Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-04-09 / 15. szám
n Jzeretle^ mint anyját a merni.. József Attila gyönyörű Ódája mindig megborzongat. E vers olyan magával ragadó és olyan mélységesen mély, hogy nem lehet lelki megrendülés nélkül olvasni. Időtlenné oldódik benne a vágy, halhatatlanná lombosodik a szerelem, örökéletűvé tágul a mondanivaló. A költemény mégsem szakad el a földtől, a valóság dolgaitól. Ott érezzük benne a szépségében virágzó ifjú asszonyt, aki a költő lelkében „szóra bírta(d) egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget.” A találkozás előzményei De ki volt vajon a vers ihletője, aki a világirodalomban is páratlanul fénylő szerelmi költeményt József Attila tudatában világra segítette, s akihez a költő csillapíthatatlan szenvedéllyel vonzódott, amikor az Ódát megírta: Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak. Mielőtt rátérnék József Attila és a szép asszony futó kapcsolatára, ismertetnem kell a találkozás előzményeit. A harmincas évek elején az írók erkölcsi és anyagi támogatására Magyarországon megalakult az írók Gazdasági Egyesülete, röviden az IGE. Az egyesület a legjobb írókat tömörítette soraiba, s 1933 júniusában Lillafüredre invitálta őket. Csak három napig élvezhették a fölemelő környezetet. Az összejövetel 13-án derékbatört, mert az IGE egyik alapítója és akkori elnöke, Pakots József író hirtelen elhunyt. E rövid idő, úgy látszik, elég volt ahhoz, hogy József Attila megismerje ár. Szállás Henrikné Marton Márta budapesti művészettörténészt, a harmincas évek kiváló sebészorvosának feleségét. Az asszony gyönyörű volt, nem csoda hát, hogy József Attilát megbabonázta. A találkozón a szlovákiai költő, Szenes Erzsi is részt vett, s naplójában megemlíti a költő és az asszony találkozását: József Attila... másnap, harmadnap, bezárkózott, le sem jött a szobájából. Mikor emiatt szemrehányást tettem neki, mogorván felelt: „Dolgoztam. ” Az alatt a két nap alatt írta a gyönyörű, hasonlíthatatlanul szép Ódát. Az asszonnyal, akihez írta, szintén itt ismerkedett meg - Lillafüreden én mutattam be neki. Összesen kétszer beszélt vele, s a maga lobbanó módján beleszeretett. Mikor az Ódát írta, az asszony már elutazott volt, reggel eltűnt Lillafüredről. Rendkívül finom jelenség volt, olyan, amilyet a legritkábban lehet látni. Karcsú alak, puha, barna haj, barna szemek, tökéletes harmónia ömlik el az alakon, az arcon. Semmi festék, régi képeken látni ilyen finom, szelíd, szabályos arcokat. Az asszonyba ott mindenki szerelmes volt, az egész társaság, de legalábbis feltűnt mindenkinek. Sok szerelmes, rajongó szót hallhatott, de Attilától kapta azt az ajándékot, ami asszonynak ritkán jut részéül, helyet a halhatatlanságban. Milyennek látta a híres szobrász? Pátzay Pál, a már régen elhunyt hírneves szobrász, aki Szöllösék baráti köréhez tartozott, így emlékezett a fiatal- asszony testi-lelki szépségére: Szebb nőt képzőművész létemre keveset láttam. Műveltsége, kelleme mellett ez a kivételes szépség egyszerűen nem maradhatott hatástalan senkire, kivált olyan szenzi- bilis lényre, mint József Attila volt. Szerencsének mondható, hogy ez a szépség egy halhatatlan remekmű létrejöttét segítette. Találkozás a múzsával 1963-ban, az asszony halála előtti hónapokban Rajk András fölkereste Szöllös Henriknét, és elbeszélgetett vele József Attiláról. Az asszony azonban kikötötte, hogy az interjú csak a halála után jelenhet meg a lapokban. A korunk költészetében oly jelentős versre vonatkozó véletlen és pontos ismereteim közlésével 1964-ig kellett várnom - írta a Kritika 1983/ 6. számában Rajk András, majd így folytatta: - Ekkorra nem sértett személyes érzékenységet, következésképp ekkorra kaptam meg dr. Szöllösné felhatalmazását (ugyanez év október 6-án, hatvanéves korában, a Péterfi utcai kórházban meghalt). 1964. január 19-én a Népszavában közöltem a tényeket („Édes mostoha” címmel), hitelt érdemlő tanúval alátámasztva az állításomat. Kései vallomás Szöllösné így mesélte el a költővel való találkozását: Összesen három napig ismertem József Attilát, s e három napban is keveset találkoztam vele. Néhány nap múlva Pesten még egyszer néhány percnyi időt töltöttünk együtt. Akkor láttam utoljára... A következő történt: Az én eredeti végzettségem művészettörténész, de zenével is foglalkoztam, fiatal koromban Bécsben újságíróskodtam a „Musikblätter des Anbruch" című lapnál. így sok művész és író ismerősöm, barátom volt. Az ő révükön kaptam meghívást a lillafüredi írótalálkozóra... József Attilával ezekben a napokban ismerkedtem meg. Megmondom teljes őszinteséggel: tudtam, hogy jeles költő, de hogy nagy költő, azt én akkor még nem tudtam. Néha beszélgettünk ezekben a napokban, műveltsége, egyéniségének érdekessége megfogott. Amolyan játékos, jelentéktelen udvarláson felül semmilyen szubjektív kapcsolatról nem beszélhetek. Mondhatom, nem álmodhattam, hogy ebből az ismeretségből vers szülessék... Nagy meglepetés ért, amikor hazaérkezvén a félbeszakadt találkozóról, másnap egy borítékban megkaptam a verset egy néhány soros levél kíséretében. Szépnek találtam, természetesen eltettem. S azután két nappal később ért a következő és utolsó meglepetés ebben az ügyben. Kora reggel csengettek a Mészáros utca 12. számú házban levő, akkori lakásom ajtaján. József Attila volt. Néhány meglehetős érdektelen mondatot beszélgettünk. Megköszöntem a verset. O hamarosan elment - akkor láttam utoljára. Ez minden. Ha többet mondanék, hazudnék... Ja, és még valamit hadd tegyek hozzá. Mondom, bár merőben más világ volt a József Attiláé s az enyém, költészetét értékeltem és élveztem. De a vers igazi nagyságát jóval később ismertem fel. Meglepetéssel figyeltem fel egyszer, ha jól emlékszem, 1946-ban a párizsi rádió irodalmi adására, ahol az Óda francia fordítását a következő szavakkal vezették be: „A modern világirodalom legszebb szerelmi költeménye. ” Ekkor büszkeséget éreztem - gondolom, ez érthető-, hogy ehhez a költeményhez nekem valami közöm van... Németh Andor emlékezéséből Németh Andor író, József Attila jó barátja és életrajzírója kissé más vonatkozásban említi ezt az ügyet „József Attila és kora” című 1947-48-ban kiadott könyvében: Attila búcsú nélkül megy el hazulról. Alig tette ki a lábát a házból, annyi gond szakadt a Judit nyakába, hogy Attiláról szinte megfeledkezik. Öt hónapja nem fizettek házbért. A háziúr felmondólevelet írt. Mehetnek, elengedi a hátralékot, a bútorokat nem tartja vissza, de azonnal tegyék szabaddá a lakást. Hova menjenek? Ebben az ügyben szaladgál, amikor néhány nap múlva találkozik valakivel, akinek Lillafüreden kellene lennie. Tőle tudja meg, hogy az ünnepség gyászba fulladt: Pakots Józsefet, az IGE elnökét szívszélhűdés érte, a kongresszus feloszlott. „Attila nem jött haza?” csodálkozik a barát. „Nem" - mondja Judit. A barát hallgat, fürkészve néz Judit arcába, s nem tudja, mit mondjon. „Vannak néhányon, akik ott maradtak” - folytatja habozva. Judit látja az arcán, hogy tud valamit, de nem faggatja tovább. Másnap megjön Attila. Judit rögtön észreveszi a változást. Sugárzik az életkedvtől, fellépése hetyke, kihívó. Fütyörészve rakosgat, rendezkedik. Aztán leveli, szék támlájára akasztja kabátját, ingujjban páváskodik a szoba közepén. Fehér papírlap kandikál ki a kabát belső zsebéből. Judit észreveszi. - Mi az? - kérdi. - Vers - mondja büszkén Attila. - Elolvashatom? - Nem neked szól - de elolvashatod - veti Attila oda. Judit veszi a papírlapot, olvas, s egyre halványodik... Szántó Judit keserű emlékezése József Attila élettársának nagyon rosszul esett a más asszonyhoz írt költemény. Fölismerte az Óda rendkívüli szépségét, nagyságát. így vallott évekkel később a verssel kapcsolatos feszült jelenetről: Szombaton hazajött Attila. Lillafüredről kaptam ugyan egy lapot, de amikor beállított, nyugtalanul, futtában megölelt, majd öltözködni kezdett. A levett kabátja zsebéből egy kéziratpapiros fehérlett. Kiemeltem és olvasni kezdtem. Ő felém fordult és azt mondta: „Hiába olvasod, nem hozzád írtam. ” Ez volt a Szerelmi Oda. „Gyönyörű — mondtam megsemmisülve. - Értelek Attila. Ez azt jelenti, hogy nem engem szeretsz. Nem baj, elmész, látod, milyen jó, hogy nem köt össze bennünket semmi más. ” „ Tévedsz - szólt Attila -, nem megyek el. Itt maradok, és végig kell szenvedned azt, amit én szenvedek. ” „Gondolod Attila?" „így lesz” - szólt, vette a kabátját és elindult. Magamra maradva nem most először gondoltam arra, hogy nem vagyok elég erős, se Attilához, se ahhoz, hogy így folytatni tudjam az életet. Negyven gramm kinint készítettem, már kicsomagoltam, pohárba öntöttem és nyugodtan, csak lányomat sajnáltam, az anyám már meghalt, megittam. Visszajött, mert érezte, hogy itt valami történt. Utána az ajtó ablakán egy kétségbeesett arcot láttam, Attiláét. Az ajtó zárva, a kulcs belül, én már rosszul lettem. Beverte az ablakot, benyúlt, kinyitotta az ajtót, én már csak arra emlékszem, amikor a mentőorvos a gyomromon térdelt. A mentőkocsiba Attila is beszállt, fogta a kezem. „Hozzád írtam, már csak a végén, emlékszel a dalocskára?” Nem válaszoltam, nem is hihettem... Két nap múlva azt mondja Attila: „Milyen buta voltál, ez a nő nagyon szép volt, Kárpáti Auréllal vacsorázott. Kértem, hogy szeressen. Nevetett, azt mondta, hogy szeret, mint egy gyereket. Mondtam, a világ legszebb szerelmi versét írom hozzá, és otthagytam a vacsorázókat. Engem Jóskával tettek egy szobába (Berda Józsefről van szó), és míg a Jóska a jó csopaki borról tartott előadást, én megírtam ezt a verset. Megérkezésem után, amikor felkerestem, számomra már olyan idegen volt, mintha sohasem láttam volna. ” Hogy ki volt a nő, nem kutattam, egész életemben egy másik nőt utáltam helyette. Minden rendkívüli versnek megvan a maga holdudvara, története, legendája. Az Óda is ilyen. Azok, akik szeretik József Attilának ezt a döbbenetesen szép versét, talán érdeklődéssel olvassák a költemény létrejöttének rendkívül érdekes történetét is. Dénes György József Attila Ódájának múzsájáról Via do Gloss felvétele Adj vizet! Vizet! Vizet! Szinte hallom a szomjtól felrepedezett föld rimánko- dását. A látvány pedig régi emléket idéz. Még gyermekként a falutól távolabb eső kaszálónkra indultunk édesapámmal. Szénát gyűjteni a júliusi forróságban. Vizet nem vittünk magunkkal, mert kis parcellánktól nem messze hűs vizű forrás buzgott. Honnan is sejthettük volna, hogy a hosszan tartó szárazság a forrást is kikezdi. A kiapadt forrás képe máig kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben. Valahányszor szárazságtól gyötört földet látok, újra és újra kínzó szomjat érzek. Vizet! Vizet! Ezt suttogtam sokkal később a kórházi ágyon, száraz ajakkal, műtét utáni szomjúságra ítélve. Azóta tudom, hogy a szomjúság a halállal is közeli szomszéd. Talán az aszálytól haldokló föld is azért emlékeztet a kicserepesedett ajakra. A kánikulában hervadó növény is a pusztulás közelségére int. A napfény is csak azt élteti, akit szomjúság nem gyötör. Miért kell embernek, földnek, növénynek szomjaznia? Miért kell annyiszor a hiányát éreznünk? Sokszor csupán karnyújtásnyira csobog tőlünk, mégis elérhetetlen... A szomjúság dermesztő érzés. Az agyat mardosó, testet megbénító fájdalom. Hát még a lélek szomja... Mert csodálatosan gazdag nyelvünk a lelkiek, a szellemiek hiányát is szomjnak nevezi. Ki ne ismerné a szomjazó lélek sajgásának elviselhetetlen gyötrelmét? Szomjazzuk a jót, az igaz szót, a szeretetet, embertársunk közelségét. Enélkül tikkadt lelkünk is felrepedezik, akár a föld kérge, s lassan kiég, mint a sivatag homokja. Adj hát vizet a szomjazónak! Siess! Mielőtt még a termő fa kiszáradna, a mező virága elhervadna, az emberi lélek elepedne. Amíg nem késő. Mert az egykor sudár fa letörött, száraz ága már megkésett mementó! Néma felkiáltójel. Félelmes szorongást kiváltó segélykiáltás: Adj vizet! (zsilka) EMLÉK-KÉP 1995 április 9 l/SSárffflp
