Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-05-14 / 20. szám

IiBsärnsp 1995. május 14. publicisztika

D

Az író csak annyiban szólhat bele az állam politikájába, amennyire az állami politika beleszól az ő szakmai tevékenységébe. Ha az állam elkezdi diktálni, hogy mit írj, akkor ráordíthatsz.

Joszif Brodszkij, Nobel-díjas orosz költő

Az elmúlt öt év eseményei azt tanúsítják, hogy 1989 novemberében csupán elkezdődött az a folyamat, amely egy tehetségromboló és értéknivelláló totalitárius diktatúrából átvezethet a parlamenti demokráciába. A „bársonyos forradalom” hatalmas ledületet adott ennek a folyamatnak azáltal, hogy lerakta a parlamentáris demokrácia alapjait és a hatalmat visszaadta jogos tulajdonosának, az állampolgárnak. Az állampolgári szabadság és a jogállami törvényesség azonban nem eresztett még olyan mély gyökereket Szlovákiában, hogy ne kelljen nagyon éber figyelemmel kísérnünk további sorsát. A nyugati mintájú parlamentáris demokrácia ma még nem természetes állapota ennek a frusztrált térségnek, amelynek természetes fejlődését négy évtizedre megakasztotta a szovjet megszállással súlyosbított, minden európai tradíciótól idegen bolsevik diktatúra. Nem túlzás, nem patetikus szólam azt állítani, hogy szabadságunk sorsa ma a mi kezünkben van. Tegyem hozzá: ma még!

A bársonyos forradalmat a szlovákiai magyarság is szinte egy emberként támogatta, mert az állampolgári felszabadulás mellett lehetővé tette számára azt is, hogy nemzeti érdekeit érvényre juttathassa és eredményesebben oltalmazhassa, szellemi értékeit pedig aka- dálytalanabbul gyarapíthassa. Politikai pártjai, az általa választott parlamenti és helyhatósági képviselők megfeleltek elvárásának. Mindennél többet mondó bizonyítéka ennek az a tény, hogy a tavalyi parlamenti választásokon a Magyar Koalíció pártjaira adta le voksát a szlovákiai magyar választópolgárok több, mint kilencven százaléka.

A bársonyos forradalmat követő évek a szlovákiai magyarság kultúrájának talán legszínesebb, leggazdagabb, legszabadabb évei voltak, s szeretnénk remélni, hogy ezt a föllendülést barbár, adminisztratív intézkedésekkel nem lehet többé megállítani. El lehet azonban gáncsolni, el lehet sorvasztani más, nem kevésbé barbár módon. A szlovákiai magyar kultúra és e kultúra intézményeinek kijáró költségvetési támogatás folyamatos lefaragásával és burkolt államosításával. Szlovákia jelenlegi kormánya ennek tartja most főpróbáját, s talán nem járok messze az igazságtól, ha úgy vélem, teszteli Szlovákia magyar nemzetiségű állampolgárait, vajon mennyire elszántak megvédeni jogos érdekeiket és igényeiket. Mi azért találkoztunk most, hogy megmutassuk, állampolgári szabadságunkat komolyan vesszük, az ország törvényeit tiszteljük, és ugyanezt várjuk el Szlovákia kormányától is. A Csemadok Országos Választmányának a Szabad Újság április 12-i számában közzétett Felhívása helyesen állapítja meg: „A művelődésünk, kultúránk megtartására szükséges pénz nem a hatalom adománya, hanem természetes jogunk; az 1995-ös év első negyedévében kialakult »támogatási gyakorlat« törvényellenes. ”

A jelenlegi kormánykoalíció parlamenti képviselői 1994. november 3-ról 4-re virradó éjszaka általános támadást indítottak a szólás- és sajtószabadság ellen. Demokratikus országokban a választópolgár többek között a független média révén ellenőrzi a törvényesség betartását, fejezi ki akaratát, és mond véleményt a kormány munkájáról. A sajtó és az elektromos média

szabadsága a demokrácia szimbóluma is egyben. A sajtószabadság korlátozása az állampolgárok arcába vágott kesztyű. A múlt év novemberi hosszú ollók éjszakájának voltak figyelmeztető előzményei, emlékezzünk csak a Kultúmy zivot elsorvasztására, a Fragment folyóirat marginalizálására, a régi Smena, a mai Sme elődjének felszámolására stb. Az ollókat csattogtató, ma nemzeti színű toliakban pompázó hajdani magas rangú pártkáderek, pártoktatók, Brezsnyev műveinek fordítói a szlovákiai magyar sajtót és

GRENDEL LAJOS

könyvkiadást próbálják most meg- rendszabályozni, méghozzá egy olyan történelmi pillanatban, amikor Magyarország és Szlovákia miniszterelnöke alapszerződést írt alá, s amikor lehetőség nyílik és hajlandóság is van elindulni a történelmi kiegyezés hosszú útján. Nem engedhetjük, hogy a totalitarizmus kövületei és amőbái újra és újra gáncsot vessenek a magyar és a szlovák nép közeledésének. Még jól emlékszünk a kommunista hatalom arroganciájára. Megismerhettük stílusát, nyelvezetét, abszurd logikáját és gátlástalanságát. Mit gondoljunk ezek után a mostani kormánykoalícióról?

A hatalom magas beosztású tisztviselője azt mondja: túl sok pénzt emészt fel a kisebbségi könyvek és sajtó támogatása, miközben a szlovák kultúra támogatására kevesebb pénz jut. Ha így van - bár én kételkedem ebben -, azt felelem: ne mi kapjunk kevesebbet, hanem a szlovák kultúra többet. Egyáltalán: a kultúra költség- vetési támogatása legyen a jelenleginél sokkal nagyvonalúbb, annál is inkább, mert a kormány állítása szerint Szlovákia gazdasági helyzete szinte már rózsás.

Amikor azt mondjuk, a szlovákiai magyar könyvkiadók, lapok, folyóiratok a szlovák kultúra értékeit is közvetítik, s a kulturális információcserében pótolhatatlan szerepet töltenek be, azt a választ kapjuk: de nem azt közvetítitek, amit mi szeretnénk. Mi ez, ha nem a hatalom narcizmusa? Mi ez, ha nem a kultúra, az irodalom, a művészetek alárendelése az állami propagandának? Ezt már ismerjük. A különféle protokoll-listákat, a nyílt és burkolt beavatkozást a kulturális élet autonómiájába, a nyílt és burkolt cenzúrát, amelyet most piacgazdaságra, szabadversenyre és a jó ég tudja, mire nem hivatkozva próbál meg visszacsempészni a kulturális életbe a mai kormányzat.

Azt mondják: túl sok a lap, folyóirat, könyvkiadó. Mi azt mondjuk, nem több és nem kevesebb, mint amennyire igény van. Ma újra ott tartunk, hogy a hatalom mondja meg: mennyi a sok, és mennyi a kevés. Mi a jó, és mi a rossz. Mi szolgálja a köz javát, és mi nem. Nem kérdez, mert ő már előre tudja a feleletet. Már megint mindentudónak hiszi magát. Már megint úgy képzeli el a dialógust, hogy a másik fél bólogat csupán.

Joggal kérdezhetjük ezután, hogy akkor változott-e valami 1989 novemberét követően? Változott, mert törvény adta jogunk, hogy itt legyünk, és hangosan kifejezzük egyet nem értésünket. Hogy időben, mielőtt még késő lenne, diagnosztizáljuk a bajt, és eldöntsük a megfelelő gyógymódot rá. Van politikai érdek- képviseletünk, ennek az országnak van alkotmánybírósága, amely őrködik a törvényesség betartása fölött, csakúgy, mint a köztársasági elnök. Egy fillért sem akarunk elvenni a szlovák kultúra támogatására juttatott pénzből, hanem azt kívánjuk, hogy ez az összeg legyen nagyobb. Nem fenyegetünk senkit sem. A kormányt sem. Csupán a véleményünket fogalmazzuk meg a kulturális kormányzat nem éppen dicsőséges munkájáról.

Nem akarom dramatizálni a szlovákiai magyarság kulturális intézményeinek, lapjainak, folyóiratainak, könyvkiadóinak helyzetét, elég súlyos az enélkül is. Az is nyilvánvaló, hogy kulturális intézményeink fenntartása, a szlovákiai magyar kultúra műhelyeiben 1989 után elkezdődött szabadabb munka zavartalan folytatása érdekében nem hagyatkozhatunk csupán az állami költségvetésre. Nemcsak azért, mert a költségvetés nem feneketlen hordó vagy mesebeli bőségszaru, hanem mert az nem kívánatos függőséghez is vezethet. A magán- és közalapítványokon kívül a szlovákiai magyar kultúra támogatásából kivehetnék részüket azok a magánszemélyek - vállalkozók - is, akiknek fontos a szlovákiai magyarók kultúrájának pallérozása. Mindenki, aki tudatában van annak, hogy a kultúra, az iskolázottság, az anyanyelvi oktatás, a műveltség nemzetmegtartó erő. A lapjaink, folyóirataink, könyvkiadóink közötti rivalizálás nem lenne szabad, hogy ellenségeskedéssé fajuljon. A kulturális önigazgatás elvéből és igényéből egy tapodtat sem szabad engednünk. Ragaszkodnunk kell ahhoz, amit a Csemadok Felhívása így fogalmazott meg: „A parlament s a kormány nyilvánítsa ki, hogy az anyanyelvi kultúra, a művelődésre és az iskolarendszerre szükséges anyagi eszközökhöz a magyar nemzeti kisebbségek számaránya és a nemzeti jövedelemhez való hozzájárulása arányában joga van; ...a kormány szavatolja a parlament által törvénnyel elkülönített költségvetési tételben meghatározott összeg hozzáférhetőségét; a szlovákiai magyar kultúra megtartására és fejlesztésére fordított összeg odaítéléséről, felhasználásáról a parlamenti képviselők, illetve a magyar intézmények delegált személyeiből alakult testület határozzon. ”

(Elhangzott a szlovákiai magyarok tiltakozó nagygyűlésén Komáromban, 1995. április 22-én.)

zgy vortÁniví z

Idősebb Alanyi Költő némán legyintett, s elindult az autóspihenő WC-je felé. Szokása szerint nem nézett se jobbra, se balra, csak ment-ment egyenesen. Valami őrült lírikusi perverzió nyomán, az ebbéli testi kényszerűségekre visszavezethető cselekvések közben mindig József Attila Ódájának két sora jut eszébe, amivel a legmindennapibb biológiai működést emelte égi magasságba: „és gazdag életet nyer a salak / a buzgó vesék forró kútjain!”.

Még akkor sem látta meg, amit önkéntelenül is nézett a pissoir falán. Dolga végeztével hátrább lépve tudta csak értelmezni a kesze-kusza betűk rendetlenségében valamely nyugodt férfierő üzenetét: „Éljen a Felvidék!”. Alatta indítva, majd kissé felfelé kanyarítva találkozik vele a válasz: „NilaSi!”.- Horkai, nézd csak ezt! - fordult a mellette álló, de még szerelését igazító újságíróhoz. - Ebben benne van a mi létünk. Tömör politikai párbeszéd, csak éppen nem parlamenti szószékek naftalinszagú szőnyegein fogalmazva, hanem vizeldék pocsolyáiban tocsogva.

Horkai látta ugyan a falra hányt dialógust, mégis egy asszociációs láncszemmel odébb sorolt:- Hát ez az, amit naponkénti hiányként érzünk az intézet közlönyének szerkesztésekor. Ez a szellemesség hiányzik a lap hasábjairól.- Na, ne röhögtess! Csak nem falfirkákat akartok közölni?- Az eszedet azért ne hagyd itt, mert a te kommentárodra értettem azt, amit mondtam. Éppen ezzel az éleslátással kellene publicisztikát írnod. Gondold csak el, állsz egy útmenti autóspihenő WC-jében, s képzeletben már arról írsz, ami rajtad kívül másnak nem juthat eszébe.

Az Idősebb Alanyi Költő felnevetett:- Mert nem jár ilyen helyeken. Nézd meg Ifjabb Alanyi Költő barátunkat! Vissza is ült az autóba. Szerintem ettől a nyugalomtól ír jobb verseket, mint én. Nyugodtan alszik, mint e.gy csecsemő, s egy percen belül kiabálni fog: Induljunk már!- Most jutott eszembe, hogy egy Fradi-szurko- ló akár azt is hihetné, hogy valamely szlovák iskolába járt felvidéki magyar élteti Nyilasi Tibit. Csak éppen nem ismeri a magyar helyesírást. Szerintem, van ilyen.- Ettől ilyen izgalmas közép-európainak lenni - kezdett belelkesülni Idősebb Alanyi Költő. - A

dolgok sohasem csupán önmagukról szólnak. Mindennek több értelmezése van, s azok szerint változtatják értelmüket, akik éppen nézik azokat.

Ebben a pillanatban az autó mélyéből megszólal egy hang:- Mi történt veletek? Csak nem a csillagokat számláljátok?

S ez az érces bariton nem Ifjabb Alanyi Költőé volt. Prózaíró mocorgott a hátsó ülésen, majd mégis kiszállt:- Láttátok, amit én? - lépett oda hozzájuk.- Mi az, tán a női szakaszba tévedtél?- Jó vicc, hiszen előttetek vonultam be a zárt osztályra.- Hát ezen nem csodálkozom - szellemeske- dett Horkai- Hagyd abba a piszkálódásaidat, elég volt két napig hallgatnom a cinikus megjegyzéseket. Most lettem igazán rosszkedvű. Egy Örkény egyperces novellát olvastam a falon. A legjobb egypercest, amit rólunk írhat valaki.- Valakik. Minimum ketten voltak - jegyezte meg Idősebb Alanyi Költő.- Akkor olvastátok, ami a fejetek fölött ragyogott. Egy magyar és egy szlovák bunkó írásbeli kommunikációja szellemi gyöngyszemet termett. Történelmi, társadalomlélektani, szociológiai s még mit tudom én milyen tanulmányok könyvtárnyi mennyiségét írhatják meg róla: „ Éljen a Felvidék!” s alája „Nilasi!” - állapítja meg Prózaíró. - Most értem csak igazán meg Örkény zsenialitását, amivel az emberiség egyetemes létállapotából tudott meríteni. Mit meríteni? Hozzáadni tudott!

Horkai lassú gondolkodást színlelve tett úgy, hogy alábbhagy szellemessége, ezért egy kavicsot rugdalva szólalt meg ismét:- Ki tiltja meg neked, hogy például ezt a történelmi párbeszédet, akár folytasd. Mondjuk írd alá, persze nem a falon, hogy „Gárdisták!”- Ötletnek nem rossz, csak a kivitelezés mesterkéltséget sejtet - folytatja a gondolatsort Prózaíró. - Az egész szellemi izgalma veszik el, ha a párbeszéd magyarázni kezdi önmagát.- Ebben igazad van. Magyarázzák a kritikusok a művet, márpedig vagy az, ami a falon olvasható, vagy a tudati rávetüléseink lettek néhány perce a műalkotás alkotóelemei - filozofált még egy kicsit Idősebb Alany Költő.

Ezt a magasröptű, langyos nyár eleji szürkületben altáji illatokkal fűszerezett párbeszédet egy régenvárt emberi hang szakította meg:- Abbahagyhatnátok a pissoir-esztétika alapozó

diskurzusát? Bár, megértem a tényállást, mert kezet nem lehetett ebben a lakatlan karavánszeráj- ban mosni. Szerintem a harmadik volt a legokosabb, aki anyagiasította a szellem bőrfejűinek folklórját. Egyszerűen hazavitte a vízcsapokat. Ennyi csak jár neki, ha már olvasni is kénytelen volt, miközben könnyített magán - nevetett Ifjabb Alanyi Költő. - Mit ólálkodtok itt a szürkületben? Hazaérhetek már végre, tisztelt Horkai úr?

Ez a monológ úgy hatott, mint a pihenőhely előtti száguldás utolsó kilométerének megtétele idején elmondott kérdés, ama luxusbuszok szűk fülkéjéről, amit annak idején Ifjabb Alanyi Költő nemes egyszerűséggel budinak nevezett.

Elindultak a csábító gyilkosnak is mondott város felé. Horkainak úgy tűnt fel, mintha örök hallgatásra tettek volna fogadalmat utasai. Néhány másodpercig a hiúsága hitette el vele, hogy a két nap eseményei fölött meditálnak az urak, mígnem Ifjabb Alanyi Költő hosszan köszörülni kezdte a torkát:- Valamit mondanék nektek, barátaim. Azt a falfirkát én írtam oda. Jó, jó, bizonyíték is van - mondta, és kotorászni kezdett oldaltáskájában. - Itt ez a két fénykép arról, hogy nem hazudok. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy ez a falfirka az új kötetem első verse, és a kötet címe Falfirkák lesz.

Még szerencse, hogy közben a bekötőút első közlekedési lámpájához értek, így Horkai kötelezően megállt. Máskülönben többé talán nem szorítja őket dédétészagú kebleihez a szajha város.