Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-05-07 / 19. szám
Prikler László illusztrációs felvétele A meghívó késve érkezett, a rendezvényen már nem tudtam részt venni. Akik ott voltak, mondták, semmi különös nem történt, szokványos ünnepség volt az egész. Megnyitó, a résztvevők üdvözlése, két szavalat, ünnepi beszéd, himnusz. Na és a nóvum, persze: két csapzott városi rendőr a kultúr- ház háta mögül tűzijátékot produkált. Általános vélemény szerint az egyik arra járó ad hoc reakciója volt a legszellemesebb: kár ezekért a petárdákért a mai időkben, mondta. S ha már mindenképpen ki akarnak lőni valamit, lőhetnék inkább X urat a világűrbe. Szavai az egyik oldalon derültséget, a másikon megbotránkozást keltettek. Ilyen ez az ország, 1995 elején: megosztott, iszonyatosan megosztott. S hogy ki és mi osztja meg? A fenti X egy politikus nevét rejti. A jelenlegi legnépszerűbbét. Ennyi, mondhatnánk, szóra sem érdemes apróság. A tribünön néhány hivatalos ünneplő, a téren kevés ember, s mint a régi jó időkben, két iskola diákjait is kihajtották ünnepelni a szemerkélő esőben. Lelkesedés semmi, üres tekintetek és üres szövegek: le kell tudni a dolgot, kipipálni a betervezett rendezvényt. Imi sem volna érdemes róla. Hacsak... Hacsak meg nem üti a jelenlevők fülét többször is a szó: felszabadulás. S hogy tévedés ne essék, a meghívón is ott a mondat: meghívjuk önt városunk felszabadulásának megünneplésére. Igen. fél évszázada történt. Mi is? Felszabadulás? Vagy: felszaba-dúlás? * Az elmúlt rendszerből magunkkal hordozunk elavult fogalmakat. Idejétmúlt vagy sosemvolt igaz értékeléseket, a volt szocialista propaganda hordalékait. Ha gondolkodásunkat tisztábbá akarjuk tenni, előítéletek nélkül kell szembenéznünk a történtekkel. S ahhoz, hogy megértsük, mi történt velünk - vagy eleinkkel - 1945-ben, megértsük a folyamatot, amelynek a második világháború befejezése csupán egyik fontos momentuma, vissza kell térnünk az időben a múlt század második felébe. * A múlt század második felére a liberális vadkapitalizmus, ahogy utólag nevezzük, olyan mély válságot produkált, amely komoly veszélybe sodorta az akkori társadalmakat. Óriásira nőtt a különbség a munkások és a nagykapitalisták között, az emberek egyre nagyobb tömegei kerültek kiszolgáltatott, reménytelen helyzetbe. A problémára reagálni kellett, s a későbbiek szempontjából két reagálást tarthatunk mérvadónak. Marxét és XIII. Leó pápáét. Marx a kellő alapossággal elemezte a helyzetet, s a megoldást egy forradalomban, a proletárdiktatúra megvalósításában, a kommunista társadalom életre hívásában látta. XIII. Leó pápa Rerum Novarum című enciklikájá- ban a problémákat Marxhoz nagyon hasonlóan elemzi; a megoldást azonban nem a magántulajdon megszüntetésében és nem a forradalomban, hanem egy humánus evolúciós fejlődési folyamatban látja. E két „iskola” határozta meg századunk fejlődését, e két gondolati áramlat sodrában valósult meg századunkban az erőszakolt, diktatórikus megoldás: a szocializmus, és az evolúciós, demokratikus megoldás: a szociális piacgazdaság. A folyamat természetesen bonyolult volt, és a két modell egymásra is hatott; voltak időszakok, amikor sokan a szocializmus győzelmét jósolták, s csak századunk végére vált teljesen nyilvánvalóvá ennek az alternatívának életképtelensége. A szociális piacgazdaság virágzik, bár az igazság az, hogy a szociális jelzővel egyre nagyobb gondjai vannak. A szocializmusnak századunkban két válfaja valósult meg: a nemzeti szocializmust háborúban győzték le. A kommunisztikus szocializmus önmagába roskadt. * Vessünk most egy pillantást a szocializmus eme két formájának kialakulására. A századelőt vizsgálva - és a későbbi fejleményeket szem előtt tartva - két nevet kell elsősorban megjegyeznünk, két meggyőződéses marxista nevét: V. I. Leninét és Benito Mussoliniét. Pályájuk, gondolkodásuk az első világháború előtt sokban hasonló, elképzeléseik az első világháború után válnak szét véglegesen. Míg a Leninnél 13 évvel fiatalabb Mussolini - a fasizmus megvalósítója - némileg puhít azon a durva erőszakon, amely a lenini, majd később a sztálini és a hitleri rendszert jellemzi, Lenin gondolkodása egyre keményebbé, elszántabbá válik, s az 1917- es bolsevista puccs utáni kaotikus időszakon a terror eszközeivel próbál úrrá lenni. „Ahelyett, hogy a proletariátusnak azt mondanánk, hogy a vérontás elkerülhető, inkább készítsük fel és szoktassuk hozzá, hogy eljön a legnagyobb vérontás napja, amikor a két ellenséges osztály találkozik az utolsó harcban” - írta Mussolini a századelőn (Opera Omnia. 36. kötet, V., 69), és bár hatalomra jutása után egy nagyképű, korlátolt és ellenszenves rendszert alakított ki, ennek a rendszernek az elvetemültsége mégsem mérhető a német és az orosz társadalom mély zuhanásával. Elannyira, hogy a húszas években többen - jelentős koponyák is - egyfajta lehetséges harmadik utat véltek felfedezni az olasz rendszerben. Lenin szerepét sokan máig próbálják menteni, s az orosz- országi-szovjetunióbeli szörnyűségeket csupán Sztálin nyakába varrni. Az igazság az, hogy Lenin a kezdetektől egy kemény diktatúrában, egy megcsontosodott pártirányítású bürokráciában gondolkodott, amelyet pl. az akkori „eurokom- munista” Rosa Luxemburg több alkalommal kemény kritikával illetett. „Lenin minden hatalmat a párt vezetése számára akar kisajátítani, s ezzel nagyon veszélyesen megerősíti azt a konzervativizmust, amely minden ilyen csoport jellemzője. Ha ezek után hatalomra kerülnek, arról már soha le nem mondanak” - írja a Neue Zeit XXII. bécsi számában. S ugyancsak nem állja meg, hogy 1918 decemberében a német kommunista párt programjában, az oroszországi történésekre reagálva le ne írja az alábbiakat: „A proletárforradalomnak céljai eléréséhez nincs szüksége a terrorra, gyűlöli a gyilkolást és utálja azt. ” Kétségkívül tény, hogy Lenin 1918-ban nagyon nehéz helyzetbe került; bizonyítható, hogy az általa aláírt dekrétum alapján jött létre a Cseka, ő szabadította rá az orosz társadalomra a vérszomjas fenevad Dzerzsinszkijt. Az embernek felfordul a gyomra, amikor beleolvas pl. George Leggett: A Cseka - Lenin politikai rendőrsége (Oxford, 1981) című könyvébe, s ott azt találja, hogy Lenin 1918 januárjában, még a polgárháború kitörése előtt három hónappal „minden munkakerülőt a helyszínen agyonlőni" ajánl. Február 22-én jóváhagyja a Cseka felhívását, amelyben az ellenség, a spekulánsok stb. azonnali felkutatását, letartóztatását és azonnali kivégzését rendeli el a helyi szovjetek számára. Augusztus 18-án Nizs- nij Novgorodba az alábbi táviratot küldeti: „Fokozzátok igyekezeteteket, diktátorhármasokat alkossatok... Azonnali hatállyal kezdjetek tömegterrort, prostituáltak százait, akik katonákat és volt tiszteket itatnak le, lőjétek le és deportáljátok. Egy percet se veszítsetek. ” A kezdeményezés buzgó követőkre talált. W. H. Chamberlain, a forradalom első történésze, szemtanú szerint 1920 végéig a Cseka több mint 50 ezer halálos ítéletet hozott. 1918 szeptemberében a hadsereg újsága így ír: „Könyörtelenül lemészárolunk száz és ezer ellenséget; fúljon meg a saját vérében..., folyjon a burzsujok vére patakban. ” Nem csoda hát, hogy Winston Churchill, aki több alkalommal mondta ki az igazat, 1919. április 11-én ekképpen jellemezte Lenin országának helyzetét: „A történelem összes diktatúrája közül a bolsevista tirania a legszömyűbb, legmegsemmisítőbb, legbigottabb. Leninék állatisága összehasonlíthatatlanul ellenszenvesebb, szélesebb körű és tömegesebb, mint az, amelyért a német császár felel. ” (Gilbert: Winston S. Churchill, IV., 278). S ami külön tragédia: történt ez Oroszország történelmének ama fázisában, amikor már a cári rendszer is - amelynek voltak hasonló hagyományai - többé-kevésbé felhagyott e módszerek tömeges alkalmazásával. * Századunk drámája, hogy ami ezután következett, minden rémálmot fölülmúlt. A „sikeres” kezdeteket a „nagymesterek”, Hitler és Sztálin fejlesztették iparrá és az eszmerendszer megvalósításának alapmódszerévé. Szeretném elkerülni a leegyszerűsítést, ezért óvok mindenkit attól, hogy a két rendszer közé mechanikusan egyenlőségjelet tegyen. Ám kétségtelen, hogy hasonló alapfilozófián nyugodtak, hasonló mechanizmusok éltették őket, s a munkamódszereik is nagyban fedték egymást; persze, míg Lenin és Sztálin az osztályszempontot tartotta rendszere alappillérének, Hitler a faji szempont mindenhatóságára esküdött. Sztálin folytatta és „tökéletesítette” a lenini utat, Hitler pedig az eredeti musso- linii indíttatást vitte tovább az első világháború és a versail- les-i békerendszer által megnyomorított Németországban, s fejlesztette azt valóban totális rendszerré. Hitler jött, ígért - és győzött. Egy pillanatig nem habozott cselekedni sem. S bármilyen furcsa, azt is ki kell mondanunk, hogy rezsimje minden torz és szörnyű volta ellenére imponált a németek többségének, elámítottá őket. Az már a pszichológusok feladata, hogy megmagyarázzák, miért mentek lelkesen akár a halálba is a németek ezrei - führerükért, vagy miért sírtak keservesen a gulagok lakói, Sztálin halálhírének hallatán - bár azt hiszem, a válasz nem is olyan bonyolult. Elgondolkoznunk azonban mindannyiunknak érdemes felette. * A harmincas évek második felére tehát az Európa-játékté- ren megjelentek a fő aktőrök: a lenini-sztálini bolsevista szocializmus és a nyugati parlamentáris demokráciák. S mivel a totalisztikus rendszerek sajátja az expanzió, az erőfitogtatás és a revansizmus, idő kérdése volt, mikor robbannak ki közöttük az első konfliktusok. Hitler vissza akart vágni Versailles-ért; ám nem csupán megleckéztetni akarta a franciákat és a briteket, hanem porig tiporni. Ehhez keleten átmenetileg biztosítania kellett a hátát: a hírhedt Molotov-Ribbentrop paktummal érte ezt el, s annak titkos záradékával osztották fel a kettejük közötti ütközőzónát. Ezzel tágabb régiónk is a német érdekszférába került, s bebizonyosodott Jászi Oszkár 1919-es intelme, amelyben az Osztrák-Magyar Monarchia erőszakos felosztása után beálló helyzet veszélyességére figyelmeztetett. A birodalom 1918-20-as felosztásával ugyanis megszűnt a közép-európai hatalmi pufferállam, amely ki tudta egyenlíteni az európai hatalmi egyensúlyok megbillenéseit. A helyén létrejövő kis nemzetállamok erre képtelenek voltak, s a nagyhatalmak játékszereivé váltak. Az pedig már szinte a történelem paranoiája, hogy az egyébként betegesen bizalmatlan Sztálin egy ilyen helyzetben mennyire hitt Hitlernek. Elhitte neki, hogy csupán nyugaton törekszik rendteremtésre, s keleten a paktumot örök érvényűnek tartja. Ezért a tévedéséért nagy árat kellett fizetnie 1941^42-ben. * Hitler azonban elszámította magát. Vak hatalmi mámora arra kényszerítette a demokratikus világot, hogy ideiglenes harci szövetségre lépjen vele szemben a rivális szocialiszti- kus diktatúrával - némiképp „az ellenségem ellensége a barátom” jelszó jegyében. Most mondhatnám, hogy ez a szövetség csupán ideiglenes jellegű volt és Churchill fultoni beszédéig tartott, mindez azonban így csak részben lenne igaz. A folyamatok e kérdésben is bonyolultabbak voltak, s az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a háború vége felé, amikor az erőviszonyok tisztázódtak, a nyugati demokráciák igencsak jól megértették egymást a sztálini diktatúrával. Nagy kérdése a történelemnek, mi lett volna, ha a jaltai konferencián a szuperhatalommá váló Egyesült Államokat nem a halálosan beteg és szinte beszámíthatatlan Roosevelt elnök képviseli, aki naplója tanúsága szerint csodálattal nézett föl Sztálinra. A tény azonban tény marad, a jaltai egyezség létrejött, s derekasan be is tartották egész 1989-ig. Ez az egyezség meghatározta a mi helyzetünket is: a németből a szovjet érdekszférába utalt át minket. * Vissza tehát alapkérdésünkhöz, a „felszabaduláshoz”. Az itt élő emberek többsége nem élte meg annak, s nem is volt az. Egy gigantikus, véres összeütközés söpört át tájainkon, amely áldozatait sajnos bőven szedte köreinkből is. Az egyik diktatórikus világrendszer karmaiból a másikéba kerültünk; az átkerülés erőszakolt volt, s mint ilyen, fájdalmas. A tragédiák sora azonban korántsem zárult le vele, sőt, társadalmunk életének bizonyos területein olyan jellegű új kiszolgáltatottságok jelentek meg, amelyekre addig legrémesebb álmainkban sem gondoltunk. Mit ünnepiünk tehát az idén tavasszal? A háború végét, joggal. Megtiszteljük az elesettek, az áldozatok emlékét, joggal. A katonák túlnyomó többsége is áldozat volt mindkét oldalon: szerencsétlen sakkfigurák egy ördögi játszmában. S a katonák közül azok, akik erőszakoskodtak a civilekkel, akik loptak, öltek, raboltak, megbecste- lenítettek, akik élvezték, hogy a háború közege mintegy felmenti őket az állattá süllyedés felelőssége alól: emlékezzünk rájuk is, ezek váljanak mementóvá. Váljanak intelmező jellé, hogy az emberben, minden kor emberében ott lapul az állat, a sátán is. S végül: joggal ünnepeljük a nemzeti szocializmus bukását. Bár soha fel ne támadna. Mint ahogy joggal kell megemlékeznünk a kommunisztikus szocializmus bukásáról is, hasonló kívánságok mellett. Emlékezzünk, nehogy visszaosonjon közénk bárminemű totalisztikus ideológia. De ne beszéljünk arról, ami nem volt: felszabadulásról. CSÁKY PÁL FÓKUSZBAN 1995. május 7. ÜBSámBp
