Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-04-30 / 18. szám
Vasárnap 1995. április 30. publicisztika Mo stanában sűrűn tapasztalhatjuk, hogy a politikai kultúrát nálunk jól helyettesítheti a túlzott nemzeti öntudat, annak toleranciát nélkülöző kulturálatlansága. Nálunk évek jönnek, évek mennek, állítólag rendszerváltás is volt, ám a jelenlegi „politizálás” módszerei szinte semmiben sem különböznek a korábbi négy évtized diktatórikus, „internacionalista, marxista-leninista” politizálásától. Állításom alátámasztására felidézem két személyes emlékemet a hetvenes évek első feléből. 1970-ben érettségiző osztálynak voltam az osztályfőnöke, de sem nekem, sem az osztályomnak nem volt szerencsénk a vizsgabizottság elnökével. Ez az ember ugyanis közismert karrierista volt, a talpnyalás nagymestere, ami meg is hozta számára a sikert: egyre magasabbra jutott a szamárlétrán. Amikor vizsgabiztosként Ipolyságra jött, az egyik dél-szlovákiai gimnázium igazgatója volt. Velem szemben fagyos volt és rendkívül kimért, amit én meg is értettem, hiszen akkoriban én voltam a hazai magyar oktatásügy egyik „fekete báránya”, ő pedig - enyhén szólva - nem ölelt a „pártjáért és kormányáért” dobogó kebelére. Észrevettem, hogy az érettségi vizsgák folyamán lopva figyel engem. A vizsgák első napján osztályom hét tanulója tett sikeres érettségi vizsgát. A szülők által felszolgált ünnepi vacsora után megkértem az elnököt, úja alá az aznap érettségizettek bizonyítványait. Szigorúan ellenőrizte a személyi adatokat, összehasonlítva a bizonyítványokat az érettségi jegyzőkönyv adataival. Amikor az első érettségi bizonyítvány hátlapjára pillantott, elkékült, el- fehéredett, majd hörgésszerű hangon ezt kérdezte: „Hát ez micsoda?" Ijedten odasiettem. Csak nem írtam be hibásan valamit? Az elnök, aki következetesen minden kollégát leelvtársazott, szigorú képpel nézett rám: EGY PEDAGÓGUS EMLÉKIRATAIBÓL Nil novum sub sole „Uram! Ez itt micsoda?” Követtem az ujját, ahová mutatott, s olvasni kezdtem: „V Sahách dna 28. mája 1970." ,,S ez itt, alatta?” - hangzott az újabb kérdés. Értetlenül néztem rá, s elolvastam: „Ipolyságon, 1970. május 28-án. ” „Hol?" - ordította. „Hát itt, Ipolyságon! Nem ezt kellett volna írnom?” Hosszabb szünet után válaszolt: „Nem! Mi az, hogy Ipolyságon?" Álmélkodva néztem őt. „Hát itt vagyunk, Ipolyságon, vagy nem?" Felpattant a székéről, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, s kioktatva, lassan mondta: „Nincs semmiféle Ipolyság! Csak Sahy van! Tessék a bizonyítványokat úgy kitölteni, hogy a helységnév hivatalos nyelven legyen!” Tulajdonképpen nem is lepődtem meg olyan nagyon. Ezt megelőzőleg ugyanis azt hallottam, hogy a párt ezen „ügybuzgó katonája” a nemzeti identitástudatát tekintve súlyos skizofréniában szenved: pártfórumokon odaadó „internacionalista”, édesanyja borospincéjében pedig - néhány liter elfogyasztása után - zokogva énekli a magyar himnuszt... Lényegében sajnáltam szegényt. Persze, jó lett volna, ha a harminc érettségi bizonyítványt nem nekem kell átírnom, hiszen egész nap az érettségi vizsgákon ültem. Segítségemre sietett azonban iskolánk kedves, szolgálatkész titkárnője, Gabika. Zabrenszky Imre biológia szakos kolléga felesége. Megesett rajtam a szíve, s újragépelte az érettségi bizonyítványokat. A keltezés „kétnyelvű” volt: V Sahách... és „magyarul”: Sahyban... Egyébként ismeretes, hogy az ipolysági magyar tanítási nyelvű gimnázium még az első világháború előtt, 1913-ban kezdte el működését. (Szlovák tannyelvű gimnázium, tekintettel Ipolyság és vidéke eredeti nemzetiségi összetételére, 1945-ig nem is volt Ipolyságon!) 1963-ban valahogy „elfeledkeztünk” az iskola fél évszázados fennállásának megünnepléséről, nyilván mert az akkori igazgatónak nem volt bátorsága ünnepelni egy magyar iskolát. Tény viszont, hogy 1973-ban nagy örömmel és lelkesedéssel készültünk iskolánk 60 éves fennállásának megünneplésére. A jubileumi évkönyv részére engem bíztak meg az iskola történetének megírásával. Értesült az előkészületekről a szlovák iskola meglehetősen nacionalista beállítottságú igazgatója, és a két gimnázium közös pártszervezetének magyar - ám saját identitástudatának meggyengülése következtében önmagát egyértelműen szlováknak valló - elnöke is; és hivatkozással a pártra, ránk kényszerítették akaratukat: a két gimnázium közösen fogja megünnepelni az évfordulót! Érvelésük így hangzott: „Nem az a lényeges, hogy milyen tanítási nyelvű gimnázium nyílt Ipolyságon 1913-ban, hanem az, hogy egyáltalán gimnázium nyílt meg e városban, s ez mindannyiunk ügye. Ezért közösen ünnepelünk!” Nekem ez rögtön azokat a homályosan megfogalmazott ködösítéseket juttatta eszembe, amilyenekkel a szlovák történelem egyes eseményeit taglaló, erősen nacionalista beállítottságú könyvekben is gyakran találkozhatunk. Megszületett az idevágó határozat: a jubileumi évkönyvet szlovák és magyar változatban adjuk ki; az iskola történetét a szlovák gimnázium történelem szakos tanárnője írja meg: nekem azt kell magyarra fordítanom és punktum! Kötélidegeim akkor mondták fel a szolgálatot, amikor az egyik előkészítő gyűlésen - amelyen mint az évkönyv kijelölt fordítója vettem részt - bemutatták a jubileumi évkönyv címlapjára szánt, grafikusművész által készített, nagyon ravaszul megtervezett emblémát. Négyzet alakban a központi idom a magyarul és szlovákul azonos nagy G betű volt; felette csupa nagybetűvel a SAHY felirat volt olvasható, a betű alatt pedig: 1913 - 1973. Elképedve néztem az emblémát. „Nyilván ez a szlovák évkönyv címlapján lesz. És hol van a magyar, Ipolyság felirattal?” - mondtam. Feszültség vibrált a bekövetkezett csendben. „Ez lesz a magyar évkönyvön is!” - mondta valaki ellentmondást nem tűrő hangon. „Nem egyezem bele! - kiáltottam. - Miféle ostobaság ez? A magyar tannyelvű gimnázium egykori több száz diákja ma Magyar- országon él. Közülük sokan nem is tudják, hogy mi az a Sahy! Hiszen amikor ide jártak, ennek a városnak csak egy neve volt: Ipolyság! Követelem, hogy a helységnév magyarul is ki legyen nyomtatva az évkönyv címlapján! ” „Tiszteletben kell tartanunk az államnyelvet!” - hangzott az ellenérv. „De tiszteletben kell tartanunk a kisebbségek nyelvét is! ” - feleltem én. A szlovák gimnázium igazgatója megvetéssel mért végig. „Csodálom, hogy egy szlovák szakos tanár ezt nem érti!” „Ennek ahhoz semmi köze sincsen!" - vágtam rá. A szlovák gimnázium titkárnője igazgatója segítségére sietett, és egy vaskos könyvvel hadonászott az orrom előtt. A könyv Csehszlovákia községeinek hivatalos névjegyzéke volt. „Mutassa meg nekem, hol van ebben Ipolyság?" - üvöltötte. - „Önnek ehhez a vitához semmi köze! Különben is, ez a könyv szlovákok részére készült, mi pedig - magyarok vagyunk!”- intettem le a titkárnőt, de mert más támogatóm nem volt, a szócsatát elvesztettem... Így aztán az ipolysági magyar '§> gimnázium fennállásának 60. év- 3“ fordulójára kiadott évkönyv cím- | lapján csak Sahy szerepelt. Sőt! 3 Iskolánk általam lefordított törté- ■§ netének szövegében is, melyben a S Sahyt következetesen Ipolyságnak fordítottam, a „cenzúra” akaratából mindenütt Sahy szerepelt. Hogy ez a történelmi valóságnak ellentmondva mennyire grotesz- kül hatott, annak illusztrálására álljon itt néhány mondat az iskola történetéről szóló bevezető sorokból: „Sahy azzal dicsekedhet, hogy már a 16. század elején működött itt premontrei kolostori iskola, sőt szeminárium is. Megalapításuk elsősorban Fegyver- neky Ferenc nagy műveltségű prépost érdeme. A következő évszázadokban azonban Sahy felett is a törökökkel folytatott háborúk, a magyarországi nemesség császárellenes megmozdulásainak és a vallásháborúknak fellegei tornyosultak... ” Hát így „tobzódtunk” mi az alapvető emberi jogokban abban a társadalmi rendszerben, mely nem átallotta azzal ámítani a világot, hogy a világon a legnagyobb mértékben a szocialista országok biztosítják az emberi jogokat, individuálisan, minden egyes állampolgárnak - fajra, nemre, nemzetiségre való tekintet nélkül... De mert az akkori állapotok kísértetiesen hasonlítanak a jelenlegihez, talán indokolt, hogy írásomnak ezt a címet adtam: Nincs új a nap alatt. Ha például az oktatásügyi minisztérium főosztályvezetőjének a magyar pedagógusok március végi rozsnyói I. országos találkozóján tanúsított magatartására gondolok, akkor valóban nincs új a nap alatt. Sajnos. Sági Tóth Tibor •Egy poíHáüi víz Rögeszmésen ismételgette magában a nők kiszámíthatatlanságát, miközben végezte a hajnali tisztálkodást Erőssy Szilárd búvóhelyén. Reggeli előtt Horkai még kitöltötte a maradék whiskyt a poharakba, amit az Ifjabb Alanyi Költő, az Idősebb Alanyi Költő és a Prózaíró megkönnyebbülten fogadtak.- Az igazi, persze, egy jó hideg Staroprameú lenne a prágai Malá strana kisvendéglőiben - próbálta meg irodalmi hangulatba emelni a társaságot az Ifjabb Alanyi Költő, akinek az volt a rögeszméje, hogy prózát csak Prágában lehet írni, verseket meg Budapesten. Költőnk mindegyre Kafka és Hrabal műveivel érvelt. Ezt viszont a Prózaíró nem fogadta el, mert mindegyre igazolni szerette volna önmaga létezését. Ez a fajta nemzeti legitimáció olykor eléggé kemény és hosszú válságokba torkolló vitákat eredményezett a két irodalmár között. A veszekedés ezúttal elmaradt, mert Horkai elővarázsolt három üveg hegyaljai sört, aminél talán csak a kisváros magyar leányiskolája volt híresebb költői és prózaírói körökben, lévén a jelenlévő írástudók felének ebben a lányiskolában érettségizett a felesége, vagyis pontosan két darab asszony. Ezért sem lesz meglepő, ha az iskola mai diáklányaival való délelőtti találkozón az író urak olykor racionális indokok nélkül vágnak bele érzelmes versolvasásokba. Olyanokéba, amelyeket régen, gyaníthatóan az akkor még iskolaköpeny alatt domborodó idomok tulajdonosaihoz írtak.- Most már akár egy hadseregnyi amazon elé is kiállók - törölte meg sörtől habos bajszát Idősebb Alanyi Költő.- Arra azért aligha lesz szükség, hiszen ezek a lányok még a te kedvedért se jelennek majd meg fedetlen keblekkel az aulában, arról meg már szólni sem érdemes, levágatják-e egyik mellüket, csupán mert úgy könnyebben feszítenék ki íjaikat - okoskodott Prózaíró.- Hallom, hogy kissé tartotok a várhatóan nagyszámú leánysereglettől - fordította meg a csevely irányát Horkai. - Azt azért ne váijátok, hogy bevonulnak Erőssy Szilárd nagykereskedő raktárának udvarába és erotikus reggeli tomagyakorlatokat mutatnak be nektek. Mi megyünk oda, de biztosíthatlak benneteket, hogy efféle tomagyakorlatok, de még csak aerobik sem lesz az aulában. Egyenköpeny, egyen- viselkedés, kérdésfeltevés előtt diszkrét jelentkezés...- Előre félek, hogy ez a Horkai már a kérdéseket is megfogalmazta a lányoknak - mormogott az orra alatt Ifjabb Alanyi Költő, miközben szándékosnak tűnő nyögéseket hallatva beszállt az autóba. Alanyi költők Minden úgy kezdődött, ahogyan azt már megszokták az ilyen rendhagyónak mondott, tömeges unatkozásra alkalmas irodalomórákon. Mire odaértek, zsúfolásig megtelt az aula. Horkai olcsó dezodorok, márkás francia kölnik illatával kevert elhasznált levegőszagot érzett a teremben. „Ezen a légköbméterek száma sem segít” gondolta magában. „Percek alatt erotikus fokra forrósodik fel itt a levegő, hiszen a tavaszban ritkán koncentrálódnak egy ilyen viszonylagosan kicsiny térben a női szerelmi vágyak. Tetézve mindezt a kis számú hím egyed felé irányuló megkülönböztetett figyelemmel. Márpedig bioáramok, holmi testenergiák és valódi vagy színlelt tudásszomj fluidumába kerülve az olyan, magát tapasztaltnak mutató férfiak is megremegnek legbelül, mint Idősebb Alanyi Költő.” Miután az érettközépkorú magyartanámő után ballagva, végre mindhárom vendég odaért a kiszuperált katedrára állított oktatásügyi egyenkarosszékekhez, több száz tenyér csapott bele a megállni látszott légelegybe. Horkai az aula falához szorulva ült le a neki fenntartott székre. Csupán egyetlen pillanatra vélte úgy látni, mintha a lánytenyerek kavarta soksok apró légörvényben a három kiszolgáltatott férfi darabokra szaggatott léikéiből felröppenő pillangók vergődtek. Elcsendesedtek a lányok, s Horkai egyre csak a reagálásokat figyelte. A magyartanárnő rövid bevezetője után egy láthatóan jól megszervezett kérdésáradat öntötte el a három irodalmárt. Már-már a szokványos unalomba fulladt az írók és a nem olvasó lányok találkozója, amikor egy B.B. szájjal és diáklányok megáldott szőke bombázó füzet, cetli és emlékkönyv dugdosása nélkül felpattant:- Idősebb Alanyi Költő úrtól szeretném megkérdezni, hogy amikor magyartanári gyakorlaton iskolánkban tanított hat hétig, majd az államvizsga után a katonai bevonulásáig itt maradt tanítani, titokban találkozott-e a szerelmével vagy nyíltan - mondta el egy szuszra a szőke lány, s gyorsan leült. Majd ugyanilyen gyorsan újra felpattant és folytatta: - Tudom ugyanis, hogy akkor ismerkedett meg az akkor itt negyedikes feleségével...akarom mondani, azzal a lánnyal, aki ma is a felesége...mert ő az lett. Hogyan találkozgattak? Idősebb Alanyi Költőt most leleplezték. Na, nem bronzszoborba öntve, hanem szavakkal nyakon loccsintva. Nem lehetett tagadni a dolgokat. Igaz, azt mindenki tudta, aki már közelebbi ismeretségbe került vele, hogy a hegyaljai kisváros környékére való lévén, onnan választott magának hitestársat. Talán az sem volt titok, hogy felesége ebbe a lányiskolába járt, de ezt talán csak az akkori tanári kar, meg az osztálytársak tudhatták. Nézte hát, nézte költőnk a szőke démon ismerős vonásait, majd megköszörülte a torkát, s kezdte a választ:- Az úgy történt, hogy csak az érettségi banketten jelentettük be, hogy eljegyeztük egymást. Akkor még két hónap volt hátra a katonaságból. Igen, igen...mondhatom úgy is, hogy titokban találkoztunk, jártunk együtt...akarom mondani udvaroltam neki. Zavarát látva, szabad prédát sejtett a lánysereg, s kórusban kérdezték:- Mikor csókolóztak először? Ha erre is őszintén válaszol, két kérdés után már azt fogják firtatni, szűz volt-e még a nászéjszakán a felesége. Ezért úgy tett, mintha nem értené kérdést, s a magyartanárnőnek súgott valamit, aki röviden berekesztette az író és nem olvasó találkozót. Csalódott moraj volt a válasz. Idősebb Alanyi Költő szótlanul ült az autóban. Látszott rajta, hogy legszívesebben megrágná az imént kapott virágcsokrot.- Tudjátok, ki volt ez a szőke leányzó? Hát annak a diáklánynak a leánya, aki negyedikesként az államvizsgázó magyartanár után vetette magát, s miután leérettségizett, még a katonasághoz is elment meglátogatni. Még szerencse, hogy mindez huszonhat esztendeje volt, s ez a csitri alig több tizenhétnél. Máskülönben még papának szólította volna a valamikori kezdő magyartanárt. Úgy beszélt, hogy kicsit eltávolította személyétől azt a katonát, aki egy olcsó szállodában a reménytelenül szerelmes lánnyal két napon át talán boldog volt.
