Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-05-21 / 21. szám
i/Bsärnap 1995 .május 21. publicisztika H os szú, fárasztó és zsúfolt volt a verseny - konstatálta e sorok írója tavaly a rima- szombati vers- és prózamondók országos fesztiválját értékelő cikkben. A versenynek néhány éve, Komárom és Dunaszerdahely után, a Rima-parti város ad otthont. Otthont az otthontalanság egyre elhatalmasodó légterében, hiszen a kultúránkat, irodalmunkat, felnőtt és gyermekfesztiválj ainkat, kulturális rendezvényeinket puszta létében fenyegető kormánypolitika, az államszintre emelt nacionalizmus fojtogató hatalmi gőgjének árnyékában az ember már annak is kénytelen örülni, ha továbblépés, szellemi gyarapodás helyett a töredékét meg tudjuk őrizni több évtizedes hagyománnyal rendelkező fesztiváljainknak, kulturális rendezvényeinknek: a vers- és prózamondók versenyének, a Duna Menti Tavasznak, a zselízi folklórfesztiválnak, a gombaszögi kétnapos találkozónak, a komáromi Jókai Napoknak és a többinek. Ebben a vulgáris politikai, s nyugodtan mondhatjuk, a többségi nemzethez is méltatlan és kultúrálatlan légkörben, melynek diktátori alaphangjait egy-két (kultúrát talán csak gyorsvonatból látott) politikus figura adja meg, egyre nehezebb színvonalat színvonalhoz hasonlítani, értéket értékkel ütköztetni, vissza és előre tekinteni. Marad a kényszerű alapállás, melyet jobb szó híján egyszerűen megmaradásnak nevezhetnénk. De hívhatnánk kényszerhelyzetnek, sarokba szorítottságnak, zsákutcába terelésnek is, ami rövid távon valamiképp elviselhető. Elviselhető és „kiböjtölhető”, ha észnél vagyunk, s ha az odadobott kesztyű felvétele helyett az önvédelem természetes ösztönének engedve, nem gondolkodunk a „minél rosszabb, annál jobb” félrevezető stratégiájában, hanem bármi áron is ragaszkodunk a folytonossághoz. Mert balgaság azt hinni, hogy egy-egy fesztivál sértődött lefújása, berekesztése valamire is kényszerítheti vagy jobb belátásra késztetheti ezt a kultúrálatlan társaságot, ezt a kommunista gőgöt hatalmi jogaiba visszaállító országló garnitúrát. Hiszen alantas szándékuk Gondolatok a 40. Tompa Mihály Vers- és Prózamondók Országos Versenye kapcsán Jubileumi üzenetek és „üzenetek” a napnál világosabb: le akarnak építeni mindent, ami a szlovákiai magyarság gerincét alkotja: iskolát, kulturális sajtót, bábozó gyermekek mosolyát. Ezért is döbbentett meg mindenkit a rimaszombati fesztivál előtt pár nappal megjelent rövid nyilatkozat, amely szerint a Csemadok felelősei őszre kívánják elhalasztani a Duna Menti Tavasz rendezvényét. Úgymond, pénzszűke miatt, egyszersmind demonstratíve, hogy jobb belátásra kényszerítsék a Csemadokot (is) fojtogató kultúrálatlan politikusokat. Ezért mondott Soóky László a vasárnap délelőtti gálaműsorban Rimaszombatban ünneprontó, de nagy tapsot kiváltó „beszédet” a zsűri szakmai értékelése helyett arról, hogy ne üzengessünk egymásnak, hanem üljünk le, higgadt, okos emberek módjára, és beszéljük meg a dolgainkat. Az üzengetést hagyjuk meg azoknak, akik nem képesek vagy nem akarnak kommunikálni. Mert amíg „üzengetünk”, a gyermekcsoportok szétesnek, a játékos kedv eloszlik, a hosszú, szorgalmas munka semmivé válik. Akik ezt akarták, lelkűk rajta, de mi ezt nem akarhatjuk. Értékelni viszont mégis, mindenek ellenére kell, már csak miheztartásunk végett is. Még akkor is, ha ismét feszített volt a tempó, hiszen a verseny két napba sűrűsödött bele (pénteken az elődöntők, szombaton a döntők zajlottak), ha a kísérő rendezvények elvékonyodásával szegényesebb is lett a program, ha szakmai értékelésre ismét nem futotta az időből, ha csúszások is voltak a gyerekek szállítása körül. Mindez a sok „ha” végül is a szűkebb költségvetés számlájára írható, amely miatt az egész fesztivál még kevesebb fesztiváljelleget viselt magán. A gyerekeket valószínűleg nem ez zavarta leginkább, hanem a rima- szombati kultúrház rosszul tervezett termei. A nagy színháztermen kívül, ahol a döntők méltó körülmények között folyhattak, az elődöntők színhelyei az idén is zavaró ajtónyikorgások „kulisszái” közé szorultak, ugyanis minden kisebb terem egyben átjáró is. Ilyen környezetben, a ki-be járkálás zavaró zörejeitől kísérve gyerek legyen a, talpán, aki zavartalanul el tudja mondani a produkcióját. A győztesek nevét végül is ismerjük, nagy meglepetések nem születtek. Volt ugyan némi ingadozás a zsűri munkájában: az egyik holtversenynél ismét színpadra kérte a két szereplőt, a másiknál eltekintett ettől. A nagy pontszámbeli különbségek pedig arról árulkodtak, hogy némelyik zsűritag nem a produkció értékét minősítette, hanem a helyezést igyekezett eldönteni. De azért kirívó igazságtalanság nem történt, s aki ezúttal lejjebb szorult a képzeletbeli dobogóról, nyilván önvizsgálatot tart. Voltak őstehetségek (Mikó Attila mesemondó a II. kategóriában), egyre tisztuló előadói tehetségek (Gálán Géza J. az I. kategóriában) és többé-kevésbé a megszokott formájukat „hozó”, a korábbi évekből már ismert szereplők (például Gazdag József és Perzel Igor a IV. kategóriában); volt, aki tavalyi elsősége dacára az idén nem került a szombati döntőbe (Agg Edina a II. kategóriában), s voltak hirtelen feltűnt, szinte a semmiből előpende- rült gyerekek, akikről még hallani fogunk. Többek közt Csanda Mátéról, Gálán Angéláról, Danter Katalinról vagy Molnár Csabáról. *** A negyvenedik évfolyamába lépett vers- és prózamondók versenyének (a többi évfolyamokhoz hasonlóan) egyik elgondolkodtató kísérő jelensége volt, hogy szinte hiányoztak a felnőttek. Könnyű dolga volt a zsűrinek, amikor az V. kategória döntőjében két versmondót (Dubovszky László, Cs. Palcsó Erzsébet), és egyetlen prózamondót (Benyiczky Laura) kellett minősítenie. Ha az ember arra gondol, hogy a négy évtized alatt hány száz vagy ezer előadó állt a színpadon, hány kis vers- vagy mesemondó vált színésszé, pedagógussá, szerkesztővé vagy „szürke eminenciássá” a kultúra aprómunkájában, mindenképp lehangoló az egyre növekvő hiányuk. S nem csak az övék, de elsősorban a főiskolásoké, egyetemistáké. Már-már általánossá, sőt elfogadottá válik, hogy leendő pedagógusaink (tisztelet a ritka kivételnek) még csak puszta jelenlétükkel sem tisztelik meg a fesztivált, arról nem is szólva, hogy maguk is színpadra lépjenek. Hogy ez a sokat elsiratott és túlpolitizált felsőoktatásunk szellemi színvonalát is minősíti, azt hiszem, fölösleges hangsúlyozni. Önkéntelenül adódik a kérdés: hogyan képzelhető el majdani magyar szakos pedagógusaink foglalkozása a tehetséges gyerekekkel, ha bele se szagolnak ebbe a műhelymunkába? Hogyan igyekeznek majd a gondos (vagy esetleges, alkalmi) kiválasztás mellett leküzdeni, kiküszöbölni az alapvető hibákat, amelyek évről évre visszatérnek, kezdve a magyar nyelvtől idegen hangsúlyozással, folytatva a rossz fellépéssel, a félresikerült szöveg- és versválasztással? E jelenségnek persze több magyarázata lehetséges. Elsősorban az, hogy az iskolás sikerek után, a felnőtté válás küszöbén, hiányzik az a műhelymunka, amit joggal várhatnánk el főiskolai pedagógusaink egyikétől-másikától. Másodsorban, s talán ez a jellemzőbb, sok gyermek (és szülő) „csak” ugródeszkának tekinti a versmondást egy majdani színészi pálya reményében. A sikeres akadályvétel után aztán már nem tartják szükségesnek visszajárni az „amatőrök” közé. Pedig minden versenynek az ad rangot és szellemi izgalmat, ha a „profiktól” lehet tanulni, ellesni valamit. A belteijesség egyik leghatékonyabb ellenszere a nyitottság, a profi színvonal húzóereje. *** S ha már üzenettel kezdtük az idei Tompa Mihály versenyt körbejáró gondolatmenetet, fejezzük is be azzal: a másik üzenet, amelyet Tompa Mihály hanvai sírjánál kapott a költő nyughelyét felkereső, a kegyelet virágait és koszorúit elhelyező kis csapat, többértelmű és a maga szimbolikus erejével a napi ostobaságokon, szürkeségen és enerváltságon túlmutató, ösztönző volt. A református templomban megtartott szombat délutáni istentiszteletet követően (melyen Erdélyi Géza esperes szívhez- szólóan beszélt hazáról, szülőföldről, hitről) Koncsol László a költő két verse közötti párhuzamot mutatta föl: míg A gólyához a reménytelenség, a lemondás keserű allegóriája, a két évvel később költött A madár fiaihoz a reménységé. S ezzel még a templommal átellenben, az út túloldalán (a parókia kéményén) fészkelő gólyapár is egyetérteni látszott: vidám kelepeléssel válaszoltak, így üzenve az elbizonytalanodóknak. Mintha maga a költő súgott volna: Fiaim, tartsatok ki, ne adjátok fel percemberkék és percpolitikusok miatt, ami érték és megtartó erő, ami a nemzetrész gerincében olyan, mint a csigolyák között a porckorong. Nem az tartja a testet, de elkopásával megroggyan a mégoly életerős szervezet is. Kövesdi Károly Egy eojíájie’íz Még szerencse, hogy közben a bekötő út első közlekedési lámpájához értek, így Horkai kötelezően megállt. Máskülönben többé talán nem szorítja őket dédétészagú kebleihez a szajha város. Megkezdődött az egyezkedés és az útirányok egyeztetése. Horkai nem szerette ezeket a hazafuvarozásokat, mert az addig mindegyre ráérős utasai egyszerre sietősekké és erőszakosakká váltak. Siettek haza, s ennek érdekében még arra is hajlandóságot mutattak, hogy kiszálljanak valahol a város közepén, majd várakozzanak a kiszámíthatatlan időközönként közlekedő késő esti buszokra. Feltehetően mindezt csak azért, hogy végre megszabaduljanak egymástól. Ami érthető is lenne, ha esetenként a legsietősebb utasai - függetlenül attól, költő, újságíró vagy pedagógus-e az illető - nem kezdenének erőszakosan vendégmarasztalásba a bérházak bejáratai előtt. Volt már úgy, hogy az addig még a hátsó ülésen szunnyadó kollégája szupernóvaként ébredt bele az éjszakába, amiből hajnalig tartó szalma- cséplés lett az éppen hazaérkezett utas lakásán. Horkai csak önmagának vallotta be, mennyire örül, hogy Idősebb Alanyi Költő, Ifjabb Alanyi Költő és a Prózaíró nem kezdtek el vitatkozni, melyikük lakásán oltják szomjukat, mintegy befejezve az irodalmi expedíciót. Szépen sorban hazafuvarozta őket. Útközben elhúzta a tetőablakot, letekerte a vezetőülés melletti ajtó üvegét. Élvezte a beáramló levegő paskolását. A város éjszaka a legelviselhetőbb. Csak az utcai lámpák és az ablakok világítanak. Ezeknek sem volt összefüggő füzére, hiszen a takarékosság rákényszeríti a városatyákat némely lámpák kikapcsolására. Külvárosi autóutak mentén rendugrik az üzemanyag-fogyasztás, és nagyobb az önköltség, a tarifa viszont ugyanaz. Most is csend van. Horkai áthalad a legújabb hídon, a legmagasabb pontjára érve átlát Ausztriába. Olyan sejtése támad, mintha azon az emlékezetes útjukon Svájc egymás utáni nagyvárosai között autózna az éjszakában. S nem először. Ahányszor ezen a hídon kel át a bal partról a jobb partra (vagy fordítva?), a kissé megemelt kanyarba torkolló lehajtó útszakaszban egy magasabb fejlettségű útépítőmegoldást érez. Már maga az úttest dőlési szöge, a kanyar centrifugális röpítőereje is biztonságot ad. Ehhez jön még az autó felfekvése, a kormánymű és a kerekek iránytartása. Igazából ilyenkor szokta élvezni a vezetést. Most sincs kedve hazamenni. Azt se bánná, ha rendőrök állítanák meg, s bíbelődnének az irataival, ellenőriznék a rendszámot, motorszámot, alvázszámot, ahogyan az mostanság szokás. Úgy érzi, újra összekapcsolódott a várossal, pedig egy órája sincs még, amikor ki tudja, hányadszor, megint csak idegenként érkezett vissza. Talán a furcsa éjszaka titokzatossága teszi, ilyenkor úgy érzi, szereti a várost. Reggel és nappal szinte elviselhetetlennek érzi a sok embert. Éjszaka mintha megszelídülne, mintha kevesebb lenne benne az emberekből kiáradó önzés, gyűlölet. Most az eszébe jutott közhelyek sem .zavarják, mert mélyenszántó gondolatokhoz már fáradt, mint a város, amely ebben a pillanatban álmosan kitátja legnagyobb vízfején a száját, hogy dédé- tés levegőt leheljen az éjszakába. szerint csak az egyik oldalon égnek az ostomye- lek csúcsain. Autó csak elvétve jön vele szembe, így nem vakította el semmi. Most is olyan ez a szajha város, mintha kihalt volna benne az élet. Míg titkos erőművekben láthatatlan gépek termelik a villanyáramot, addig a városlakók elköltöznek álmaik bolygóira, lakatlan szigeteire, tündérek ligeteibe, szörnyek erdeibe. Többen szülőfalujukba szállnak vissza. Ók már nem is különböztetik meg, mikor álmodnak ilyen utazásokat, s mikor kelnek a valóságban is útra. Horkai is közéjük tartozónak tudja magát. Úgy érkezett a dédétészagú városba, mint aki F urcsa ideiglenes megszállóként titokban már az első pillanatban a visszavonulás útját keresi és építi meg. Mindig irigyelte a szajha város őslakóit. Van bennük valami megmagyarázhatatlan magabiztosság, amit még az sem különböztet meg egymástól, milyen nyelvet vallanak anyanyelvűknek. Nem véletlenül örül annyira, hogy fia nemcsak magyarul és szlovákul tud, hanem a némettel is barátkozik. Hiszi, hogy amit ideköl- tözésükkel az ötvenes, a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas években öntudatlanul, a hatalom manipulálta tömeg részeként megbontottak, nekik kell visszaállítani. Kellene, ha nem működne a vízfejekként a város testére növesztett lakótelepeken a gettósodás. Folyamatosságában észlelhető, mennyire hat egyes társadalmi középrétegekre a kényszer, amit ezek a mesterséges társadalmi konglomerátumok a naponkénti történésekkel megteremtenek. E kényszer hatására költöznek el értelmiségiek, fehéringes vállalkozók, magasrangú közhivatalnokok a be- tondzsungelek sűrűiből. Aki elmegy, helyére a húsz-harminc év alatt már ott felnőtt és családot alapított fiatalok költöznek. Éjszaka olykor furcsa kiáltozásokra ébred, hiába néz ki az ablakon, embereket nem lát. Horkai már arra is gondolt, hogy a nyitott ablakokon át az zuhan az aszfaltra, amit álmaikban kiáltoznak az emberek. Csak hát télen is hallhatók ezek a hangok, s akkor a legtöbb ablak záréjszaka va van. Ha nem tudná, hogy hol volt a temető, még azt hinné, hogy a betonalapok alá szorult lelkek kiáltoznak az éjszakába. Az autó ablakán beáramló levegő szinte serkentőszerként hat. Éber tudattal figyeli az út fehér felezővonalát, s az ilyen pillanatokban történéseket vár. De legalább egy árva történést mindenképpen, ebben az alvó városban. Hazafelé tartva magányos autózásai során rendszerint nem történik semmi. Sárgán villognak a villanyrendőrök. Néhány igazi pedig aludni próbál a sötét helyeken parkoló rendőrautók szűk ülésein. Eszeveszett száguldással elhúz mellette egy-egy taxi, amit sohasem ért meg, gondolva a fizika kérlelhetetlen törvényeire. Keresni aligha keres többet a száztízzel száguldó, mint a sebességhatárt betartó, hiszen meg-
