Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-05-14 / 20. szám

PRO PROBITATE, azaz A HELYTÁLLÁSÉRT díjat a magyar koalíció képviselői alapították Esterházy János emlékére, aki 1942. május 15-én a szlovák parlamentben egyedül mert a zsidók deportálását elrendelő törvény el­len szavazni. E díjat képviselőink minden évben annak adományozzák, aki vagy akik magyarságunk védelmében szóban, tettben kiálltak. Az idén ZONCTORONY község lakossága részesült az elismerésben, amiért 1984-ben egy emberként kiálltak a magyar iskolák védelmében. Akkor, 11 évvel ezelőtt, a mai „alter­natív” oktatási koncepcióhoz hasonló intézkedések bevezetése fenyegette is­koláinkat. A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága és a Szlovákiai Magyar Iskolák Védelmi Csoportja felhívással fordult a magyar szülőkhöz, pedagógu­sokhoz, a Csemadok tagjaihoz, hogy tiltakoz­zanak a magyar iskolák felszámolását célzó al­kotmányellenes törekvé­sek ellen. 1984 február­jában és márciusában a Szene melletti Zoncto- rony község egész felnőtt lakossága aláírta a tiltakozó levelet, nem törődve az esetleges kö­vetkezményekkel. A zonctoronyiak megmoz­dulásának egyik elindí­tója és szervezője Csuka Mária, a helyi kisiskola tanítónője volt.- A Csemadok szenei alapszervezetének ve­zetőségi tagjaként jutott el hozzám a Szlovákiai Magyar Iskolák Védelmi Csoportjának a levele, amelyről tájékoztattam az iskola szülői tanácsát. A levelet azonban nem mutattam meg, mint később kiderült, jól tettem. Javasol­tam, a zonciak is fogalmazzanak meg egy tiltakozó levelet és írassák alá a szülőkkel, amivel a szülői tanács min­den tagja egyetértett. Kivéve egyvala­kit, aki aztán a többieket feljelentette. Nem zonci születésű volt az illető, mert azok becsületes emberek. A tiltakozó levelet szinte mindenki aláírta, még szlovák nemzetiségű is. Ez is az itteni emberek karakánságát bizonyítja. Tudni kell azonban, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy a zonciak kiálltak a magyar iskola mel­lett. Egy évvel korábban egyszer már megvédték a helyi kisiskolát a felszá­molástól. Megtudván, hogy 1983. szeptember elsejétől a zonci magyar gyerekeknek Szencre kellene járniuk iskolába - mert az itteni osztályokba a szenei szlovák alapiskola három első osztályát helyeznék el - a szülők Thury Miklós vezetésével 24 órán be­lül megjelentek a szenei iskolaügyi osztályon, és onnan addig el nem jöt­tek, amíg annak vezetője meg nem ígérte, hogy a zonci magyar iskola megmarad. Ilyen előzmények után ke­rült sor a zonctoronyiak részéről 1984-ben a tiltakozó levélhez való egységes csatlakozásra. Természete­sen bátor kiállásuk nem maradt követ­kezmények nélkül. A hivatalos szer­vek vizsgálatot indítottak a fő „kolom- posok” kiderítésére.- Először a járási iskolaügyi osztály vezetője kereste fel az iskolát, hogy kérdőre vonja a pedagógusokat, mi is akart ez lenni - emlékszik vissza a történtekre Csuka Mária. - Majd a ke­rületi tanfelügyelő tisztelt meg ben­nünket látogatásával két másik úr tár­saságában, akik nem voltak hajlandók bemutatkozni. Persze, mi enélkül is S. FORGON SZILVIA tudtuk, hogy a titkosrendőrség embe­rei voltak. Pár nap múlva az iskola­ügyi mnisztérium összehívatott egy falugyűlést, ahol a minisztérium kül­dötte és a járási iskolaügyi osztály ve­zetője, az alkotmányra hivatkozva, megnyugtatta az embereket: az iskolát senki nem veheti el, mert az alkot­mány a magyaroknak is biztosítja a kultúrára és művelődésre való jogot. Két nap múlva viszont jött a telefon a járási pártbizottságról, hogy pártgyűlést kell összehívni. Ezen a gyűlésen a járási pártszervek képvi­selői már jóval élesebb hangon beszél­tek, és a tiltakozó levél kiadását köve­telték. De a helybeliek nem engedték magukat megfélemlíteni. Csupán egyetlen ember akadt, aki azt mondta, nem kellett volna azt csinálnunk, amit csináltunk. A titkosrendőrség is meg­kezdte a kihallgatásokat. Bakus Ist­vánt, a szülői tanács elnökét beidézték Pozsonyba, engem itt, az iskolában kerestek meg, a kolléganőmet ottho­nában látogatták meg. Mindannyiunk­tól a levelet kérték. Eredménytelenül. Csupán annyit sikerült elérni, hogy Bakus Istvánt lemondásra kényszerí­tették a szülői tanács elnöki tisztéről. Azzal fenyegették meg, hogy külön­ben bennünket elbocsátanak; ő pedig inkább lemondott. Kár volt, mert jó munkát végzett, és olyan ember volt, akire felnéztek a faluban. Bakus István volt az akkori szülői tanács elnöke, az aláírásgyűjtési akció fő szervezője, amiért később bőven kijutott neki a politikai rendőrség zak­latásából. Nem véletlenül lett a meg­torlások egyik szenvedő alanya.- A titkosrendőrség ügynökei több­ször felkerestek itthon is, de Pozsony­ba is beidéztek kihallgatásra. Termé­szetesen, nálam nem jártak sikerrel. A járási párszervek pártgyűlést hívtak össze a faluban, oda azonban engem nem tudtak meghívni, mivel nem vol­tam párttag. Ott javasolták, hogy mondjak le a tisztségemről. A szülői tanács ezt nem akarta, de tudtam, ha nem mondok le, annak komolyabb kö­vetkezményei lesznek. A lényegen azonban ez már nem változtatott: az aláírásgyűjtés eredményes volt, mert szinte az egész falu aláírta a tiltakozó levelet. Ezért is keltett Zonctorony ak­kora feltűnést, ezért kerültünk az StB és a pártszervek figyelmének központ­jába. De megérte, mert az alternatív oktatás bevezetéséből nem lett semmi! Nem kétséges, hogy akkor, 11 évvel ezelőtt, a pártállam idején e kis község lakói mekkora kockázatot vállaltak bátor kiállásukkal. Jogosan kérdezhet­né bárki: vajon nem féltek-e, hogy mették vállalni azokban az időkben az állammal való szembeszegülést - vál­lalva a politikai hatalom általi üldözte­tés következményeit is?- Miért féltem volna? - feleli Bakus István - Szakmunkás voltam, a szak­mámból mindenhol meg tudok élni. Csak annak volt mit féltenie, aki maga­sabb pozícióban volt. Például a falu élén álló tanácselnök vagy a párttikár. Ök az elején szintén mellénk álltak, csatlakoztak a tiltakozáshoz, ám később, mikor már élesedett a hangulat, visszaléptek, kissé elbizonytalanodtak. A zonctomyi helyi nemzeti bizott­ság akkori elnöke Mucska Imre volt. Ö azok közé tartozott, akiknek „volt mit félteniük”. Ennek ellenére a tilta­kozó levelet azonban ő is aláírta.- Aláírtam persze, hiszen én is ma­gyar vagyok, és mi mindannyian azt akartuk, hogy a magyar iskola meg­maradjon. Nem igaz, amivel 1989 után egyesek megvádoltak, hogy mi nem álltunk ki a magyarság ügye mel­lett. Mi például az új óvodát is tiszta magyar óvodának szántuk, csakhogy ezt az elképzelésünket a járási szervek nem hagyták jóvá, s arra hi­vatkozva, hogy néhány szülő igényli a szlovák osztályt, az óvoda két­nyelvű lett. Ez lett vol­na az iskolával is. Amit tehettünk, azt megtet­tük. A falusi pártgyűlé­sen mi is megkaptuk a fejmosást, mert nem voltunk úgymond elővigyázatosak, meg hogy meg kellett volna akadályoznunk az egész akciót. De miért tettük volna, hiszen mi is egyetértettünk vele, s bár mindannyian tud­tuk, kik voltak a fő szervezők, nem árultuk el őket. Igaz, nyíltan nem is álltunk ki mel­lettük. Ezt a „csendes támogatást” én a ma­gam részéről nem tar­tom érdemnek, de az akkori körülmé­nyek között mást nem tehettem. Akárhogy is, 11 évvel ezelőtt a zon­ciak többsége helytállt. Szülők és nem szülők egyaránt a magyar iskola, a magyar oktatásügy védelmére keltek. Ezért méltán megilleti őket az elisme­rés. De vajon, szükség esetén, a zonciak ma is ugyanígy cselekednének, mint 11 évvel korábban?- Jó érzés, hogy megkaptuk ezt a dí­jat, hiszen ez nagy elismerés. Csak attól tartok - mondja Bakus István -, hogy ma már nehezen tudnánk az akkorihoz hasonló, egységes helytállást tanúsítani. Tíz év nagy idő, megváltoztak közben az emberek. Mintha kiveszett volna belőlük az érdeklődés a közügy iránt, mindenki elsősorban a saját problémá­jával van elfoglalva. No meg szlovák is több van már a faluban.- Sokan nem is tudják, miért jár ne­künk ez a díj. Mások pedig úgy rea­gálnak: jaj, csak baj ne legyen belőle! De akik tisztában vannak azzal, mek­kora megtiszteltetés ez a falunak, azok, azt hiszem, ma éppúgy kiállná­nak az iskola mellett, mint annak ide­jén - véli Csuka Mária.- Az emberek elbizonytalanodtak. Örülnek a díjnak, de közben attól is tartanak, nehogy ez visszaüssön a községre. Hiába, a nép nem érzi ma­gát biztonságban, s inkább a maga ba­jával foglalkozik, mint a köz ügyeivel - állítja Mucska Imre is. - Szerintem az igazi zonciak azért ma is kiállnának az iskola mellett, de a bevándorolta­kért nem tenném tűzbe a kezem... Zonctorony a múltban is csöndes kis falu volt, de amikor kellett, szinte egy szóra megmozdult. Mert a lakosság zöme magyarnak érzi magát. Ma ismét veszélyben vannak a magyar iskolák; a hata­lom újra azon mesterkedik, hogy leépítse a szlovákiai magyar iskolahálózatot, s ezáltal ítélje pusztulásra kö­zösségünket. A totális diktatúra rendszerében - hála a zonciak és a többi tízezer magyar szülő fellépésének - sikerült a gyilkos csapást kivédeni. Fellépésük ma is példaértékű. Különösképpen, ha iskoláink védel­mében valóban szükség lenne az egységes kiállásra. Csuka Mária tanítónő, akkor is, ma is a zonctoronyi kisiskola pedagógusa Mucska Imre a helytállók „csöndes támogatója” volt VALÓSÁG 1995. május 14. \lBSÉM8p

Next

/
Oldalképek
Tartalom