Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-05-21 / 21. szám
A május, vélhetően, nemcsak a szerelmesek hónapja az idén, hanem a reménykedésé is; noha mind itthon, mind a magyar politikai életben hetek óta folyik a csatározás e szerzó'dés miatt. Persze, ez csak ürügy, hogy az érdekeltek helyet, teret csináljanak maguknak a közéletben. Mert bár a politikai engedmények szempontjából viszonylag mérsékelt és kompromisszumokkal teljes megállapodásra nem lehet azt mondani, hogy a világ hetedik csodája, mégis a közép-európai térségben elmozdulást jelent az eddigi hol cseppfolyós, hol , jegelt” állapotokhoz viszonyítva. Mégpedig a pozitív kibontakozás irányába. fonodzqltan Szlovák-magyar együttélés: Esély(ünk) A parlamenti „kötélhúzásban” a magyar félnek lényeges előnye van a szlovák törvényhozók koalíciójával szemben. Elsősorban az alapszerződés értelmezése nem osztotta meg a koalíciót, amely a törvényhozásban döntő többséggel rendelkezik; ráadásul Budapesten a parlament külügyi bizottsága már május első hetében ratifikálásra javasolta a dokumentumot! Az is kevésbé valószínű, hogy az ellenzék a maga negativista megközelítésével érdemben befolyásolni tudná a törvénybe iktatást. Igaz, minősítésben, jelzőhasználatban most sincs hiány, hisz az aláírást követően Tor- gyán József.] a kisgazdák elnöke hazaárulással vádolta a kormányt, s szégyennek mondta az alapszerződés aláírását. Németh Zsolt, a FIDESZ (ma: FIDESZ - Magyar Polgári Párt) képviselője „kisstílű, hamiskás összekacsintásnak” mondta a megállapodást. A Magyarok Világszövetsége (különös módon) a FIDESZ-szel együtt adott ki közös nyilatkozatot az ügyben. Azt vetették a magyar kormányfő szemére, hogy „széles körű egyeztetés nélkül” írta alá Párizsban az alap- szerződést, s „fenyegetőnek ” mondták, hogy „a magyar kormány pillanatnyi külpolitikai érdekeknek rendeli alá az alapvető nemzeti érdekeket”. A parlamenti jóváhagyás feltételeként emlegették, hogy „a szerződés rögzítése, miszerint a szlovákiai magyarság nyelvében, történelmében, műveltségében - a magyar nemzet részét képezi ”■ A magyarországi fogadtatás nem volt tehát különösebben megnyugtató. Ezt fejezte ki Tamás Gáspár Miklós egyik nyilatkozata is, melyben aggódik amiatt, hogy a szlovák közvélemény manipulált véleményt alakíthat ki a „nem irredenta Magyarországról". Az ellenzéki pártok - kevés kivételtől eltekintve - nem akarják tudomásul venni, hogy a mostani „kevés” még mindig több, mint az a SEMMI, ami az 1989 utáni állapotokat jellemezte. A szlovákiai belpolitikai viszonyok és a rendezetlen helyzet volt az előidézője annak, hogy Szlovákiában ma hátrányosabb a magyarság helyzete, mint 1989 előtt. A külföld, a nemzetközi közvélemény látszatszimpátiával tekintett csak azokra a törekvésekre, melyek a korábbi magyar kormány kétségtelenül maximalista szándékait jellemezték... A képlethez hozzátartozik, hogy a szlovákiai magyar politikai pártok képviselői - aggodalmukat hangoztatva és az alapszerződés teljesítésének törvényes biztosítékait követelve - bizakodással tekintenek a fejlemények elé. Még akkor is, ha illúziókra nincs sok reményük. Az alapszerződés megkötésében tanúsított váratlan szlovákiai fordulat - mely szlovák részről a korábban elfogadhatatlannak tekintett nemzetközi jogi normákat végül is az egyezmény részének ismerte el - akár pálfordulásnak is mondható. Hozzátartozik az ügyhöz, hogy az alapszerződéssel Szlovákia tekintélye forgott kockán. Nem véletlen, hogy még Clinton amerikai elnök is reménykedően tekintett a két ország közötti megállapodásra. Nem is szólva Franciaországról, ahol Edouard Balladur miniszterelnök személyes sikerét (köztársasági elnöki ambícióját) is erősíteni szerette volna az alap- szerződésekkel, amelyekről végül Románia lemaradt. A stabilitás volt a kulcsszava ennek a szándéknak, mely évtizedeken át éppen a francia politika érzéktelenségének köszönhette, hogy a szomszédok közötti kapcsolatokat az ellenségeskedések jellemezték. A francia miniszterelnök jelenlétében Vladimír Meciar és Horn Gyula írta alá március 19-én a párizsi Matignon Palotában a jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttműködésről rendelkező szerződést. Túl azon, hogy az európai stabilitás érdekeit vállalva most már Magyarországnak és Szlovákiának is van egy párizsi alapszerződése, a legfontosabbnak azt tartjuk, hogy győzött a józan ész, s a jószomszédi kapcsolatok felismerése realitássá vált. Maga a határkérdés (a fennálló határok elismerése, a területi követelésekről való lemondás) lényegében csak megerősítése volt az 1975-ös helsinki folyamatnak, melyben a biztonsági értekezlet részvevői kötelezték magukat a status quo elismerésére és a határok erőszakos megváltoztatásának elutasítására. Hogy mennyire változtathatók a határok (akár exodussal, lásd a német példát; akár önrendelkezéssel, lásd a Csehszlovákiából kilépett Szlovákia esetét) erre példák sorát említhetnénk. A volt Jugoszlávia és a Szovjetunió esetében, sajnos, a negatív tapasztalatokat is, hiszen itt a szélsőséges nacionalizmusok vérrel és fegyverrel rajzolják át meg vissza a kialakult határokat. Ha Közép-Európa nem ezt az utat járja, köszönhető ez a népek bölcsességének és történelmi tapasztalatának, mellyel többre becsülik az életet, s bíznak abban, hogy a közös sorsú népek felismerik: nem egymás rovására kell élni, hanem együttélni. A szóban forgó szerződés alaptételének az első cikkely tekinthető, melyben a szerződő felek arra kötelezik magukat, hogy „kapcsolataikat a jószomszédság, a bizalom és a baráti együttműködés szellemében fogják fejleszteni, s párbeszédet folytatnak minden közös érdeklődésre számot tartó területen ”. A szerződés lényegében múlttá lényegítette a történelmet (nagyon okosan átadva azt a történelemtudománynak!), s lemondtak arról, hogy a múltbeli sérelmekért kölcsönösen megkövessék egymást. Ez egyébként is, szerintem, csak feleslegesen bonyolította volna a kérdést. Az a tény, hogy a szlovák közgondolkodás ma teljességgel elveti az évszázados együttélés pozitív értelmezését, ugyanis eleve lehetetlenné tette volna azt a szándékot, melyet korábban a szlovák polgári pártok, illetve az MDF vezetői képviseltek. Maga a szlovák történettudomány sem jutott el ma még a tárgyilagos múltértékeléshez. Ahhoz, hogy az évszázados együttélésben felismerje a közös sors és egymásra utaltság jegyeit; s ne azonosítsa azt a múlt század hetvenes éveitől létező magyar nacionalizmussal, mely a történelmi Magyarország nemzetiségei ellen irányult. E szerződés a sokoldalú együttműködés fejlesztésével nemcsak a határok átjárhatósága mellett kötelezte el magát, hanem a magyar nemzeti kisebbség alapvető polgári jogai elismerésében is leszögezte a legfontosabb elveket. Azzal, hogy Szlovákia elismerte: „a nemzeti kisebbségek védelme és az azokhoz tartozó személyek jogainak és szabadságjogainak védelme az emberi jogok nemzetközi védelmének szerves részét képezi, és mint ilyen a nemzetközi együttműködés keretébe tartozik”, elfogadta azt az elvet, hogy a nemzetiségi kérdés nem belügy, s annak megítélése nem függhet a kormányok kénye-kedvétől. Ez az elv egyébként a két világháború közötti Csehszlovákiában is érvényes volt. A megállapodás a nemzeti identitás kérdésében az egyéni elveket éppúgy tartalmazza, mint a „csoportjuk más tagjaival együtt” gyakorolt jogokat - ami végeredményben a sokat vitatott kollektív jogok tételes megfogalmazását helyettesíti. Az asszimiláció elutasítása, legfőképpen pedig annak megfogalmazása, hogy a felek tartózkodnak az olyan intézkedésektől, melyek a népesség számarányának megváltoztatására törekszik „a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken” , olyan tétele a szerződésnek, mely az elmúlt hetven évben nem fogalmazódhatott meg. Legalábbis a szerződés 1 értelmében a nyelv- használat dolgában is előrelépés történt a mai szlovákiai gyakorlathoz viszonyítva, amikor a nyelvhasználat - a nyelvtörvény értelmében - kiszorította a kisebbségi nyelveket a közéletből, főleg a közigazgatásból. A dokumentum hangsúlyozottan kiemeli az Európa Tanács ez év februárjában aláírt Keretegyezményét a nemzeti kisebbségekről, s több más fontos nemzetközi okirat mellett tartalmazza az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1993-ban elfogadott 1201-es ajánlását is. Ez utóbbi jogi kötelezettség miatt már pár órával a szerződés véglegesítése után értelmezési vita robbant ki, mely lényegében még mostanság sem csendesült el. Ezt az ajánlást, érdekes módon, nemcsak a szélsőségesen jobboldali párt utasítja el, hanem a polgáriak és a baloldaliak is fenntartásaikat hangoztatják. Mindannyian az ország területi épségét féltik és a kollektív jogok érvényesítését elfogadhatatlannak tartják. Ugyanakkor az 1201- es ajánlás betartására a szlovák kormány már korábban kötelezte magát, hiszen ez volt a belépője az Európa Tanácsba! Az elmúlt hetek vitáira viszont egyértelmű választ adott az Európa Tanács áprilisi közgyűlése, melyen megerősítették az említett ajánlást. Nem másról szól ez az ajánlás, mint a kisebbségi önkormányzat megteremtéséről, az autonóm jogok érvényesítéséről és a politikai szerződések lehetőségéről. Az önigazgatás és az önrendelkezés fogalmát keverik azok, akik „reális” veszélyét látják annak, hogy a kisebbségi önkormányzatok végső soron majd egy népszavazással megváltoztathatják Szlovákia határait. Ez a szűk látókörű, elfogult nacionalista szemlélet képtelen felismerni, hogy az önkormányzati elveket a nyugati demokráciákban is gyakorolják, mégpedig polgári és nem nemzeti alapon (lásd Németország, Ausztria stb.). Az önkormányzatok alkotmányos elveit a törvényhozás állapítja meg, s ez eleve kizárja az önrendelkezés (népszavazás) érvényesítését. Svájcban évszázadok óta a kantonok az államigazgatás alapjai, mégsem változtak a határok a németek, a franciák vagy az olaszok javára. Ez a szemlélet nálunk ma már annyira elavult, hogy a régiók kialakításában is a történelmi Magyarország felújításának a szándékát látják. Az a legkevésbé sem érdekli őket, hogy a régiók pusztán három-négy ország tájegységeinek együttműködését célozzák meg. Szemforgató ez az ellenkezés azért is, mert a kollektív jogok létezésével a politikai pártok eleve számolnak (tevékenységük is erre épül). Az olyan intézkedések, mint az anyanyelvi oktatás biztosítása, a nyelvhasználat kérdése, a táblatörvény, az egyházak működése mind a kollektív jogok fogalomkörébe tartoznak. Ilyen alapon működnek a szakszervezetek, a szociális csoportok stb. A diszkrimináció e téren - a nemzeti kisebbségek esetében - lényegében csak az autonómia és a területi önkormányzat kérdésében fogalmazódik meg. Az eltérően értelmezett jogi fogalmat helyettesíti a szerződésben az „egyénileg vagy csoportjuk tagjaival közösen" szóhasználat. A kollektív jogok ellenzői szem elől tévesztik, hogy ezen elvek érvényesítése lényegében kiegyenlítheti a kisebbségek állampolgári esélyeit a többségi nemzet állampolgári jogaival szemben. Ennek elutasítása viszont fenntartja a „másodrendű” állampolgár státusát, mely többségi és kisebbségi nemzet kategóriáiba kényszeríti az azonos jogú állampolgárokat. Ez az elfogadott szemlélet sodorta válságba a két világháború között (sőt 1945 után is) Csehszlovákiát, de ugyanez érvényesült Spanyolország esetében. Anglia évtizedek óta - az egyéni jogok szintjén - képtelen rendezni kapcsolatait az írekkel, akik ma már ugyanolyan nyelven „ellenkeznek”, mint elnyomóik. A szerződés ratifikálásának parlamenti sorsa Szlovákiában teljesen nyitott. A Szlovák Nemzeti Párt, a koalíció tagjaként elutasítja a törvénybe iktatást, annyira azonban nem következetes, hogy - elfogadása esetén - visszalépjen a hatalomtól. Az ellenzéki pártok (kereszténydemokraták, baloldaliak, a Demokratikus Unió) fenntartásaikat hangoztatják. A Magyar Koalíció akár csapatszemlét is tarthat, hogy néz ki a partneri kapcsolat az ellenzékiekkel, s egyáltalán: ki kire számíthat? A helyzet megérett arra, hogy a magyar pártok az általános „elkötelezettségek” helyett a konstruktív ellenzékiség elveit vállalják. Az erőviszonyokat mérlegelve, jogos lehet a kérdés: van-e, lehet-e Vladimír Meéiamak reális esélye arra, hogy a szlovák törvényhozás végül is megszavazza a szerződést?! Saját mozgalmán kívül talán a magyar képviselők koalíciója lehet ebben a kérdésben (minden fenntartásuk ellenére) az a támpont, mely „besegíthet” a kedvezőtlen matematikába. A magyar képviselők a józanságot és a továbblépés lehetőségeit feltehetően fontosabbnak tartják az alap- szerződésben annál, hogy a kormánykoalíciót „zavarba” hozzák. A szerződés létrejötte egyértelműen Vladimír Meéiar reálpolitikai magatartásának érdeme. Ezért nemcsak a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom presztízse forog kockán, hanem a kormányfő hitele is. Ebből a szempontból talán „lefutottnak” is tekinthetnénk a kérdést; az ellenkezések és bizonytalankodások láttán azonban inkább a reményt, a bizakodást lehet előlegezni, mintsem a biztos „befutást”. Nem azért, mert Ján Slota egyéni szavazással riogat, hanem azért, mert a parlament képviselőinek magatartása ebben a kérdésben kiszámíthatatlan. Abban a kérdésben, hogy a szlovák-magyar megbékélés ügyében Vladimír Meéiar mennyire haladta meg önmagát, eltérőek lehetnek a vélemények. Az viszont tény: felismerte, Szlovákia nemzetközi tekintélye szempontjából elengedhetetlen, hogy ápolja a jószomszédi kapcsolatokat. Csak így tagolódhat be Európa emberjogi, politikai és biztonsági rendszerébe. így igaz ez akkor is, ha nehezen értelmezhető a szlovák kormányfő magatartása a kisebbségi pártokkal szemben, melyekkel láthatóan nem keresi a párbeszéd lehetőségét. Márpedig a közös szándékok és célok érdekében rá kellene találni arra az útra, mely a vádaskodások helyett az együttgondolkodás kezdetét jelenthetné. Akár a kormány és a Magyar Koalíció, akár a DSZM és az Együttélés, illetve a MKDM részéről. Ez utóbbit az indokolhatja, hogy a kormányfőnek eleve elutasító a magatartása a Magyar Polgári Párttal (mint a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom korábbi „segédcsapatával”) szemben. A magyar pártok, vagy ha tetszik, a Magyar Koalíció súlyos hibát követett el azzal, hogy a választások után elutasította a párbeszédet a DSZM-mel, a győztes politikai mozgalommal. Ezt a közelmúltban maga Duray Miklós is megerősítette, s kezdeményezték a kapcsolat- felvételt. Úgy látszik, Meéiar személyes sértődöttsége azonban nagyobb, mint az együttműködési szándék. Márpedig az alapszerződést - elfogadása esetén - nem lehet a magyar kisebbségi politikai pártok megkerülésével sikeressé tenni. És mivel a politika nem „élettársi viszony” vagy szimpátia kérdése, a lehetőségek művészeteként kellene megtalálni a közös érdekek felé vivő utakat és megoldásokat. S okszor elmondták már, hogy a megbékélésnek és az együttélésnek nincs alternatívája. A megbékélést az alap- szerződések hivatottak szentesíteni, a megbékülés folyamatában azonban mindenkinek részt kell vennie, akiben tisztességes szándék munkál - az együttélésre. Végső soron az ellenségeskedést a szlovákok és a magyarok között nem a kisebbségiek vagy a többségi nemzet tagjai találták ki, hanem mindig és minden korban - a politika. Ezt a politikát kellene egymás számára is elviselhetővé tenni. Ezért csak remélni lehet, hogy az alapszerződés parlamenti sorsa nem a kételyeket erősíti, hanem ama Európa felé mutat, mely történelmi leckeként szorgalmazza a stabilitás érdekeit, a tiszteletre méltó „másság” érdekeivel együtt. Ez annak tudatosítását is jelenti, hogy a (kisebbségi) magyarság élni szeretne jogaival. Nem más népek rovására, hanem velük együtt. NÉZŐPONT 1995. május 21. llBBÚmap
