Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-08 / 2. szám
l/BSárnap 1995. január 8. OKTATÁSÜGY Ak ik azt várták, hogy a rendszerváltás megoldja nemzeti kisebbségünk oktatásügyének problémáit, azok alaposan csalódtak. A megoldatlan problémák nem szűntek meg, sőt újabbak keletkeztek. Úgy tűnik, mintha nálunk nem lendült volna előre a történelem kereke, hanem megállt volna. Az alábbiakban vizsgáljuk meg e problémák mibenlétét, azt, hogy történt-e bármi is a megoldásukra, s ha nem, mi lenne a számunkra elfogadható megoldás. A közös igazgatású, tehát összevont szlovák és magyar iskolák a kommunista rendszer torzszüleményei. Azzal érvelni, hogy a szlovákok és a magyarok akkor ismerik meg jobban egymást, s lesznek tole- ránsabbak egymás iránt, ha iskoláik közös igazgatás alatt egyesülnek, nem más, mint a - gyakorlatban egyáltalán nem létező, légből kapott fogalom - proletár nemzetköziség primitív értelmezése. Iskoláinkban, függetlenül a tanítási nyelvtől - egyelőre - egységes tanterv alapján folyik a tanítás, ám az egyházi, a magániskolák, s egyes alternatív (nem kétnyelvű!) iskolák, melyek száma egyre nő, ma már - igen helyesen - megszüntetik az oktatás valamiféle uniformizálását. Mindettől függetlenül a magyar tanítási nyelvű iskoláknak .megvannak a maguk sajátos problémái: a magyar nyelv és irodalom oktatása, remélhetőleg a bevezetésre kerülő tantárgynak, a magyar nemzet történelmének és nemzeti kisebbségünk történelmének oktatása, a szlovák nyelv és irodalom filológiai szempontból idegen nyelvként történő korszerű oktatása stb., s ezért elengedhetetlenül szükséges az összevont iskolák szétválasztása. Sajnos, ezen a téren alig történnek számunkra elfogadható intézkedések, ezért magyar pedagógustársadalmunknak az oktatási minisztériumhoz benyújtott idevágó állásfoglalás formájában kellene figyelmeztetni az illetékeseket, hogy ideje lenne már szétválasztani a kommunista „szakemberek” által kiagyalt öszvériskolákat. Különös figyelmet érdemel további problémánk: pedagógiai propagandánk totális csődje. Köztudott, hogy a magyar pedagógusok, diákok, szülők, a különféle típusú magyar tanítási nyelvű iskolák problémáival foglalkozó pedagógiai propaganda nálunk nem létezik. Ennek egyik súlyos következménye É például az a szomorú tény, M hogy a magyar szülők nin- csenek kellő mértékben és jH színvonalon tájékoztatva ar- T ról, mekkora előnyökkel ái jár az, ha gyermekeik anyanyelvükön tanulhatnak. Ezért aztán egyre több, csaknem színmagyar lakosságú községben megszűnik a magyar tanítási nyelvű iskola, s a magyar szülők - a szlovák részről intenzív módon kifejtett pedagógiai propaganda ferde érveléseinek engedve - szlovák tanítási nyelvű iskolákba íratják be gyermekeiket. Ám a pedagógiai propaganda nem csak a szülők felvilágosítását, tájékoztatását szolgálja. Tájékoztatnia kell iskoláink életéről, a pedagógusok és a diákok munkájáról, az iskolaigazgatók gondjairól, az oktatásügyben mutatkozó előrehaladásról, de a visszásságokról is. A Szlovák Rádió magyar adásában kéthetente hallható Pedagógusnapló - magától értetődően - nem lehet a pedagógiai propaganda egyedüli megvalósítója. Sajtónkban csak alkalomszerűenjelennek meg az iskolákkal, pedagógusokkal, azok problémáival foglalkozó írások, melyekre inkább az esetlegesség, mint a koncepcionális szerkesztés a jellemző. Egyetlen módszertani folyóiratunk, a lehetetlen című Szocialista Nevelés Ordódy János szerkesztésében még nagyjából kielégítette az igényeket. Később azonban, mivel „sokat markolt”, az óvodai nevelés metodikájától a középiskolák és gimnáziumok egyes tantárgyainak metodikájáig mindennel akart foglalkozni, a lap egyre gyengébb lett, egyre több „ollózott”, magyarországi és szlovák lapokból átvett írást tartalmazott, s elvesztette nem túlságosan nagy számú külső munkatársait is. A rendszerváltás után dicsérni való igyekezet hozta létre a Nevelés című havi folyóiratot, melynek azonban nem volt világos koncepciója, és szinte minden egyes számát ugyanaz a néhány munkatárs írta. Anyagi támogatás híján ez a felemás lapunk is „kimúlt”. Ez annál inkább elgondolkoztató, mert az idei tanévre kiadott miniszteri utasításokból arról értesülhetünk, hogy a minisztérium és a pedagógiai kiadó- vállalat ebben a tanévben is 18, pedagógusoknak, diákoknak és szülőknek szánt szlovák lapot támogat anyagilag, ugyanakkor egyetlen, magyar nyelven kiadott lapot sem... Lehet, hogy ez az érdektelenség következménye, s így tehát a magyar pedagógusok és szülők szégyene is? Persze, ha a magyar pedagógustársadalom és a pedagógusszövetség nem szorgalmazza, tálcán senki sem fogja odakínálni nekünk a magyar pedagógusok lapját, melyre - véleményem szerint - égető szükség van. N emzeti kisebbségünk oktatásügyének további neuralgikus, s egyben sarkalatos pontja a magyar pedagógusképzés tervszerű leépítése. Határozottan le kell szögeznünk, hogy nemzetiségi karra a nyitrai tanárképző főiskolán csak azon túlmenően van igényünk, ha a pedagógiai karon visszaállítják a valamennyi tantárgyra és tantárgykombinációra kiteijedő párhuzamos magyar tagozatot. Rendkívül helytelen dolognak tartom a több mint hatszázezres magyar nemzeti kisebbség ilyen irányú igényeit leszűkíteni egy több nemzetiségre kiterjedő ún. nemzetiségi karra. Mint ahogyan igen helytelen, hogy az oktatási minisztérium hivatalos okmányaiban is minden alkalommal csupán a nemzetiségileg vegyes területek oktatásügyét emlegetik. Mint a legnagyobb létszámú nemzeti kisebbség követeljük meg, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolák sajátos problémáit ne a nemzetiségileg vegyes területek, hanem a magyar tanítási nyelvű iskolák problémáiként emlegessék! Nem szabad tűrnünk, hogy a magyar tanítóképzés erősen nacionalista beállítottságú egyének kénye-kedvére legyen kiszolgáltatva! Mielőbb pontos felmérést kell készíteni a valós igényekről a magyar pedagógusok számát illetően, és távlati tervet kell kidolgozni a magyar pedagógusképzés számára egyrészt az alapiskola 1-4. évfolyama, másrészt az egyes tantárgykombinációk (aprobációk) számára. A legcsekélyebb mértékben sem szabad megengednünk, hogy oktatásunk, pedagógusaink jövőjéről elfogult és hozzá nem értő egyének döntsenek! 1994. július 30-án a Slovenská Republika című napilapban például a következő „bölcsességeket” olvashattuk: „Ha az alternatív (a fejlett világban megszokott és bevált) oktatás beindulna, az értelmes magyar szülők többsége logikusan választaná gyermeke számára a lehető legjobbat, a magyar és a szlovák nye- vet 1:1 arányban oktató osztályt, ráadásul annak biztosításával, hogy csemetéjüket nem magyar szellemben oktató tanító(nő) fogja szlovákul tanítani. Ezzel egyébként elkezdődne a dél-szlovákiai nyelvi gettó likvidálása, és kiöregedve múlna ki a magyar tanítók hiányáról mesterségesen életben tartott mítosz - ellenkezőleg, néhány százan feleslegesekké válnának”. Jó, hogy efféle ostobaságok megjelennek, mert talán mozgósítanak mindenkit, akik sorainkban ennek az ügynek az illetékesei. A fentebb idézett, rendkívüli „szakértelemről” tanúskodó szöveg egyben egyike a lehetséges válaszoknak arra a kérdésre, hogy miért késleltetik magyar tanítási nyelvű iskoláinkban a szlovák nyelv korszerű módszerek szerint történő oktatását. Senki sem hiheti komolyan, hogy a fentebb ismertetett, rosszindulatú, nacionalista alá- festésű badarságok jelentenék a szlovák nyelv oktatásának korszerűsítését iskoláinkban. Amit már annyiszor kértünk: át kell térni a társalgásközpontú szlovák nyelvoktatásra iskoláinkban, hogy ez az oktatás eredményesebbé váljék. Ilyen egyszerű (lenne) a megoldás... A szlovák nyelvoktatás korszerűsítésével párhuzamosan igényeljük a magyar nemzet történelmének és nemzeti kisebbségünk történelmének oktatását iskoláinkban. A totali- tarista rendszerben ez a követelésünk süket fülekre talált, hiszen a kommunista, s az azt megelőző fasiszta rendszerben a vezető (fasiszta, majd kommunista) párt ideológiájához kellett „idomítani” a nemzeti és a világ- történelem oktatását. Ennek az lett a következménye, hogy nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem ismerkedhettek meg nemzeti és nemzeti kisebbségi történelmükkel. Ez sok esetben egyenlő volt a nemzeti identitástudat elvesztésével, ami azt eredményezte, hogy sorainkban egyre többen vannak a .janicsárok”, akiket nemzetükhöz, annak történelméhez, nyelvéhez és §! nemzetiségükhöz gyakran már a leggyengébb szálak sem fűznek. Sajnálatos tény, hogy ennek a problémának nincsenek nálunk illetékesei. Bizonyos körök a magyar nemzet és nemzeti kisebbség történelmének oktatását automatikusan az irredentizmussal azonosítják. Holott nem a történelem oktatása, hanem a történelem folyamatosságának elhallgatása rejt magában veszélyeket. A probléma sürgős orvoslásra vár, kezdeményezésre van szükség történészeink és történelemtanáraink, politikusaink, országgyűlési képviselőink, pedagógusszövetségünk és mindenki más részéről, aki a jó ügy érdekében bármit is tenni tud. De elsősorban az oktatási minisztérium illetékesein múlik, hogy ne söpörjék le a tárgyalóasztalról a jogos magyar követeléseket és igényeket. Az efféle „munkamódszer” ugyanis nem vezet sehová, s kísértetiesen emlékeztet a közelmúlt hasonló praktikáira. A tapasztalat azt mutatja, hogy a neuralgikus problémák megoldásának halogatása újabb neuralgikus problémákat szül. E zért hozzá kell látni megoldásukhoz, annál is inkább, mivel ez egész társadalmunk érdeke. Sági Tóth Tibor ember identitástudata, minden valószínűséggel, már a gyermekkorban gyökerezik, valahol az ifjú- és serdülőkor határán nyeri el körvonalait, amikor még egészen közeli szálak fűzik őt közvetlen környezetéhez: a családhoz, amelyben felnövekedik, a barátokhoz és mindenhez, ami körülveszi, amelyben mindennapjait tölti. Egyszer aztán lazulni kezdenek ezek a szálak és vágya támad utazni, világot látni, más embereket és országokat megismerni, netán ott letelepedni. Szűknek érzi a mikrovilágot, amelyben él, és a fantázia szárnyain járja be a világot, elvágyódik. Igen ám, de vajon mennyire valósak ezek a vágyak és mennyire tartósak, s lehet-e ezekre jelent, jövőt, egy egész egzisztenciát építeni? Az érzelem vagy az érMert magyar a nemzetiségem. - Nem lennének nyelvi nehézségeim. - Mert szeretem a magyar nemzetet és magyar vagyok. - Mert ott szabadon használhatnám az anyanyelvemet, bárhol, bármikor és bárkivel szemben. - Magyar- országon, hogy ne legyek megkülönböztetve. - Ott nincsenek olyan nemzetiségi problémák, mint Szlovákiában. - Egyébként Magyarországon élnék, ha lehetne, mert valahogy úgy érzem, hogy oda tartozom. Szeretem Szlovákiát is, de Magyarországon nincs nemzetiségi vita (nem tudok róla). Sorrendben Svájcot és Ausztráliát a tanulók 13-13 százaléka nevezte meg, s ilyen válaszokat adtak. Svájcban: - Mert semleges állam. - Mert sokkal előrehaladottabb ország és szebb. Nincsenek nézeteltérések a nemzetiségekkel kapcsolatban. - Tisztelik egymást a Egy felmérés MARGÓJÁRA telem a döntő ezekben az elhatározásokban? A költő (Tompa Mihály) egykor ezt írta: Szívet cseréljen az, aki hazát cserél. Minket, mint kisebbséget ezek a kérdések még máshogyan is érintenek, mondhatni, kettős érzéssel, kötődéssel élünk, hisz két hazát is adott a „végzet”; egyet, amelyben élünk, s egy másikat, amelyikhez nyelvünk, kultúránk és történelmünk által kötődünk. Nem szeretném e kérdést túlbonyolítani, túlmagyarázni, hisz, gondolom, egyszerűségében is elég összetett, túlságosan múlttól, jelentől terhes, hogy csak úgy rávágjuk: itt vagy ott és sehol máshol szeretnék, akarok, fogok élni mindhalálig. Azt azonban bizonyossággal állíthatjuk, hogy felnövekvő ifjúságunk véleményét e tekintetben, e kérdéskörben alig ismerjük, hogy keveset beszélünk velük ezekről a kérdésekről, és a dolgok inkább csak maguktól, ösztönösen alakulnak, mintsem tudatosan és megfontoltan. Pedig a családnak, az iskolának, hogy csak a legfontosabb hatásokat említsük, jelentős szerepe van ebben. Az Országos Pedagógiai Intézet a közelmúltban egy vizsgálat kapcsán - mintegy 150 tanulónak azt a kérdést tette fel: Ha választhatnál, melyik országban szeretnél élni? Miért döntöttél így? A kérdésre 17-18 éves (III.- os) gimnazisták válaszoltak úgy, hogy a nevüket sem kellett feltüntetni, tehát szabadon, minden megkötöttség és előzetes magyarázkodás nélkül. A válaszok - a részletes elemzéstől eltekintve - mindenekelőtt két vonatkozásban érdekesek: melyik országot és hányán választanák, illetve ami talán még ennél is izgalmasabb, a döntés okának rövid magyarázata. Ezekkel szeretnénk az olvasókat megismertetni, minden magyarázat és magyarázkodás, okfejtés nélkül. A következtetést, az esetleges tanulságot mindenki maga vonhatja le, saját megítélése és belátása szerint. Szlovákiát a tanulók kb. 23-24 százaléka nevezte meg, s közülük néhá- nyan ily módon adták meg a választásuk okát: - Mert ide születtem, szlovákiai magyar vagyok, és ha minden magyar elmegy, akkor ki marad itt? - Szeretem a szülőföldemet. - Itt él a családom és a barátaim is. - Mert nem tudok elszakadni a szülőföldemtől. - Nehéz lenne más országot megszokni. - Azért, mert itt él a rokonságom, és szerintem minden államban vannak nehézségek. - Amíg nem lőnek a fenekembe, addig nekem itt jó. - Szlovákia vagy Magyarország, mert a szülőföldem Szlovákia, a nemzetiségem magyar. - Szlovákiában, de jobb lenne a valamikori Csehszlovákiában. - A csallóközi autonómiában. - Ott, ahol lakom, a szülőföldemen, de egy demokratikusabb országban. Magyarországot a tanulók kb. 20 százaléka nevezte meg annak a helynek, ahol szívesen élne, és a miértre - egyebek között - ezeket válaszolták: nemzetek, békességben élnek, odafigyelnek a környezetszennyezésre. Ausztráliában: - Mert szeretem a természetet. - Nagy ország, sok nemzet él együtt, tiszta. - Mert szeretem a szabadságot. - Jó a gazdasági helyzet. - Minél messzebb, annál jobb. Az USA-1 kb. a tanulók 7 százaléka választaná. Az okok sokszor egészen profánok: - Mert szeretném az angol nyelvet tökéletesen elsajátítani, és mert nagyobbak a lehetőségek, mint itt. - Mert a kosárlabdázás a legnagyobb vágyam. - A fiatalok sokkal hamarabb önállósulhatnak, az emberek szabadabbak, nagyobb az élettér. - Egy ideig Amerikában, majd visszatérnék. Németországot és Olaszországot 5-5 tanuló nevezte meg, de említésre érdemes még Ausztria is, ahol 4 tanuló szeretne élni. (Mivel ott jobb az életszínvonal, többet lehet keresni.) Két-két tanuló nevezte még meg Finnországot (Mert jobb az életszínvonala, barátságosabbak az emberek), Svédországot (Az emberek sokkal őszintébbek, mint itt), Hollandiát (Mert ott sokkal jobban bánnak a kisebbségekkel, az emberek szabadabbak, és sokkal több joguk van). Egy-egy tanulónak jutott eszébe Anglia (Sokat olvastam az országról, és nagyon megtetszett nekem), Franciaország (Mert kedvesek, becsületesek és figyelmesek az emberek), Csehország (Négy évig ott laktam, és szép emlékeim vannak), Dánia (Politikai, nemzetiségi nyugalom van), Görögország (Kultúrája, fekvése nagyon tetszik), a Hawaii-szigetek (Csendes, nyugodt, nem túl zsúfolt), Uganda (Szeretném megmenteni a kipusztulástól Afrika csodálatos állatállományát), Kriribati (Ahol nem az a lényeg, hogyan beszélsz, hanem mennyit érsz emberileg), India (Vonzanak a keleti népek, kultúrájuk; érdekesnek tartom az életvitelüket), és végül Szíria és Kanada kerültek az említettek közé. Egy tanulónak a volt Csehszlovákia is eszébe jutott (A Cseh és Szlovák Föderatív Köztársaságban, mert közösen a csehekkel nagyobb távlataink lennének politikailag és gazdaságilag). Az egyebek között pedig ilyen válaszok szerepeltek még: - Nem tudok dönteni, mert nagyon sok szép ország csábít, de egyelőre maradok itt. - Szlovákiában a helyzet nemigen kecsegtető, nem látok jövőt. - Mindegy, hogy hol. Feltétel: ki tudjam bontakoztatni a tudásomat, és nyelvre, nemzetiségre, bőrszínre nézve elfogadjanak az emberek olyannak, amilyen vagyok. Sokféle vélemény, sokféle igazság és részigazság található e válaszokban. Jó jel, hogy a többség a szülőföldjén, szabadon kíván élni, ott, ahol a család, a barátok élnek és dolgoznak. De vajon milyen válaszokat kapnánk, ha ugyanezeket a kérdéseket nekünk, felnőtteknek: szülőknek, családapáknak és családanyáknak tenné fel valaki? Mondjuk, a gyerekeink! Tankó László (Országos Pedagógiai Intézet)
