Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-05-28 / 22. szám
IN nak. Kellemes környezet, szorgos és előzékeny pincérek, akik egymás után szolgálják fel az igéző, édes csábításokat. Pozsonyi kiflit? Ó, igen, hogyne, a világért sem hagynám ki! Diós vagy mákos beiglit kínálhatok? Nos... azt hiszem, mind a kettőt megkóstolom... A gesztenyepüré pedig egyenesen fenséges! De hát ezt a solmói galuskát mégsem hagyhatom itt árván!? Talán örökre homály fedi, miként is született, miféle égi sugallatra süttetett az első őssütemény. Annyi azonban biztos, hogy hatalmas jótevői voltak a világnak a hajdani „czukrászmesterek”, akik ezeket a könnyű, ízletes, omlós süteményeket kitalálták! Mennyi fantázia, ötlet, kísérletezőkedv és találékonyság kellett hozzá, míg kialakultak a mai édes műremekek, amelyek sokféle furfangos keverés, kava- rás, gőzölés, sütés eredményei. Nem is tudják, mit veszítenek, akik valamilyen érthetetlen oknál fogva az édességbirodalom határain kívül maradnak. Hiszen pár szelet édes falat után az ember ezt az időnként vigasztalanul keserű világot is édesebbnek látja. (mislay) született 1814. április 14-én Er- hos író és tanár, a Magyar Aka- s a Kisfaludy Társaság tagja. ” rdélyi-hagyományok ápolásában, nítésében fontos szerepe volt az unokákkal, Dobozyné Erdélyi inával és T. Erdélyi Ilonával fel- csolatnak, mivel ők mind anyagi, ellemi támogatásukkal újraélesz- z emlékeket. Fényképekkel, ere- tyvkiadványokkal, kézirat-máso- bővítették az Erdélyi-emlékszo- jyománnyá vált az Erdélyi János kulturális rendezvény is, melyen só találkozók, előadások, észeti rendezvények tették teljes- mlékezést. Kár, hogy az utóbbi ;zek némileg alábbhagytak, /tizedek során hol gazdagabban, ngébben, de ma is él az Erdélyi- a helyi lokálpatrióták lelkében, ink remélni, mindannyiunk szel- emelésére. D. Varga László Sikertelen volt az igazgatónő utolsó próbálkozása is, hogy előbb ki kell egyenlíteniük az éveken át meg nem fizetett hozzájárulást a hirtelen „meglelt” gyermekük után.- Tartozás?- tiltakozott az addig szótlan apa és a zsebéből előhúzta a hivatalos végzést a tartozás elengedéséről. így örököltek hát a szülők - falujuk polgármestere szerint italra - az eldobott gyermekük után, a közösség szerény juttatásából. Bármennyire hihetetlen, de így van. Mindig idegenekre szorulva A magatehetetlen ember végtelenül esendő látvány. Az intézetben négy fekvő betegről gondoskodnak, akik soha nem hagyhatják el az ágyukat. Hatan-heten csak segítséggel mozoghatnak. Sok a beszédhibás, akinek az idegen alig érti szavát. A nevelők- gondozók őket is megpróbálják beavatni a betűvetés és az olvasás tudományába. A legparányibb eredmény is óriási sikernek számít! Egyáltalán meddig terjed az értelmi fogyatékosok érdeklődése? telt völgyben egy kis közösség már nemzedékeken át vakon születik. Nem irigylik a látó embereket, mert soha nem láttak fényt, színt, és fel sem foghatják, mitől fosztotta meg őket a sors. Valahogy így van ez az itt lakókkal is. Nem ismerik a szülői szeretetek így nem is vágyhatnak utána. Megbékéltek a sorsukkal, mert ettől jobbat nem ismertek. A maguk módján talán boldogok is. Nem csalódtak senkiben, mert nincsenek tudatos elvárásaik embertársaikkal szemben. Nem ismerik a kudarcot, mert sohasem törekedtek magasabb tisztségre, vagyonra, anyagi javakra. Nem ismerik az igazi felelősséget, mert lényegében semmiért se felelősek. Nem tudják, milyen fájdalmas a hűtlenség, mert őket a hitvesük soha nem csalta meg. Nem tudják, mi a nemzetiségi gyűlölet, mert őket senki nem gyűlölte a nemzetiségük miatt. Behatárolt, kis világuk valóban csendes sziget viharosan zajló életünkben. E szigetet nem háborgó tenger, hanem a szülők, az embertársak sunyi közönye választja el a környező világtól. Mintha e kis sziget a másokra szoruló lakóival nem is létezne. Jobb Ki boldog közülünk ezen a világon? Ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?... W. M Thackeray Negyvennégyen vannak. Állandó gondoskodásra szorulnak és végtelen emberségre vágynak. Huszonötén gyámolítják őket. Ennyiüknek kell negyvennégyfelé nyújtaniuk mindig segítőkész kezüket. Ennyifelé osztják szeretetüket, ha egyáltalán lehetséges, hogy mindannyiuknak valóban arányosan jusson belőle. A legnagyobb kincset nyújtják ők szerencsétlen embertársaiknak. Ám lehet-e annyi tartalékuk ebből a legnemesebb emberi érzésből, hogy minden rászorulónak eleget adhassanak belőle? Negyvennégy szigetlakó az élet peremén. Bármennyire furcsa, az értelmi fogyatékosok otthona valóságos sziget Nyárasd határában, a községtől alig két-három kilométerre. Oly messzeség ez az emberi kapcsolatainkban, hogy létezéséről a falu lakói közül is csak kevesen tudtak, hiszen az intézet iránt tudakozódó idegeneket se tudták útba igazítani. Itt már az egykori kastély kőfallal zárt világát a nagyobb közösségünkkel összekötő gödrös-kátyús út is véget ér - ahogyan innen az itt élők életútja se vezet tovább. Itt leltek otthonra az ország minden részéből érkezett értelmi fogyatékosok, akiket kirekesztettek a szülői házból. Gyermekek és magatehetetlen felnőttek népes családja ez, akiknek értelmi képessége életük végéig sem törheti át a gyermekkor szűkre szabott határát. Negyvennégyen vannak itt. Többet az otthon nem fogadhat be. Pedig most is tízen várnak arra, hogy hely szabaduljon fel számukra. Kimondani is rettenetes, de egy-egy új lakó csak akkor költözhet be ide, ha valaki e szigetről az örök ismeretlen, anyagtalan világba távozik... Mostohánál s/.í\ telenebbek Elnézem az élet számkivetettjeit. Vajmi keveset értenek a köröttük zajló világjelenségeiből. Olykor annyit sem, hogy képesek lennének gondoskodni magukról. Ezért szorulnak idegenek gyámolítására. De talán nincsenek szüleik, hozzátartozóik? A legtöbbjüknek van, ám ők mint kínos terhet, úgy dobták el maguktól szerencsétlen gyermeküket, és úgy tesznek, mintha semmi közük sem lenne hozzájuk. Akaratlanul eszembe jut ismerősöm, akit akár a barátomnak is mondhatnék. Éveken át hiába vártak gyermekre, majd örökbe fogadtak egy kisfiút. Mint az már nem egy esetben megtörtént, nemsokára mégiscsak megszületett a sajátjuk is. De milyen kegyetlen a sors! A fogadott fiúcskának hamarosan kiütközött az értelmi fogyatékossága. Az otthon igazgatója készségesen visszavette volna őt állami gondozásba, de a puszta ajánlat is sértette barátom emberi méltóságát, mondván, a gyermek nem szavatolt áru, hogy ha kiütköznek fogyatékosságai, akkor egyszerűen visszaszállítja. Azóta mindkét gyermekét a sajátjaként neveli. E barátomnak a nevét csupa nagybetűvel imám ide, de nincs rá felhatalmazásom. Nagy kár, hogy nem ismerhetik meg a nyárasdi szigetlakok szülei, akik oly könnyen lemondtak saját gyermekükről. Mert okolható-e minden esetben csupán a sors? Hátha az utódoknak épp a szülei felelőtlensége, azok könnyelműsége miatt kell szenvednie egy egész életen át?... Az itt élők szüleinek többsége a legrosszabb mostohánál is rosszabb. Mégis megpróbálok az ő számukra is mentséget, kibúvót találni: talán képtelenek fogyatékos gyermekük ellátására; lehetséges, hogy a családról, a többi testvérről való gondoskodás mellett erre már az erejükből se telne. hát tudomást sem venni róla, így legalább nincs lelkiismeret-furdalásunk?... A közöny tengerében azért akadnak segítőkész jótevők - mintegy kivételként bizonyítva emberségünket. Sokszor csak alkalomszerűen küldik adományaikat. Az állandó támogatók egyike a dunaszerdahelyi Humanitás Alapítvány, amelynek dolgozóit az intézet lakói már szinte családtagként fogadják. A jó emberek nélkül szegényebbek lennénk, s nemcsak anyagiakban. Az otthon lakói anyagi szükségleteiknél is jobban igénylik a szeretetet, az emberi közelséget. Amint a róluk gondoskodók vagy akár az idegenek is közéjük lépnek, a közelükbe férkőznek, ők hozzájuk simulnak és a karjukat szorongatják. Ázok a húsz éven felüli gyermekek is, akik még most is, de életük végéig is pelenkát hordanak... Sok mindentől megfosztott, fogyatékos embertársaink látószögünkön kívül élik mindennapjaikat. De mégsem annyira szegények ölei incyiriyyc:iicí;:c:;k úsztá tciKli- letüket. Nem ismerik az álnokságot, soha senkit be nem csaptak, másoknak tudatosan Az otthon sportolói Tegyük hát fel, hogy így van. De egész évben még karácsonykor vagy húsvétkor sem szentelhetnek néhány percet számukra? Tavaly karácsonykor a gondozottak közül egyetlenegyet vittek haza a szülei az ünnepekre! Irena Kapsová igazgatónő szinte pironkodva mondja, hogy sokan a gyermekük után megszabott járandóság fizetését is megtagadják. Sőt! Amikor az egyik szülőt figyelmeztette a hátralékra, az kikelt magából, hogy hagyjanak neki békét; törődjön a gyerekével az állam, tegyenek vele, amit akarnak. Az igazgatónő egy ettől szomorúbb esetet is elmond. Az otthon egyik lakója meghalt, és ők értesítették az anyját fia haláláról, hogy megbeszéljék vele a temetéssel kapcsolatos teendőket.- Nekem nincs fiam! - hangzott a szívbe markoló válasz.- De volt...- Temessék el, de koszorúra sincs pénzem. A szülők a végtiszteletre sem mentek el. Annál nagyobb volt az igazgatónő megrökönyödése, amikor később idegen asszony és egy férfi érdeklődött az elhunyt felől:-Az örökség ügyében jöttünk... Állami gondozott után örökség? Nos, jogrendünk tökéletlenségének tudható be, hogy a gyámság alá helyezettek nyugdíjából a zsebpénz gyanánt százalékban megszabott, kötelezően félrerakott összeg az örökösöket illeti.- Idegeneknek nem szolgálok felvilágosítással - próbálkozott az igazgatónő, mivel a látogatók nem mutatkoztak be.- Igen? - méltatlankodott az asszony. - A megboldogult édes gyermekem, anyja vagyok!- A temetés előtt még azt mondta, hogy nincs fia.- Én ? Itt hordtam a szívem alatt! Ennyi képmutatás láttán az igazgatónő jött zavarba.- Legalább megmondaná, hol halt meg, akit a szíve alatt hordott? Az anya hápogott, de kivágta magát:- Valahol Dunaszerdahelyen... Jobbára csak addig, ameddig azt nevelőiknek sikerül kiváltani bennük. Néha már ez is szinte emberfölötti fáradozás gyümölcse. Sokan a zenét kedvelik, ami a külső világ megnyilvánulásai közül valahogy a legközelebb áll szűk lelkivilágukhoz. Van, aki kötéssel próbálkozik. S mekkora öröm - nevelőnek, gondozottnak egyaránt -, ha a nehezen mozgó uj- jacskák nyomán elkészül az első négy-öt sornyi kötés a legegyszerűbb mintából! Miki, egy élénk szemű fiúcska, a kérésünkre elmond egy versikét. Arca ragyog az örömtől. Tudat alatt érzi, hogy a társaihoz képest nemcsak nagy teljesítményt nyújtott, hanem bennünket is megörvendeztetett. Nyomban nyújtja is kis kezét, cukorkát kér. Az édesapja, három évi ittlét után, a minap először látogatta meg őt. Talán épp cukorkával kedveskedett neki kárpótlásul a hosszú elmaradásáért; s az idegen érkezése most (mert neki az apja is úgy tűnhetett idegennek, ahogy bennünket is apjának tekinthet) feltételezett reflexként hathat agyacskájára. Az 561-es számot viselő Lubos Zemko nemzetközi versenyeken elért eredményei alapján az idén júliusban részt vesz az Egyesült Államokban megrendezett találkozón kárt nem okoztak. Nem hazudtak, nem sikkasztottak. nem raboltak. Nem harácsolnak anyagi javakat, nem szennyezik be embertársaik becsületét. Nos, próbáljuk mérlegre tenni ezeket az erényeiket - teljes értelemmel megáldott embertársaik erkölcsi világával. Ugye, hogy nem is olyan szegények ők? Zsilka László Boldog emberkék A nyárasdi otthon értelmi fogyatékosai között H. G. Wells, Vakok országa című elbeszélése jut eszembe, ahol a világtól elszige(Riportunk fotóit a nyárasdi intézet archívumából kaptuk. Szerkesztőségünk kiemelt tiszteletdíjjal honorálja ezeket a képeket, hogy ezzel a szerényke összeggel is segítsünk az otthon lakóinak helyzetén.) RIPORT ' 1995. május 28. I/3S3/77HP
