Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-04-23 / 17. szám

Támadások özönében kezdte és lemondással fejezte be igazgatói tevékenységét Törőcsik Mari. 1993 tavaszától 1994 őszéig állt a Művész Színház élén. Ő hívta meg Budapestre Vlad Mugurt és Anatolij Vasziljevet, az európai hírű román, illetve orosz rendezőt. Igazgatói székében ugyanolyan hittel és energiával dolgozott, mint Dosztojevszkij darabjában, A nagybácsi álmában. Lemondását követően hónapokig nem dolgozott, majd Vasziljev meghívására hat hétre Moszkvába utazott. Orosz színészekkel magyar nyelven játszotta ugyanazt a szerepét, mint itthon, Dosztojevszkij regényének színpadi változatában. Most Gárdos Péterrel forgat az Éretlenek című televíziós sorozatban és a Mamát alakítja Tasnádi Csaba operett- színházi musicalrendezésében, A vöröslámpás ház ban.

• Legyünk túl a nehezén: lesz még egyszer színházigazgató Magyarországon?- Dehogy leszek! Semmilyen körülmények között. Nekem nem létszükséglet, hogy vezetői beosztásban dolgozzam. Sőt! Én mindig azt mondtam: hatvan felé majd félrevonulok vidéki házamba, és ott fogok élni szépen, halkan, nyugodtan, amire régóta vágyom. Elleszek a kerttel, sokat fogok olvasni, talán megtanulok végre egy idegen nyelvet, és csak olyan dolgokban veszek részt, amit szeretek. Na, most mindjárt hatvan leszek, mégsem tudom megtenni mindezt. Ezen a pályán, itt, a keleti blokkban ezt a helyzetet senki sem tudja megteremteni, mert olyan nyugdíjat kapunk, hogy abból egyszerűen nem lehet megélni. Tehát dolgoznom kell. És nem is ez a baj, hanem hogy el kell vállalnom olyan feladatokat is, amelyek nem igazán tetszenek. Kár erről beszélni. Nekünk ez jutott a történelemből. Talán adhatnának valamit azoknak, akik az elmúlt negyven év alatt tettek a magyar kultúráért. Megkönnyíthetnék az életüket, de úgy látszik, erre sincs mód.

^Győrben, egy rövid ideig, valamikor a hetvenes évek végén művészeti igazgató volt.- A Művész Színház igazgatói székében külső támadások értek, Győrben belső harcok folytak. Ott Markó Iván nem akarta, hogy erős legyen a prózai társulat. Azt hitte, az majd gyöngíti a balettet.

• Ha nem is olyan nagyon sokkal, de a Művész Színház élén hosszabb időt töltött. Túltette már magát a kudarcon?- Ez nem kudarc. Ott legbelül semmiképpen. Nem is tudom... valahogy nem szeretik, ha én nagy energiával meg akarok csinálni valamit. De még nem akarok beszélni erről. Még nem jött el az ideje. Tulajdonképpen kacagórohamot kaphatnék, ha belegondolok, mi történt, mégsem tudok nevetni, mert akkor, azokban a napokban majdnem belehaltam. Olyasvalamivel találkoztam, ami demokráciában nem eshet meg, az biztos. Ez nem is demokrácia, ami nálunk van. Méltatlan csapásokkal szemben nem tud védekezni az ember. Gazdasági kérdésekben engem olyan támadások értek, hogy ott álltam letaglózva. Nem tudtam mit kezdeni velük. Nem, ez nem az én kudarcom. Én csak azt sajnálom, hogy nem volt idő megmutatni, mire is lett volna képes úgy, ahogy volt, úgy, ahogy van, velem együtt az egész társulat. Egy év alatt nem lehet színházat teremteni. Csiszár Imrének, az új igazgatónak remélem sikerülni fog. Örülök, hogy őt nevezték ki a színház élére. Szakmai vonalon hasonló a gondolkodásunk.

• Moszkvai vendégszereplése, gondolom, arra is jó volt, hogy végérvényesen túltegye magát az itthon történteken.- Túl is léptem már ezeken a dolgokon. Másra figyelek. Negyven éve olyan pályán vagyok, amely a nyilvánosság előtt zajlik, és egy színész mindig ki van téve annak, hogy szakmailag esetleg nem értik, megtámadják vagy fenntartásokkal fogadják. Ezzel együtt kell élni, és én ezt nagyon jól megtanultam. Volt hozzá türelmem, hiszen elég sokáig tartott, míg színpadon is elfogadtak. Utána el is kényeztetett a sors, de jó természetem van és helyesen gondolkoztam a pályámról. Amikor nagyon nagy sikereim voltak, azokat ugyanúgy be tudtam építeni az életembe, mint a bukásaimat. Disztingválni tudtam a kudarcok között, pontosan láttam, melyikre volt szükségem és melyikre nem. A moszkvai meghívás valóban a legjobbkor jött, s úgy gondolom, jól tettem, hogy kimentem. Pedig féltem nagyon. Egyrészt azért, mert hat hétig még sosem voltam külföldön, és irtó honvágyas ember vagyok, másrészt pedig meglehetősen zárt műhelybe kerültem. Izgalmas helyzetbe. Mindennapi életemből teljesen kiszakadva, bizonyos távolságtartással nézhettem az itthoni eseményeket. És merem remélni, hogy a társulat azóta megértette: amíg nem mondtam le, addig értük, miattuk harcoltam, amikor pedig felálltam az igazgatói székből, akkor azért döntöttem így, hogy a színház megkapja azt az összeget, amelyet meg kellett kapnia. Ebben a régióban sajnos nagyon sokáig fognak még anyagi gondokkal küszködni a társulatok. Itt a gazdagok gazdagodni akarnak, nem pedig mecénáskodni. Nálunk egy szappanopera könnyebben kap szponzort, mint egy olyan színház, amely valós értéket képvisel.

• A vöröslámpás házban hogyan érzi magát?- Jól. Legyen ez egy bocsánatos bűn a részemről... én tisztelem a zenés műfajt, de énekelni nem tudok.

• Csak Maár Gyulánál?- A portréfilmemre gondol? Az nagy örömködés volt. Szép ruhákba öltöztettek, kifestettek, frizuráztak... jólesett. Az Operettszínházban is kedvesek velem, jó a közeg, csak nem tudok kinézni a karnagyra, mert ha kinéznék, mindent elfelejtenék. Engem ritkán kísér nagyzenekar, és az külön tudást igényel. Jókor kell belépni, megszólalni, jól kell táncolni... a kétkedés pedig mindig bennem van. Ami rendjén is való, hiszen ha a színész nem kérdőjelezi meg örökösen a lépéseit, ha nem kutatja fel azokat, akik őszintén közlik a hibáit és még ennyi év után is látnak benne valamit, akkor meghalt. Akkor már csak saját maga manírja. A színészet ugyanis folyton változik, és megfoghatatlan, hogy hol és miben. Amit ma tudok, az holnap már nem elég. Előhúzhatok én akár nyolcvan gesztust is, sziporkázhatok órákon át, de ha az nincs a tiszta gondolkodás pontos rendjében, akkor semmit sem ér. Én nem tudom megmondani, hogy mit tanultam Major Tamástól, Ljubimovtói, Zsámbéki Gábortól, Taub Jánostól, Maár Gyulától vagy most a Vasziljevtől. mert pontosabban érzékelek, mint ahogy fogalmazok, de ahogy ők gondolkodnak a színházról, a színészetről, az rettenetesen fontos számomra. Nekem az a nagy szerencsém, hogy jó előadásokban vehettem részt, és olyan elmék tudásához adhattam a tehetségem, az éveimet, a tapasztalataimat, akik fenséges kottákat tettek a kezembe. De ha azt az anyagot nem tudom megvalósítani, akkor kész, végem. Akkor öncélúvá válik a játék.

• Előfordult?- Biztos, hogy volt rá példa, hiszen én sem csak jó rendezőkkel dolgoztam. És akkor még mázli, ha csak egy könnyedebb darabot bíznak az emberre, mert azt könnyebben átlátja. A baj

Oláh Csaba felvétele

Törőcsik Mari újrajátszik

akkor történik meg, ha ott a mű és nincs hozzá rendező.

• Vasziljev társulatában egy kicsit sem érezte „betolakodónak" magát?- Látja, ettől is féltem. Hogy majd az ottani színészek fognak tiltakozni. Nem akarom túllihegni az örömömet, de egyik percről a másikra egészen varázslatosan kezdtem érezni magam. Amikor nem próbáltam, nagyokat sétáltam, rengeteget olvastam, a munka pedig hallatlanul izgatott. Elsősorban természetesen Vasziljev miatt, aki minden olyan rendezői pluszról lemondott, amivel „feldíszíthette” volna az előadást. Egyszerűen csak a hangszer érdekelte. A színész mint hangszer. Hogy mindent az ő agya, az ő ideg- rendszere közvetítsen, ami pokolian nehéz, de egy magasrendű szórakozás. A koncentráltságnak olyan fokát igényli, amire talán csak a gyerek képes, úgy hároméves korában. Fegyelmezett vagyok én is, technikailag mindent végig tudok csinálni, az első találkozásom a közönséggel mégis olyan volt, mintha egy hatalmas jéghegy képződött volna köztünk. A játék lebegő fokát kell elérni, a teljes feloldódást, amelyben a koncentrálást semmi sem zavarja. A következő alkalommal pedig, talán jogom van ezt mondani, életem egyik legemlékezetesebb estéjét éltem meg. Olyan mámoros boldogság fogott el, hogy elkezdtem kacagni és azt mondtam Vasziljevnek: engem most szidhat, ahogy akar, én ma akkor is úgy érzem, érdemes volt erre a pályára lépnem. Elrepültem. Elrepültünk. A harmadik este már olyan köztes volt. Jól sikerült az is, de más volt, mint a korábbi, amikor megéreztem az erőmet és mindenkit a markomban tartottam. Vasziljev pedig egyetlen rossz szót sem szólt. Pedig tudja jól: nekem mindig mindent meg lehet mondani, és ha szükséges, én akár ezerszer is megismétlek valamit. Csak érezzem, hogy olyat mondanak, ami jó és hogy nagyon szeretnek.

%Márquez. darabjában, a Száz év magányban, ha jól emlékszem, száz gépelt oldala vplt. A nagybácsi álmában mennyi?- Itt még annál is több. És kapaszkodók nélkül. Ez nagyon nehéz anyag a kommunikálásra. Ebben nincs olyan, hogy átfutok a színen és történik valami. Csak a partner van. Őt kell figyelni. Emiatt is nagyon izgultam. Hogy én majd mondom magyarul, ők meg oroszul...Vasziljev erre azt felelte: nem bízom a színházban és önmagámban. Hogy figyeljem csak meg, a két nyelv egy adott pillanatban össze fog érni. És így is lett. A szövegnek nemcsak dinamikája van, a szöveg lüktet, mondta Vasziljev. És hogy oroszul, magyarul egyformán lüktet. Húsz-harminc oldalon keresztül megjegyeztem három orosz szót, és az összes többit követni tudtam. Mint kiderült: a partnereim is ezt a módszert alkalmazták. Csak ehhez tökéletesen ismerni kell az anyagot, és akkor úgy játszik az ember, hogy pontosan tudja, mit mond a másik. A harmadik nyílt próbán ennek ellenére furcsa dolog történt. Ugrottam egyet a monológomban. Nem is logikátlanul, tudniillik vizuálisan tanulok. A lap alján ugrottam egyet és a másik lap alján folytattam. Ha itthon történik mindez, talán észre sem veszik, hiszen a szöveg úgy van felépítve, hogy ott is folytathattam volna, de én rájöttem, hogy ugrottam, és viszamentem szépen az előző oldalra. Orosz partnerem azonban, úgy látszik, résen volt. Figyeltem, mit teszel, hogy visszatérsz- e majd az áthidalt szöveghez, mondta, pedig én magyarul beszéltem. Ezek persze olyan arisztokratikus örömkö- dések. Apró szakmai boldogságok. Hív is vissza Vasziljev, már telefonált. Egy hétig próbálnánk, egy hétig meg játszanánk.

• Januárban, amikor Moszkvába utazott, kész előadásból ment félig készbe?- Nem. Akkor kezdődtek el a próbák, amikor megérkeztem. Tehát lépéselőnyben voltam, hiszen többet tudtam az előadásról, mint bármelyik orosz partnerem. Ráadásul az is könnyítette a dolgomat, hogy nem ott, Moszkvában kellett átállnom Vasziljev munkametodikájára. Mellesleg ebben is megmutatkozik az ereje. Képes volt bennünket teljesen átállítani. Itthon ugyanis felmegyünk a színpadra, a rendező rendelkezi a darabot, mozgunk, nála meg nyolc hétig a széken ültünk, s csak egy héttel a premier előtt kezdtük el a színpadi próbákat. Moszkvában előbb mindig velem beszélgetett, aztán az orosz színészekkel dolgozott, majd közéjük ültetett, és így folytatta. Gondolatilag valóban ugyanazt az előadást teremtette meg, mint Budapesten, de alkalmazkodott az orosz színészek egyéniségéhez. Vasziljev a világ egyik legizgalmasabb színházi személyisége, műhelyében olyan világnagyságok tapsolnak, mint például Peter Stein. És gondolja csak el, hatvanévesen beállni egy ilyen társulatba, egy ilyen rendező mellé! Számomra ez egyértelműen azt jelenti: még mindig nyitott vagyok új dolgok befogadására, és talán én is inspirálni tudok másokat. Ami ugyancsak kellemes érzés.

• Magánemberként mit látott Moszkvában? Az Új Arbat mellékutcájából, ahol egy forradalom előtti bérpalotában lakott, gyakran kijárt nézelődni?- Napközben igen, esténként nem annyira, mert féltem egy kicsit. Rettentő nagy a szegénység Moszkvában, ugyanakkor nem egy közértben gyönyörű bélszínt, rákokat, langusztákat, mindenféle külföldi sajtokat, déli gyümölcsöt árulnak. Természetesen valutáért vagy iszonyú drágán rubelért. Aki gazdag, az szörnyen gazdag, az aluljárókban viszont ott koldulnak a hadirokkantak. Álljak szótlanul és várják, hogy pénzt kapjanak. Megfigyeltem: az oroszok mindig adnak a koldusoknak. És ott reménykedik, tenyerét tartva, az értelmiségi is. Tanárok várják, hogy megszánják őket, ami engem iszonyúan elkeserített.

• Lánya és fogadott fia tanulnak még?- Teréz harmadik éve Genfben él. Nyelveket tanul. Ősszel Lausanne- ban kezd majd el egy nagyon jó iskolát. A fiam meg itthon, bár most éppen gondjai vannak. Megérintette őt az idők szele, és az üzleti életben próbál érvényesülni.

OGárdos Péter sorozata után milyen munka várja?- Én már a nyarat várom, pihenni szeretnék. Zenét hallgatni, sütkérezni a napon, gyönyörködni a kertben, a muskátlikban lent, Velemben. Átjárni kedvenc kávézómba, a határ túlsó oldalára. Én ezt még most sem tudom megszokni, a gyerekeim már nevetnek rajtam. Nekem még mindig hihetetlen, hogy fogom magam és átmegyek Ausztriába, iszom egy kávét, elolvasom az újságjaimat, és jövök haza. Nekem az egész változásban ez a szabadság legnagyobb ereje. Hogy bármikor átruccanhatok. Húsz évvel ezelőtt, amikor megvettük a házat, a kertek alatt szögesdrót futott és maga a látvány is rettenetes súllyal nehezedett ránk. És hogy ez most eltűnt, mámorító érzés.

• Maradt még valami tilos az életében ?- Maradt sajnos. A belső kontrollt szeretném kikapcsolni végre. Én mindig igyekeztem őszintén beszélni, ha kérdeztek, de sosem lehettem igazán az, mert hatalmas függőségben élek. És ez nagyon fáj. Pillanatok alatt hatvanéves leszek, és a szakmámról még most sem tudok teljesen szabadon beszélni. Helyektől, emberektől függök. Nem tudom kipakolni az igazam, mert a sorsom még ma is mások kezében van. Ha anyagi függetlenségben élnék, sok mindent elmondanék. Így viszont továbbra is hallgatnom kell.

Szabó G. László