Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-04-16 / 16. szám
A prokurátor arca megrándult.- Vezessék elém a vádlottat - szólt halkan. És két légionárius a kert mélyéből abban a nyomban felvezetett az oszlopcsarnokba egy huszonhét éves forma férfit, és odaállította a prokurátor elé. Ócska, szakadozott, világoskék chitont viselt a fiatal férfi. Feje be volt kötve, a fehér kötést bőrszíj fogta a homloka körül, s keze össze volt kötözve a hátán. Bal szeme alatt nagy kék folt sötétlett, szája sarkában seb, melyre rászáradt az alvadt vér. Riadt kíváncsisággal tekintett a proku- rátorra. Emez egy ideig hallgatott, majd arameus nyelven megkérdezte:- Te uszítottad a népet, hogy lerombolja a jerusalaimi szentélyt? Miközben ezt kérdezte, úgy ült, mint a kőszobor, csak az ajka mozgott. Azért ült úgy, mint a kőszobor, mert félt megmozdítani a pokoli fájdalommal lüktető fejét. A megkötözött kezű fiatal férfi kissé előrehajolt, megszólalt:- Hidd el, jó ember... De a prokurátor, éppoly mozdu- latlanul és éppoly halkan, de nyomban a szavába vágott:- Engem szólítasz jó embernek? Tévedsz. Jerusalaimban mindenki azt terjeszti rólam, hogy vérszomjas fenevad vagyok... és ez igaz. - Majd éppoly monoton hangon hozzátette: - Hívják ide Patkányölő centuriót... Ügy rémlett, az oszlopcsarnok elsötétült, midőn Marcus, az első század centuriója, aki a Patkányölő gúnynevet viselte, megjelent a prokurátor előtt. Egy fejjel volt magasabb a légió legmagasabb katonájánál, és olyan széles volt a válla, hogy eltakarta a még alacsonyan járó napot. A prokurátor latin nyelven szólt hozzá:- Ez a vádlott engem „jó em- ber”-nek szólít. Vigyétek ki egy percre, és magyarázzátok meg neki, hogyan kell velem beszélni. De kárt ne tegyetek benne. A mozdulatlan prokurátor kivételével mindenki tekintete Patkányölő Marcust kísérte, amint intett a fogolynak, jelezvén, hogy kövesse. Patkányölőt általában mindenütt, mindenki szemmel tartotta, ahol csak megjelent, az óriás termete miatt, és aki először látta, annak is feltűnt, hogy a centurió arca el van éktelenítve: orrát szétlapította egy germán buzogány. Marcus nehéz csizmája súlyosan dobogott a mozaikpadlón, a fogoly nesztelen léptekkel követte; néma csend terült az oszlop- csarnokra, hallatszott, amint a kertben gerlék turbékolnak, és a szökőkút vize dallamos, bonyolult melódiáját csobogja. A prokurátor szeretett volna felállni, halántékát a vízsugár alá tartani, és úgy maradni sokáig, mozdulatlanul. De tudta, hogy ez sem használna. A megkötözött embert kivezették az oszlopcsarnokból a kertbe. A Patkányölő az egyik bronzszobor tövében rostokoló légionárius kezéből kivette a korbácsot, kissé meglendítette, és a fogoly vállára csapott. Mozdulata hanyag és könnyed volt, de a fogoly azon nyomban összeesett, mintha levágták volna a lábát; lélegzete elakadt, arcából kiszaladt a vér, szeme elborult. Marcus bal kezével könnyedén felkapta a földön fekvő embert, mint az üres zsákot, talpra állította, és dünnyögve, hibás arameus kiejtéssel odavetette:- Római prokurátort nevezni hégemónnak. Más szót nem szabad mondani. Vigyázzban állni. Érted, vagy megüsselek? A fogoly megtántorodott, de erőt vett magán, a szín lassan visszatért arcába, nagyot lélegzett, és fátyolos hangon megszólalt:- Értelek. Ne üss meg. Csakhamar ismét a proMIHAIL BULGAKOV kurátor előtt állt. Bágyadt, beteg hang ütötte meg a fülét:- A nevet.- Az enyémet? - kérdezte készségesen a fogoly, egész valójával kifejezvén igyekezetét, hogy értelmesen válaszoljon, s ne gerjessze többé haragra a prokurátort.- A magamét tudom - mondta a prokurátor halkan. - Ne tettesd magad butábbnak, mint amilyen vagy. Természetesen a te nevedet kérdem.- Jesua - sietett válaszolni a rab.- Gúnyneved van?- Ha-Nocn.- Hol születtél?- Gamalában. - És a rab fejével mutatta, hogy ott valahol, jobbra tőle, északra van egy Gamala nevű város.- Vérség szerint hová tartozol?- Magam sem tudom pontosan - válaszolta a rab megélénkülve. - Szüléimre nem emlékszem. Azt mondták, atyám Szíriái volt...- Állandó lakhelyed?- Állandó lakhelyem nincs - felelte a rab restelkedve. - Városról városra járok.- Ezt rövidebben is ki lehet fejezni: egyszóval, csavargó vagy - állapította meg a prokurátor, majd megkérdezte:- Vannak hozzátartozóid?- Nincs senkim. Egyedül vagyok a világon.- Tudsz írni-olvasni?- Tudok.- Beszélsz-e más nyelven az arameusin kívül?- Beszélek görögül. A prokurátor duzzadt szemhéja kissé fölemelkedett, szenvedéstől hályogos fél szeme a rabra tekintett. A másik zárva maradt. Azután görögül szólalt meg a helytartó:- Tehát le akarod rombolni a templomot, és erre tüzelted a népet?- Soha életemben, jó emb... - itt szemében ismét felvillant a rémület, amiért kis híján elszólta magát - soha, hégemón, nem akartam lerombolni a templomot, és senkit sem uszítottam erre az értelmetlen cselekedetre. A titkár, aki alacsony asztalka fölé görnyedve jegyezte a fogoly vallomását, meglepetten tekintett fel e szavakra, de nyomban ismét pergamenje fölé hajolt.- Ünnepre sokféle fajta ember csődül ebbe a városba. Van köztük mágus, asztrológus, jövendőmondó, gyilkos... hazudozó is akad - mormolta egykedvűen a prokurátor. - Te például a hazudozók- hoz tartozol. Itt világosan meg van írva: a templom lerombolására uszította a népet. Így vallottak a tanúk.- Azok a jó emberek... - kezdte a rab, és sietve hozzátette: - ...hégemón... - majd így folytatta: -... nem tanultak semmit, és mindent összezavartak, amit mondtam. Attól tartok, ez a zűrzavar még hosszú ideig el fog tartani. És mindennek az az oka, hogy ez az ember nem jegyzi fel híven a szavaimat. Csend lett. Most már két szenvedő szem tekintett a rabra súlyos szemhéja alól. (...)- De valamit mégis szóltál a templomról a népnek. A válaszoló hangja Pilátus halántékát hasogatta, kimondhatatlanul fájt; és ez a hang azt mondta:- Arról beszéltem, hégemón, hogy az óhit temploma összeomlik, és felépül az igazság új temploma. Azért mondtam így, hogy jobban megértsék.- És miért uszítottad a népet a piacon, te csavargó, miért beszéltél neki az igazságról, amelyről fogalmad sincs? Mi az igazság? „Istenek! - gondolta magában eközben a helytartó. - Olyasmit kérdezek, ami egyáltalán nem tartozik a dologhoz... az agyam cserbenhagy...” És újra megjelent előtte a folyadékkal teli serleg: „Mérget, ide azt a mérget...” És újra meghallotta azt a hangot:- Az igazság mindenekelőtt az, hogy tenéked, hégemón, fáj a fejed, annyira fáj, hogy kishitűen már a halálra gondolsz. Nincsen erőd, hogy velem beszélj, még az is nehezedre esik, hogy rám tekints. Így most akaratlanul is hóhérod vagyok, és ezt módfelett sajnálom. Jóformán gondolkodni sem tudsz, csak arról ábrándozol, hogy odajöjjön hozzád a kutyád, mert úgy látszik, ez az egyetlen élőlény, amelyhez ragaszkodói. De kínjaid nemsokára véget érnek, a főfájás elmúlik. A titkár a rabra meresztette szemét, s nem jegyezte fel szavait. Pilátus felnézett a rabra elkín- zott szemével, és látta, hogy a nap már elég magasan jár, a hippod- rom felett egy sugárpászmája behatolt az oszlopcsarnokba, és Jesua foldozott szandálja felé kúszik, Jesua pedig félrehúzódik előle. A helytartó ekkor felállt karosszékéből, két keze közé szorította fejét, és viaszsárga, borotvált arcára kiült a rémület. De erős akarattal nyomban elfojtotta, és visszaült karosszékébe. A fogoly eközben tovább beszélt, de a titkár már egyetlen szavát sem jegyezte föl. csupán kinyújtotta nyakát, mint a gúnár, úgy figyelt, hogy semmit el ne mulasszon.- Most már mindennek vége, és én örülök ennek - folytatta a rab, és jóakaratban tekintett Pilátusra. - Azt tanácsolnám, neked, hégemón, hagyd el egy időre a palotát, és indulj gyalogsétára a környéken, akár az Eleon-hegyi kertekbe. A zivatar... - a fogoly megfordult, és hunyorogva fölnézett a napba - a zivatar csak később, estére fog kitörni. A séta javadra válik majd, s én szívesen elkísérnélek. Üj gondolataim támadtak, amelyek úgy hiszem, téged is érdekelnének, és szívesen megosztanám őket veled, annál inkább, mert rendkívül eszes embernek látszol. - A titkár halálosan elsápadt, és a földre ejtette a pergamentekercset. - Csak az a baj - folytatta a megkötözött fogoly, akit senki se hallgattatott el -, hogy túlságosan zárkózott vagy, és végképp elveszítetted a hitedet az emberekben. Pedig hát, valid be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja! Szegény és szomorú az életed, hégemón! - És a beszélő mosolyogni merészelt. A titkárnak most már csak az járt az eszében, higgyen-e a fülének, vagy ne higgyen. Hinnie kellett. Akkor megpróbálta elképzelni, hogy a lobbanékony helytartó milyen különös formában torolja meg a rab példátlan vakmerőségét. Ez most nem sikerült, noha jól ismerte a helytartót. Akkor rekedten, elfúlón megszólalt a prokurátor latinul:- Oldozzátok fel a kezét. * *Kettős értelmű név: a.m. „A Názáreti,, és „Az őrző" HORGAS BÉLA A húsvéti tündér Ezüst a Iába, gyöpre lép, fakó-sötétre kivérzett, tavalyi gyöpre, holott gyöngyre, pihére, éneklő talpakon a Föld szívére kellene: érzed-e tudod-e? Áront kérdem, holott a tündért ő még látja, szélforgásban a harisnyája, bokája fénye, világít ránk a reménysége, hogy: lehet tükrömet elhomályosító lehelet, napra-táncoló alak, kobakján kalap, jön az utcán, vörhenyes, városi porban, ásványvizet visz kék szalma-szatyorban, olyan anya-forma, söpör a szélben kockás pamut-szoknya, vonul a tavasz, szinte mezítlábas, minek tagadjam, Áron, én is láttam. Öt hónapos az ember vagy ötven éves, a jelenéshez egy jó pillanat elég, fogjuk, noha tél van, megyünk utána elnyújtott karéjban, szorítjuk a tündér ezüst kezét - ezüst a lába, gyöpre lép belecsendül a hegyvidék, a mocskos hasú jég-sziklák komor orra meg a füleket fagyasztó hóboszorka visszatántorul erre, dünnyögünk mint a medve, átjár valami áram, pünkösdi forróság buborékol, és kukorékol a kedv, kőben is mozdulna, ha volna, a nedv, fejét sok jószág (kétlábú is!) most fölszegi, legelőre indulnak éhe ökrei s kolompolnak a rímben újra elhangzik a holnap, holott a tündér, minek tagadjam, Áron, túl van bizony még (már) hét határon, hét mérföldön, hét üveghegyen, azt se tudja, hogy miként legyen, hol, hova és kivel? Szólongat, de nem felel egy pissz se, mukk se, csak a csőrök éje ver, a varjak marta ég rongyai lógnak, csak a harag füstje facsar könnyet és a holnap, mikor ezüstlába, szélbe foszló harisnyája, no meg az a boka-fény - lesz majd húsvét, szép remény - ez mind-mind mint semmi-álom, s nem lép át a hét határon, akkor, Áron, mi legyen? Nem mondjuk, hogy semmi sem. Te is láttad, én is láttam, nézz a lábad elé bátran.--------Roskad az ember, füstöt fal, ug rik eléje rücskös fal, hallja a hangot:„menj! indulj!”, de csak elbiggyed, holott a tündéren megváltó ingujj dereng, ezt hidd el: a fekete lyukkal szemben is, összeér benned véges, végtelen. IRODALOM ‘ 1995. április 16. l/BSäJ7JBP
