Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-04-23 / 17. szám
1VT..in tudom, más hogyan van vele, ta- 11 vili vasszal ahogy duzzadnak a rügyek, úgy lombosodik az én kedvem is, és májusban már alig bírok magammal, lerúgnám a csillagokat is! De azon a tavaszon nem volt fickándozni való kedvem. Szerencsére enyhe tél volt, a böjti szelek mind felszippantották a hóolvadás után maradt sarat, különben az orrommal mártogattam volna fel, úgy lógattam. És nemcsak én voltam így, hanem az egész szakasz. Ügy el voltunk telve a rossz kedvünkkel, mint a fonott korsó ecettel. Bizony nagy bajunk volt. Féltünk. Nem szégyellem bevallani, miért szégyelleném? Féltünk. És volt is mitől! Úgy kezdődött a dolog, hogy az újoncképzés harmadik hónapjában egy esti parancskihirdetésnél felolvasták, hogy műszaki tanfolyamra lehet jelentkezni. Utána meghánytuk-vetettük a dolgot, és Krizsán, a bölcs, azt mondta, hogy itt az alkalom megcsinálni a szerencsénket, mert aki tanfolyamot végez, az őrszázadba nem kerül, nyári gyakorlatra nem viszik, hanem valami mesteremberféle lesz a hadseregben; hiszen a műszaki mi más lehetne? Öt okos embernek tartottuk, mert szemüveget viselt. Hittünk hát neki, és vele együtt jó néhányan jelentkeztünk a műszaki tanfolyamra abba a faluba, ahol történetünk játszódik. A volt grófi kastélyban tanyáztattak le minket, ami egy hatalmas őspark közepén állt, és faburkolatú falaival, nyikorgó falépcsőivel, parkettás termeivel, rakott kandallóival igazán kellemes helynek látszott. Mikor az első órák izgalma után úgy hittük, hogy remekül fogjuk érezni magunkat, sorakozót rendeltek el. A parancsnokok és oktatók jöttek bemutatkozni és szemügyre venni minket. Elénk álltak, a századparancsnok beszélt, s mi hallgattuk feszesen, csak a szemünkkel tapogattuk végig jövendő parancsnokainkat. Nem tudom, ki vette észre először, ki tett egy óvatos mozdulatot könyökével a szomszéd felé, de egy perc múlva mindnyájan kimeredt szemmel bámultunk a tisztek csoportjára. Mozgolódni kezdtünk, újoncoknál szokatlan fegyelmezetlenséggel egymásra néztünk, és egymás arcáról olvastuk le a döbbenetét. A hátul állók már sugdo- lóztak, a sorok hullámzottak, és a rémület ebben a pillanatban fészkelte be magát a szívünkbe. A századparancsnok mellett egy sánta hadnagy állt. Mögötte a törzsőrmesternek olyan gö- börcsös, forradásos az arca, akár a mező mélyszántás után. Láttunk egy alhadnagyot is, akinek csonka volt a füle, mintha lecsavarták volna. És a többiek is mind, bicebócák, félkarúak, zúzott arcúak! Mi ez? Hová kerültünk? Itt és így tudtuk meg, hogy aknászok leszünk. Jó volt a koszt, a kiképzés nagyrészt tantermekben folyt, nem kellett ázni-fázni - mi mégis rosszul éreztük magunkat, és mentünk volna akárhová, csak onnan el. De nem lehetett. A szakaszparancsnokunk Gábor hadnagy lett, a sánta. Alacsony, karcsú ember volt, a jobb lábára bicegett, és futni csak ugrándozva, szökdel- ve tudott, a sérült lábát úgy húzta maga után. Különben mozgékony volt, mint a csík, fürgén sán- tikált az udvaron, ott volt mindenhol, éles hangja hol itt, hol ott csattant fel - a más szakaszbeliek jobban tartottak tőle, mint mi magunk. Arca hosszúkás, és első pillantásra nem túl megnyerő. Orra kissé ferdén állt az arca közepén, a szája beszéd közben jobbra-balra rándult, mintha fintorokat vágna, az álla pedig hegyes és előreugró. A szemétől féltünk a legjobban, ettől a vizslató, mindent észrevevő kék szemtől. Soha semmi bántót nem mondott, csak a nézésével pocskondiázta az embert. Ahogy ránézett egy eldobott cigarettacsikkre, az szinte heggyé nőtt a mi szemünkben is, és sietve kaptuk fel. Ha a csajka oldalán morzsányi ételmaradékot látott, azt akkorra undorral és szemrehányással vizsgálta, hogy mi is moslékos dézsának láttuk az evőcsészét. A frissen mosott folyosó árnyalatnyi csíkját olyan tűnődve szemlélte, hogy a napos önkéntelenül a rongy után nyúlt, és kezdte elölről a felmosást. második nap mindnyájunkat IVlíil megismert és névről szólított. Egy hét múlva pontosan tudta, kitől mit várhat. Krizsán az elméletben volt erős, ismerte a robbanóanyagok fajtáit, pillanatok alatt kiszámította a szükséges tölteteket, a kellő gyújtózsinórhosszúságot - viszont pocsék tornász volt, a nyújtóra ketten tettük fel, és a harmadik saslengés után összenyaklott, nem bírta erővel. Ellentéte Spenót, aki embernek éppoly lehetetlen volt, mint az a zöldség főzeléknek, amiről a nevét kapta; nagy darab, mélák ember, erős, mint a bivaly, de a tehetetlenségig gyámoltalan - mást se értett meg a világból, mint azt, hogy „fogd meg, emeld meg!”. Velük bajlódott a legtöbbet. Mert mindketten annyira féltek az aknától meg a robbanóanyagtól, hogy az még a mi gyáva szakaszunkban is feltűnő volt. Az egyik azért, mert nem is értette, mi az, amit csinál... Mikor az elméleti oktatások után tavasszal megkezdődtek a gyakorlati foglalkozások, az addig is félelemben élő szakasz teljesen megbolondult! Gondolom, tömeghisztéria volt ez, egymást rémítettük, és nem fogott rajtunk az okos szó. Mert hiába mondták nekünk, hogy a jól képzett aknász nem robban fel, békében alkalmunk se lesz rá, parancsnokaink a háború utáni aknamentesítések alatt szedték össze sérüléseiket, és ezért kerültek ide oktatónak - mi egyre csak azt hajtogattuk, hogy nem akarunk megnyomorodni, éles aknához hozzá nem nyúlunk, inkább a hadbíróság! Krizsán és Spenót szinte emberfeletti irtózása ránkragadt, hiszen a robbantások gyakorlati foglalkozásain szinte vinnyogó félelemmel meredtek a zsíros tapintású, halált rejtegető, zömök töltetekre. Az első foglalkozások szoktató robbantások voltak. Egy húsz méter sugarú kör kerületére fektettek minket, fejünkön sisak, arcunk a földhöz szorítva, és a kör közepén az a pár dekás töltet, aminek gyújtózsinórját egy rajtparancsnok gyújtotta meg. Ott kellett feküdni, hallgatni a zsinór sistergő égését, moccanás nélkül a földhöz lapulni, és reszkető lélekkel várni a robbanást, ami akármilyen kicsi volt, belénk fagyasztotta a lelket, és utána kalimpáló szívvel tápászkodtunk fel, falfehér arccal meredtünk egymásra, szinte csodálva, hogy életben maradtunk... Később nekünk kellett megtanulnunk a robbanótöltetek meggyújtását, a helyes fedezés szabályait, a robbantás ezer csínját-bínját. A szakasz lassan hozzászokott ezekhez a mennydörgő foglalkozásokhoz, mind kevesebb volt a reszkető kéz és a rebbenő szempilla. S talán már minden rendben lett volna - hiszen a más szakaszbeliek megbarátkoztak evvel a bátorságot követelő férfias hivatással -, ha nem méte- lyez minket Krizsán és Spenót félelme. /r * • vége felé jártunk, a tanfoI Uij lyam vége közeledett, de a mi lelkesedésünk csak nem akart szárba szökkenni! Sőt, minél simogatóbban sütött a tavaszi nap, mi annál inkább vacogtató hideget terjesztettünk magunk körül. Olyan arccal járt-kelt a szakasz, mintha mindnyájunkat orrba vertek volna. A falu határában kővel sűrűn meghintett, szánthatatlan dombok húzódtak, fű és bojtorján nőtt rajtuk, méter magasra, ez volt a gyakorlóterünk. Az idő tündöklő volt, az ég mozdulatlan, kék, még felhőfodrot se vetett, körben zöldek a mezők, a jegenyék kilombosodtak, a távolban traktorok túrták böfögve a földet. A tavalyi fű a földre roskadt és szőnyegpuha volt minden lépés, de a friss zöld is serkent már erősen, felszökkent a nedvesen rohadó fűtorzsok közül, és szinte zümmögött, úgy nőtt. A hangyák lázasan seflettek a kövek között, lomha, nagy bogarak hintáztak a bogáncsok szárain, és berregtek a szárnyukkal. Pompázatos tavasz volt. A dombok tetején frissen faragott cölöpökből és tüskés drótból készült drótakadályok húzódtak, itt-ott feketére égett oszlopok és összehurkolt drótok sebeivel - ezen az erődítésen gyakoroltuk a harcszerű robbantást. Szakaszunk az úgynevezett nyújtott töltet robbantására készült. A két méter hosszú deszkára már rákötöztük a több kilónyi robbanóanyagot, belehelyeztük a gyutacsokat is, és kimértük a gyújtózsinórt. Ekkor jött Gábor hadnagy.- Öt perc szünet! Leheveredtünk a fűbe, egymásra néztünk, és rosszkedvűen hallgattunk.- Miért lóg az orruk? - kérdezte a hadnagy. Mit lehet erre felelni? Krizsán dünnyögött, inkább udvariasságból, mint feleletképpen:- Nem lóg. Gábor hadnagy egy nagy kövön ült, szájában fűszál, azt rágta és zöldeket köpött. Elgondolkozva meredt maga elé, mintha befelé nézett volna, önmagába. Úgy feküdtünk a parancsnok körül, mint nyáj a juhásza körül; ő meg ült moccanás nélkül, hallgatott, rágogatta a fűszálat. Nem tudom, a levegő tette-e, de jól éreztem magamat. Kezem, lábam szétvetve hevertem, a meleg elringatott, szuszogtam és félárbocra eresztett pillákkal figyeltem csak a hadnagyot. Olyan közelinek éreztem, hozzám tartozónak, mintha a bátyám lenne. Csúnya arca most kedves volt, a vonásai meglágyultak, úgy néztem rá, mintha sosem láttam volna. A többiek is ezt érezhették, mert az arcok felengedtek, a levegő valami furcsa feszültséggel telt meg, és mindenki feléje fordult; mintha éreztük volna, hogy valami történni fog. A hadnagy felemelte a fejét, végignézett rajtunk és lusta mozdulattal a távolba mutatott.- Látják azt a magányos nyárfát? Onnan nem látni ide a domb mögé. Jobbra kúszva úgy lehet elérni a drótakadályt, hogy a nyárfán a figyelő nem vesz észre. Nézzék csak! - és balra mutatott. - A fasor mögött, két kilométernyire ott van a tüzérségük. Az biztosítja ezt az akadályt. Ott ül a legmagasabb nyárfán a tüzérségi figyelő, és az első gyanús mozdulatra tüzet nyittat. Nekünk mégis kaput kell nyitni az akadályon! - A szeme körülvillant rajtunk. - A két legügyesebb embert! Krizsán és Spenót. Induljanak a gyújtott töltettel. A két megszólított szinte révületben állt fel, de Gábor hadnagy rájuk csattant.- Hasra! Kúszva kell megközelíteni. O __ a képén az elszántság kis tük3 UCIIU l zeket gyújtott, esetlenül a földre vetette magát, és hóna alá fogta a töltetet, kézzel-lábbal rugdalózva kúszni kezdett. Krizsán megigazította a szemüvegét, arca fehéren remegett, de engedelmesen indult társa után. A hadnagy intett, mi is lehasaltunk. A két fiú surrogva zúzta a tavalyi füvet, a csizmák patkóján megcsillant a napsugár. A hosszú nyújtott töltet, sárga töltetpikkelyeivel, mint egy kígyó csúszott a két sisakos katona között. Visszafojtottam a lélegzetem, és úgy kimeresztettem a szemem, hogy a fejem beléfájdult. A hadnagy guggolt csak közöttünk, hol a dombon kúszók után nézett, hol bennünket figyelt, és a fölemelkedőket egy kézmozdulattal visszaparancsolta a földre. Teste megfeszült, arca mozdulatlan volt. Mi megbabonázva, fojtottan lihegve feküdtünk. Fent a magasban egy madár libegett, és dermedt szívvel pislogtam fel rá, mint egy ellenséges felderítőgépre. A két kúszó elérte az akadályt. Spenót ügyetlenül, a fenekét az égnek tartva bemászott a két sor drót közé. Krizsán utánanyújtotta a töltetet. Láttuk, hogy szabályosan keresztül fektették az akadályon: Krizsán gyufát vett elő, és társa kibújt a drótsorok közül. Egymás mellett szöszmötöltek. A szemüveges Spenótra nézett, és kérdezett valamit, biztosan azt, hogy gyújthatja-e. Társa bólintott. És a feszült csendben hallottuk a gyufa sercenését is. Krizsán, jól láttuk, fürgén ugrott hátra, és az előre elkészített fedezékbe futott. Spenót motozott valamit, a gyújtózsinór füstölt, és ő még mindig nem mozdult. A drótok között babrált, idegesen, s csak elbámulunk, hogy rángatja, tépi a drótokat, És megértettük, hogy mi történt! Ahogy kibújt a drótakadály közül, a fegyver csöve, a célgömbbel, beleakadt a drótba. Nem vette észre. Csak amikor már sistergett a gyújtózsinór, és futni akart, akkor érezte, hogy a drót megfogta, nem engedi. A puska hevederjét szorosra húzta indulás előtt, hogy kúszás közben jól feküdjön a hátán, és most nem tud kibújni belőle. A rángatástól mind jobban belegabalyodott a drótba, vergődés közben a töltetet is arrább rúgta, és most már azt sem éri el, hogy kirántsa belőle a gyutacsot. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Felemelkedtem, bámultam előre, a biztos halállal vívódóra - egy ér úgy vert a halántékomon, mintha kalapáccsal ütnék a fejemet. A hadnagy nem ügyelt már ránk, ő is a drótakadályokra meredt, a szeme emberfeletti módon kidülledt, és fojtottan, majd rikácsoló dühvei szakadt ki belőle a kiáltás.- Krizsán, segítsen neki... Krizsán! De a fedezékben senki sem mozdult. A hadnagy felugrott, és bicegve, ugrálva, a sánta lábán erőlködve, imbolyogva és megmegbotolva, groteszk szökellésekkel iramodott neki a dombnak. Másodpercek lehettek csak a robbanásig, és valamelyikünk szájából felröppent a rémült kiáltás:- Hadnagy elvtárs, ne! De Gábor hadnagy már ott bukdácsolt a dombon. Ez a rohanás, a sánta ember csetlő- botló ugrándozása tulajdonképpen nevetséges lett volna, de mi dermedten, csörgő izzadtsággal a hátunkon, remegő szájjal néztük. Mikor már majdnem elérte a katonát, térdre bukott. Vége! - szerettem volna felkiáltani, de a hadnagy egy utolsó erőfeszítéssel elrúgta magát a földtől, ráugrott Spenótra, és elszakítva őt a drótakadálytól, a földre sodorta. Ebben a pillanatban robbant a töltet. A légnyomás minket is, térdelőket, a földhöz vágott. Köveket zúdított a magasba, faoszlopok repültek és süvítő drótszálak. De mi a felhányt kövek záporában már ugrottunk fel, és rohantunk a robbanás helye felé. Spenót mozdulatlanul feküdt, az arca sáros volt, szempillája rémülten verdesett. Nem esett baja. Gábor hadnagy a katonán feküdt, de mire odaértünk, már lefordult róla, és a véres lábát tapogatta.- Hadnagy elvtárs...!- Nincs semmi baj - sziszegte. - Egy nadrágszíjat adjanak!- A lába, hadnagy elvtárs... Arcát elfintorította.- A jobbra már úgyis sántítok. Adják már a nadrágszíjat! Elkötötte a combját. Felöleltük és óvatosan lépkedve lefelé indultunk a dombról.- Egy ember fusson előre az orvoshoz - adta ki a parancsot. - Azt hiszem, alaposan elintéztem magam. Arca kormos volt és sáros. Letöröltette velem.- Látják, nem kell félni... baj csak a rémült embert éri... Aki elveszti a fejét... Ezt ne felejtsék el, én nem leszek mindig maguk mellett! Jk kijött a kórházból, mi már leJLVIII C vizsgáztunk. Nem találkoztunk többé. Mikor egy év múlva újonckiképzésre vezényeltek abba a faluba, reménykedtem, hogy Gábor hadnagy ott lesz. Nem volt ott. Így én mondogattam az újoncoknak, ha fellobbant szemükben a rémület:- Ne féljenek! Mert ne felejtsék el, baj csak a rémült embert éri! A terezíni erőd udvara Dúdor István tusrajza GÁLL ISTVÁN A HADNAGY IRODALOM 1995. április 23. IftSfr/wp
