Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-03-19 / 12. szám

az újságíró felírja magának egy fecnire az éppen esedékes témát (Hogy él ma egy, a fővárosban tanu­ló szlovákiai magyar főiskolás?), és elindul oknyo­mozni, nagyjából két módszer közül választhat. Ne­vezetesen: a/ végigkérdez minden érintettet, estéről estére más kollégiumi szobában téve tiszteletét, ami lehet kifejezetten kellemes dolog is, csak éppen időigényes; b/ keres egy olyan társaságot, amelynek tagjai a legtöbbet tudnak mondani az adott témáról. Például azért, mert egy kicsit ők szervezik - no nem adminisztratív értelemben, hanem gazdagító szán­dékkal s lehetőségeket teremtve - mások életét. Kati, Ötvös Gyöngyi, Lajos P. János, Gauíík István, Zabrenszky Tímea, Juhász Laci, Korpás Árpi, Gálik Ivett, László Gabriella, Szatmáry Bea, Pukkai Attila, Sátor Balázs... Többnyire harmadévesek, mint mi, de akad, aki más évfolyam hall­gatója; sőt olyan is, aki jelenleg külföldön, Magyarországon tanul. Vagy éppenséggel már be is fejezte egyetemi tanulmányait. Budapesten tanul például Sátor Balázs, a Filmklub létrehozója és vezetője. Ezért is van, hogy ez a klub jelenleg alig működik.- A többi viszont igen ! - veszi át a szót Anna. - Volt néhány figyelemreméltó és tényleg sikeres rendezvényünk. József At­ciónk most februárban volt. Ettől az együttműködéstől sokat várunk.- Meg ne feledkezzünk a klubhelyi­ségről! - szakítja félbe a felsorolást And­rea. - Arról, amely tulajdonképpen a Fakó „fellegvára”. Békés eszközökkel kisajátí­tottunk egy kihasználatlan tanulószobát, kineveztünk klubhelyiségnek, és tavaly szeptemberben a lehető legünnepélyeseb­ben felavattuk. Még szalagátvágás, sőt - Árpi felé int - szónoklat is volt! Azóta szerveztünk ott egy plakátfestő akciót, és egy igen hangulatos karácsonyi ünnepsé­get. Terített asztallal, finom vacsorával, forralt borral. Persze, számos egyéb össze­Pozsony egyik legnagyobb kollégiuma, a Ludovít Stúr Diákotthon felé közeledve ze­neszó üti meg a fülemet. Mondhatni, mi sem természetesebb, hiszen hol szóljon a zene, ha nem egy főiskolai diákszállón? A szokatlan csak az, hgy ez a zene - magyar táncházi muzsika! A legmagyarabb, ami­lyen csak lehet. Ennek ellenére hitetlenke­désem csak akkor válik bizonyossággá, amikor a megbeszélt időpontban, percnyi pontossággal érkező Gulázsi Aurélia meg­magyarázza a szokatlan hangjelenség okát:- A Fakó együttes próbál a klubban. Talán először benézhetnénk hozzájuk, nem? Csak egy pillanatra, hogy néz ki most a klubunk... Nos, a bizarr plakátokkal ékesített helyiségben tényleg a Fakó munkálkodik. Az az együttes, amelyet fennállásának öt éve alatt már igen sokan megismertek; s amelynek minden tagja egyetemista. Bic­centünk, ők visszabiccentenek és máris fo­lyik tovább a próba; mi pedig megyünk to­vább, a B/739-es szobára, ahol már várnak bennünket a többiek. Pontosabban: Bódi Andrea és Ötvös Anna, a Pilinszky János Klub vezetőségének tagja, Aurélia pedig ugyanennek a klubnak az elnöke. Még jó­formán le sem ülünk, amikor betoppan a Fakó egyik tagja, Bugár Árpi is: félbehagy­ták a próbát, hogy közülük is ott lehessen valaki a beszélgetésen. Éppen ő, mármint Átpi az, aki kissé felidézi a múltat:- Aki benne volt, az tudja: a hazai főis­kolákon tanuló magyar diákok klubmoz­galma ehhez-ahhoz a városhoz kötődött: Prága - Ady Endre Diákkör, Brünn - Ka- fedik, Pozsony - JAIK. Ez így itt, Po­zsonyban, egyre kevésbé működött. Foko­zatosan kialakultak az egyes egyetemek külön klubjai, amíg csak rá nem eszmél­tünk, hogy mindenkinek van már „saját” klubja, csak éppen nekünk, a Komensky Egyetem bölcsésztanhallgatóinak nincs. Gyorsan összehoztuk hát a Pilinszky János Klubot, vagyis a PIJÁK-ot... A névről csak annyit, hogy játszottunk az ötletek­kel, szerettük volna, ha rangja is van, frap­pánsan is rövidíthető - ez nyert... Aztán gyorsan mozgásba jöttek a dolgok, ami tu­lajdonképpen érthető, hiszen a magyar szak, úgymond, „adja magát” ahhoz, hogy a legtöbbet éppen mi vállaljuk fel a klub­élet szervezésében. Ha nincs k:lut> „Összehoztuk a PIJÁK-ot, Gulázsi Aurélia Ötvös Anna Bódi Andrea- Azután már tényleg gyorsabban ment - folytatja a gondolatot Lia. - Különböző csoportokat, szekciókat szerveztünk a klu­bon belül: a népzeneit vagy táncházit - en­nek „magva” természetesen a Fakó -, az irodalmit, a történelmit, a filmklubot, a színjátszó csoportot... Csak néhány név azok közül, akik ezekben dolgoznak, vagy más módon segítik a munkánkat: Juhász (Nem lenne teljes a kép - és nem érzékeltetnénk a klubmozgalom tényle­ges jelentőségét a Pozsonyban tanuló magyar főiskolások életében -, ha nem tennénk hozzá: a szlovák főváros egyetemein még nyolc további ma­gyar diákklub működik. Egyelőre legalább a felsorolás szintjén említsük meg valamennyit: Bánki Donát Klub, Szlovák Műszaki Egyetem - gé­pészmérnöki és vegyészmérnöki kar; Teller Ede Klub, Komensky Egye­tem - matematika és fizikai kar; Neumann János Klub, SZME villamos- mérnöki kar; Teleki Sámuel Klub, KE - természettudományi kar; „Köz­gáz”, Közgazdasági Egyetem; Ybl Miklós Klub, SZME építészmérnöki és műépítészeti kar; Sellyéi János Klub, KE - orvosi kar; Verbőczi Ist­ván Klub, KE - jogi kar. Valamennyit - ide értve a Pilinszky Já­nos Klubot is - a Diákhálózat fogja egvbe és koordinálja.) Bugár Árpád (A szerző felvételei) tila-műsorával itt volt Hobó, aztán Faludy György, és mindkettejükre rengetegen voltak kíváncsiak. Vendégünk volt a bu­dapesti Zurgó népi zenekar, az erdélyi származású, néhány éve Magyarországon élő Réti Árpád pedig Kányádi-estet tartott, de volt még néhány történelmi témájú előadás is. Az idén mindenesetre gazda­gabb programot tervezünk, s bízunk ben­ne, hogy ez összejön. Elég jól indult: már­cius 6-án vendégül láttuk a Tiszavirág iro­dalmi folyóirat szerkesztőit, illetve, a Fa­kó-klubban, az Egyszólam együttest. A hónap végén jön Cseh Tamás; de előtte, március 11-én mi mentünk, pontosabban a Fakó, a Kaláka Fesztiválra. Egyben meg­hívtuk a fesztiválnak nevet adó Kaláka­együttest, mégpedig október harmadikára, Jeszenyin születésének századik évfordu­lójára. Mi is van még...? Felvettük például a kapcsolatot a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemmel, az első közös ak­jövetelt is. Mivel a bútorzata, finoman szólva, még eléggé gyér, a meghívottak ilyenkor külön ukázt kapnak: hozz magad­dal széket vagy egy matracot... Ez így két­ségtelenül lezser meg hangulatos, de azért szeretnénk a helyiséget úgy-ahogy beren­dezni. Majd valahogyan megtaláljuk a módját.- Azt hiszem, itt kell szólni arról, hogy azért vannak, akik segítenek, támogatnak bennünket - veszi vissza a szót Lia. - A tanárainkkal kezdeném, akik az elején, mi tagadás, alig tudtak rólunk. De mi­helyt egy kicsit „láthatóvá tettük” magun­kat, azonnal segíteni kezdték munkánkat. Elsősorban Mészáros András és Zalabai Zsigmond tanár urat, valamint Rudolf Chmel tanszékvezetőt említeném. Aztán, és ezt kétszer is aláhúzva: Végh Lászlót, a Csemadok vezető titkárát. A Márai, a Szenei Molnár Albert, a Fábry, az Illyés Alapítvány, illetve a Rákóczi Szövetség is támogat bennünket. Természetesen, a klubmozgalmat összefogó Diákhálózatra is számíthatunk, hiszen az ő védnökségük alatt működünk mi is. Rendezvényeink zömét egyébként a Csemadok székházá­ban tartjuk. Andrea közben az órájára pillant. - El­nézést, de nekem el kell mennem. Tánc­próbánk van a Szivekben. Elköszön, felkapja a kabátját és máris elrohan. E kis intermezzo egyben újabb adaléknak is bizonyul:- Tényleg! Hajói emlékszem - mondja Lia -, valahogy onnan indultunk el, hogy milyenek is ma a Pozsonyban tanuló ma­gyar fősulisok kulturális és szórakozási le­hetőségei? Nos, azért mégse szűkítsük csupán a klubéletre, hiszen többen járnak például az Ifjú Szivek tánckarába. Nem győzik dicsérni, milyen jó a próbák hangu­lata... Aztán most, hogy nincs filmklu­bunk, el-eljárunk moziba. Máshová, be­valljuk, nemigen. Még a Jókai Színház előadásaira sem: nekünk az a jegy egy­szerűen drága. Főleg most, hogy a He­gedűs a háztetőm játszották a Nemzetiben, így akárhonnan nézzük is, de a klubren­dezvények állnak az első helyen, kiegé­szítve néhány magyar jellegű kulturális aktivitásformával. Azt szeretnénk, ha a klubot minden magyar bölcsésztanhallgató egyformán a magáénak érezné, mert szó sincs semmiféle kiválasztottak gyülekeze­téről, netán klikkről. Egyszerűen: mind­annyiunké. Vas Gyula A MAJÁK ÉS AZ INKÁK ÚJ TÖRTÉNETE Sokáig úgy tudtuk, hogy a maják békés emberek voltak, akik csak a vallással és a földműveléssel foglalkoztak. Ez tévedés; a IX. században bekövetkezett hirtelen eltűnésük oka a birodalmuk városai közötti kitartó és pusztító háborúk sora volt. Arthur Desmaret amerikai régész vezetésével a guatemalai Petexbatunnál végzett legújabb ásatások igazolják ezt az állítást, amely egyéb­ként tudós körökben már több mint tíz éve ismert volt, de egyszerűen hinni akarták, hogy legalább a maják má­sok voltak, mint szomszédaik, az aztékok, akik gyakran végeztek kegyetlen emberáldozatot. Amikor pedig a majáknál találtak arra utaló jeleket, hogy foglyaikat em­beráldozatra használták, igyekeztek ezt másként magya­rázni. Azonban a barbarizmus közepette létező „felvilágo­sult” társadalom eszményített képét már nem lehetett to­vább tartani akkor, amikor sikerült megfejteni a maják írását: a szövegek véres csatákról és emberáldozatokról számolnak be, ha ez utóbbiak nem is voltak olyan gyako­riak, mint az aztékoknál, akik egyes ünnepeik alkalmával - gyakran kifejezetten e célból ejtett - foglyok ezreit öl­ték meg brutálisan. A maja városok közül Petexbatunban ásott ki először Desmaret kerítéseket, árkokat, erődített falakat. Ezek az építmények - amelyeket gyakran temp­lomaik és palotáik köveiből emeltek, vagyis ezek egy ré­szét tehát saját maguk rombolták le - azt bizonyítják, hogy a várost megostromolták. Ilyesmire utaló jeleket ta­láltak Dos Pilasban is, egy másik jelentős maja városban. De vajon mi állt ennek az egymás elleni acsarkodásnak a hátterében? Lehetséges, hogy a túlnépesedés (némely városban több mint 80 000-en laktak!) és az ebből eredő élelmiszerhiány volt az oka a rivális városok közötti fe­szültségnek. A Peruban élő inkákról Terence d'Altroy, a kolumbiai egyetem antropológus professzora igyekezett reálisabb képet festeni. Az inkákról a spanyol hódítók lelkes beszá­molói nyomán alkottunk jórészt képet: kiterjedt úthálóza­tuk, a nagy vidéki központok idilli társadalom benyomá­sát keltették, amelyet egyesek felvilágosult diktatúrának, mások egyenesen egyfajta szocializmusnak tekintettek. Nos, az inka birodalom sem egyik, sem másik nem volt. Voltak útjaik, de nem ismerték a kereket, a vízi köz­lekedést, a lovat, a málhás állatokat, így az információk csak nagyon nehézkesen és lassan jutottak el a hatalom központjából vidékre. Vagyis a központi hatalom jófor­mán nem is uralkodott a vidék fölött, és többnyire rákény­szerült, hogy kiegyezzen a vidék vezetőivel. De sajnos e törekvése nem mindig járt sikerrel. Jó példa erre az xauxa- sok és a wankasok 1533. évi lázadása, amikor spanyol ka­tonákkal fogtak össze, hogy elűzzék uralkodójukat, Cuz- quenant. Egyébként az inkák legnagyobb jótéteménye - amit többé-kevésbé erőszakkal vezettek be - az volt, hogy feljavították a mezőgazdaságot, hogy kiteijesztették a ku­koricatermelést és a lámahús fogyasztását a különböző gyökerek helyett, amit az inka uralom előtt a bennszülöt­tek ettek. (Science et Vie) TÜSKE Nem tudom, kinek hiányzik, de mostanában alig hallat magáról Olga Keltosová, munka- és szo­ciálisügyi miniszter asszony. Persze, ő nem olyan, hogy csak úgy eltűnjék. Gondolom, most inkább csak meghúzza magát régi-új minisztériuma valame­lyik csendes kis zugában, és sző, köt, fon, varr, horgol, stb. Hogy mit? Lehet, hogy kesztyűt köt, amibe majd megtanít min­ket dudálni. Már akit. Vagy ga­tyát varr, hogy belerázzon ben­nünket. Már akit. Vagy egy­szerűen csak a réges-rég beígért szociális védőhálót szövögeti. Szóval dolgozik, s ha majd el­készül a „művel”, előbukkan. Hisz olyan Ő, mint a búvópatak. Nem áll szándékomban, hogy sötét képet fessek Szlovákia je­lenlegi szociális helyzetéről. Úgyis azzal vádolnak minket, hogy pesszimizmusterjesztők vagyunk. De hogyan legyek optimista? Nemrég a Bodrogközben jár­tam. Ritkán látott szülőföldem­re úgy készültem, mint ama elsőbálos kislány a boldog bé­keidőkben. Részemről nyak­kendőt kötöttem. Már „hazafe­lé” az autóbuszban kiderült, a sofőr tájékoztatása alapján, hogy „keleten a helyzet válto­zatlan”. Sőt! Kis- és nagyválla­latok egymás után csukják be a kaput. Igazán jól annak megy, aki láncot és lakatot árul. Meg azoknak, akik a hippokratészi esküt fa-köb-ben mérik. A töb­biekkel vajon mi lesz? Mi lesz a Kassán látott kolduslánnyal, aki a szellemi fogyatékosok együgyűségével rázogatta az aprópénzes nejlon-zacskót a zu­hogó esőben? Mi lesz a megfa­kult arcokkal, a behorpadt mel­lekkel? Hol vannak a beharan­gozott munkahelyteremtő intéz­kedések a munkanélküliség tíz százalék alá szorítására? Épí­tünk majd autópályákat! - hangzik a válasz. Ukrajna felé. Mi Ázsián keresztül megyünk Európába? Egy kicsit KÖRül- ményes, nemde? Vagy így kí­vánjuk magunkat jobban meg­közelíthetővé tenni az ukrán vendégek számára, a sarki ciga­rettaárustól a rendőrgyilkoso­kig. Hol a háló? És ha már itt tartunk: A „háló” mitől és kitől, mit és kit véd meg? Hol van a biztosíték arra. hogy a köznép nem zuhan át a lyukakon, mi­közben egyesek a pártkönyvü­kön ülve biztosan fennakadnak a hálón? És ha fölénk húzzák ki? Mindenkinek egyformán van esélye arra. hogy nem veri őt agyon a demokrácia bárso­nyába csomagolt diktatúrája. Hol a háló? Persze, a miniszterasszony gondosságát ismerve, tudom, hogy ezúttal is minőségi munkát végez. Sőt! Nem szociális védőhálót készít, de szociális védődunyhát. Amelyik egyese­ket ápol. másokat eltakar, me­gint másokat a nagy gondosko­dás közepette megfojt. Ne le­gyünk hát optimisták? Kertész Gábor KALEIDOSZKÓP 1995. március 19. l/BSÉmap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom