Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-04-23 / 17. szám

llBSŰrnap 1995. április 23. PUBLICISZTIKA

A minap egy beszédesen sokatmondó tréfát olvastam az Új Szó napi viccrovatában. Idézem: Két bankigazgató tanakodik New York utcáján. Mögéjük lopódzik egy gyanús külsejű fiatalember, és az egyikük zsebéből ki akarja csenni a pénztárcát.- Vigyázz! - figyelmezteti a társa. - Lopják a pénztárcádat.

A figyelmeztetett hátrapillant, és amikor meglátja a gyanús külsejű fiatalembert, így szól:- Hagyd csak! Valamikor mi is így kezdtük! Ennyi a vicc, amely csipkelődő természeténél fogva inkább rólunk, mostani állapotainkról szól, mint Amerikáról. És hogy e vicc sem csupán derűt sugároz, hanem igazságot is hordoz, mindannyian tudjuk. Éppen az indította el gondolataimat.

tára mosóját, a maffiózókat. Ők azok, akiket rejtett szálak fűznek az alvilághoz, s annál sikeresebbek, minél kevesebb évet ültek az iskolapadban. Az ingük persze ugyanolyan fehér, az öltönyük, cipőjük, táskájuk ugyanolyan kifogástalan, mint a valódi vállalkozóké, csupán a lelkűk feketébb; az meg, ugyebár, nem látszik. Éppen ezért ember legyen a talpán, aki megkülönbözteti az egyiket a másiktól. Ez utóbbi, a fekete

...Valamikor 1992 tavaszán, az akkori politika forró ügyeiről tanakodva megkérdeztem egykori diáktársamat, Fehér Ferenc filozófust: nem tart-e attól, hogy a restitúció és a magánosítás újabb társadalmi igazságtalanságok forrásává, az erkölcstelen vagyonszerzés táptalajává válik? „Elvileg mind a restitúciót, mind a magánosítást végre lehet hajtani törvényes keretek között, az erkölcsösség medrében. Mindez a politika szilárd elhatározásán, demokratikus ellenőrzésén múlik, mert iszonyú lesz a kísértés a közvagyon szétlopkodására ” - hangzott a válasz.

Hazudnék, ha azt mondanám: az azóta elhunyt Fehér Ferenc aggodalma fölöslegesnek bizonyult. Ügy tűnik, az „iszonyú kísértésnek” éppen a politika szférái álltak legkevésbé ellen. Hiába, a politikusok is csak gyarló emberek! Karrierizmusuk, vagyonéhségük - tisztelet a kivételnek - egyre nyilvánvalóbb. Naponta olvashatunk a botrányaikról, korrupciós ügyeikről, sikkasztásaikról, szélhámos politikai és gazdasági stiklijeikről, kétszínűségükről, pálfordu- lásaikról. Mindez aligha meglepő, hiszen a politika fórumai azok, amelyek magukra vállalták a változtatás végrehajtását, az új tulajdonviszonyok kialakítását, a gazdaság működtetését. És a politika már csak olyan, amilyen: sokféle érdek hordozója, szószólója, ütköz- tetője, s mindezt nem éppen az igazságosság és erkölcsösség elvei alapján teszi. Domináns tényezője az erő. Ennek megfelelően folyik a vagyon újraelosztása: ki hogy bíija, marja! Sokak számára a politizálás, a közéleti aktivitás csupán arra jó, hogy jól fizetett posztokat, megbízható információkat, összeköttetéseket, társakat és támaszokat szerezzenek a koncon való marakodáshoz.

Manapság már-már minden tisztességes szándék a visszájára fordul: nem az egykori birtokosaik tulajdonába, tehát azok kezébe jut a köztulajdon, akik azt az egész társadalom javára a leghasznosabban működtethetnék. Az új- gazdaságok személyiségét vizsgálva úgy tűnik: társadalmunkban ma ugyanazok a szituációk és szereplők kelnek újra életre, amelyek a történelem során már nemegyszer színpadra léptek.

Ismét Rocambole korát éljük - annak minden esendő és nevetséges nyűgével.

Ki is volt Rocambole? A múlt század második felének ezt a borzongatóan érdekes, megvetett alakját egy mára már teljesen elfeledett francia író, Ponson du Terrail teremtette az 1848-as európai forradalmak után. Első regénye, A nagyvilág kulisszái 1853-ban jelent meg, s benne a gátlástalan s farkasétvágyú fiatal burzsoázia erkölcsi arculatáról fest színes képet, nem kis sikerrel. Ettől kezdve valósággal ontja a regényeit, amelyeket egyszerre több lap is közöl folytatásokban. Lebilincselően gazdag és szertelen képzelőerejével, váratlan fordulataival valósággal magával ragadja az olvasót, és nem csupán a franciákat. Szinte hihetetlen, de magyar nyelvre több mint száz művét fordították le! Ezeknek a fele az elpusztíthatatlan kalandor, Rocambole hőstetteiről szól, aki a forradalomban és azután a zavarosban halászó „vállalkozók” legkülönbözőbb szerepében jelenik meg.

Az, hogy Rocambole ilyen példátlan sikereket aratott a magyar olvasók körében, aligha véletlen. A levert forradalom után gyorsan kapitalizálódó magyar társadalom ugyanis sokban hasonlított a franciához. Burjánzott benne a becstelenség; az életnek szinte minden területén megjelentek a bécsi udvarnak fejet hajtó, vele együttműködő, gátlástalan szerencselovagok, akik a gyors meggazdagodás reményében egymás után foglalták el a politika, a gazdaság, a kultúra vezető posztjait. Vonzotta őket a köny- nyen megszerezhető vagyon, a jól jövedelmező hivatali szék. Igazi virágkoruk azonban a kiegyezés után kezdődött, amikor a kis ügyeskedések, minimachi- avellizmusok ideje lejárt, beindultak a nagy állami vállalkozások, és az ország már a millénium lázában kezdett égni.

Érthető, hogy a minden jóról lemaradó köznép szívesen olvasott e szerencselovagok „csínytevéseiről”, a képviselők „ficánkolásairól”. Legalább azzal kárpótolta magát, hogy megmosolyogta, megvetette őket. Gondoljunk csak Mikszáth szivárványos Rocambolehőseire (A Noszty fiú esete Tóth Marival) és Krúdy bolyongó ködlovagjaira.

Rokonjelenségek, persze, a történelemben már előbb is lejátszódtak. És később is: az első világháború vérzivataraiban, Károlyi, Kun Béla forradalmaiban, Horthy Magyarországán. Ezekben az években korának rettegett politikai pamflettírója, Szabó Dezső keltette ismét életre Rocambole már-már feledett irodalmi alakját, és plasztikus képet festett Rocambole új figuráiról. „A háború és a forradalom szükségszerűen teremtik ezt a típust - írja 1923-ban. Nem lehet éveken át büntetlenül a gyilkolást, a rablást, az erőszakot tenni az emberek rendes foglalkozásával... Az iskolai és a vallásos nevelés lassan elért lelki mechanizmusa helyébe egy új mechanizmust helyettesített be, melyben az emberi életnek, az emberi vagyonnak védő tisztelete megszűnt. Az emberbestia vad ereje s a kitűzött cél között kiesnek mindazok az akadályok, amelyeket a sokszázados emberi kultúra szentségekként nevelt a lelkekbe. ” Megjelenik Rocambole durvább, el- szántabb figurája. „Ő az übermensch- zsivány, a bűn fáradhatatlan komitá- csije, akinek minden porcikájában ott a harácsolás szilaj éhsége, aki számára minden ember, az élet minden értéke eszköz. Célt érni: ez cinikus, vad, üres lelkének egyetlen mozgatója. ”

A Szabó Dezső által festett Rocambo- le-figurák csupán halványan különböznek korunk mostani zsivány hőseitől; noha mára új Rocambole-figurák is születtek. Róluk most aligha nyújthatunk teljes képet. Mindenesetre jó, ha tudjuk, hogy léteznek. Irodalmunk, újságírásunk egyik feladata lehetne, hgy elénk idézze eleven lényüket. És történnek is rá kísérletek. Duba Gyula a VASÁRNAP 9. számában megejtően lágy képet fest a menedzserekről. Van azonban ennek a különös emberfajtának egy elfajzott változata is. Köztük találjuk a gátlástalan pénzcsinálót, a szélhámos üzletkötőt, a sikkasztó bankárt, a piszkos pénzek tiszlelkű, talán egy szemernyivel jobban szólja a pénzt, jobban kedveli a pompát, a fényes autót, a tündöklő nőket és gyakoribb vendége a drága, de rossz hírű mulatóknak, szállodáknak. Több rajta a csillogó ékszer, több körülötte a „gorilla” stb. Mindez, persze, kevés ahhoz, hogy felismerjük. A legbiztosabb, ha tartózkodunk mindenféle „bomba üzlettől”, nagy hasznot, gyors meggazdagodást ígérő „vállalkozástól”, és akkor se ugrunk be, ha a cégtáblán bűvölő angol szavak, titokzatos rövidítések fénylenek.

Miután az egykori „közös vagyon” magánosítását állami szervek végzik, a mai Rocambole-ok legfőbb rajzási tere a közélet, a politika. Itt szerzik be információikat és összeköttetéseiket, innen rajzanak ki a megbízottjaik s jómaguk a vállalkozói szférák felé. A politizálás, a közélet az, ahol a leggyorsabban „boldogulhat” az ilyen ember, itt válhat a legfürgébben népszerűvé, sztárrá, nélkülözhetetlen népmentővé, majd nemzetmentővé; itt szerezhet a legkönnyebben fontos pozíciót és jövedelmező állást. Éppen ezért ide igyekeznek a gyors karrierre szomjas értelmiségiek, írók, tudósok, színészek, ügyvédek, újságírók, akik - tisztelet a kivételnek - a politika széljárása szerint hol jobboldaliak, hol baloldaliak, hol viszont kozmopoliták, nacionalisták, antiszemiták, munkáspártiak, vállalkozőpártiak - de mindenképpen nemzetmentők, mert térfeleinken egy kis nacionalizmussal, antiszemitizmussal és ájtatos hithűséggel lehet a leggyorsabban sikert aratni. E színes és vegyes társaságnak egyik népszerű figurája a politizáló író, aki ha ráadásul vadász is, meg orvos is, az Isten se menti meg attól, hogy ne legyen pártalapító is.

De szólhatnánk az úgynevezett politológusokról is, akik holmi tanulható szakmának szeretnék feltüntetni a politizálást, holott a sikeres politizáláshoz mostanában elsősorban erős gyomor és még erősebb hang szükségeltetik, míg a műveltség és erkölcs viszont gátló tényező. Szabó Dezső írta 1939-ben erről a témáról az egyik leginkább fiSZŐKE JÓZSEF

gyelemre méltó esszét összegyűjtött tanulmányainak élére. Igaz, ami igaz, ez se mentette meg őt attól, hogy „mértéktelen” hadakozásában - hol antiszemitaként, hol nacionalistaként, hol idegengyűlölőként - az író és gondolkodó Szabó Dezső ne váljék maga is egyfajta Rocambole-figurává.

Azt jelentené mindez, hogy a csapdából nincs menekvés?

A gondolkodó Európa mostanában ismét hajlamos e felfogásra. Az eperjesi születésű, Pozsonyban nevelkedett, majd Pesten néhány éve elhunyt szerencsétlen sorsú magyar gondolkodó, Hamvas Béla írta e reménytelen szavakat a kádári reformok virágkorában: „Az ember semmire se megy. Aki intakt, az műveletlen, aki műveletlen, az korrupt. Az intakt előtt le kell tagadni a műveltséget, a művelt előtt le kell tagadni az intaktságot. Az ember semmire se megy.” Talán nem árt megjegyezni, hogy Hamvas Béla az intaktságon emberi ártatlanságot, érintetlenséget, tisztaságot értett; amit mi mostanában már csak „tisztakezűségre” korlátozunk, és ez egymagában is minősíti korunkat.

Visszatérve a magánosításhoz, vagyis a privatizálás kérdéséhez! Egyik politológusunk a tapasztalatlansággal mentegette a sok korrupciót, torzulást, mondván: „Még nem találtuk fel, hogyan és miként lehet rántottából ismét tojást csinálni. ” Nos, véleményem szerint még mindig arról van szó, hogy a tojásból miként csináljunk rántottát, és nem fordítva. De hagyjuk a hasonlatokat. A kapitalizmus kialakulásának története, az eredeti tőkefelhalmozódás ismétlődik megváltozott formában a szemünk előtt, annak minden kellemetlen kísérőjelenségével. Van tehát történelmi tapasztalat, bár ez a tapasztalat nem mindig szívderítő. Az igazi magánosí- tók mindezt kezdettől tudták. Václav Klaus cseh miniszterelnök például nem véletlenül választotta tanítómesterének Adams Smitht, a klasszikus angol árutermelés közgazdászát, s nem véletlenül hangsúlyozza, hogy az egyedül jó magánosítás a lehető leggyorsabb magánosítás, mert különben nagyra nő a korrupció, legyőzhetetlenné hatalmasodik a gazdasági maffia. Nekünk azonban nem csupán erre érdemes odafigyelnünk. Amikor Európában a tojásból először készítettek rántottát - az eredeti tőkefelhalmozódás idején és a piacgazdálkodás születésekor - nagyra nőttek a társadalom más gyöngeségei is: az antiszemitizmus, a nacionalizmus, megjelent az idegengyűlölet, s mindennapossá váltak a vallási, faji pogromok. Nyilvánvalóan azért, mert akkor sem, most sem volt mindegy, hogy a készülő rántottából kinek mennyi jut.

Mivelhogy a rántotta eleve kevesebb, mint az éhes száj.

Egy tchHáiivíz- Aligha, mert ingyen - replikázott Erőssy úr, olyan hangon, amit hallva Horkai előre látta a sötét éjszaka kínjait. Tudta, hogy ha Ifjabb Alanyi Költőnek, Idősebb Alanyi Költőnek és Prózaírónak valaki kijelenti: ingyen ihattok, akkor ő hagyjon fel minden reménnyel. Nem mintha maga is az ismert sémákban gondolkodna, melyek közül az egyik minden írástudót alkoholistaként állít elénk.

Erőssy Szilárd beterelte a társaságot az irodájába, amely igencsak lakályosnak tűnt az irodalmárok szemében, bár az is lehet, hogy érzéki csalódás áldozataivá lettek, amit az útközben meglátogatott falusi csapszékek belsőépítészeti egyenruhája okozott. Alapítványoktól pénzt kéregető irodalmi lapok és adósságaikat egyik évről a másikra átgörgető kisebbségi újságok szerkesztőségeiben nem ilyenek az irodabútorok.- Most már látom, hogyan él a nemzeti kisebbség elitje - merült alá a hatalmas bőrfotel kárpitjában az igencsak madárcsontú Ifjabb Alanyi Költő.- Ez mind a vállalkozás kelléke, költségként minden leírható volt - kezdett védekezésébe Erőssy.- Semmi okod a mentegetődzésre, ezek a nyesz- lett jómadarak, azt hiszik, hogy a földön, habszivacson alszanak - szólt közbe Horkai.- Hát ez már csak így van, firkászkám - állt fel a kettős kanapéról Prózaíró, s megveregette a piszkálódó újságíró vállát. - Azt se tudjuk, hogy abban a lenyitható elejű komódban elfér mind a négyünk ágyneműje. Na, ehhez mit szóltok?

Először csodálkozva bámultak Erőssyre, majd Prózaíróra és végül a komódra.- Na, mi van? Mit bámultok? Néhány regény szerzőjének talán már nem juthat pénz egy vendégszobának is használt dolgozószoba berendezésére? Mi következik ebből? Az, hogy a feleségem pontosan ugyanezt az elemes bútort választotta ki.

Erőssy Szilárd láthatóan feloldódott. Futólag ismerte ugyan a két költőt, de a prózaíróval most találkozott először. Végighallgatva vendégei élcelődését, felvette az egyik poharat és ivásra invitálta őket. A jégkockák már elolvadtak a széles poharakban, s a falaikra kicsapódó vízpára alig látható gyöngyökben gyűlt össze ujjbegyeik alatt.

Horkainak feltűnt, hogy Erőssy is velük iszik. Az autóját ugyan nem látta az udvaron, mégis szöget ütött a fejébe a dolog. Miután az irodalmárok kény- szerűségből felfedezték az élemiszer-nagykeres- kedő irodájának tágas mosdóját is, majd egyikük sem tudta eldönteni, az alkalmazottaké vagy a főnöké-e a fényűzőbb toalett, whiskyvel oldották fölöslegesen gerjesztett irigységük sárga tüzét. Az újságíró félrevonta a nagykereskedőt:- Csak nem te is itt alszol velünk?- Azt azért nem, csak négy fekvőhely állítható elő a két kanapéból, s ha nem érkezett volna meg Trúdi, akkor te is velem jönnél hozzánk.

Horkai egy pillanatig nem kapott levegőt.- Alig egy hónapja még azon vívódtál, egyáltalán elmond-e édesanyádnak a viszonyotokat, most meg otthagyod a szüléiddel?- Nincs ebben semmi titok. Reggel bevittem édesanyámat az orvoshoz, s mivel a gyógyszertár csak

tízkor nyitott, bejöttük ide. Azt hittem, hogy Trúdi csak délután érkezik, tegnap még ezt telefonálta. Erre fel pont akkor állított be, amikor a gyógyteát hűtöt- tem a türelmetlenkedő anyámnak. Persze hallva, hogy németül beszélgetünk, kijött a rámpára, s mit ad Isten, a két hölgy bemutatkozott egymásnak. Trúés olvasók

di meg gondolt egyet, és közölte vele: nemcsak szállítóm, hanem a kedvesem is. Képzelheted, milyen kínos helyzetben voltam, hiszen nyíltan be kellett vallanom kapcsolatunkat. Trúdi Fordjáról lepakolták az árut, s édesanyámat hazafúvarozta. Telefonon jelentették be, hogy estére értem jön, és ünnepi vacsora lesz. Hát ezért nem hívlak meg most hozzánk.- Öregem, ebből is látni, hogy őrült tavasz van. De édesanyád tudja már, hogy Trúdi nem cseh, hanem német? Trúdi tudja, hogy benned nyolcadrészt zsidó vér folyik?- folytatta tovább a kérdezőskö- dést Horkai.-*r- Tudja, persze hogy tudja, de ez számára valami megfoghatatlan ködbe vész. Anyám esetében viszont semmit sem tudok. Minden olyan váratlanul jött, minden annyira meglepetésszerűen zúdult ránk. Talán azóta már minden kiderült, s nincs változás a két nő hirtelen létrejött viszonyában.

Erőssy Szilárd vendégei közül Fiatalabb Alanyi Költő észrevette, hogy a két jó barát kissé félrehúzódva társalog:- Mi az, édes komáim, ti már nem is isztok, csak a nőkről beszélgettek?

Olvasottak- Trúdi nem a nők, ő a szerelmem! - fakadt ki Erőssy válasz helyett.- Már ne haragudj meg rám, de ilyen pillanatokban csak nő tud megjelenni - mutatott Horkai az iroda előszobájára, ahol egy fekete hajú asz- szony állt. Csehül, szlovákul, németül és Erőssy legnagyobb megrökönyödésére magyarul köszöntötte a társaságot.- Ki ez az elbűvölő nemzetközi tünemény?- hangolta magát pillanatok alatt olcsó szellemeskedésre a Prózaíró. - Csak nem a mi szórakoztatásunkra rendelted ide, Erőssykém? - Horkai már nem bírta tovább:- Legalább most legyetek méltóak ahhoz, amit regényeitekben, verseitekben oly jól tudtok ábrázolni! Most ne ábrázoljatok, meg ne szellemes- kedjetek! Ez a hölgy Gertrúd Schmidt, és Szilárd kedvese.

Ezután az újságíró szlovákra váltott, s megismételte az előbb elmondottakat. Abban a pillanatban mind a három irodalmár felpattant a helyéről és kézcsókkal üdvözölték a jövevényt. Ezzel vége is szakadt a megjegyzéseknek. Erőssy és Trúdi gyorsan elköszöntek az újra kapatossá lett társaságtól.

Horkai közben elkészítette a fürdőszobákat csa- portosan látogató irodalmárok éjszakai fekhelyeit. Mindegyre azon gondolkodott, mi játszódhatott le ma Erőssy néni és Trúdi között. Mire végre ő maga is zuhany alá állhatott, rögeszmésen ismételgette magában a nők kiszámíthatatlanságát.