Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-03-19 / 12. szám
ilasärnap 1995. március 19. művészvilág Ma gánbolero Micsoda pechje volt szegény Ravelnek! 1928-ban, amikor vérpezsdítő Boleróját adta a világnak, még nem jegyeztek slágerlistákat. Mert ha jegyeztek volna, bizonyára napok alatt éllovassá válik, s Párizstól Luxemburgig, Tokiótól New Yorkig minden rádió- és tévéállomás róla regél. Matematikai pontossággal megkomponált örökzöldje így aztán koncerttermekben és balettszínpadokon hódított. Egy évvel a születése után Vaclav Nizsinszki húga, Broniszlava alkotta rá az első koreográfiát Ida Rubinstein párizsi együttesének. Brüsszelben, 1960-ban a XX. Század Balettjének mestere, Maurice Béjart kápráztatta el a világot sajátos Bolero-felfogásával. Közép-Kelet-Európában 1983-ban, Markó Iván műhelyében született csoda. A Győri Balett Ladányi Andreával olyan Bolerót produkált, hogy azt maga a szerző is bizonyára ámulattal nézte volna. Ausztriától Finnországig, Görögországtól Amerikáig ezreket bűvölt el a produkció, s vele együtt a Lány is, aki a legyűrhetetlen vágyat testesítette meg rendkívüli szuggesztivitással. Ravel születésének 120. évfordulója alkalmából elsősorban a Boleróról beszélgetünk Ladányi Andreával, de szót ejtünk legközelebbi terveiről is. táncosokkal vitte színre a darabot. Két napig töprengtem, mit csináljak, míg végül is igent mondtam neki. Nem tudok máshogy fogalmazni: a Bolero most már mindörökre bennem van. A részemmé vált. Ha csak ezt az egy szerepet kaptam volna az élettől, akkor is úgy érezném: megérte. És Bécs után, pár nappal ezelőtt, a budapesti Operaházban is eltáncoltam a darabot. De nem a győri táncosokkal, hanem Iván új kiválasztottjaival. • Egy másik Ravel-műhöz, A szépség és a szörnyeteg/iez ön készített koreográfiát. A televízió mutatta be Fellegi Ádám vasárnapi műsorában, a Keringőben.- Ez csak egy négyperces kompozíció, de szeretem nagyon. Szinte hallani a taktusokban, ahogy jön, közeledik a szörnyeteg, annyira karakteres a zene. Én olyan Vogue-magazinos képsorokat csináltam. Hobó alakította a szörnyet, de a csók után már Seress Zoltánnal táncoltam. • Ravel ezek szerint nem ereszti. Bolero olyan zenei alkotás, amelyből tényleg csak egy van. Ebből nem lehet lopni, átültetni, mert a turpisság rögtön az első taktusnál kiderül. Segítséget az adott a szerephez, hogy nem sokkal előtte A csodálatos mandarinban táncoltam, s az „kinyitott”. Lelkileg is, fizikailag is. A Boleróhoz ugyanis elképesztő erő kell. Anélkül lehetetlen végigtáncolni. Egyszerűen nem bírja az ember. Eredetileg egyébként én is fekete ruhában táncoltam volna, mint a többiek, de a főpróba előtti napon lepattant Ravel kapcsán Ladányi Andreával • Hol találkozott először a Boleróval? Győrben?- Nem. Már azt megelőzően videón láttam Béjart koreográfiáját Maina GielgudázA, aki hihetetlenül nagy sztárja volt a XX. Század Balettjének. Akkor persze még nem tudtam, hogyan kell nézni egy ilyen zseniális művet; csak a zene, az élmény maradt meg belőle, s hogy egy elementáris erejű táncosnőt láttam. Meg kell hogy mondjam: Iván koreográfiája nagyban hasonlított Béjart-éhoz. Még akkor is, ha nála asztal körül táncoltak, mi pedig székeket kaptunk. A lényeg, a darab centrikus- sága azonban teljesen azonos volt. Középen a Vágy, s akörül a férfiak. Ez Béjart-nál is így volt. • Győrben, a Bolerót megelőzően rendszerint a második szereposztásban láttam. Azután viszont, amíg csak ki nem vált az együttesből, minden női főszerep mellett az on neve szerepelt.- Ez volt az első darab, amelyet Iván kimondottan az én habitusomra, az én adottságaimra komponált. Amikor elkezdtük a próbákat, lényegesen kevesebbet tudtam a szakmáról. És most nem is annyira a táncra, mint magára a koreografálásra gondolok. A fogásokra, a darab felépítésére, az ötletekre. A Bolero olyan zene, amelyhez csak az nyúlhat, akinek személyes közölnivalója, elementáris ötlettára és olyan táncosa van, aki ezt meg is tudja mutatni. Akkor ez elképesztő siker. De ha hiányzik valami, ha rosszul működik a darab, akkor felejtsük el. Ezt a zenét irtó nehéz túlszárnyalni. A- Olyannyira nem, hogy elhatároztam, színpadra viszem a magam Boleróját is, a saját koreográfiámban. Életemben először most hallottam ugyanis élő koncerten a darabot, s ahogy ott ültem, láttam és éreztem, ahogy a hangszerek egymással beszélgetnek. Hogy valósággal felépítik a művet. Erre azt találtam ki, hogy az egész hangszerparkot felviszem a színpadra. A négy hegedűt, a négy bőgőt, a kisdobot... a fuvolát én fogom táncolni, az biztos. A karmester ott áll majd szemben a közönséggel a hatvan hangszer-táncos között, s amikor már totálisan tombol a zene és nincs hova lépni, akkor a zsinórpadlásról megérkezik a másik, az igazi zenekar, hatvan zenész, akik addig fent muzsikáltak a magasban. Drága mulatság lesz, tudom. Többmilliós produkció, de akkor is megcsinálom. Én ezt a művet abszolúte birtokolom; ott van a gyomromban,a szívemben, a zsigere- imben. • ízlését, igényességét ismerve nem lesz könnyű dolga hatvan táncost összeszedni.- Majd próbatáncot hirdetek. A vígszínházi West Side Storyban húszán vannak, akiket én tanítottam be, a Honvéd Táncegyüttesből tizennyolc párral számolhatok, a többit pedig megkeresem és addig fogom gyötörni őket, amíg csak jók nem lesznek. A vibrálást, a feszültséget akarom színpadra vinni, azt a feszültséget, amely leginkább a szexualitásban érzékelhető. • Az operettszínházi Vörös lámpás házban hogyan érezte magát?- Rosszul. Ez az első történet, amely nem úgy végződött, ahogy szerettem volna. A koreográfiát rám bízták, táncosokat azonban nem választhattam, sőt még csak tréningeket sem tarthattam. Szakmailag és morálisan nem is voltak képesek azt a nívót hozni, amit elvártam tőlük. Meg is jegyeztem egy életre, hogy olyan felkérésre, amellyel nem tudom teljesíteni, ami teljesíthető, nem fogok igent mondani soha. Budapesten, sajnos, csak monológok születnek, amelyeket vagy megértenek, vagy nem. Ha dialógusra vágyom, akkor Helsinkiben vagy Tamperében kell dolgoznom. Ott nyitottabbak, kreatívabbak és intelligensebbek az emberek. Szabó G. László rólam a gomb, leesett a szoknya, s anélkül, hogy leálltam volna, lerúgtam magamról és testszínű trikóban táncoltam. Iván pedig ott állt ájultan, hogy igen, igen, így sokkal jobb, és már csak a többiek maradtak feketében. • Izraelben, 1986-ban már másvalaki táncolta ugyanezt a szerepet.- Iván ugyanis halálosan igazságtalanul elvette tőlem. Ki is léptem az együttesből azonnal. Nyolcévi szünet után tavaly kért fel ismét ugyanerre a szerepre, amikor Bécsben, osztrák „Csupán hanggal születtem, ez volt minden, amit az élettől kaptam. E hang nélkül cipész vagy asztalos lennék Recanati- ban, ahol születtem... A hangomon kívül nem volt rajtam semmi rendkívüli, egész egyszerű ember voltam. Nem voltam se gondolkodó, se intellek- tuel. Mindig megmaradtam átlagos olasznak, aki az otthonát és a családját mindenek fölött szereti. ” szívű, közvetlen embernek, akinek ifjúkorában ismerték. Jószívűsége legendás volt, rengeteg jótékonysági akción szerepelt, s a legfárasztóbb előadás után is hajandó volt énekelni azoknak, akik nem vehették meg a drága jegyet, és órákon át vártak rá a színház előtt. Ugyanakkor rendkívül józan volt, anyagi ügyeiben óvatos és megfontolt. Maga is bevallotta, hogy a New York-i Metropoli- tant, amelynek Caruso halála után 12 évig ő volt a legjobban fizetett tenorsztárja, anyagi okokból hagyta ott, épp a nagy gazdasági válság idején, amikor a színház vezetősége kénytelen volt csökkenteni a gázsikat. Népszerűségének ez mégsem ártott, amikor hét évi távoliét után. 1939- ben visszatért, a közönség minden addigit felülmúló ünneplésben részesítette. Pedig amerikai karrierje elején alaposan meg kellett küzdenie a sikerért. Az ottani közönség emlékezetében még frissen éltek Caruso csodálatos alakításai, aki nemcsak énekesnek, színésznek is zseniGIGLI mindenkinek E sorokat minden idők egyik legnagyobb énekese, Beniamino Gigli írta önéletrajzában. Ennél találóbb jellemzést egy szakavatott pszichológus sem adhatott volna róla. Valóban tipikus olasz volt, aki fajtájának minden jellemző tulajdonságát magában sűrítette. Nem csoda, hogy csakis olasz környezetben érezte jól magát, s az unalmas és fárasztó protokoll- meghívások után boldog volt, ha honfitársai közt tölthetett pár órát. „Ritkán vettem részt a különféle amerikai olasz társaságok konferenciáin. Azok az emberek, akikkel ott találkoztam, nem voltak se szegények, se szerények, így aztán egyáltalán nem érdekeltek. Gondolataim minduntalan a szegény olasz emigránsokhoz tértek vissza, akiknek az Újvilág a legsötétebb arcát mutatta...Ismeretlen nyomorultakként csöppentek a teljesen idegen környezetbe, szívükben tele honvággyal. Keményen dolgoztak, tűrték a megaláztatásokat, de megőrizték jókedvüket. Mindig szívesen találkoztam velük, mert népünk legjobb tulajdonságaival rendelkeztek: józansággal, kitartással, szorgalommal, lelki finomsággal és jószívűséggel. ” Az önéletrajzíró Gigli bizonyára nem tudatosította, hogy az utolsó mondat egyfajta önjellemzésnek is beillik. Egy tönkrement falusi cipész gyermekeként éhezve, nyomorogva hatévi kitartó tanulással tett szert utánozhatatlanul tökéletes technikájára, és sztárként is megmaradt annak a melegális volt. Önéletrajzában Gigli imponáló önkritikával vallotta be. mennyire híján volt minden színészi tehetségnek. Ám a színészi játék merevségét tökéletesen pótolta hangjának behízelgő, lágy hajlékonysága, színgazdagsága és kifejező ereje. Volt, amikor a szűnni nem akaró taps miatt háromszor énekelte el ugyanazt az áriát, mindháromszor teljesen másként. A klasszikus repertoár mellett szívesen énekelt nápolyi dalokat, amelyeknek verseny nélküli tolmácsolója volt. A londoni és a párizsi kritika fanyalogva fogadta Toselli Szerenádját és az O sole mi- ót,a jó zenei ízlés és a stílusérzék hiányát vetve Gigli szemére. Nemegyszer kifogásolta, hogy nem annyira a páholyok kifinomult ízlésű közönségének, mint inkább a balkonon szorongó embereknek énekel. Gigli ezt inkább bóknak, mint elmarasztalásnak vette és nem változtatott repertoárján. Kijelentette, hogy sem kifejezetten az előbbinek, sem az utóbbiaknak, hanem mindenkinek énekel, és nagyobb teljesítmény zeneileg képzetlen embereket megnyerni a művészetnek, mint a vájtfülűeket. Hogy mennyire igaza volt, napjaink tenorsztárjainak műsora bizonyítja. Pavarotti, Domingo és Carreras ma is azokkal a nápolyi dalokkal aratják legzajosabb sikereket, amelyeket annak idején Gigli tett „szalonképessé” a hangverseny- termekben. Vojtek Katalin
