Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-03-19 / 12. szám
Kései gyermekként születtem két bátyám után. Az idősebb húsz, a fiatalabb tizenhét éves volt. Születésem a szüleimnek sem volt nagy öröm, mivel édesanyám akkor már negyvenhárom, édesapám negyvenkilenc éves volt. Mivel azonban két fiú után lányuk született, édesapám azzal vigasztalta magát, hogy majd talán én leszek a gondviselőjük. Sajnos, korán itt hagyott bennünket, alig nyolcéves voltam akkor. Jól emlékszem az előzményekre. Idősebb bátyám a szomszéd faluból jött haza, ahol a malomban volt őrölni. Szép csillagos este volt. Ahogy a falu felé közeledett, úgy látta, mintha egy vég vásznat eresztettek volna le az égből, és az a temetőben tűnt el... Megijedt, és a lovak is megtorpantak. Két héttel később édesapám agyhártyagyulladásban hirtelen meghalt. Ez 1937 októberében történt. Jóval később, már harmincnégy éves koromban szörnyű álmom volt. Szívbeteg voltam, gyógysze-, rekkel aludtam. A férjem két évvel volt idősebb nálam, kiváló egészségnek örvendett. Álmomban Rozsnyón jártam és a városházára mentem. Szűk, sötét lépcsőn lépdeltem felfelé, amikor lódobogásra lettem figyelmes. Kitértem volna, de nem volt hová. A fekete ló hátulról közeledett, két első lábát a vállamra tette, majd leroskadtam alatta. Ahogy hátranéztem, rám nyerített és a fogait vi- csorgatta. Felriadtam és remegtem a félelemtől. Reggel elmondtam a férjemnek is, aki megnyugtatott, hogy az álomnak nem kell jelentőséget tulajdonítani. Hiába nyugtatgatott, biztos jelnek véltem, hogy meg fogok halni. asaasasaa 1983. február 3-án történt. A férjemmel másnap háromnapos üzemi kirándulásra készültünk a Tátrába. Már este az utazótáskába raktam a szükséges ruhaneműt. A szekrényből kivettem egy fekete pulóvert, közben az órára pillantottam, hogy is haladok a csomagolással. Este hét óra volt. A fekete pulóvert a kezemben tartottam, s valami furcsa érzés vett erőt rajtam. Miért is vinnék magammal fekete pulóvert? Mintha szabadulni akartam volna tőle, visszatettem, a szekrénybe. Akkor még nem sejthettem semmit. Csak hajnalban, fél háromkor zörgettek az ablakon. A bátyám feleségét hozták Pozsonyból (ott laknak) a szörnyű hírrel: a bátyámat este néhány perccel hét előtt elgázolta egy gépkocsi és a helyszínen meghalt. Negyvenöt éves volt. A kirándulásból nem lett semmi. B. Margit, Felsővámos Szerkeszti: Zsilka László Egy héttel később, 1964. április 28-án a férjem tragikus körülmények között meghalt. Több méter magasról leesett, és agyszakadást kapott. Én élek, ő meghalt. A lovak tovább kísértettek. Álmomban két kislányommal sétáltam a kezüket fogva. Egyszer csak szekérzörgést hallottam. Hátranéztem, egy lovas szekér közeledett. Kitértem volna, de az út melletti árok vízzel volt tele. A kocsis nélküli szekér gyorsan közeledett felénk, és a lovak kis híján eltapostak. Egy hétre rá az apósom hatvanegy éves korában agyvérzést kapott és meghalt. Ez 1965 decemberében történt. Azóta félek az álmoktól, főképp a lovaktól. özv. Farkas Sándomé, Borzova A FÉRJEM HÍVOTT Rejtélyes jelenségekről, megérzésekről olvasva az embernek kételyei támadnak. Nem hisz bennük mindaddig, amíg saját maga nem tapasztalja. Velem is így volt. Leányom, aki soha beteg nem volt, huszonkilenc éves korában meghalt agyvérzésben. Egy hétfői napon nála jártam, és már akkor a fejét fájlalta. Próbáltam rábeszélni, menjen orvoshoz, vizsgáltassa ki magát. Ne adj’Isten valami történne, ki neveli fel a gyermekeit, mert én arra már öreg vagyok. Nevetve, de inkább sértődötten válaszolt, hogy mi van velem, hogy ilyen szamárságokat beszélek. Hisz semmi baja és a gyermekeit ő akarja felnevelni. Másnap rosszul lett és a következő napon meghalt. Férjem, aki sok mindent átélt és már régebben betegeskedett, ezt a csapást már nem tudta elviselni. Egy hónapra rá öngyilkos lett. Másnap a temetését intéztük a másik lányommal. Hazafelé menet utunk egy kis parkon vezetett keresztül, ahol mindössze két pad van, a közepén pedig kis kápolna áll. Előttem egy lépésnyire ment a lányom a kisebb unokámmal, én utánuk az idősebb, tízéves unokával. Ahogy a kápolnával egy irányba értünk, a férjem hangját hallottam, a nevemet kiáltotta. így szokott hívni, ha otthon a kertben dolgoztam. Megtorpantam, nem tudtam tovább menni. Körülnézek, sehol senki. Kérdezem az előttem menő lányomat, az unokámat, hallottak-e valamit? Nem, nem hallottak. A nagyobbik unokám, aki mellettem jött, viszont igennel válaszolt. Igen, hallotta, ahogy nagypapa a nagymamát nevén szólította. A tragédiával kapcsolatos esemény olyan közeli még, hogy szeretném, ha eltekintenének nevem közlésétől. H. J. ANYAI MECÉRZÉS Az életben többször is előfordult velem, hogy valami érzés a hatalmába kerített, amelynek hatására egyszerűen cselekednem kellett. Nem gondolkodtam, miért, csak valamiféle sugallatra hallgatva jártam el. Egy alkalommal én a sógornőimmel a konyhában voltam, miközben a férjem az apámmal, a testvéreivel a kerítést betonozták. A kisebbik fiam pedig az udvaron játszott. Főzés közben hirtelen úgy éreztem, hogy vízért kell mennem, holott a kannám tele volt vízzel. Edényeket kerestem hát, hogy a kannát kiüríthessem és mehessek a kútra vízért. Az egyik sógornőm rám is szólt, miért akarok vizet hozni, hisz van elég. Máig sem tudom megmagyarázni, minek a hatására, de a kannát kiürítettem és mentem a kútra. Az udvarra érve elállt a lélegzetem: a két és fél éves fiam a kút szélén hason himbálózott. Egy hibás mozdulat és a kútba zuhant volna. Szerencse, hogy a sikolyt sikerült elfojtanom, különben megijed, és elgondolni is rossz, mi történhetett volna. Lélekjelenlétemet megőrizve csendesen a háta mögé húzódtam és leszedtem a kút szegélyéről. Más alkalommal haza akartam menni valahonnan, de valami (valaki?) azt súgta: menj el a fiadhoz! Az idősebb fiam akkoriban nősült és sokat ivott, ami miatt gyakran veszekedtek. Arra toppantam be hozzájuk, hogy a fiam kijelentette: végez magával. Már készítette is a zsinórt. Kitéptem a kezéből, mire ő tiltakozott, hogy nincs jogom megakadályozni tervének véghezvitelében. Valahogy erősnek éreztem magam. Megmondtam neki, hogy az anya jogán cselekszem, aki megszülte és felnevelte őt. Azóta nagyon megváltozott, most szépen élnek és szégyellj az akkor történteket. Több hasonló dolog is előfordult már az életemben, amire nincs magyarázatom. Inkább lelkiisme- ret-furdalásom van, mert ha mindig hallgattam volna arra a titokzatos belső hangra, akkor néhány kellemetlen eseményt megakadályozhattam volna. Az is rejtély számomra, hogy a legközelebbi családtagok valamennyien pénteken haltak meg... M. A. MEGÁLMODTAM BARÁTUNK HALÁLÁT Öt évvel a szomszédunk halála után róla álmodtam. Álmomban a férjem, a barátja és én a kapuban beszélgettünk. Egyszerre csak jön a (halott) szomszéd. Úristen, mit akarhat itthon, hiszen régen eltemettük! Az özvegye is már az új élettársával él. Az özvegy és a szomszéd nemsokára ki is jöttek a kiskapun, és elindultak a temető felé. A férjem barátja szólalt meg elsőnek:- Meglátjátok, ez hazajött valakiért! Erre felriadtam. Sokáig tűnődtem, miért is álmodtam a szomszéd felől ennyi év után. Aznap délután, munkából jövet hallottam a szörnyű hírt: a férjem barátja munkabaleset következtében meghalt! Hát ezért jött haza a szomszéd? A barátunkért? Máig sem tudok napirendre térni afölött, hogy megálmodtam legjobb barátunk tragikus halálát.-y-m FÉLEK AZ ÁLMOKTÓL Nem készültem apácának Kétségek gyötörnek. Úgy gondoltam, kikérem az olvasók tanácsát. Az én nagy gondom ugyanis az, hogy a rendszerváltás után, szüleim akaratának engedve, beléptem egy apácarendbe. Egyedüli leánygyermek vagyok a családban, és a szüleim ebben látták álmuk megvalósulását. Életükben becsületes hívők, jó katolikusok voltak, s úgy hitték, ezzel Istennek tetsző dolgot cselekszenek. Én az érettségi után nem ilyen pályára vágytam, de nem szegültem ellen szüleim óhajának. Időközben betöltöttem a huszonhar- madik életévemet, de már korábban megismerkedtem egy szeretetre méltó fiúval, akkor még papnövendékkel. Egymásba szerettünk, találkozgattunk. Ez az időszak volt számomra életem legboldogabb szakasza. Amikor kedvesemet pappá szentelték, távol került tőlem egy kisebb falu parókiájára. A kapcsolatot továbbra sem szakítottam meg vele. Akkor sem, miután tudattam vele, hogy anyai örömöknek nézek elébe; de akkor a terhesség megszakítása mellett döntöttem. Úgy érzem, hazugságban élek. Kifelé másnak teszem magam, mint ami a valóságban testben és lélekben vagyok. Nem akarok kettős életet élni. Döntés előtt állok. Állunk. A kedvesemmel azt fontolgatjuk, hogy kilépünk az egyház kötelékéből és családot alapítunk, gyermekeket nevelünk. Továbbra is Isten hű szolgái maradunk. Végső döntésünk előtt a Vasárnapnak címzett leveleik révén, szívesen meghallgatnánk mások véleményét, tanácsát is, helyesen cselekszünk-e? Kriszta SEGÍTENEK a három árvának Rovatunkban a múlt év decemberében Három kis árva nagymamája címen közöltük F. M. levelét. Azóta részletes tájékoztatást kaptunk a község polgármesterétől, amelyet kivonatosan ismertetünk. A három árva, a szülők gondatlansága miatt, valóban nehéz körülmények között élt. Az apát korábban is többször beidéztük, az édesanyával és a nagymamával közösen is, hogy közös erővel segítsük a problémák megoldását. Olyan javaslat is elhangzott, mivel a szülők nem törődnek a gyerekekkel, hogy helyezzük el őket gyermekotthonban, de a nagymama vállalta, hogy ő gondoskodik róluk. A helyi önkormányzat a korábbi években úgy próbált segíteni, hogy a családnak biztosította a tüzelőanyagot, 1994-ben például 3440 korona értékben. A ház valóban rossz állapotban van, mert a lakók elhanyagolták karbantartását. Január első napjaiban - a Vasárnapban közölt levél nyomán - felkeresett a rozsnyói Simkó József, aki felajánlotta a segítségét a tető megjavításában. Tájékoztattam őt, hogy nem annyira a fedőanyag van meghibásod- va. mint az egész tetőszerkezet, amelynek javítására csak a tavasz folyamán kerülhet sor. mintegy 50-60 ezer koronás befektetéssel. A helyi képviselőkkel közösen, költségvetésünk szerény keretein belül, a három árvának és nagymamájuknak segítünk gondjaik megoldásában. A község polgármestere Köszönet a polgármester és az ön- kormányzat emberi hozzáállásáért. Megnyugtató érzés tudni, hogy a rászorulók segítségre számíthatnak. Bárcsak életünk valamennyi területén akadnának önzetlen, segítőkész emberek! EMBERI SORSOK ' 1 1995. március 19. 1/BSäMBp
