Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-03-26 / 13. szám

A

Közép-Európában született ember viszontagságos múltat kap örökül. E térség történelme, akarva-akaratlanul, meghatározza sorsát, púpként nehezedik a hátára, és e nem kívánt púpot közülük nem egy már ezerszer elátkozta. Ám csupán egyetlen módja van annak, hogy ezzel a teherrel együtt tudjon élni: el kell fogadnia a létezését, és meg kell próbálnia fölfedni, miként is jutott hozzá.

Amikor elolvastam A vádlott megszólal című könyvet (Kalligram Kiadó, Pozsony, 1994), lázasan kutatni kezdtem az emlékezetemben, mit is olvastam vagy mit tudtam meg azoknak a magyaroknak a sorsáról, akik a második világháború idején az akkori szlovák állam területén éltek. Egyetlen, akár csak ködös emlékre sem bukkantam, hogy valaha tanultam volna erről az iskolában, de még csak nem is olvastam róla.

Feltételezésem szerint

zik. Viszont megalázó és kimerítő a kisebbség számára, hogy állandóan arra unszolja a többséget, igyekezzen megérteni őt.

A szlovákoknak azonban kötelességük lenne megérteni a magyar kisebbséget. Annál is inkább, mivel - a cseh nemzettel való együttélés tapasztalai alapján - elméletileg fogékonynak kellene lenniük a kisebbségek problémái iránt.

Amíg nem rendelkeznek ilyenféle empátiával, saját magukat sem fogják érteni.

MARTIN M. SlMECKA

A VÁDLOTTAK

MEGSZÓLALTAK

ugyanígy van ezzel a háború után jó pár évvel született nemzedékem legtöbb tagja.

Szegényesnek nevezhető könyvtáramban végül legalább a következő idézetre leltem: „A potsdami konferencián (1945. július 17. - augusztus 2.) a Hitler ellen szövetkező nagyhatalmak kormányfői beleegyeztek a német lakosság kitelepítésébe Csehszlovákia, Magyar- ország és Lengyelország területéről. A magyarok tervezett kitelepítése Szlovákiából nem valósult meg, mivel a nyugati nagyhatalmak nem adták beleegyezésüket. Csupán kölcsönös lakosságcserére került sor (a két ország között). Szlovákiából több mint 70 ezer magyar kényszerült Magyarországra költözni. Szlovákiába megközelítőleg ugyanilyen számban jöttek szlovákok Magyarországról. A Szlovákiában maradt magyar lakosság erőszakos asszimilációjára tett kísérletek, az ún. reszlovakizációval és a cseh határvidékre történő deportálással (kb. 44 ezer szlovákiai magyart érintett), ellenkeztek a demokrácia alapelveivel. ” (Michal Bamovsky: Az önkényuralom útján, 1993, 31. old.)

Magyarokkal először az osztálytársaim körében találkoztam a tanonciskolában, ahová kényszerből és undorral jártam. Többnyire csoportba verődve álldogáltak, elkülönülve a vadóc és önbizalommal teli szlovák fiúktól, a munkásosztály jövendő tagjaitól. Akkoriban rokonszenvvel figyeltem szégyenlős mosolyukat, mellyel beszélgetést kezdeményező próbálkozásaimra válaszoltak. Idegenek mosolya volt ez, akiket nyelvük mássága választott el a többségtől. Azóta a magyar nyelv számos alkalmi munkámmal fonódott össze az életemben. A fűtők és segédmunkások között a kollégáim fele magyar volt, így a magyar nyelv olyasvalami lett számomra, mint a madarak éneke a szabadban - természetes háttér, amely magáért van, tőlem függetlenül.

A következő magyarral aztán csak a nyolcvanas évek elején találkoztam. A Charta 77, Prágából, Kusy professzort és apámat kérte meg, próbálják kideríteni, miről is beszél Du- ray Miklós. A vele való találkozásunkkor megértettem, hogy a magyaroknak valami komoly gondjuk van.- De a maguk problémája a mi problémánk is - mondta neki akkor az apám. - És ez elsősorban a kommunizmus.

Az volt az érzésem, hogy nem egészén értették meg egymást.

1989 után egész Szlovákia rájött, hogy a magyaroknak valami komoly gondjuk van. És újra olyan érzésem támadt, hogy nem egészen értettük meg egymást.

De mit is tudtak meg a szlovákok a „magyarjaikról” a szólásszabadság öt éve alatt? Azon kívül semmit, hogy itt élnek, és olyasvalamit akarnak, ami a szlovákokban neurózist vált ki, és úgy hívják: kulturális autonómia. Mint mindig, most is mindkét fél hibás. A szlovákok nagy többsége azért, mert semmit sem akar tudni a magyarokról, hiszen saját magáról sem akar megtudni semmit. A felismerés, mely 1993 januárjától, az állam önállóságának első pillanatától a szlovák társadalom tudatába tolakszik, traumaként hat és egyúttal megfoghatatlan is. Kevés embernek marad energiája arra, hogy a saját identitásproblémáinak dzsungelében még a Szlovákiában élő magyarok komplikáltabb problémáira is figyeljen.

Igaz, mostanáig maguk a magyarok sem könnyítették meg a szlovákok számára a megismeréshez vezető utat; bár nagyon is értem a magatartásukat: a többség feladata, hogy igyekezzen megérteni a kisebbséget, hiszen a kisebbségnek úgymond kötelessége a többség megismerése, mert az életszükségletéhez tartoAz effajta megértés velejárója, hogy saját nyomunkat követve is vissza kell térnünk a múlthoz. A magyarok megértése például azt is jelenti, hogy beismerjük: a szlovák nemzet megváltotta ugyan fasiszta múltját a Hitler-ellenes felkeléssel, és a csehekkel kötött ismételt szövetséggel újra a győztesek oldalán állhatott, de a saját maga szemében e múltat többek között azzal „váltotta” meg, hogy saját bűneit a magyar kisebbségre hárította. Évtizedekig nem beszéltek nálunk arról, hogy magyarok ezreit űzték el a cseh határvidékre, hogy konfiskálták a vagyonukat, hogy 1945 és 1948 között megfosztották őket állampolgári és emberi jogaiktól - és ma sem beszélnek erről. Nem politikai problémáról van szó, mint cseh kollégáinknál a szudétanéme- tek esetében, hanem sokkal inkább erkölcsiről, mert Magyarországhoz fűződő viszonyunkat sokkal újabb keletű történések veszélyeztetik.

A szlovák társadalom gyanakvásának és óvatosságának a magyar kisebbséggel szemben, a történelmi gyökereken kívül, van egy egészen specifikus oka is. Ez pedig éppen annak a bizonyos kulturális autonómiának a létezése, amely annyira neurotizálja a szlovák politikusokat. Ez a kulturális autonómia létezik, tekintet nélkül arra, hogy hivatalosan elismerik-e vagy sem. A magyar kisebbség írói és értelmisége nem kényszerül rá, hogy kapcsolatot tartson fenn a szlovákokkal, miként a szlovák értelmiség sincs ráutalva magyar kollégáira. A párbeszédet, sajnos, egyelőre mindkét fél inkább luxusnak, semmint szükségszerűségnek tekinti. A kisebbségnek megvan az az előnye, hogy akadálytalanul figyelheti a szlovák irodalmi és szellemi életet, mert ő gazdagabb a szlovák nyelv ismeretével. A Szlovákiában élő magyar értelmiség sokkal többet tud rólunk, mint mi őróluk! Időnként olyan érzésem támad, hogy magyar látcsővel figyelnek, miközben jómagam senkit sem látok. Semmit sem tudok arról, hogy milyen is magyar kisebbségként élni; mint ahogy arról sem, hogy ez a kisebbség mit gondol rólunk; vagy hogy a magyar nyelv, mely számomra olyan, mint a madarak kötetlen éneke, egyáltalán tesz-e említést rólunk.

A pozsonyi Kalligram Kiadó könyve jelenti számomra a kapcsolatfelvétel első, céltudatos kísérletét. A dokumentumok, vagy inkább vallomások, melyek szerzői Fábry Zoltán, Peéry Rezső és Szalatnai Rezső, a magyar kisebbség tragikus helyzetéről szólnak a második világháborút követően. Nagyon szomorú ez a könyv, mert a csalódásról, az igazságba vetett remény elvesztéséről vall, a magyarok magányosságáról és kétségbeeséséről, akiknek a hőn áhított béke is csak újabb szenvedést hozott. E csalódás annál nagyobb volt, mert „az egzekúció és perzekúció ellen nem szólal fel senki, senki, senki. Egyetlen cseh vagy szlovák értelmiségi szájából sem hangzott el akár egy szó, egy hang vagy kétkedés. ” (Fábry Zoltán: A vádlott megszólal, 60. old.) Miért is kellene hát a magyar kisebbségnek bizalommal lennie irántunk, honnan veszik a szlovák politikusok azt az arcátlanságot, hogy egyáltalán ilyesmit követelnek?

Ez a könyv szlovákul jelent meg, és olvasása közben olyan érzésem volt, mintha röntgengép alatt állnék, és kölcsönkapott nagyítóüvegen keresztül nézném a testemet. Olyan dolgokat láttam meg, amelyek létezéséről eddig sejtelmem sem volt. Nem tudom, hány szlovák lesz hajlandó elolvasni ezt a könyvet. Az olvasókat ugyanis az a veszély fenyegeti, hogy - tekintet nélkül arra, tetszeni fog-e nekik vagy sem - az olvasottaktól nem tudnak majd szabadulni, és többé nem zárkózhatnak a jótékony tudatlanságba. De hát a Kalligramnak éppen ez volt a célja.

(A SMEből fordította: Mislay Edit)

Az adófizetők pénze metafizikai tünemény. Hatalmas összeg lehet, mégsem látta még senki. Titokzatos és emberfeletti fogalom! Pedig a képviselők és a miniszterek is ebből élnek, a köztársasági elnök pedig ebből nem kapja meg azt az összeget, amit kért, hanem csak amennyi jut. Milliárdokról van tehát szó, bankóhalmazokról és pénzköte- gekből épített hegyekről, amelyek azonban többnyire láthatatlanok s fizikai valóságukban egészében megfoghatatlanok. Nem rejtőzködnek, mégis tetten érhetetlenek! A társadalom őserdejében, bonyolult szervezetében elidegenedett csatornahálózaton és rejtett utakon, eltitkolt ösvényeken közlekednek, feszült nyomás alatt keringenek, mint az ember testében, kívülről láthatatlan vérrendszerében, a vér. Az adófizetők pénze hiteles hihetetlenség és valós valótlanság, az evilági transzcendenciák rokona, sokarcú lényét titkok bozótja övezi, hasonlatos az istenek eledeléhez.

Pedig amikor az adófizető polgár befizeti, még egészen kézzelfogható és anyagszerű. Ropogós bankjegyekből áll, hamisítatlanul színesek és hamisítatlanul vízjegyesek, barátságosan sustorognak és kedveskedve percegnek a kezedben, mintha búcsúznának tőled, mialatt befizeted őket és eltűnnek a posta kisabla- ka mögött. Jelentéktelennek tűnő, zöld cetli marad utánuk, a lepecsételt feladóvevény. Ki hinné, hogy adandó alkalommal fontos lehet?... De hát törvényszerű folyamat ez, barátaim, megszoktuk, áthághatatlan törvénnyé vált bennünk. Ép ésszel ki áhítozna a minősítésre: adócsaló?! Bizony becsületes adófizető sorstársaim, a mi pénzünk arra való, hogy befizessük, hogy annak rendje és módja szerint az adófizetők pénzévé váljon! így lesz a demokrácia legfőbb éltető eleme. Nélküle nincs demokrácia, nincsen semmi! Az adófizetők pénze nélkül megszűnik minden, a világ olyan lenne, mint a teremtés kezdetén az űr, amikor az Ür hangja szólt imigyen: Legyen világosság! Tehát nélküle sötétség lenne, fekete űr, egy nagy semmi! De hát mi vagyunk, következésképpen az adófizetők pénze is van, és létezik, ezért minden lehetséges: demokrácia, pluralizmus, parlament és nyugdíj.

Ott hagytuk abba nyomon követését, hogy az adófizető pénze eltűnik a posta tolóablaka mögött. Csinos szőke lány veszi át, szex- bombatípus, de nem mosolyog rád, kedvetlennek látszik, megszámolja a pénzt, sietve kisimogatja a bankjegyeket és gépiesen elrendezi, hogy a számok, szövegek, képek és titkos jelek egy irányba néznek.

Vékony papírszalaggal átragasztja a köteget, és ráír egy számot, amelyet néhány nulla követ. Ekkor láthattuk utoljára a saját szemünkkel

DUBA GYULA

az adófizetők pénzét, innen kezdve láthatatlanná válik, sorsa ismeretlen lesz és útja követhetetlen. Ezek után közönséges halandó már nem jut hozzá, legfeljebb, ha sikkasztó vagy postarabló az illető!

Ám továbbra is megvan, és létének következményei beláthatatla- nok. Mint már mondottuk volt, az adófizetők pénze mérhetetlen erővel s roppant hatalommal bír. Lehetővé teszi például, hogy a parlamentben a képviselők kiváló elmeéllel vívott, szenvedélyes vitákat folytassanak arról: hogyan s mint osszák szét az adófizetők fantomszerű pénzét, amelyet ők maguk sem láthatnak a valóságban, csupán makulátlanul tiszta, ám bizonytalan hitelű papírlapokon szereplő, vélt vagy valós összegekként érzékelnek. Miután előttük a kormány tagjai már bonyolult matematikai műveletekkel megdolgozták a pénzösszegeket, a képviselőknek

már nem marad más dolguk, mint hogy - avatottságukat indokolandó! - felhevülve tovább osztogassák, darabolják és szeleteljék az imagi- nárius pénzeket, magukról sem feledkezve meg közben. Aztán a politikai pártok és mozgalmak! A demokrácia oszlopai és a pluralizmus biztosítékai! Támogatni kell őket, dotálni és fenntartani, különben nincs demokrácia. Paradoxonnak tűnhet, de így van: a különvélemények lángját, az egyet nem értés parazsát szítani kell, különben hamvába hamvad a szabad társadalom! A demokrácia pártok nélkül olyan, mint a magányos, lepusztult fatörzs ágak nélkül, kínosan halódik, nem virágzik, gyümölcsöt nem terem. Varázsos hatalmával az adófizetők pénze élteti a pártokat, lángra lob- bantja harci kedvüket és edzi kifinomult erkölcsi érzéküket. Minél több pénzt kapnak, annál hevesebben éghetnek az igazságért. Nagy párt nagy pénz, kisebb párt kisebb pénz, törpemozgalom aprópénz! Bizony néha á nyugtalanságért is meg kell fizetni, bár ez mindenképpen paradoxon, busásan jövedelmezni a bosszantókat, éltetni a heccmestereket!

De hát az államapparátus talán árva gyerek?! Bizony, az adófizetők pénzéből nekik, a hivatalnokoknak is jut bőven. Minden rendű és rangú hivatalnok a mi pénzünkből él, hogy cserében az ügyeinket intézze. S nem csak a főnökök, hanem a beosztottak is, sőt a küldöncök és kifutók is az adófizetők pénzéből élnek, mint ahogy a hivatali kocsik is közpénzeken futnak. De az állami vagyon magányosítása - a közkedvelt privatizáció - sem lenne meg az adófizetők pénze nélkül. Hiszen manapság még senkinek sincsenek milliói, hogy gyárat, divatos fürdőhelyeket vagy éppen borászati üzemet vegyen. Mire való az adófizetők pénze? Hogy kölcsönözzék, előlegezzék, hitelezzenek az új gyártulajdonosnak, aztán már csak várnunk kell, hogy felvirágoztassa vállalatát és bőségesen fizesse a köznek járó járulékot, kölcsönöket! Hát várjuk is hűségesen. (Nagyon gyakran hiába!) Időnként hallunk, olvasunk pénzügyi machinációkról, hűtlen kezelésről, idétlen befektetésekről, pazarlásról. Sikkasztás és törvénytelen meggazdagodás sem szokatlan ügy állami szinten. Bírja az adófizetők pénze, bizony ám, ez a csodálatos és megfoghatatlan gazdagság szinte mindent kibír!

Ismerjük az adófizető polgárt! Mindenütt találkozunk vele, az utcákon és tereken, faluban és városon. Elhatároztam, hogy megfigyelem őt! Előttem megy a téren, keskeny vállú, ványadt testalkatú, fáradtan jár, szinte vonszolja magát. Nem látszik Atlasznak bizony! Nem néznéd ki belőle, hogy ő tartja vállán a Demokrata-Mindenséget, az Állam-Földgolyót! Lohol a dolgai után, hogy legyen miből befizetni az adót. Kedvem lenne megállítani, Zsélyi Nagy Lajos mondatával megszólítani: Mi lesz veled, emberke?! Aztán a magam módján folytatnám: tudod, hogy a Köztársaságot te és a társaid tartják a vállukon? Megteremtője és forrása vagy a csodának, amelyet az adófizetők pénzének nevezünk! Szorgalmas és kötelességtudó vagy, becsületesen fizeted az adót. De azt tudod-e, hogy nemcsak kötelességeid vannak, hanem jogaid is? Mintha kissé kótyagos lennél, mintha időnként elcsüggednél. Pedig cserében a pénzedért mindenki a szolgád, aki belőled él. A demokrácia ura vagy, a szabad élet fejedelme, érted van minden, és miattad történnek a dolgok, te vagy a menő! Te vagy az adófizető polgár! A te ügyeidet intézik a hivatalnokok, jövődet és jobb életedet munkálják a miniszterek és képviselők, a te biztonságodat és nyugalmadat szolgálják a törvények. Emeld hát fel a fejed, légy öntudatosabb és jogaid szellemében tanuld meg feltenni a kérdést: mi történik az adófizetők pénzével? Joggal vársz választ, közöd van hozzá! Egyedül neked van hozzá igazán közöd.

Az adófizetők pénzének fogalmát be kell vezetni az életünkbe, előtérbe helyezni és magasra emelni, hogy világítson. Az emberek fejében el kell ültetni a gondolatot, hogy az adófizetők pénze nem a Csáky szalmája! Ennek a pénznek a közvetlen haszna elsősorban téged illet, áldásos hatása rád kell, hogy visszahulljon, mint az életfakasztó májusi eső. A múltban te voltál a nép, akinek a nevében cselekedtek, ma te vagy az adófizető polgár, akinek a pénzén cselekszenek! Régen tudják már ezt a nyugati demokráciák polgárai, ehhez tartják magukat. Magabiztosak és öntudatosak. Olyan közakaratot építettek ki, amelynek az értelmében a sáfárokon számon kérhetik az adófizetők pénzét. Ez az igény egyféle hatalmat jelent, amely a demokratikus társadalom központi ereje lehet, az állami fegyelem alapja és a közbiztonság záloga. A kötelességét teljesítő állampolgárnak jogai vannak, s ezek a jogok öntudatossá tehetik őt. Legyél tehát öntudatosabb, adófizető polgár!