Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-05-28 / 22. szám
Uasárnap 1995 május 28. PUBLICISZTIKA Az írót valaha amolyan csodabogárnak vélték a hétköznapi emberek, sőt kótyagosnak, munkakerülőnek. Veres Péter említette, hogy falujában titkolnia kellett a könyvek iránti hajlandóságát, mert ott az olvasó, könyvet szerető embert kasza-kapakerülőnek tartották. Persze, a városlakók művelt rétege másként tekintett az írókra, költőkre, bár városon sem örvendhettek általános megbecsülésnek. Az írók szegénysége közismert volt, pénzben sohasem dúskáltak. Többnyire hírlapírásból tengették életüket, vagy valamilyen polgári foglalkozás után néztek, hogy családjukat eltarthassák. Csupán néhányan vitték annyira, hogy megélhettek műveik honoráriumából. Talán csak Jókai Mór, Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc és Zilahy Lajos, s részben Mikszáth és Móricz emelkedtek ki a sorból. A többiek? Tengődtek, ahogyan tudtak. A sok-sok magyar író közül említsünk meg néhányat, akik írói munkásságukból nem tudtak megélni. Századokkal ezelőtt Balassi Bálint például katonáskodásának zsoldjából élt. Zrínyi Miklósnak birtokai nyújtották a megélhetéshez szükséges jövedelmet. Csokonai tanítói állást vállalt, de így is sokat nélkülözött, Kisfaludy, akit jómódú apja nem akart támogatni, katonának csapott föl, majd festészetből és kevéske szerzői jövedelméből éldegélt. Arany János segédtanítói, másodjegyzői, majd tanári fizetségéből tartotta fenn évekig családját. Petőfi viszont valósággal nyomorgott. Az írók zöme hírlapírásból élt A legtöbb író, mint Vajda János, Reviczky Gyula, vagy később Ady, Kosztolányi, s eleinte Móricz Zsigmond és sokan mások - hírlapírásból éltek. Így kezdte Szabó Lőrinc is. Illyés viszont tisztviselői állást vállalt. Megemlíthetjük még róla, hogy amikor emigrációban élt Franciaországban, bányásznak is beszegődött. Később könyvkötő, majd tanító lett, miközben a Sorbonne-t látogatta. Az írókkal, különösen a költőkkel, a magyar föld mindig mostohán bánt. A halála után annyira fölmagasztalt József Attila gyermekkorától nyomorgott. Előfordult, hogy hitetlen szobában vészelte át a telet, sőt a villanyt is kikapcsolták, mert nem tudta fizetni. Harminc esztendős korában is még állástalanul, vagy legalábbis fizetés nélkül élt egy ellenséges világban - írta róla kiadója, Cserépfalvi Imre. Nagyon fáj című kötetének néhány példányát barátai vásárolták meg titokban, mert olyan nagy volt az érdektelenség könyve iránt 1936 karácsonyán. A szerkesztőségekbe szétküldött tiszte£ g <y <p o jíá Víz Most az eszébe jutott közhelyek sem zavarják, mert mélyenszántó gondolatokhoz már fáradt, mint a város, amely ebben a pillanatban álmosan kitátja legnagyobb vízfején a száját, hogy dédétés levegőt leheljen az éjszakába. Húsz év alatt megváltozott itt minden. Horkai számára csak a dédété szaga maradt meg szinte változatlanul a levegőben. Ennek nyomában gyerekként kolorádóbogaras júniusi krumpliföldeken gázol át. Akkor még a DDT, vegytani fogalommal: a diklór-difenil-triklór-etán, csodaszerként volt használatos. Mindenfajta rovar elpusztult, ha érintkezésbe került ezzel a cementhez hasonlító szürke porral. A jó gazdák csak úgy vödörből, markostól szórták a zöldségekre. Semmi különöset nem látott benne, hogy ezek a mandolin- bogárnak meg krumplibogámak is mondott érett rózsaszín lárvájú aprócska szörnyetegek az újvilágból Európába származott zöldségfélék leveleit fogyasztották előszeretettel. Gyerekként persze megnézte a világatlaszt, honnan is másztak el szülőfaluja határáig, mert gyatra repüléseiket látva eszébe nem jutott volna, hogy átrepülték az Atlanti-óceánt. Másztak azok a kis dögök, dögöcskék Colorado államból Erdőcskéig. Krumpliszsákokon lovagolva jöttek az öreg földrészre. Mígnem felfedezték a dédétét(DDT), amivel szemben - legalábbis Horkai gyermeki tapasztalatai szerint - igen hamar immunissá lettek ezek a bogarak. Aztán jöttek az újságokban a felvilágosító cikkek, a dédétéellenes propagandát sugárzó rádióadások, az Afrikában szétszórt százezer tonna dédé- téről tudományos ismeretterjesztő tévéadások. (Igen, a Delta.) Nyomták a szöveget, miután kezdett bennünk is felhalmozódni a dédété. Soha le nem bomlik a talajból, de örök körforgásra indult a növényeken, az állatokon, az embereken, majd ismét az anyaföldön keresztül. Ilyen tudással érkeMit ér az író, ha magyar? letpéldányokra sem reagáltak a hivatottak. Talán a kritikusok ki sem nyitották vagy félretették, vagy megjegyezték, hogy no, ezt nem is olyan rossz papírra nyomták - jegyezte meg a könyv megjelenése után József Attila. Móricz Zsigmondnak is fájt a közöny Vég nélkül sorolhatnánk az írók küzdelmét a mindennapi megélhetésért. Fölemlíthetnénk a sok megalázást, amely szinte naponként érte őket. Naplójában Móricz jókora tanulmányt szentel az írók megélhetésének. Többek között ezt írja: A hivatásos írónak csak a legritkább esetben van az élete biztosítva tisztán írói foglalkozás által. Az irodalom régi nagy írói rendszerint csak mint mellékfoglalkozásként folytatták az irodalmi tevékenységet. Papok voltak, vagy világi hivatalbeli emberek, földbirtokosok, tanárok, tanítók, rendszerint már életfoglalkozás szerint is szellemi foglalkozásúak. Azt hiszem, az első hivatásos író, aki semmi más foglalkozást nem akart vállalni, csak hónapokra - Csokonai volt, aki bele is pusztult a hitébe, hogy az irodalomból meg lehet élni. Később Jókai volt, aki egész életében mindig mint csak író szerepelt, pedig neki is a legtöbb jövedelmet a szerkesztői munkásság biztosított. A mai írók is kénytelenek túlnyomó részben valami más kenyér után nézni, hogy életüket, s főleg a családosok, hogy a családjuk életét biztosítsák. Aki nem akar ilyen polgári foglalkozást vállalni, az bizony a keserű kenyeret eszi, a nélkülözést... Karinthy és társai is üres zsebbel jártak Ugyancsak Móricz említi valahol, hogy az újságmágnások gyakran megalázták Karinthy Frigyest is, aki mindig pénzzavarban volt, és sűrűn előszobázott az igazgatók, főszerkesztők ajtaja előtt, hogy némi pénz csikarjon ki tőlük. Ők viszont hatalmukat fitogtatva megvárakoztatták, kínozták a kétségbeesett írót. Pénzért könyörögve sok levelet írt Hatvány Lajosnak, akit baráti körben Lacinak neveztek. Idézzük egyik pénzkérő levelét: Lacikám, drága Lacikám, Isten úgy segéljen, elsősorban szeretlek és sajnállak, még ilyenkor is. És csak másodsorban... Mindenki becsapott ma reggel, járandóságaim elúsztak. Lacikám, egyszázat! az istenért... ölel szerencsétlen barátod... Ady a disznófejű Nagvúrral hadakozott Ady Endrét sem vetette föl a pénz, amely éppen ezért, nagy szerepet játszott életében. Különösen a Vér és arany című kötetében kap szimbolikus jelentőséget a pénz mindenhatósága. A Mi urunk: a pénzben írja: Ha elfutnak a gyér aranyak, / Fölséges, nagy úri magunkból, / Istenem, be kevés marad... A pénzért, hatalomért való örök küzdelmet fejezi ki a Harc a Nagyúrral című költeménye is. A költőt, mint annyi más irodalmárt, Hatvány Lajos támogatta. Ady gyakran kapott tőle kisebb-nagyobb összegeket meg- szorultságában. Elképzelhető, hogy a fenti vers írásakor Hatvány is fölrémlett képzeletében. Egy levelében többek közt ezt írja Hatvány bárónak elkeseredésében: Se nagy valaki, se nagy senki nem lettem, se magyar, se más, otthonom nincs, asszonyom van félig, sőt félek, hogy harmadvagy negyedrészben. íme, egy lehetetlen, ostoba, bolond, beteg élet. Es nagyon szegény vagyok. És már harminckét éves. És nincs energiám, s nincs vágyam a világot új szenzációkkal meglepni... Tóth Árpád és Szabó Lőrinc pénzzavarai Tóth Árpád, a szelíd szavú poéta doctus évekig udvarolt Annuskájának, míg 1917-ben feleségül tudta venni. Ám előbb Hatványhoz kellett írnia egy könyörgő levelet, hogy pénzt kérjen az esküvőre, s kettejük életének beindítására. Hatvány előbb megtagadta a segítséget, később azonban megkönyörült a költőn. Tóth Árpád is újságírós- kodott, de a fizetése nagyon szerény volt. Segéd- szerkesztői állásából - mely még művészi önérzetét is sértette - az Esztendő című folyóiratnál, az újságokban publikált versek, cikkek díjából csak szűkös tengődésre futotta - emlékezett a költő lánya, Eszter. Az újságnál, illetve a folyóiratnál sem sokra vitte, élete végéig segédszerkesztő maradt. Gyakran annyira elkeseredett, hogy szinte kiborult magából. Gellért Oszkárnak írt levelében Hatványról is lerántja a leplet: ...Udvarolni - mindenki udvarol a bárónak: a Naplónál már láttam előszobázni nála Krúdyt meg Révész Bélát, s ő direkt várakoztatta őket: cézár ez az ember. Azt hiszem, tán csak én merek egyszerűen és kereken odamondogatni neki, no, én se sokat, s különben is megvan az a jeles szokása, hogy csak a két első szóra hallgat, a többire már oda se figyel... Szörnyű, hogy miket csinál „üzleti" alapon az irodalommal; nekem például azt is mondta, hogy legszívesebben Szomaházyval szerkesztetné az Esztendőt, ha nem félne, hogy az mégiscsak kompromittáló lenne némileg... Szabó Lőrinc is ádáz küzdelmet folytatott a megélhetésért. Örökké pénzzavarban volt. Előfordult, hogy nem tudta, honnan szerez annyit, hogy a másnapi háztartás költségeire elég legyen. Több versében őszintén föltárta, milyen kegyetlenül szorítja nincstelenségének tudata. Nincs pénz és enni kell című költeményéből idézzük az alábbiakat: Óh, / mit érdekel engem a zene, mit a / szépség, a lélek / mennyei kedvese, vagy akár / csak az új tavasz is, mikor / nincs pénz, és otthon emberek / várnak rám, kedvesek és / ártatlanok, s kenyeret / akarnak - hogy hihessem el, / hogy érdemes élni, mikor / nincs pénz/ és enni kell, és mindenütt / csak a testi szükségletet / látom a nyomor fekete / köztársasága fölött, és / a fizikai lét örök/ a Szövetkezett / Pénzt, őt, az igazi Urat, / aki légies és rettenetes / talpával rajtunk, szegényeken áll... ,Eddigi szercnv jövedelmem minimálisra apadt” Vaskos könyvben sem lehetne elmesélni, mennyit nélkülöztek a magyar írók, s anyagilag mennyire nem vitték semmire. Tersánszky Józsi Jenő szorultságában a legfurcsább mesterségeket űzte, még cirkuszi bohócnak is beállt. 1937-ben kérvényt írt az írók Gazdasági Egyesületének: Nagyon súlyos és végzetessé válható gyomorbetegségben vagyok... eddigi szerény jövedelmem minimálisra apadt. Azért fordulok az Igé-hez, hogy nekem az elsején még kifizetetlen házbérem, háztartási adósságaim kiegyenlítésére száznegyven pengőnyi segélyt, akár kölcsönképpen is folyósítson.... Berda József nyomorúságos élete közismert. Ha nem szánták volna meg barátai, éhen halt volna. 1935-ben írta Ignotus Pálnak: ... Gondolj rám, amikor Hatvanyval beszélsz. Ne feledkezz el az én szépséges, csámpás lábamról, illetve az arra való „csukákról”. Istenem, lassan itt az ősz, jön a locspocs, aztán a hó, s én még mindig - nyári teniszcipőben járok! Reumás lábbal!... Gondolj rám, Palikám, légy liberális irányomban. Krúdy Gyulának élete vége felé annyi pénze sem volt, hogy a házbért, villanyt, gázt fizesse. Halála előtt két héttel, 1933. május elsejével felmondták lakásbérletét. Kilakoltatás fenyegette, a villanyvilágítást kikapcsolták. Elhagyottan, szomorú szívvel halt meg. Kodolányi János írja visszaemlékezésében, gyakran annyi pénze sem volt, hogy villamosjegyet váltson. Kilométereket kellett Pestről Budára sántikálnia rossz lábával, hogy hazakerüljön. Jogosan járó honoráriumait sem akarták mindig kifizetni. Ezért veszett össze a Magyarság című lap vezérigazgatójával, Ruprecht Olivér vezérigazgatóval, aki különben távoli rokona volt. Az igazgató nem akart szóba állni a pénzét követelő íróval. Miközben legazemberezték egymást, összeakaszkodtak. Röviden csak annyit - írta Kodolányi hogy mintegy húsz percig birkóztunk az asztal felett egymással... Nyakkendőm, inggombom leszakadt, ruhám ujja összegyűrődött, ujjaim vörösek voltak, és éreztem, hogy vasmarkai hogyan markolnak a húsomba. Mikor este odahaza megvizsgáltam magamat, olyan voltam, mintha óriáskígyó törte volna össze minden porcikámat. Kis híján párbaj lett az ügyből. Dénes György zett meg először a dédétészagú szajha városba. Megismerte a fura nevű gyárat, amely azóta is ontja a szagában ismert, de vegyi összetételében igazából soha nem identifikált gázokat. Valahol az Is- ter hidjai között keverednek egymással a szagok. Kanálisok bűze az olajfinomító metános szellenté- seivel meg a dédété örökre sejtjeibe rögzült szagával. Ettől oly nyomasztó egy-egy levegővétel, bár Horkai emlékei kötődnek némely szagokhoz. A krumpliföldek is ezért jutnak eszébe. Még szépek reggelek mégis álmosak, nehezen harmonizálhatok a belső történések a külső dolgokkal. Ha függetleníteni akarná magát, talán egy mély barlangban tehetné meg. Ott nincsenek szomszédok, nincsenek utcák, járművek, újságok, tévé, rádió, munkatársak, járókelők és legfőképpen politikusok. Csak a család lenne ott. Balázs megnyugtató szuszogása és Juli öntudatlan simulása. Marhaság, gondolta magában Horkai. A barlang hideg, nyirkos, sötét. Igaz ugyan, hogy fülsiketítőén csendes. Hallgatag. Álmos reggelek is lehettek, már ha a szárak megélték a virágzást. Ma sem tudja eldönteni, hogy a krumpli lett-e el- lenállóbb, vagy a kolorádóbogár korcsosodott el, vagy a permetszer új, amiről még nem derítették ki, miben árt embernek, állatnak. A krumplit fenntartások nélkül szereti. Évszakoktól, napszakoktól függetlenül. Nem rendítheti meg vonzódását piaci ár, utánajárás vagy raktározási gond a bérház meleg pincéjében, vagy jégveremszerű balkonján. Mint dédété az élő sejtekben, úgy rakódnak le a mindennapok gondolatirtó politikai történései Horkai tudatában. Egy-egy reggel, amikor a hatodik emeletig csap az első buszok kipufogógázfelhője, mindig észreveszi gondolatai mozgásának lassulását. Mert a gondolatoknak ritmusuk van. Este az éjszaka felé közeledve egyre ritkulnak, reggel azonban szinte egymást kergetik. Feltéve, hogy minden külvilági történés harmóniát mutat. Sajnos, Horkai számára ez egyre ritkább állapot, ráadásul a kinti létezés diszharmóniái egyre többször fogyasztják gondolatait. Bármennyit is alszik, ezek a Az ember legfeljebb önmagával beszélgethet, s átélheti az önzés legteljesebb megvalósulását a visszhangban. Ott azt hallhatná, amit ő akar, amit kimond, kikiált. Serényen visszhangoznák a falak szavait. Némely politikus szeretné, ha az emberek barlangként visszhangoznák csodás gondolataikat, megváltó mondataikat. Ez lenne a legkellemesebb fogadtatása mindannak, amit kitalálnak. A baj csak az, hogy az emberek nem viselkednek halott sziklákként, meg különben is mit érne az ilyen politikai csoda a magamutogató politikusoknak, hiszen senki sem látná, hallaná és dicsőítené őket. Horkai az előző napok lecsapódott gondolatainak rapszodikusságát igyekezett keretekké alakítani. Megjelentek, hívatlanul vagy tudatos folyamat láncolatában. Szinte mindegy, mert ez a lelkiállapot erre a célra keletkezik álmos reggeleken. Csak a kapcsolat külső diszharmóniák és belső harmóniák között lesz egyre ellenőrizhetetlenebb, ettől aztán mindenekkel együtt csak vánszorognak a gondolatai. Olyankor bámulja a hajnali derengéstől és a harmattól csatakosan csillogó utcát. Hallgatja a madarak fékezhetetlen hangjait. Fogalma sincs, hogy milyenek dalolnak a közeli fákon. Rigókat látott már a szeméttároló körül, meg verebeket. Talán a rigók lesznek, mert a verebek lustábbak annál, hogy hajnali csipogással ébresztődalokat dano- lásznának. Horkai tudta, hogy ez a legmegfelelőbb minősítése a verébricsajnak, akik mintha örökké civakodnának, egy-egy pillanatra megrohamozzák délelőttönként az ablakpárkányokat. És szól a madárdal. Valami olyan állhatatossággal zeng, hogy kedve támad lőni egyet a levegőbe. Csak úgy a semmibe vagy éppenséggel a reggel közepébe. Igen. Akkor nyomban felébredne a lakótelep összes lakója, elvégre egy puskalövés, még ha képzeletbeli is, nem akármilyen hanggal járna. Nem tudja, miért, de most meg a tücskök jutottak eszébe, amik valahol a francia Alpokban hasogatták dobhártyáját, amikor megálltak, hogy enyhüljön bennük a félelem, amit a szakadékok, hágók és meredek sziklafalak mentén kanyargó út és a megmagyarázhatatlan tériszony getjesztett bennük. Talán nem tűnt volna fel nekik, ha Balázs nem kezd el a visszhanggal játszadozni. Első kiáltására csend lett. Elhallgattak a tücskök, s csak mikor hangjának egyre halkuló visszaverődései körbeértek, kezdtek ismét veszett ciripelésbe. Többé Balázs kiáltozásai sem tudták csendre bírni az Alpok tücskeit. Mi lenne, ha ezen az álmos reggelen a város egyik vízfejévé nőtt lakótelepe sokadik bérházának hatodik emeletén ápolt tériszonyával lelkében, kikiáltana a madarakra? (^klrtUUy
