Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-03-26 / 13. szám

l/BSärnap 1995. március 26. PUBLICISZTIKA Ro ald Amundsen (1872-1928), aki elsőként érte el a Déli-sarkot, elhatároz­ta, hogy az Északi-sarkot is felkeresi. Miután Robert Edwin Peary (1856-1920) öt társával már 1909-ben gyalog megtette ezt az utat, Amundsen 1925 tavaszán úgy határozott, hogy re­pülőgéppel indul az Északi-sarkra, ami akkoriban, a repülés hőskorában szintén nem volt egyszerű feladat. A merész vál­lalkozást anyagilag egy amerikai millio­mos, Lincoln Ellsworth repülőgépgyáros támogatta, sőt az általa rendelkezésre bo­csátott két Domiér Walt típusú hidroplán egyikén maga is felszállt a Spitzbergá- kon berendezett támaszpontról. Sajnos a mintegy tízórás repülés után az északi szélesség 88. foka előtt az egyik gép meghibásodása miatt kénytelenek voltak leszállni a jégmezőre, ahol átmenetileg a jég foglyaivá váltak. Az expedíció hat résztvevője három heti munkával alkal­massá tette a terepet a felszállásra, és a még működő géppel visszatért a támasz­pont közelébe, ahonnan egy halászhajó vontatta be őket a kikötőbe. A norvég sarkkutatót a kudarc nem törte le, de belátta, hogy repülőgéppel egyelőre nem valósíthatja meg a tervét. Más eszköz után nézett. Abban az időben a németországi Zeppelin légha­jók már komoly személyi forgalmat bo­nyolítottak le, ráadásul megbízhatóak voltak, de hatalmas méretük miatt mégis alkalmatlannak látszottak a feladat vég­rehajtására. Amundsen egy kisebb mé­retű léghajót keresett, s végül meg is ta­lálta Olaszországban, ahol egy fiatal ez­redes, Umberto Nobile (1885-1978) volt A „Norge” északsarki útján (1926. május 12.) az olasz léghajógyártás vezetője. Nobile nagy örömmel vette Amundsen ajánlatát és néhány hónap leforgása alatt átalakí­totta N-l-es léghajóját a norvég sarkku­tató útmutatásai alapján, s közben kiké­pezett néhány norvég pilótát a léghajó kezelésére. Ez a vállalkozás ugyancsak költséges volt, hiszen a Spitzbergákon egy hatalmas hangárt kellett felépíteni a Norge-re átkeresztelt léghajó számára, de szükség volt egy kikötőtoronyra is. A földi személyzet több mint száz főre rú­gott, s magán a léghajón is közel húszán teljesítettek szolgálatot. A kiadásokat is­mét Ellsworth fedezte. A Norge 1926. április 10-én hagyta el Rómát és többnapos repülés után az egyik szovjet bázison landolt. A Spitz- bergákra a kedvezőtlen időjárás miatt csak május 5-én indulhattak el, ahová kétnapos viszontagságos út után sikere­sen megérkeztek. Amundsen és Nobile nem kis meglepetésére egy amerikai tengerészkapitány, Richard Byrd (1888-1957) - aki később a Déli-sark és az Antarktisz légi felderítésével szerzett elévülhetetlen érdemeket - is megérkezett a Chantier nevű hajó fe­délzetén a Spitzbergákra, mégpedig egy hárommotoros Fokker-gép (a Jo­sephine Ford) társaságában, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy végrehajt­sa azt, ami egy évvel korábban Amund- sennek nem sikerült: elrepüljön az Északi-sarkig, majd onnan vissza. Byrd 1926. május 8-án felszállt és ti­zenhat óra múlva sikeresen visszatért a támaszpontra. A Norge 1926. május li­án emelkedett a magasba és hajnali fél kettőkor már megérkezett a rádióüzenet: Amundsenék elérték a pólust, ahol há­rom zászlót eresztettek a jégre: a nor­vég, az amerikai és az olasz nemzeti lo­bogót. Mivel a nap az Északi-sark kör­nyékén a tavaszi és a nyári hónapokban állandóan a horizont fölött van, ezekben az éjszakai órákban is jól látták, hogy a pólus környékén friss lábnyomok kanya­rognak. Ismét megelőzte őket valaki, de a kilétét ezúttal könnyen felfedték: egy jegesmedve volt. A Norge 1926. május 14-én szállt le Alaszkában, s elsőként repülte át a Jeges-tengert parttól partig. A világ természetesen elsősorban az expedícióvezető Amundsent ünnepelte, hiszen az ő ötlete volt a vállalkozás. No- bilét érthetően bosszantotta a dolog, mi­vel úgy vélte: az ő konstruktőri tehetsé­gére is szükség volt a sikerhez. El is ha­tározta, hogy az első adandó alkalommal Amundsen nélkül indul el az Északi­sarkra, ahol le is fog szállni. Nobile sértődöttségét az olasz sajtó is táplálta, amely az olasz szellem diadalaként dicsőítette a Norge útját, s Mussolini, hogy némiképp kárpótolja Nobilét, tá­bornokká léptette elő. Nobile azonnal hozzálátott az expedíció előkészítéséhez, mindenekelőtt megépítette az Italia nevű léghajót. Nobile két évvel azután, hogy Amundsennel először vágott neki a pó­lus felé vezető útnak, 1928. május 6-án érkezett meg a Spitzbergákra és május 11-én elindult a sarki útra. Eredetileg azt tervezte, hogy bejárja a Jeges-tenger partvidékét, ahol néhány tudós - köztük a cseh Frantisek Béhounek - oceanográ­fiai kutatásokat is végez majd. Nyolcórai repülés után azonban vissza kellett térni­ük a támaszpontra, mert az időjárás na­gyon elromlott. A léghajó burkára sok jég rakódott, ráadásul a sűrű köd nagyon megnehezítette a tájékozódást. Néhány nappal később az Italia ismét a levegőbe emelkedett és Nobiléék egy Szlovákia nagyságú területet kutattak át. Május 23- án a léghajó a Spitzbergákon levő tá­maszpontról elindult az Északi-sark felé. A kedvezőtlen időjárás miatt nem koc­káztathatták meg a póluson a leszállást, beérték egy három óráig tartó körözés­sel, majd miután leeresztették az olasz és a pápai lobogót, elindultak visszafelé. A viharos szél miatt a léghajó váratlanul süllyedni kezdett és az addig jól működő rádióösszeköttetés is megszakadt. A vi­lág csak hetek múltán tudta meg, mi is történt az Italiával. A léghajó egy jég- szirthez csapódott, s eközben tízen kies­tek a jégmezőre, de a rakomány egy ré­sze is kizuhant; a léghajó terhe több ton­nával lett könnyebb, így hirtelen a ma­gasba emelkedett, fedélzetén további hat személlyel. Őket elnyelte a jég birodal­ma, sohasem akadtak a nyomukra. A jégre zuhant tíz ember közül egy azon­nal meghalt, néhányan kéz- és lábtörést szenvedtek (Nobilének is eltört a lába), de voltak, akik kisebb zúzódással meg­úszták a balesetet. A kizuhant tárgyak között ott volt a rádiókészülék is, ame­lyet sikerült rendbehozni, így a világ né­hány nap múlva megtudhatta, mi történt az Italiával. Nobile biztos volt abban, hogy keresni fogják őket, ezért nehezen egyezett bele, hogy hárman segítségért induljanak, keresztülvágva a hatalmas jégmezőn. A többiek azonban úgy hatá­roztak, hogy dr. Malmgren meteoroló­gus és két olasz tiszt: Zappi és Mariano keressenek valahol segítséget, míg a töb­biek a rádió mellett maradnak és kapcso­latba lépnek a külvilággal. Sajnos, ez a szétválás tragikus lépésnek bizonyult, és megnehezítette a mentést is, hiszen a fi­gyelem kétfelé oszlott. Közel egyhavi eredménytelen keresés után végre megtalálták Nobilét és öt tár­sát. Egy svéd hidroplán leszállt a köze­lükben, és magával vitte a parancsnokot, Nobile tábornokot. Ez utóbb nagy felhá­borodást váltott ki, noha Nobile maga a gyanú, hogy Zappi módszeresen be­csapta Marianót, aki hosszabb ideig hó­vakságban is szenvedett. Mariano testére egy zászló volt csavarva, amelyen ez volt olvasható: „Ubi nec aquila” (Amer­re a sas sem jár). Ez a felirat két dolgot is szimbolizált: az Italia olyan helyeken járt, ahol még a madarak királya sem fordult meg, s utalt arra a harminc évvel korábban szerencsétlenül járt expedíció­ra is, amelyet a svéd Salamon August Andre'e vezetett a Sas nevű léghajó fe­délzetén az Északi-sarkra. Andrée és tár­sai maradványait csak 1930-ban találták meg, s a feljegyzésekből tudták meg, A King öbölből Nobile segítségére induló svéd repülőexpedíció legénysége (Fotók: archívum) ártatlan volt a dologban, hiszen azt sze­rette volna, ha a súlyos törést szenvedett Cecionit szállítják el. Lundborg svéd pi­lóta azonban ragaszkodott hozzá, hogy Nobile legyen az első, akit elvisz, így a tábornok 1926. június 22-én elrepült a támaszpontra. A többiek azonban hiába vártak az elszállításra: a visszatérő Lundborg gépe leszállás közben megsé­rült és ő is a jégmező foglya lett. A „lég­hajótörötteket” végül a Kraszin nevű szovjet jégtörő mentette meg vagy egy hónappal később, miután előtte sikerült megtalálnia a dr. Malmgren vezette cso­port két életben maradt tagját: Zappit és Marianót. Dr. Malmgren két héttel útra- kelésük után annyira legyengült, hogy nem bírta tovább a gyaloglást, s noha a három embernek akkor még bőségesen volt ennivalója, ő már enni sem volt haj­landó. A két olasz kétségbeesetten ment tovább, míg aztán a Kraszin megtalálta őket. A hajón nagyon elcsodálkoztak, hogy Zappi mennyivel melegebben volt öltözve társánál, ráadásul jobb kondíció­ban is volt, noha elmondása szerint már több napja éheztek. Azóta sem oszlott el hogy a léghajó csak egy napig volt a le­vegőben, mert a ráfagyott jég a földre kényszerítette. A három meggyötört em­ber néhány hét alatt elpusztult a végtelen hómezőben. Az Italia expedíciójának volt egy olyan ádozata is, aki nem is vett részt a vállalkozásban. Roald Amundsen, miu­tán hírét vette, hogy az Italia fedélzetén a becsapódást követően hatan maradtak, egy repülőgéppel a felkeresésükre in­dult. Utoljára 1928. június 18-án adott életjelt magáról; sem őt, sem a repülőgé­pet nem sikerült megtalálni. Umberto Nobilét szülőhazájában nem várta diadalkapu. A lapok őt vádolták a kudarc miatt, sőt hét ember haláláért is őt tették felelőssé. Az is ellene fordította a közvéleményt, hogy Amundsen frissen megjelent életrajzában negatívan véle­kedett Nobiléről, jóllehet az egekig ma­gasztalta a Norgét. Később napvilágra került, hogy a Nobile számára kedvező tanúvallomásokat tudatosan elhallgatták, s mindenáron őt szerették volna megten­ni bűnbaknak. Az utókor azonban igaz­ságot szolgálatott neki. Lacza Tihamér tgy vortÁütVí z Erőssy Szilárd Horkaira gondolva vette kezébe a legalább egy hete érintetlenül szaporodó újságrakás legfelső darabját; belelapozott, s megtalálva barátja szokásos tárcáját, megdöbbenve látta, hogy néhány napja történt találkozásukról írt. Ezek az írások min­den látszat ellenére sem realisták abban az értelem­ben, ahogyan azt az irodalom bennfentesei emle­getni szokták: „Képzeljünk el egy Isten háta mögötti kisvárost, valahol a hegyekké növekedő dombok karéjában. Házai, iskolái, templomai, kisiparosok műhelyei, kereskedők boltjai, múltból ottmaradt gyárai - aka­rom mondani - gyáracskái meg a tárgyiasságukban is ideologikusnak látszó modern üzemei vannak. Családi tragédiák, diákszerelmek, felekezetekben osztódó hitek, mesteremberi eltökéltségek, makacs polgári életutak, bizalmas hozómra adott hitelek, fa­lak omladozó vakolataiban tenyésző termelési idil- lek, világmegváltó eszmékkel együtt kiüresedő munkásöltözői csendek. Ebben az aurában, öt esz­tendővel az évszázad és az évezred vége előtt, érez­hető leginkább az egyre inkább kétségessé váló em­beri reinkarnáció helyett valamiféle történelmi, tár­sadalmi, korokhoz kapcsolható lélekvándorlás. Ott nem az élőlények lelke születik újra és újra, kiis­merhetetlen egymásutániságban a földi világba, ha­nem a város valamikori és mai lakói által megélt ko­rok lelkisége bolyong az utcákon. Átok és áldás egyszerre ül ezeken a köveken, s általuk a házakon, a templomokon, a gyárcsamokokon. Nem valami­kori meg tegnapi politikai hatalmak reinkarnálód­nak, hanem az emberek teremtette szellemi és anya­gi világ. Mert semmi sem tűnt el nyomtalanul, élte volt meg azt bárki, bármelyik korban is, volt pedig­len foltozó varga, kofaasszony, kibukott felsőgim­nazista, csődbe ment ecetgyáros vagy hazudozó agi­tátor. Úri szalonok szivarfüstjéből, polgári otthonok fahéjillatából, bőrcserző műhelyek szagából, külvá­rosi bakkecskék bűzéből, szerelmek akácillatából, embereket rejtő marhavagonokból, őszi eső áztatta avar rothadásából, hűtlenkedő szépasszonyok par­fümjeiből, megszálló katonák árulta kapadohányból, üresen hagyott kaszárnyák latrináiból, géptermek olajfoltjaiból árad egyszerre ki az a szag, amiből az kora sem teljesedhetett ki errefelé. Örök anyagi és szellemi megváltást ígérő eszmék nevében lettek modern jobbágyok. Egyenmunkahelyeken dolgozta­tott, egyenlakásokba kényszerbe» egyenruhás em­berek, egyeniskolák, egyentanulók, egyencsaládok, egyenválóperek, egyenerkölcs, amiben - Orwell szerint - voltak az egyenlők, s közöttük az általam emlegetett reinkarnálódás leginkább meg­sejthető. Megjön hamarosan a lányok virágillata is, a fiatalurak gombjukaiba tűzött szagos szegfűk, a cukrászdák hátsó traktusaiban sülő francia krémesek meg dobostorták édeskés gőze. Lesznek kávépör- kölők, gyógyfűárusok, szerelmi bájitalokkal házaló vigécek, olcsó szappannal mosakodó öregasszo­nyok, akik a házak előtti kiskertjükből árulják a vi­rágokat az éppen arra járó szerelmespároknak. S már itt vannak a régmúltból a holnap emberei. Ahol ők tanyát vernek, ott nemcsak a kisváros szaga, az egymásra vetülő utcaképek, a piac földillata és az emberi szavak, állati hangok, siratóénekek, harang­szó, ebédidőt meg vészt jelző szirénák hangja keve­redik, hanem az általuk születő új kor lelkisége. Akárha egy élelmiszer nagykereskedésben, ami E.Sz. magántulajdona, amiben benne foglaltatik sa­ját holnapja is, majdani családjának biztos megélhe­tése, tegnapi álmodozásai és mai álmai, nem kevés­bé alkalmazottaié. Reménykedés ez egy idilli kor reinkamálódásában, amikor még a magántulajdon - volt légyen az két hold föld vagy kovácsműhely a faluszélen - önmagukhoz mérte az embereket. Igaz, a jobbágyság eltörlésével bekövetkezett szabadság egyenlőbbek. Gondoskodtak róluk egészen addig a mértékig, hogy gondolkodni ne kelljen nekik kiszol­gáltatottságukról. Ettől a kényelmes vegetálástól tet­szik manapság a fegyelmezettség, a felelősség, a tu­datosság, a szigorúság következetessége - ha vállal­kozó él általuk - mindenképpen becsapásnak, csa­lásnak, hazugságnak. Ha E.Sz. magánvállalata gya­rapszik, biztosak lehetnek benne, hogy a város és környéke gyarapszik általa. Kicsivel, de sokkal biz­tosabban, mint ama nagy egyenépítkezések korában. A baj csak az, hogy a korok reinkamálódásában ugyanúgy elénk tolakszik az a közeli, mint a távoli- ak. Az idő állandóságából adódik, hogy E.SZ. ma­gánvállalkozó csehországi német szerelme, általa ta­lálja magát szembe ártatlanságában is egy kor vét­kével, amelyben viszont E.Sz. szüleinek ártatlansá­ga ütközött más ártatlanok sorsával. Végül is ki hát itt a vétkes? Ki felelős azért, hogy egy kor lelke visszavándorol? Nem bújnak egyenruhába az újfa­siszták, zsidók helyett a hegyekké növekedő dom­bok karéjában alvó kisvárosban most éppen a ma­gyarokat szidják. A magyar meg szidja a cigányo­kat, már csakazértis, ha mások romáknak mondják legalább egyharmadukat. E.Sz. öleli német kedve­sét, s közben bizonytalan, nem követ-e el bűnt édes­anyja ellen, akiben a református hit és a nagyanyja szinte már csak szokásvilágában élt zsidó vallásos­sága nőtt mindenki felé áradó szeretetté. Mindenki bízik benne, elfogadja szeretetét, csak a fia bizal­matlan anyjával szemben. Mert a kisvárosban a kocsmák dohányfüstjében, a luxus tekézők rezes félhomályában olykor fennhangon szólnak a szür­kék, akik testvériségük nevében kiáltoznak a nekik nem tetszőkre.” Erőssy Szilárd megdöbbenve meredt az újságlapra. Újságíró barátja napokkal ezelőtt járt itt. Nem hallha­tott arról, amit a Sivy-testvérek kiabáltak róla tegnap este. Nem tudhatott arról, amiről az őr beszélt. Ennyi­re benne lenne a levegőben ez a feszültség, hogy egy Horkaihoz hasonló érzékenységgel élő ember megér­zi, megsejti a történéseket? Napokkal előbb leírja azt, ami a valóságban még csak történni fog? Mintha magában beszélt volna. Ezt érzékelve tűnt úgy neki, hogy egyre többször esik meg vele. Felállt az íróasztala mellől, s kiment az irodájából. A nagy­raktár rámpáján állva bámulta a felhős eget. Mindig fölösleges és értelmetlen dolgokat kezdett csinálni, ha valami megakasztotta gondolkodásában. Lassan araszolva eléri cipőjének orra a rámpa peremét, majd talpának közepére támaszkodva billegni kez­dett. Abban a pillanatban egy madár szállott az ud­var közepére. Erőssy Szilárd annyira meglepődött, hogy billegő mozdulatainak egyike közben - mintha repülni akart volna - előredőlt, s az udvar fölé ha­jolt. Abban a pillanatban tudasította, hogy szabály­szerűen hasraesett. Akkor még nem tudta, hogy Horkai éppen befejezte E.Sz. magánvállalkozóval átélt lelki kalandozásairól írt újabb tárcáját.

Next

/
Oldalképek
Tartalom