Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-04-23 / 17. szám

1995. április 23. GYERMEKVILÁG BE NEDEK ELEK Mottó úr meg románé Nem tudom, hogy s mint történt, elég az, hogy holló ura­ság meg rókáné komámasszony nagy barátságot kötöttek. Erdőn-mezőn együtt jártak-keltek, együtt ebédeltek (ha volt mit), egy szó, mint száz, sok országot-világot bejár­tam, de még ilyen barátságot soha nem láttam. Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy egy kandúr levelet hozott rókánénak, melyben azt írja egy barátja, hogy látogassa meg az erdejében, mert sok ott a jó falat. Rókáné tüstént kiált holló úrért:- Jöjjön kelmed sétálni az erdőbe! Holló úr ráállott. Hát aztán mi történt? Az történt, hogy amint az erdőn sétáltak, holló úr elrikkantotta ma­gát:- Nézzen oda, lelkem komámasszony, jönnek a vadá­szok! Jaj nekünk, mit tegyünk? Hová legyünk?- Sose féljen, lelkem komám - mondotta rókáné komám­asszony van énbennem tizenkét ravaszság, majd kifo­gok rajtuk! Gyerünk gyorsan az én barlangomba! Nosza, nagy hirtelen kereket oldottak, s egy perc alatt, kettő alatt a barlangba futottak, ottan meglapultak. De a vadászok látták ám, hogy hová bújtak el, s egye­nest a barlanghoz mentek, aztán (mert ásót is vittek ám magukkal) elkezdték ásni a barlangot.- Tyű - szűkölt rókáné komámasszony - ennek fele sem tréfa! Hallja csak, holló úr, hány ravaszsága van önke­gyelmednek?- Nekem csak egy - felelt holló úr. - És önkegyelmed­nek hány van ? Mondotta rókáné komámasszony:- Az imént még tizenkettő, de már csak hat van belőle. Közben a vadászok félig beástak a barlangba, s rókáné komámasszony mind beljebb-beljebb szorult.- Mondja, kedves komám, nem szaporodott a ravaszsá­ga? - kérdezte rókáné komámasszony.- Bizony nem - felelte holló úr még mindig csak az az egy van, ami volt.- Hm, hm - hümmögött rókáné komámasszony -, ne­kem meg már csak három maradt. A vadászok csak ástak, ástak tovább, már egészen köze­lébe jutottak rókáné komámasszonynak, ő meg szurkolt erősen, s újra kérdezte:- Kedves komám, még mindig nem szaporodott a ra­vaszsága?- Bizony, bizony még mindig csak ez az egy van - mon­dotta holló úr, s ahogy ezt mondotta, elterült a földön, mintha meghalt volna. Éppen akkor értek odáig a vadászok. Mondja az egyik: - Dobjuk ki ezt a döglött hollót, minek ez nekünk? Mindjárt ki is dobták. Ahogy kidobták, egyszeribe feltá­madt holló úr, akinek csak egy ravaszsága volt, s elre­pült. Rókáné komámasszonyt pedig, akinek tizenkét ra­vaszsága volt, fölön fogták, bizony. Holló úr ezalatt egy fának a legfelső ágán üldögélt, s onnan énekelte ezt a szép nótát: Bőven elég egy ravaszság, jóval többet érsz vele, mint a sokkal, ha a sokból egynek sem vagy mestere! így járt egyszer, egyetlenegyszer pórul, rókáné. V olt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert finom porce­lánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Az egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, hacsak tehet­te. Hanem a födeléről nem beszélt so­ha. Tudta miért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó. - A teás­készlet többi tagja - úgyis többet gon­dolnak csorba födelére, többet is be­szélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta. „Ismerem őket! - sóhajtotta. - Is­merem a hibáimat is, be is látom, s ép­pen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái - erényei is van­nak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó inkább csak a jó íz­lést szolgálja, de az adakozó, az ural­kodó én vagyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen for­ró víz bennem dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket.” Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott díszelgett a terített asztalon, s a leg­szebb kéz emelgette; de a legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát. Ott hevert a teáskanna ájultan a föl­dön, s a forró víz szétfolyt belőle, letö­rött a csőre, letörött a füle - a födeléről ne is beszéljünk, arról már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszömyűbb: mindenki rajta ne­vetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.- Sohasem felejtem el azt a pillana­tot! - sóhajtotta a teáskanna, amikor később elbeszélte élete töténetét. - Azt mondták rólam, hogy rokkant vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap az­tán odaajándékoztak egy szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a kony­hán. Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkese­redtem. És mégis - akkor kezdődött az én igazi életem. Mert a világon min­denki máshová ér el, mint ahová elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemet­nék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem tudom, ajándékba kaptam, a kínai levelekért, meg a forró vízért kárpótlá­sul, meg hogy elfelejtsem letört csőrö­met, letört fülemet. A földem befogad­ta a hagymát, s az enyém lett, a szí­vemmé vált, eleven szívemmé - addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erő. Ned­vek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent, aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem tudtam betelni a szépsé­gével - boldog voltam, mert boldog, aki másnak tudja áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetét nekem, nem is gondolt velem. Mindenki meg­csodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem - bizony, megérdemli a dicséretet a szépséges virág! Egy nap aztán azt mondta valaki: „Jobb cserepet érdemelne!” Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe ke­rült, s ez megvigasztalt. Most itt heve­rek a szemétdombon, törött cserép va­gyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki. Rab Zsuzsa átdolgozása *190 éve született a nagy dán meseköltő GARAI GÁBOR Harsog a tavasztól a hajnal. Az állva alvó madarak fölrezzennek, s bolond ricsajjal nyüzsögnek lomb-ernyők alatt. (Részlet) Mesés kérdések: 1. Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, élt egy ember, aki egy reggel, amikor felébredt, elhatározta, hogy ezentúl meséket fog írni a gyere­keknek. Tollából már meg is született A rút kis kacsa, A rendíthetetlen ólom­katona, a Hókirálynő története. Tudod már, hogy ki is a meseíró? * 2. Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki, na és a feleségek, Irma és Vilma iga­zán vidám perceket szereznek minden tévénézőnek. Te is szereted a róluk szó­ló rajzfilmsorozatot? Akkor biztosan emlékszel, hogy hogyan is hívják Frédiék kislányát. Na, tudod a választ? * * 3. Carlo Collodi írt egy gyönyörű mesét egy fabáburól, aki megelevenedett, és sok izgalmas kaland során megtanulta, mi is a szenvedés, a kötelességtudat, a szeretet, és ezzel kiérdemelte, hogy igazi hús-vér kisfiúvá váljon. Mi is a címe ennek a mesének? (•rejpuB[B5| pppfouy '£ "o^iug "i ussjspuv ueusuiq such T) Gondolkodom, tehát... MACI SZEMEZ Ő ugyan nem Micimackó, de szere­ti a mézet. Most azonban nem a mézszerzés lehetőségén töri a fe­jét, hanem hogy megállapítsa, a Mackó-erdei útjelzőtáblák között van-e két egyforma. Rajta, segítse­tek neki! Keressetek két egyforma táblát! Nos, találtatok? Készítette: M. Motycík MEGFEJTÉS Az április 2-ai számunk­ban közölt feladat megfej­tése: L betű; halmaz, csepe- reg, csomóz, kivitel, megre­szel, rádió, meggyőz. Nyertesek: Fecske Mónika, Újfalu; Körösi Enikő. Deá- ki; Simsik László, Bátorke- szi; Pastorek Kati, Ógyalla; Busányi Gergő, Tornaija. Szerkeszti: Tallósi Béla

Next

/
Oldalképek
Tartalom