Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-05-28 / 22. szám

Vasárnap 1995. május 28. riport Lice, alsó kastély. A PER-TE Ala­pítvány jóvoltából a kábítószere­zésből gyógyulni akarók új lakhe­lye. Az új itt nem a minőséget je­lenti, csupán a címváltozást: a szenvedélybetegek Homá Lehotá- ról költöztek a lerobbant kastc'y épületébe. Körüljátjuk a valaha szebb na­pokat látott 18. századi kastélyt, amely láthatóan kezd feltámadni holtából, az új, beüvegezett abla­kok, vagy a lyukas tetőn ágaskodó tévéantenna azt jelzi, hogy már nem raktárként szolgál.- A bejárat melletti díszoszlo­pon 22 réteg festéket számoltam meg. A szóéiban így védték a műemlékeket. Mert ez a kastély is az volt, itt van a tábla is. Tatarozás helyett festékrétegekkel tüntették el a salétromvirágokat meg a pe­nészfoltokat. Hogy mi volt a fala­kon belül, arról inkább nem is be­szélek. Van itt még néhány helyi­ség eredeti állapotban, megmuta­tom - invitált kastélynézőbe az öt lakó egyike. - Én tavaly novem­berben kerültem ide, az első gyó­gyulni akaró narkós pedig még nyáron érkezett Licére. Rengeteget dolgozunk, hiszen ahhoz, hogy lakni, étkezni, tisztálkodni tud­junk, rendbe kellett hozni a szobá­kat. Ha elegendő pénzünk volna, gyorsabban haladnánk az átalakí­tási munkálatokkal. Már elkészült a háló, az ebédlő, úgy-ahogy a nagyterem, a vezetők szobája, a mosoda és fürdőszoba, de befeje­zés előtt áll két kisebb lakószoba is. Ha majd összekovácsolódik a csapatunk, új lakókat fogadunk be magunk közé. A hálóban vaságyak, színes té­vé, képmagnó, néhány személyes tárgy, a falon faliújság, ahová va­laki nehéz kézzel odaírta a narkó- sok tízparancsolatát. Ott található a napi teendők sora, de az is, hogy ki miért felelős. Öt lakó, öt terület: fegyelem, konyha, rend, munka, szabadidő. Reggel hattól az esti le­fekvésig. Szinte percekre beoszt­va.- Kihűl a kajád! - kiáltja valaki, s kísérőnk a mosodába invitál ben­nünket: - Vendégszobánk nincs még. A hálóba viszont koszosán nem szoktunk bemenni. De cigizni is csak a mosodában szoktunk.- Nemigen szeretjük az újság­írókat - vallja be az egyik keskeny arcú fiatalember. - Hiába írják meg, hogy mennyire ártalmas a drog, aki ki akarja próbálni, meg­teszi. Aki viszont egyszer megkós­tolta, és a „mennyekbe szállt”, az akkor is megszerzi a napi adagját, ha csalnia, lopnia kell... Néha ugyan szabadulni akar a vasma­rokból, kezelteti is magát a bazini elmegyógyintézetben, de jobbára nem sokra megy vele. A drogfor­galmazók ott is megtalálják. Tu­dom, miről beszélek, hiszen há­romszor kezeltek ott, majd Cseh­országban, később Érsekújvárott, de hasztalan. Tíz hónapot töltöt­tem a Homá Lehota-i elvonóköz­pontban, annak felszámolása után kerültem ide, Licére. Egyelőre megvagyok drog nélkül, és remé­lem, hogy örökre - közli, s a nap folyamán már nem szól hozzánk többet. Göndör hajú, szemüveges, 22 éves társa ugyan közlékenyebb, bár a nevét ő is eltitkolja:- Én korán kezdtem kábítósze­rezni, és eddig gyógyulni sem akartam igazán. Csak azért kezel­tettem magam, hogy a családom megnyugodjon. Most történt meg velem először, hogy komolyan ve­szem a leszokást. Hét hónapja már tiszta vagyok, de bevallom, az első három hónap iszonyatos volt. Az elvonásos tünetek fizikai fájdalma­it nagy nehezen ki lehet bírni, de a depressziók... Nem tagadom, he­tente egyszer-kétszer még eszem­be jut a drog, de a „gusztust” mun­kával űzöm el. Tizenhárom évesen pervitinnel kezdtem, majd kipró­báltam szinte mindent, míg végül a heroinnál kötöttem ki. Napi 5-7 adagra volt szükségem.- Ha jól tudom, egyetlen adag heroin ára 200 korona. Pénze hon­nan volt?- Volt. Annyit robotoltam, hogy még most is 4000 koronás táp­pénzt kapok. Itt ennyit fizettetnek velem ezért a „luxusért”, miköz­ben egész nap dolgozom. Ingyen. Ezt nem panaszképpen mondom, itt ez a rend. Valamennyiünk pén­ze a közösbe megy, a munka a gyógykezelés szerves része. A rossz csak az, hogy nincs kimenő, és látogatót sem fogadhatunk.- Fiúk, vége a déli pihenőnek! - hallatszik a figyelmeztetés lengye­lül. Nyomban megtudjuk, hogy ta­pasztalatátadás céljából a lengyel- országi Monar Központból jött el Licére néhány volt narkós. - A munkaidő végeztével akár folytat­hatjuk a beszélgetést, de most fáért megyünk az erdőbe - búcsúzott a göndör hajú fiatalember. A Monar mintájára 1987-ben Lengyelországban jártam, és a poznani vendéglátói­mat arra kértem, vigyenek el egy Monar-tanyára. Marek Kotanski pszichológus már a nyolcvanas évek elején kifejtette: mivel a nar- kománia terjedését meggátolni aligha lehet, olyan gyógyintézetek létrehozására van szükség, ahol kezelni fogják a szenvedélybetege­ket. Nem luxusszanatóriumokra, nem rácsos ablakú elmegyógyinté­zetekre gondolt, hanem tanyákra. Olyanokra, amelyeket lakhatóvá lehet tenni, ahol a gyógyulni aka­rók dolgozni, termelni, állatot ne­velni tudnak. A lengyel Monar-ta- nyák az egészségügyi tárcához tar­toznak, de ténylegesen a varsói központ felügyeli és ellenőrzi a te­rápiás tevékenységet.- Törnek vagyok - mutatkozott be a csinos lengyel fiatalember, aki tizennégy napig a liceiek cso­portvezetője volt.- Tizenhatodik hónapja élek a Monarban. Licén laikus terapeuta­ként adtam át a srácoknak saját ta­pasztalataimat. Elmondtam nekik azt is, hogy nálunk keményebbek a feltételek, hogy mi 6 kilométeres futással kezdjük a napot, hat hóna­pig tilos a cigi és a kávé, sőt, há­rom hónapig még a tea is. Itt vi­szont megengedett dolog a napi tíz cigaretta, és a kávéivást sem korlá­tozzák. Itt-tartózkodásom alatt én vezettem a kora esti csoportbeszél­getéseket. Arra próbáltam rávenni a fiúkat, hogy tárják fel egymás előtt legbensőbb énjüket. A nyil­vános önvizsgálat kínzó, megalá­zó, de enélkül nincs gyógyulás. A narkós nagyon érzékeny lény, ám hallatlanul kényelmes, önmagát szerető, de lélekben mégis széte­sett ember. Le kell rombolnia ma­gában mindazt a rosszat, ami ki­épült benne, hogy egészséges lel- külettel élhessen tovább. A szen­vedélybetegnek nagyon nehéz nar- kó nélkül élni, de lehet. Persze, én sem tudom, mit hoz számomra a jövő. Mi lesz velem azután, ha két év múlva elhagyom a Monar-ta- nyát. Hogy ellen tudok-e majd áll­ni a „kompótnak”; hogy mi lesz, ha nem lesznek mellettem a mos­tani társaim?... A falusiak féltek Míg a kastélylakók dolgoztak, a községházára látogattunk, ahol Majoros Katalin polgármester­asszony mutatta be a falut.- A községben 516 lakos él, 90 százalékuk magyar nemzetiségű, ebből 145 a tizenöt év alatti gyer­mek, 160 a nyugdíjas, 101 a felnőtt munkanélküli, és a lakos­ság 48 százaléka roma. Licén 1959 óta a mellétéi vízgát terve miatt nem építkezhettünk. A fiatalok ezért elvándoroltak Rőcére, Rozs­nyóra, Tornaijára. Az elvándorlás másik oka, hogy a faluban nincs vezetékes ivóvíz. A volt faluve­zetők, ki tudja, miért, de nem har­coltak érte; én viszont hiába érve­lek, hiába írom tucatszámra a kér­vényeket, a kassai vízművek nem intézkedik. Pedig Süvetén van ivó­víz. Már-már úgy volt, hogy a há­mori forrásból kapjuk a vizet, ám az magas vastartalma miatt élvez­hetetlen. A szűrőállomás több tíz­millióba kerülne, felépítésére sem az államnak, sem nekünk nincs pénzünk. Annak a kevésnek, ami összejön, ezernyi helye van. A fa­luban 27 gyerekes óvoda üzemel, fejenként 70 koronával segítjük az oda járó gyerekek ellátását, de gyakran mi álljuk a fűtési költsé­geket, vagy mi adunk pénzt rajzla­pokra, ceruzákra.- A kastély eladásából szárma­zó bevételt mire fordítják?- Az alsó kastélyról 1989-ben kiderült, hogy nem községi tulaj­don. Pedig az állami gazdaság - annak ellenére, hogy műemlék­ként tartották nyilván - hosszú évekig raktárként használta. A kastély egy Cékus nevű nagybirto­kosé volt, aki a háború előtt el­hagyta az országot, s vagyonának megőrzésével hivatalosan is a ko­csisát bízta meg. A nagybirtokos azután meghalt, meghalt Balázs Márton bácsi is, a kastélyt pedig államosították. 1989-ig tehát a volt uradalmi kocsis lánya sem sejtette, hogy kastélytulajdonos. A családja viszont megtalálta az iratokat. Visszakapták a lepusztult épületet, s amikor vásárlási szándékkal megkereste őket a PER-TE Alapít­vány vezetője, eladták azt. Nem titok, hogy a lakókat, de a képviselőtestület néhány tagját is félelemmel töltötte el az a tudat, hogy a faluban majd szenvedély- betegeket kezelnek. Mára sokan belátták, hogy a félelmük alaptalan volt. Látni lehet, hogy a romos kastély környékéről eltűnt a sze­métlerakat, hogy a fiatalok reg­geltől sötétedésig dolgoznak, hogy nemcsak a kastélyt teszik rendbe, hanem a gazdasági épületeket is.- A felső kastély viszont a mi­énk, de semmire sem megyünk ve­le - mondja Majoros Katalin. - Attól tartunk, hogy az ott élőkre, egy nagyobb vihar esetén, rádőlnek a falak. Tíz cigánycsalád, vagyis legalább 40 ember lakik ott, szörnyű körülmények között. Az állami gazdaság engedélyével költöztek be a romos kastélyba, s mivel nincsenek pótlakásaink, nem tudjuk kilakoltatni őket. Az alapítvány lelkes vezetője ugyan segíteni kíván e helyzeten, ám elég a gondja az alsó kas­téllyal. Majoros Katalin bevallotta: a falu azzal számol, ha a PER-TE pénzhez jut, munkaalkalmat kap­nak a liceiek is. Tudja ugyanis, hogy a kastélylakók egyedül nem győzik a temérdek tennivalót. Gyógyulni akarnak Késő délután tértünk vissza az alsó kastélyba, de hiába szólítgat- tuk a fiúkat, nem jelentkezett egyi­kük sem.- Kihasználják a jó időt, és egé­szen sötétedésig dolgoznak - ma­gyarázta az elénk jövő asszony, akiről kiderült, hogy ő a fiúk sza­kácsnője.- Azt szeretnénk, ha mihama­rabb a kastélyban főzhetnék, hi­szen jelenleg odahaza készítem nekik az ételt - mondja. - Ma dél­ben húslevest kaptak, utána krumplit és hurkát. Egy rossz szót nem mondhatok rájuk, egytől egyig szorgalmasak. Mi, akik itt lakunk a kastély közelében, meg­szerettük őket, és a magunk erejé­vel megpróbálunk segíteni is. A gyerekeim is bejáratosak a kastély­ba, de nem félek, hogy a szenve­délybetegek esetleg rossz hatással lennének rájuk. A szakácsnő elmondta, hogy napi 80 koronás fejpénzből kell el­tartania a fiúkat, ami az egyre emelkedő árak mellett nem könnyű. Ennek ellenére a hűtőben mindig van tojás, vaj, sajt, pásté­tom és zsír, a szekrényben ele­gendő kenyér, hogy ha netán a meleg vacsora után is megéhez­nek, pótharapnivalóhoz jussanak.- Sajog minden porcikám - ros- kadt le hirtelen a padra az egyik hazatérő. Míg megérkeztek a tár­sai, röviden elmondta történetét.- Tizenévesen szipózni kezd­tem, végül én is a heroinnál kötöt­tem ki. Pénzem nemigen volt, hát loptam. Voltam börtönben és kényszergyógykezelésen. Megnősültem, gyerekem is szüle­tett, de a kábítószer „érdekesebb” volt, mint a családom. A felesé­gem beadta a válókeresetet. Rok­kantnyugdíjas vagyok, oda a má­jam, és a vesém is. Minél rosszab­bul voltam, annál több heroinra volt szükségem. Most abban bí­zom, hogy itt majd sikerül meggyógyulnom.- Azért vagyunk itt, hogy sike­rüljön - szólt közbe a mosókony­hába érkező göndör hajú fiatalem­ber. - No meg azért, hogy rendbe­hozzuk a kastélyt és a környékét, hogy zöldséget termesszünk és ál­latot tartsunk.- Amíg kábítószereztek, nem féltek a haláltól?- Volt, amikor páni félelem fogott el. Főleg akkor, amikor sorra meghaltak a barátaim. Bá­natomban még gyakrabban nyúl­tam a kábítószer után. Licére vi­szont azért jöttünk, hogy megta­nuljunk élni. Hogy reggel ne az­zal ébredjünk, hogyan jutnánk az első adaghoz, hanem azzal, hogy rendbe kell tennünk a háló­szobát, meg kell etetnünk az ál­latokat, hogy dolgoznunk kell. Egyelőre a kezdet kezdetén va­gyunk... Péterfi Szonya Tüske Parttalan demokrácia Lapozom a Domino efekt című lapot, s ama rovatban, ahol közéleti nagyjaink szel­lemi sziporkáit idézik, mind­járt az első helyen szemembe ötlik az iskola első emberé­nek gondolata (természetesen az iskolaügyi miniszter­asszonyra gondolok, nem a pedellusra): szerinte 1989 novembere után parttalan lett a demokrácia. Hol? Valahogy ez jut először is eszembe. A szom­szédban? Vagy Paraguay - ban? Avagy úgy egyáltalán, kerek e bolygón? Meglehet, nem is jól értem, talán nem is ilyen alagsori, földrajzi jelen­tése van az állításnak. Megle­het, hogy úgy általában, filo­zófiai dimenzióban értendő a dolog. Az a gyanúm, az egész kissé meghaladja ké­pességeimet. Persze, ha mi­niszter lennék, talán én is ér­tenék hozzá. Sőt! Esetleg én értenék hozzá a legjobban. De talán mégis sikerül ki­hámozni ebből valamit. Mert, ugye, a demokrácia... Igaz is: mi a fene ez? Szocialista de­mokrácia - ez igen, ezt isme­rem, sajnos. De demokrácia, csak úgy, minden nélkül? Nem lesz abban valami félre­értés? Nyugati demokráciáról is hallottam negyven évig: az valami csúnya, kizsákmányo­lás meg proletárok diktatúra nélkül, ami vagy nem kell, vagy nem jó nekünk. Nos, próbáljuk meg más­ként: vizsgáljuk meg azt, hogy: parttalan. Amerikában, ahol eleve két óceánt ismer­nek, ott, nem bánom, legyen parttalan akár még a demok­rácia is; ám ha mifelénk part­talant hallok, akkor kiöntött a Duna. Úgy, mint Csicsónál 1965-ben. Ez már jó? No de ha a cipőmbe csurog a víz, akarom mondani, ha ilyen tengernyi itt a demokrácia, akkor még belefulladhatunk! Meglehet, hogy ez tetszene is valakinek, ha így szépecskén esetleg a kitippeltek névjegy­zéke alapján a Dunába ful­ladnánk, de attól továbbra sem értem, mi a rákfene az a parttalan demokrácia. Azt meg pláne nem, hogy hol van. Mert ha félni kell tőle, hadd tudjam, hol lapítsak. Az pedig már végképp za­varba hoz, hogy miért ’89 novembere után? Miután kö­pönyeget fordítottak a kom­munisták, most így hívják vi­rágnyelven a szocializmust? Nem lenne szebb az egyenes beszéd, elvégre egymás közt vagyunk, na nem? Ami pedig engem illet, negyven évig tartottam a pofámat, most is tudom, hogyan kell. Akkor volt ám demokrácia, amikor 99,9 százalékban megszavaz­tunk mindent, aztán nem szóltunk hozzá többet, annyi­ra elégedettek voltunk! Vagy épp az a pláne abban a partta­lan izében, hogy most már óvatosan esetleg hozzászól­hatunk ehhez-ahhoz, de mi­nek, ha part amúgy sincs a láthatáron? És halló fülek sem. Talán jó volna hát újra áttanulmányozni Lenin elv­társ irományait, mert hátha idézet az egész - és csak pró­bára akarnak lenni bennün­ket. Ki tudja? A ich Péter

Next

/
Oldalképek
Tartalom