Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-04-30 / 18. szám
(Folytatás az 1. oldalról) Ennek reményében címeztem nekik a felkérő levelet is; de a helyzet, sajnos, úgy alakult, hogy ez a mozgalom már nem vállalt újabb kormányzati felelősséget. Így 1994 márciusában a DSZM részvétele nélkül jött létre az új szlovák kormány. Ebben nincs semmi meglepő, vagy valami titokzatos ármánykodás. Természetesen, minden idő előtti kormányváltás belpolitikai feszültséggel is jár, de távolról sem Szlovákia az egyetlen ország, ahol megtörténik az ilyesmi. Nincs ebben semmi különleges, semmi drámai vagy tragikus. Ami pedig a kedélyállapotok lecsillapodását illeti, őszintén szólva, nem vagyok jós... Igazán nem tudom megjövendölni, vajon mire készülnek, akik az ellenlábasaimnak, netán egyenesen az ellenségeimnek tekintik magukat. Csupán azt tudom, mire lenne szüksége ennek az országnak; illetve mi az, amin személyesen is fáradozni szeretnék. Ma is úgy vélem, hogy Szlovákiának elsősorban belpolitikai stabilitásra van szüksége, hogy a lakosság hétköznapjait érintő, valóban komoly társadalmi gondok mielőbbi megoldására összpontosíthassuk figyelmünket. Bárminő egyéb törekvés, netán mesterségesen gerjesztett álprobléma csak árt az országnak, hiszen végső soron magát a kormányt is gátolja abban, hogy teljes energiáját a saját programjának megvalósítására fordíthassa.- Elnök úr, aligha lehet egyszerű dolog állni a sarat az örökös ellenségeske dokkéi szemben. Engedje hát meg, hogy most ne államfőként, hanem a lehető legközvetlenebbül „csak" Michal Kovácot kérdezzem meg: milyen érzés a sűrű viszálykodás kereszttüzében élni?- Gondolom, embere válogatja. Kinek-kinek az egyéni habitusán múlik, hogy az ilyen dolgokból mit tud saját tapasztalatként is kamatoztatni életének további menetére. Tény, hogy a torzsalkodás, a személyeskedéssel teli háborúság mindig kellemetlen; akkor pedig különösen az, ha annak hullámverése már a családtagokat is eléri, akik így bizonyos értelemben elbizonytalanodhatnak, elkedvetlenedhetnek. De mert a kérdés nekem szólt, azt felelhetem: elsősorban arra ügyelek, nehogy túldramatizáljam a kényes helyzeteket, hiszen sokan nem is tudatosítják, mit tesznek, miben hisznek szinte vakon, őket aligha vonhatnám hát kérdőre azért, mert egyszerűen fölültek valaminek, és most ennek szellemében cselekszenek. Más kérdés, hogy nyilvánvalóan itt vannak közöttünk az olyan emberek is, akik a felelősségük teljes tudatában teszik épp azt, amit tesznek, holott tudják: hol az igazság és mi a koholmány. Tudatában vannak annak is, hogy mi állhat a jó ügy szolgálatában, illetve mivel árthatnak. Ez utóbbiak tábora nem túl nagy, ám ők éppen ezért tesznek így, mert ez a beállítottságuk; bár talán azt hiszik, hogy ezzel is jó ügyet szolgálnak. Én mindenesetre úgy tartom, hogy az efféle szemléletmód messze áll a közügyek igaz és valóban nemes célokat követő szolgálatától.- Ön vajon milyen jelentőséget tulajdonít a megbékélésnek? Konkrétumként hadd hozzam fel például 1994. december 12-ét, amikor a pozsonyi Várban - az időelőtti parlamenti választások után alakult új kormány beiktatásakor - Vladimír Meciar nyújtott elsőként kezet önnek, aki ezt a gesztust az újévi beszédében honorálta...- Hitem szerint nincs megbékélés megbocsátás nélkül. Sem akkor, ha tényleg megbántott engem valaki; de akkor sem, ha csupán ebben a hiszemben élek. Az igazi megbékélés előfeltétele a lelki kiengesztelődés, különösképpen a keresztény életmód elvei szerint. Ha viszont egy jelképes erejű kézfogást eltérő irányú tettek követnek, akkor aligha lehet véka alá rejteni, hogy távolról sem őszinte kibékülésről, hanem pusztán az üres taglejtésről volt szó. Mégsem hiszem, hogy akkor járnék el helyesen, ha fölvenném az odahajított kesztyűt. Ez nem az én filozófiám, nem is az én modorom. Persze, válaszolni azért mindenképpen kell, védekezni a valótlanságokkal és a rágalmakkal szemben; egyszóval az ellen, ami már az embert a becsületében is sérti. Az ilyen stílusú attakokkal határozottan szembefordulok, noha bármikor készen állok a kézfogásra, a valóságos kibékülésre. Ez nemcsak számunkra fontos, akik magas politikai posztokon állunk, hanem egyúttal a kötelességünk is, mert elsősorban az ország polgárainak tartozunk ennyivel. Azoknak is, akik a kormányfőt tisztelik, de azoknak is, akik a köz- társasági elnököt becsülik. Egyszerűen képeseknek kell lennünk arra, hogy alárendeljük természetes önzésünket a polgárok, a társadalom, az állam érdekeinek.- Csakhogy ebben egy olyan körülmény is közrejátszik, ami nem is annyira a belpolitika színpadának reflektorfényében, hanem inkább annak előterében érvényesül. A szavak csatájára gondolok, és rögvest sorolhatom - például - a Panics-levelet, az Orme-ügyet, a Szlovák Információs Szolgálat körül kialakult huzavonát, az ifjabb Michal K.-t érintő affért, satöbbi. Önnek nem úgy tűnik föl, hogy az ország tényleges gondjait elkendőzendő, mindez csupán figyelemelterelő hadművelet? A sors iróniája, hogy akarva-akaratla- nul, de ennek a szavakkal vívott háborúskodásnak éppen ön, a köztársasági elnök az egyik főszereplője!- Lehetséges, hogy több minden rejlik emögött; hogy itt nemcsak figyelemelterelésről van szó. Persze, arra csupán következtetni lehet, hogy a szándékok egyike a köztársasági elnök személyének és családjának lejáratása is lehet a közvélemény szemében. Ennek viszont már politikai színezete is lehet. Talán az, hogy az államfő, a rá nehezedő nyomás terhe alatt, leköszönjön tisztéről. Ha tényleg így állnak a dolgok, akkor valóban álproblémákkal állunk szemben; s az egész nem más, mint a társadalom életbevágóan fontos, objektív gondjai eltussolásának eszköze. De az sem kizárt dolog, hogy valakit a bosszúvágy hajt; a bosszúról pedig úgy tartja a köztudat, hogy úgy szép. ha édes. Akármi legyen hát az igazság, de embertelen, hitetlen, etikátlan magatartás az ilyesmi, ami messze áll egy fejlett nemzet politikai kultúrájától; és ami aligha lehet az olyan politikusok sajátja, akik önmagukat a keresztény eszmék követőinek tartják.- Ilyen helyzetekben jobbára csak az előremenekülés jelenthet jó megoldást. Esetünkben a társadalom demokratikus erőinek irányába való elmozdulás jöhetne számításba. Szlovákia érett egy ilyen lépésre, avagy itt maradunk egy helyben topogva, az iszapbirkózásban jeleskedve?- Ennyire borúlátónak azért mégsem kell lenni. Sőt! Az imént említett jelenségek ellenére sem érzem úgy, mintha csak egy helyben ácsorognánk. Vannak pozitívumok is bőven, amelyek társadalmunk egészét előre, tehát jó irányba terelik. Az objektivitás megkívánja, hogy ezt is lássuk; mint ahogy azt is, hogy olyan demokráciában élünk, amely nálunk milliók számára biztosítja az önmeghatározó aktivitás lehetőségét. Nemkevésbé tartom jó jelnek, hogy az emberek országszerte egyre kevésbé cselekszenek a Fotó: Vlado Gloss AKADÁLYPÁLYA nagypolitika függvényében, netán a politikusok közötti egyéni viszony hatása alatt. Az egyszerű halandó egészen más optikával szemléli a hétköznapok eseményeit, mint - mondjuk - a publicisták, a politikusok vagy a képviselők, akik árgus szemmel figyelik a politikai élet minden egyes mozzanatát. Ez így is van rendjén, elvégre az állampolgárnak elsősorban a saját gondjaira kell megoldást lelnie, és nem különféle politikai csatározásokkal mérgezett társadalmi légkörben statisztaszerepet játszania. Külföldön is ez a szokásvilág járja; noha tény, hogy nálunk még kiben több, kiben kevesebb, de szinte mindannyiunkban ott él valamicske a totalitárius rendszer örökségéből. A gondolkodásunkban, a magatartásunkban még nem tudtunk teljes mértékben kivetkőzni belőle, amihez egy bizonyos fokú, ugyancsak a múlt rendszerre épülő erkölcsi krízis is párosul. Másként szólva: fogékonyabbaknak, nyitottabbaknak kellene lennünk a demokrácia, az embertársunk iránti tisztelet, a tolerancia, a szeretet irányába. És akkor a szócsatákból is jóval kevesebb jutna nekünk.- Szemforgatás lenne elhallgatni, hogy e szócsaták főként három témakörben zajlanak: a köztársasági elnök személyét és posztját érintő viták kapcsán; a második téma az ellenzék kiskorúsítása és örökös ostorozása, a harmadik tárgya pedig a nemzetiségi kérdés. Ön szerint Szlovákiában mi táplálja napjaink magyar- ellenességét?- Úgy vélem, az egyes problémák erőltetett tempójú megoldásának szándéka az, ami sok esetben a túlfűtött szenvedélyekkel kísért diszkussziókhoz vezet. Vannak dolgok, amelyek megoldásához egyszerűen még nem érett meg a társadalmi klíma; s ezek forszírozása így bizonyos csoportok körében ellenreakciókat vált ki. Vonatkozik ez a kisebbségek által szorgalmazott követelményekre éppen úgy, mint számos egyéb időszerű társadalmi posztulátumra. De maradjunk a kérdésben felvetett témánál! Most például olyan társadalmi légkört kellene teremteni, hogy a kormányfők által aláírt szlovák-magyar alap- szerződést a parlamentek is ratifikálják, majd a két államfő is elláthassa kézjegyével ezt a dokumentumot. Azután viszont már ahhoz lenne jó kedvező társadalmi klímát biztosítani, hogy az államközi szerződésben foglaltakat - például a szlovákiai magyar kisebbség jogait illetően is - lépésről lépésre meg lehessen valósítani. Ezt a higgadt előrelátást külön is kihangsúlyoznám, mert ha bármely fél részéről megkérdőjeleződnek bizonyos dolgok, vagy éppenséggel újabb meg újabb követelmények kerülnek terítékre, az aligha segíthet az ügy egészének. Őszintén szólva, én akkor is bíztam ennek az alapszerződésnek a létrejöttében, amikor a kontúijaiban is csak halványan körvonalazódott; ugyanakkor éreztem azt is, hogy a szlovákiai magyar kisebbség életét érintő kérdések közül sok mindent a szóban forgó szerződés nélkül is meg lehetett volna oldani, de csak nyugodt hangulatban, sürgető radikalizmus nélkül. Az ilyesmi elsősorban akarat, jóindulat és realitásérzék kérdése. Őszinte szándékra, világos törekvésekre van szükség ahhoz, hogy észrevegyük mindazt, ami a kisebbségi jogok következetes védelméből és érvényesítéséből - a szlovákiai magyarság szociális és gazdasági helyzetének javítását is szorgalmazva - feladatként ránk hárul. Vagy hogy rátapintsunk arra, ami a demokrácia elveinek elmélyítésével, illetve a városi és községi önkormányzatok bővülő hatáskörének érvényesülésével tűnik majd megoldhatónak. Köztudomású, hogy egy nagyon komoly lépés: közigazgatásilag az új területfelosztási modell kidolgozása, illetve a másodfokú regionális önkormányzati szervek létrehozása előtt állunk, aki jelentős decentralizációval és az önkormányzatok szerepének felértékelésével fog járni. Ügy látom, hogy mindehhez több türelemre, nagyobb nyugalomra és a túlpolitizálás veszélyének semlegesítésére van szükség.- Elnök úr! Ön még 1993-ban létrehozta a kisebbségi kerekasztalt, s azóta is több alkalommal tanúbizonyságát adta, hogy megértéssel kezeli az érzékeny indulatoktól sem mentes kisebbségi kérdést. Bizonyos értelemben most mégis vitába száll- nék önnel, éspedig azt firtatnám, vajon a radikalizmust — ha a szlovákiai magyarság részéről egyáltalában tapasztalható ilyesmi - nem az szüli-e, hogy a hatalmat gyakorló hármas kormánykoalíció egyszerűen nem veszi partnerszámba a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának magyar képviselőit? A kormányzat egyszerűen ig- norálja a Magyar Koalíciót, illetve a szlovákiai magyarság politikai pártjait. Ékes példája ennek, hogy a Meciar-kormüny programjának parlamenti vitájában valamennyi kiegészítő javaslatát simán lesöpörték az asztalról. Talán itt is érdemes bizonyos feszültségforrások után kutatni; az ebből adódó keményebb, határozottabb kiállás pedig, szerintem, még nem azonosítható radikalizmussal!- Én nem hunyok szemet az ilyen tények, az efféle kormányzati hozzáállás fölött sem; de a teljesség kedvéért azt is hozzá kell fűzni, hogy a kisebbségi képviselők által hiányolt konzultációk nálkül is sikerült nyélbe ütni az alapszerződést, s abba belefogalmazni a kisebbségekre vonatkozó pontokat. E tekintetben tehát a kormány nem volt fölényeskedő, pusztán egyfajta tárgyalási stratégiához tartotta magát, és ma már nyilvánvaló, hogy jó eredménnyel. Mindig a realitásokból kell tehát kiindulni. Éppen erre gondolva viszont úgy vélem, most itt az ideje, hogy a kormány a kisebbségek képviselőinek körében partnert találjon. Ennek keretében a szlovák parlament magyar képviselőinek véleményét is komolyan kell venni, hiszen a szlovákiai magyar választópolgárok legitim reprezentánsai ők. Ezért a végrehajtó hatalom és a kisebbségi lét „követeinek” előbb-utóbb okvetlenül tárgyalóasztalhoz kell ülniük, hogy a szerződések megvalósításának konkrétumait rögzítsék.- Igaz ami igaz, az alapszerződés valóban létrejött, noha Meciar úr Budapesten járva még azt ígérte, hogy akár másnap is hajlandó megbeszéléseket kezdeni a szlovákiai magyarság képviselőivel. Ám ez csupán egy jelentéktelen epizód ahhoz képest, hogy Ján Slota, a kormánykoalícióhoz tartozó nemzeti párt elnöke annak a határozott meggyőződésének adott hangot, hogy amíg a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom, a Szlovák Nemzeti Párt és a Szlovákiai Munkásszövetség hármasszövetsége irányítja kormányzati szinten Szlovákia sorsát, addig a parlament sem ratifikálja a szóban forgó szerződést. Egy szuszra hozzáfűzte még, hogy ez a dokumentum nem több, mint egy papiros, amit valaki aláírt...- Bajosan lehetne elejét venni, hogy Slota úr az élet bármely kérdésében véleményt nyilvánítson. Felnőtt emberről van szó, aki bizonyára tudatában van annak, hogy mi az ésszerű, illetve mi az, ami ártalmas az országra nézve. Szerintem ez az alapszerződés Szlovákia érdekeit szilárdítja, s ezt annak, aki tagja a jelenlegi kormánykoalíciónak, bizony tudatosítania illenék. Nyilván a legerősebb kormánypártnak sem kellemes, hogy az egyik partnere ilyen hozzáállást tanúsít ehhez a fontos kérdéshez. Szlovákia tényleges érdekeit ugyanis az a hazai és nemzetközi visszhang jellemzi a legkifejezőbben, amely az alapszerződés megkötését követő véleményeket tükrözte. E hangok is azt jelezték, hogy ez a szerződés megfelel Szlovákia, illetve az itt élő magyar kisebbség érdekeinek is. Aligha lenne hát célszerű, ha a szerződésben foglaltakkal ellentétben bárki a pillanatnyi kedve szerint tenne, mert akkor az előrelépés, a társadalmi haladás helyett a káoszba csöppennénk. Így nem ártana, ha a Szlovák Nemzeti Párt elnöke is alaposan megfontolná, hogy a kijelentései közül melyek állnak összhangban Szlovákia alapvető érdekeivel, illetve mely észrevételei ellentétesek ezzel.- Ennek apropóján szeretném megkérdezni, önnek vajon mi a véleménye a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom által ígérgetett köztársaságvédelmi törvénytervezetről; illetve azokról a törvénymódosítási javaslatokról, amelyekkel a Szlovák Nemzeti Párt óhajtja „korszerűsíteni" a Büntető Törvénykönyv 92. és 108. paragrafusát?!- Eddigi tapasztalataim és ismereteim alapján nem alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy szükségünk lenne egy, a köztársaság védelméről szóló új törvényre. A már meglévő törvények módosítását, szigorítását célzó törekvésekről pedig csak akkor kívánok nyilatkozni, ha majd valamennyi részletében elemeztem a szóban forgó javaslatokat.- Elnök úr! A szlovákiai magyarok 1995. április 22-ére Komáromba az alternatív iskolák bevezetése, a kisebbségi kultúra és a nemzetiségi sajtó anyagi támogatásának befagyasztása, magyarán a lelki asszimiláció ellen szerveztek tiltakozó nagygyűlést. Ön megértést tanúsít az ilyen rendezvények iránt?- Pusztán felülnézetből nehéz megítélni az ilyen nagyszabású összejövetelek tényleges létjogosultságát. Én abban bízom, hogy az efféle rendezvények szervezői kellő helyzetismerettel bíró, higgadt és felelősségteljes emberek, akik tudják, kellő körültekintéssel mit tesznek; illetve mely lépések azok, amelyek az ügy érdekét szolgálják. Abban végül is nem látok semmi kivetnivalót, ha az állampolgárok nyugodt formában és demokratikus eszközökkel véleményt nyilvánítanak. A hangsúly a békés atmoszférán van, hogy senkinek se legyen oka destabilizációs törekvésekről beszélni; elvégre az alapvető emberi és szabadságjogok védelmét az alkotmány is garantálja. Ez egyúttal az illetékes állami szerveket is arra kötelezi, hogy meghallgassák a békés, demokratikus eszközökkel tolmácsolt nézeteket.- Talán nem véli tapintatlanságnak, ha köntörfalazás nélkül rákérdezek: milyen a köztársasági elnök hangulata 1995 húsvétján?- Alapvetően optimista vagyok, mert a kisstílű problémák és a torzsalkodások helyett előre tekintek. Szilárd meggyőződésem, hogy az ország egy szép jövővel kecsegtető, óriási esély előtt áll, hiszen elég visszagondolni arra, hol is tartottunk a rendszerváltás előtt. így szinte csakis rajtunk múlik, élünk-e ezzel a ritkán adódó történelmi sansszal?!- Társadalmunkban mégis nagyon sokan vannak, akik „hozsanna" helyett „feszítsdmeg"-et kiáltanak...- Igen, de ez is csak azt jelzi, hogy nincs új a nap alatt. A történelem számtalan példával bizonyítja, hogy nem mindenki értékeli a köz és az ország érdekében tett jót. Amit egyesek jóként nyugtáznak, azt mások, könnyűszerrel, rosszként könyvelik el magukban. Mégis úgy vélem, Szlovákia lakosságának zöme kellő érzékkel tesz különbséget a jő és a rossz között, ami már önmagában is kiváló esélyt kínál arra, hogy végül is az objektív igazság kerekedjen felül.- Hiba lenne megfeledkezni arról, hogy Pilátus is önnönmagát mentve, a nyilvánosság előtt és nyilvános lavórban mosta a kezét...- Ez is igaz. És jelenleg is vannak körülöttünk olyan emberek, akiket Pilátushoz hasonlíthatnánk; de hol az a korszak és hol az a társadalom, ahol nem voltak, vagy ahol nincsenek ilyen emberek.- Valóban, idestova kétezer éve ez a világ íratlan rendje... A riporter mégis azt szeretné, ha a szép jövőnket ígérő esélyt említve nem a köztársasági elnöknek alanyi jogon kijáró kincstári optimizmus szólna önből. Köszönöm az interjút! MIKLÖSI PÉTER INTERJÚ 1995. április 30. \lB86niBp
