Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-05-21 / 21. szám
A barlangok Magyarország állatvilágának rendszeres és átfogó kutatása a XVIII. század második felében kezdődött. Az úttörők külföldi születésű, de igazi hunga- russzá lett férfiak voltak, mint pl. Pillér Mátyás (1733-1788), aki Grazban, vagy Schönbauer József Antal (1757-1807), aki Csehországban látta meg a napvilágot. Pillér általában faunakutatással foglalkozott, az őt felváltó Schönbauer elsősorban Magyarország madárvilágát szerette volna feltérképezni. Művét a korán jött halál félbeszakította, de hamarosan kirajzott a magyar zoológusok új nemzedéke, amelynek számos képviselője a Felvidéken kezdte életpályáját. Kétszáz esztendeje, Nyitrán született Láng Adolf Ferenc (1795-1863) gyógyszerész, aki egyebek között a magyarországi puhatestűeket tanulmányozta, és az ő nevéhez fűződik ennek a törzsnek az első rendszeres bemutatása (Index systematicus Molluscorum Pannóniáé, 1846). Schönbauer tervének megvalósítására az ábelfalai születésű Petényi Salamon (1799-1855) vállalkozott, de kéziratban maradt munkája halála után elkallódott. Kortársa volt Frivaldszky Imre (1799-1870), aki a Zemplén megyei Bacs- kón látta meg a napvilágot, és a múlt század talán legnagyob magyar zoológusa volt. Frivaldszky Imre számos expedíciót szervezett Délkelet-Európába és Törökországba, ahonnan hatalmas anyaggal tért haza, és gyarapította a Magyar Nemzeti Múzeum állattani gyűjteményét. Az ő unokatestvére volt az a férfi, akiről - halálának 100. évfordulója okán - az alábbiakban szó lesz. Frivaldszky János a Trencsén vármegyei Rajecen született 1822. június 17-én. Gimnáziumi tanulmányait Trencsénben, Nagyszombatban és Léván végezte, majd egy váci kitérő után nagybátyja tanácsára 1840-ben Pestre ment, ahol beiratkozott egy mérnöki . tanfolyamra. Szabadidejében Frivaldszky Imre mellett famuluskodott, akinek szüksége is volt a segítő kézre, mert a külföldi expedíciók során összegyűjtött rovarokat és egyéb gerincteleneket, valamint a rengeteg hüllőt és madarat osztályozni és preparálni kellett. Frivaldszky Imrének sem a zoológia volt a tanult szakmája (eredetileg orvosnak készült), s unokaöccse is autodidakta módon sajátította el az állattani ismereteket, noha 1842-ben elvégezte a már említett tanfolyamot is, de műszaki munkakörben sohasem dolgozott. A két rokon 1843-ban beutazta a bánsági havasokat, s Frivaldszky Imre annyira meg volt elégedve Jánossal, hogy a következő esztendőben, amikor az általa szervezett negyedik expedíció vezetője, Zách Ferenc már hónapok óta nem adott életjelt magáról Kréta szigetéről, unokaöccsét bízta meg a hallgatás okának kiderítésével. Frivaldszky János rá is akadt Zachra, akinek úgy látszik, nem fűlött a foga a munkához, inkább a kellemes krétai éghajlatot élvezgette, ezért aztán az expedíció irányítását Frivaldszky vette át, sőt átruccant Törökországba is, s végül impozáns anyaggal érkezett haza 1845 tavaszán. Az összegyűjtött állatok között rengeteg addig ismeretlen faj is akadt, így aligha meglepő, hogy sok rovar Frivaldszky János nevét viseli. Otthon nem sokáig pihenhetett, mert a nagybácsi 1846-ban ismét kedvet kapott az utazáshoz, s útitársul az előző évben oly sikerrel bemutatkozó unokaöccsét vitte magával. Beutazták a mai Bulgária nagy részét, majd Isztambul érintésével bejárták Törökország kis-ázsiai partvidékét és szigetvilágát. Hazafelé partra szálltak Korfu, Málta és Szicília szigetén, aztán elidőztek Itáliában, ahol kedélyesen eltársalogtak az olasz tudóskollégákkal. Az ilyen találkozások nemzetközi hírnévhez segítik az embert, bár Frivaldszky Imrét már korábbról is jól ismerték, de ezúttal a fiatal unokaöcs került a figyelem központjába. Mire hazaértek Pestre, már mindenki tudott arról, hogy megmászták az Etnát és a Vezúvot, s persze arról is, hogy ismét gazdag gyűjteményt hoztak magukkal. Ennek ellenére Frivaldszky János 1848 mozgalmas napjaiban letette a mérnöki szigorlatait, így mérnökként akár munkát is vállalhatott volna, de ő akkorra már teljesen elkötelezte magát az állattannak. 1850. július 1-jétől hivatalosan is helyettese lett a betegeskedő nagybácsinak, majd amikor Frivaldszky Imre a következő esztendőben nyugdíjba vonult, Frivaldszky Jánost kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum állattani és kézműtani osztálya segédőrévé. Ebbéli minőségben azt tartotta legfontosabb feladatának, hogy gyűjtőutakat szervezzen Magyarország területén, mert a hazai fauna ismerete továbbra is eléggé hézagos volt. Elsősorban a rovarokkal foglalkozott, amelyek közül különösen a bogarak (vagy ahogy akkoriban tudományosan nevezték őket: a téhelyröptűek) álltak közel a szívéhez. Oldalakon át sorolhatnánk idevágó tanulmányainak címét, s akkor még nem is szólnánk a hangyákról, a kétszárnyúakról, valamint a pajzstetvekről, a lepkékről és a madarakról írt dolgozatairól. A magyarországi barlangok élővilágáról több német nyelvű könyvet is közreadott. Ez abban az időben volt, amikor Magyar- országon tilos volt magyarul művelni a tudományt, tehát az 1850-es években, a Bach-korszak idején, de Frivaldszky János nagy érdeme, hogy megakadályozta a germanizációt, s amikor kedvezőbb esztendők jöttek, tökéletes rendben és szakszerű magyar szövegekkel ellátva bocsátotta a nagyközönség rendelkezésére a múzeum növény- és állattani anyagát. Frivaldszky János elsősorban a faunakutatásban és az új fajok leírásában szerzett elvitathatatlan érdemeket, ugyanakkor más kutatók - pl. a Délkelet- Ázsiában gyűjtő Xántus János - anyagát is nagy körültekintéssel rendszerezte, s noha nem volt tagja Széchenyi Béla és Lóczy Lajos kínai expedíciójának, az ő munkája nélkül jóval kisebb eredményeket tudott volna felmutatni ez a vállalkozás. Tudományos érdemeit Magyarországon és külföldön egyaránt elismerték. A Magyar Tudományos Akadémia 1873-ban rendes tagjává választotta, de számos külföldi tudományos társaság is tiszteletbeli tagságot ajánlott fel neki. 73 éves korában, 1895. március 29-én halt meg Budapesten. Lacza Tihamér E sztergom határában 1720-ban két dunai malom működött. Az egyik a Kovács-patak partján, a másik a Dunán. 1728-ban megnövekedett a Duna hátán a „parasztőrlő” és „szitás” malmok száma. Az 1809-es, Napóleon ellen viselt háborútól kezdve fokozatosan romlott a malmok helyzete. A Dunán hamarosan megjelentek az első gőzhajók. 1817-ben a Helytartó Tanács a dunai hajózás feltétlen biztosítására utasította a vármegyét, hogy Guba István párkányi malmának a helyét ennek megfelelően jelölje ki a vármegye mérnöke. Szentgyörgymezőnél 1856-ban 16, Párkányban 7 malomról tudunk. 1870 után egyre több gőzmalom tűnt fel, így a hajómalmok száma csökkent. 1889-ben az országban a lisztnek több mint felét már gőzmalmok őrölték. A múlt század második felében az esztergom-párká- nyi Duna-szakaszon 18-22 vízimalom állt, s ezek három sorba, ún. révbe tömörültek. Legfelül volt a szentkirályi rakták, majd a lisztet a hajóház végén levő raktárajtó közelébe tették. A raktár mellett volt a hálófülke. A padlóra nagy fekete subát terítettek, ebbe burkolózva aludtak az inasok. A hajómalom körül általában háromféle közlekedési eszközt használtak. A mintegy 6 méter hosszú, 1,20-1,5 méter széles kisladik a személyi közlekedésre szolgált. A nagydereglyét a gabona ki-be szállítására használták. Hossza 12-14 méter, szélessége 2 méter volt, s egyszerre 70-80 mázsát bírt el. A 8 méter hosszú és 1,5 méter széles nagyladikot, vagy másképpen kisdereglyét, kisebb tételek szállításakor vették igénybe, 15-20 mázsa gabonát bírt el. A dereglyék végén levő evező, a „védli”, inkább kormányzásra szolgált. Az irányítás műveletét ezért „védlizésnek” hívták, és nagy ügyességet követelt. A strázsa A malomban egy-egy műszak 24 órán át tartott, és „strázsa” volt a neve. Az első 12 órában a gabonát a JjÜUÍÜl Az utolsó dunai hajómalom Esztergom alatt, 1945-ben rév, legalul az ún. alsó rév, Kovács-patakkal szemben, közöttük a Duna bal partján helyezkedett el a párkányi rév. A szentkirályi rév - lassú vize miatt - fokozatosan megszűnt. A századfordulón már a párkányi révben is csak egy malom állt, Párkány „Gurgyal” nevű partrészén. Ez a Juhász család tulajdonát képezte. A malmok többségét a Garam- ra vontatták, s ott is maradtak, míg tönkre nem mentek. A hajómalom deszkából épített, fazsindelyes építmény volt. Négy fő részből állt: két hajótest tartotta össze a malomkereket, s a két hajótestet hídszerű alkotmány fogta össze. A nagyobbik hajótestet „anyahajának” vagy „őrlőháznak” nevezték. Ebben a többszintes építményben végezték az őrlést. Ez tartotta a malomkerék gerendájának egyik végét. A kisebbik hajótest, a „vízhajó”, a malomkerék másik gerendájának végét tartotta. Fűzfabilincs malomba szállították és megkezdték az őrlését, a második 12 órában befejezték az őrlést, és a lisztet visszaszállították a partra. Aratás után, főleg a párkányi Simon Jú- da-napi vásárok idején, október közepén-végén egy-egy strázsa alatt 30^10 mázsát is meg kellett őrölni. Párkány környékén a kövtkező falvakból vitték a gabonát: Bény, Kéménd, Kőhídgyarmat, Szőgyén, Libád, Sárkány, Ná- na, Muzsla, Béla, Kúrál, Fámád és Nagyölved. Juhász János hetes számú, utolsó párkányi hajómalma 1921-ben A felvétel szintén 1921-ben készült, és Juhász János malmának kisdereglyéjét ábrázolja A malmok egy részénél a hajótesteket tölgyfából, másoknál a hajótest vízben levő részét vörösfenyőből készítették. Vörös- vagy fehérfenyőből készült a malomkerék gerendája is. A malomkerék lapátjait fűzfabilincsekkel rögzítették le. A két hajó között hátul helyezkedett el a malomkerék, elöl pedig a „vízenjáró”. A malomkerék vázát vas részekből rakták és csavarozták össze. A váz „levéltartóiba” helyezték a lapátokat. Az anyahajó háromszintes építmény volt: víz alatti részből, vízszinten álló részből és padlásrészből állt. A malom víz alatti szintjét - nyirkossága miatt - nem lehetett az őrlési folyamatban hasznosítani. A padlón helyezkedett el a két malomkő, a hengerszékek, a különböző csigák, a garat, az áttételek, a triőr - vagy koptató -, a rögrosta és a daráló(k). A padlásszinten voltak a sziták. A szitákhoz a padlóról föl vonó, a „páternoszter” vitte fel a gabonát, amelyek kis kanalak, „pikkerek ” voltak. A gabonazsákokat a berendezések mellé, a sarokba Századunk elején a bélai búzát tartották a legjobbnak. Egy mázsa 42 kiló nullás lisztet adott. Amikor az ember elharapta a búzaszemet, belseje lila-kék volt. De ha megőrölték, aranydara jött belőle. A vámszedés Őrölni búzát, rozsot és árpát vittek, darálni pedig kukoricát és árpát. A vámot minden lisztfajtából kivették. Egy jól ismert molnártréfa a vámszedésről: „Kivetted a vámot?” „Kivettem. ” „Látta a paraszt?” „Nem. ” „ Vedd ki még egyszer, hogy lássa! ” A malmokat télire védett helyre vontatták, és a parton álló cölöpökhöz erősítették. A villanymalmok és a gőzmalmok lassan kiszorították a hajómalmokat a Dunáról - így azokat lassan eladogatták. Az utolsó párkányi hajómalmot 1928-ban adta el a Juhász család Radványba. Esztergomban az utolsó hajómalom a Tóth családé volt. 1945-ig működött, majd roncsait elvitte a Duna vize. Így a 225 éves hajómalmok történetéből az utódok és érdeklődők számára nem maradt más, mint néhány szép fénykép, régi iratok és felejthetetlen, kedves emlékek. Podlupszky Mihály múltfaggató 1995. május 21. üasärnap
