerte a lecsúszó úri formát is, a földek és házak elván­dorlását a végrehajtót jelentő dob­pergésre. Városibb lett a faluban bárkinél, tájékozottabb a fővárosi tájékozódásúaknál. Ez volt a leg­meglepőbb Fábry-jel, irigyelték ér­te, fél századon át kutatták e magas­ra emelkedés fizikai és lelki titkát, postája hírét, értesülései fedetlen áramlását és búvópatak-rejtélyét. Stószon megszervezte magának a nagyvilágot, soha nem szigetelődött el a kicsinyke szigeten. ...Fejlődésének nem voltak műfajváltó állomásai. Fél századon át kis írásműveket publikált, majd­nem változatlan sormennyiséget, változatlan hangnemben, olvasmá­nyaira reagálva, az újságcikk vagy a folyóiratnak szóló szemlecikk műfaji határai között, nagy néha hosszabban, tanulmányszerűen, főleg mostanában, az utóbbi esz­tendőkben. Ilyen igénytelen formá­ban tudott sikeresen harcolni ma­gyar irodalmi és társadalmi légköri változtatásért, a szocializmus társa­dalmi őszinteségéért, erkölcsi elkö­telezettségéért, a nacionalizmus el­len egy valóban tiszta, nem kérkedő (részlet) zában tévedni kínos és nevetséges. De hivatásának felfogása szinte kényszerítette a komolyságra, sőt ko­morságra és pátoszra. Nem magáért tette, nem vágyakozott írói sikerekre, az ügy érdekelte. Ez ügy védelmében vált harcossá, saját csendes, mélázó természetét fölülmúlóan lángolóvá, epéssé, szikrázóvá, dühöngővé, maró gúnnyal szóló, pattogó, sőt olykor papos és retorikus bírálóvá. Az igaz­ságért, humanizmusa tisztaságáért, semmi sem feszélyezte. Egész kriti­kai mitológiát teremtett, melytől csak 1945 után szabadult meg. Stílusára, szavaira gondolok, a német ex- presszionizmus nyilvánvaló hatására. Ihletből bírált, nem törődött azzal - mint ma -, hogy fokozatosan ele­mezze a könyvet, s megmagyarázza minősítését. Türelmetlen volt ehhez, szavai görcsbe merevedtek, monda­tait elmetszette, röviden és velősen végzett tárgyával. Cikkei soká köze­lebb álltak az expresszionista vers­hez, mint ahhoz a műfajhoz, melyet kritikának, esszének vagy csak cikk­nek nevezünk. Különös szóösszetéte­lei voltak, fittyet hányt a magyar nyelv törvényeinek, szavaival is bőszítette azokat, akiket a húszas­harmincas években divat volt bőszí- teni ezzei-azzal. Húsz éve lehántotta magáról ezt a stílust, mint egy ro­mantikus köpenyt, mellyel fájdalmait és hiányérzeteit burkolta. A mai Fábry, mint mondottam, hozzásimult a kisebbségi magyar néphez, tanító és magyarázó írástudó lett, tehát jó­zan, egyszerűségre s megértésre tö­rekvő, világos érvelésű, célszerűen stilizáló. Soha nem türtőztette magát, ami­kor felismerése igazat jelzett. Volt egy közös ismerősünk, egy művé­szettörténész, aki ismert Háry János volt, füllentéseit megmosolyogtuk, Fábry azonban, amikor traktálni kezdte eseteivel, felhördült: „Miért hazudsz?” - kérdezte összeráncolt szemöldökkel. A jó fiú elképedt a váratlan ütéstől. Miért hazudsz, mi­ért hazudtok? - kérdezte Fábry Zol­tán ugyanúgy évtizedeken keresztül írásaiban nemcsak a szlovákiai ma­gyaroktól, az egész magyar világtól. Amit mások nem mertek megmon­dani, ő megmondta. De a legkülön­bözőbb dolgokról szólva, egy pon­ton mindig megtalálta a kapcsolatot az irodalommal, irodalompublicista volt, nem más. FÁBRY ZOLTÁN* • • Üresjárat Napló a jogfosztottság éveiből (Részlet) Két ember, aki egymás nyelvét nem érti, önma­ga ősártatlanságát neveti a másik arcába. Figyeld meg: két, egymás nyelvét nem értő ember, ha ta­lálkozik, egymásra nevet. Ennyi a mondanivaló­ja. A legtöbb, amit nyelv alig tud jobban kifejez­ni, mert azt mondja e gyámoltalan mosoly: nem baj, mi emberek vagyunk, rokonok; milyen jó, hogy meg nem szólalhatunk, mert különben el­romlik a játék. Két, egymást értő embert a nyelv egyformasága ökölre vihet. És ez szomorú. Ma is. Hogy a nyelv nem a béke szava, hanem az egymást méregetés eszköze. Durva minden kifi- nomodottságában, akárcsak két paraszt találko­zása: káromkodás. És nem ige. A két, egymás nyelvét nem ismerő ember tehetetlen, gyámolta­lan, tapogatózása a néma mosolyban inkább szá­mít igének, mert igéző próbálkozás: romlatlan mondanivaló. * Az ember nem jó, az ember nem rossz, az em­ber esendő. És így az embertelenség felé könnyebben fordítható, és barbarizmusra könnyebben kapható, mint ezek ellenkezőjére. Tehát emberségében kell megerősíteni, embersé­gét kell alátámasztani, megszilárdítani. Ma ez szinte kilátástalan, mert a fegyver és a gyűlölet, az izgatás és a sovinizmus, a rasszizmus és a csak javakkal való operálás: tenyésztett emberte­lenségre mutatnak. * Egy államban a kisebbség csak ott zavaró momentum, ahol zavart lehet kelteni vele, ahol vizet zavar, ahol kisded játékok gyerekes duz- zogást és kocsmai hősködést inszcenálnak: ki a legény a csárdában. Igazi demokráciában a ki­sebbség léte sosem okozhat zavart. A kisebb­ség: tükör. A többség csalhatatlan tükre. Aki fél beletekinteni a tükörbe, annak vaj van a fején, az mindenért a tükröt okolja, és az kell, hogy a végén összetörje a tükröt. Nem volt elég a ma­gyar példa? A magyarok annak idején a nemze­tiségi tükröt, ha nem is törték el, de a sarokba állították, és így elfelejtették. Baj jöttével ezt az elfeledett, elhanyagolt tükröt mások szedték elő, és mutatták meg a világnak. És ez a tükör lett az erkölcsi bizonyítvány: bűnjel. És ezzel a bűnjellel marasztalták el 1918-ban történelmi vétekben a magyarságot, és büntették - kegyet­lenül. Aki azonban összetörni kénytelen a tükröt, és kidobni: ott rábizonyíthatóbb, indulatosabb a vé­tek, és ezért megbocsájthatatlanabb. A szlovák­ság egyszerűen nem akarja a próbát. Fél tőle, fél önmagától: lelki ürességétől, emberi gesztusra való képtelenségétől, kapcabetyárkodó politiká­jától, patologikus tekintet nélküliségétől. Ezt a hirtelen kitörő imperiális totalitást, annak egész nyomorúságos kicsinyességét másképp nem le­het jóvátenni és elhallgattatni, mint az áldozat negligálásával, létének tagadásával, egyszerű ki­küszöbölésével. * Pozsonyban vagyok. Holt városnak nevezem. Mert magyar és német nem nyithatja ki a száját. Naponta a déli órákban a Hviezdoslav-parkban ülök, annak alsó végén, mert a környéken lakó cigányzenészek ilyenkor odajönnek napozni. És itt e helyen büntetlenül és megfigyeletlenül hall­hat az ember magyar beszédet. Mivel lehet eze­ket a cigányzenészeket megajándékozni? Petőfi verse jut az eszembe, melyet magam így változ­tattam át: „Tiszteljétek a cigányzenészeket, na­gyobbak ők, mint a pártvezérek.” * Csehszlovákia a végén még maga is elhiszi, hogy az áttelepítési tragédiával jó szolgálatot tett az emberiségnek. Jan Masaryk egyenesen euró­pai tettről beszélt. A magyarok tehát - akik min­dig európaiasságukról dicsekszenek - ezek sze­rint egyenesen erkölcstelenek, ha nem akarják akceptálni és elfogadni ezt az emberiségboldogí­tó akciót. * Az író igaza akkor válik cáfolhatatlanná, ha azt a napi pártpolitika nem bírja el. A többlet megfekszi a percemberkék gyomrát, és a gyo­mor segítség után kiált. *Az író és publicista halálának 25. évfordulójára emlékezünk IRODALOM 1995. május 28. llBSÉMBp

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom