Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-03-12 / 11. szám

HOGYAN is kerültem kapcsolatba a

CSEMADOK-kal, hogyan lettem annak idején a dolgozója? Szülőfalumból, Abaújszináról magyar származásom miatt eltanácsoltak, nem lehettem közigazgatási tisztviselő, és komiszárokat ültettek a magyar falvak nyakára. Így kerültem a kassai postahivatalhoz kisegítő munkaerőként, ideiglenes jelleggel. 1948. december 15-én két csomag érkezett a címemre. A tartalma az első magyar sajtó 500 példánya volt. Rögtön tudtam, hogy annak terjesztése a feladatom. Nyomban felvettem hát a kapcsolatot azokkal a kassai magyarokkal, akik túlélték az internáló és koncentrációs táborokat, és akik a tiltás ellenére is rendszeresen találkoztak a Mészáros utcai egészségügyi központban.

Itt boldogan és szenvedélyesen megvitattuk az Új Szóban közölt írásokat, különösen Fábry Zoltán:

Az első szó címen közölt üzenetét.

1949 márciusában már egyre többen voltunk. Simái Béla és Perényi István orvosok bejelentették, hogy március 5-én lesz egy magyar szervezet alakuló közgyűlése Pozsonyban, s ők erre meghívót kaptak.

Ezután jött létre még 1949-ben Kassán is a Csemadok, amely az ország legnagyobb és legaktívabb alapszervezetévé fejlődött.

1951 tavaszán felkeresett irodámban egy mozgékony fiatalember: Vajda József, aki felkért, hogy vállaljam el a kerületi titkári funkciót. Rövidesen már együtt jártuk a falvakat. Öt járásban kellett létrehozni a járási titkárságokat, megalakítani a Csemaífok-alapszervezeteket, megszervezni a színjátszó csoportokat, az ének-, zenei és táncegyütteseket, megalakítani a magyar iskolákat, tanítókat toborozni satöbbi. 1952-ben már 90 alapszervezetünk volt, tízezres tagsággal! Nagy gondot fordítottunk a magyarságtudat elmélyítésére, az érzelmi élet gazdagítására. Tömegesen jelentkeztek az érdeklődők, így ez a mozgalom hamarosan a járási dal- és táncünnepségeken csúcsosodott ki Nagytárkdnyon a Tiszakertben, Ki- rályhelmecen a Csonkavár alatt, Somodiban, Nagyidán, Krasznahorkdn és Gombaszögön. Külön említést érdemel a kassai városi csoport. He- merka Olga zenetanár és koreográfus vezetésével 1952 nyarán részt vettünk az első csehszlovákiai folklórfesztiválon a morvaországi Stráznicén. Első nagyszabású bemutatkozásunk tetszett a mintegy harmincezres közönségnek. A prágai televízió rögzítette is az előadást, s ekkor készült az első magyar hanglemez.

Ekkor én egyben a kassai városi bizottság titkára is voltam, s amikor már élvezni kezdtük szívós munkánk gyümölcsét, újabb utasítás érkezett: irány Pozsony, ahol meg kell szervezni az első csehszlovákiai magyar hivatásos népi együttest - a NÉPES-t. Eleinte nemigen moccantam, de a többszörös noszogatás után, 1953 februárjában meglátogatta titkárságunkat Ló'rincz Gyula és Pathó Károly, a Csemadok országos elnöke és titkára. Nem sokat körtönfalaztak: engem szemeltek ki igazgatónak, punktum. Néhány nap gondolkodási időt kaptam, s végül - engedve a sűrűsödő nyomásnak - március elején jelentkeztem a szol- gálattételre. Ág Tiborral és Takács Bandival, akik már a központi titkárság dolgozói voltak, hozzáláttam a szervezéshez, a tehetségek felkutatásához. Több száz jelentkezőt kerestünk fel így országszerte; de ezzel párhuzamosan népdal, néptánc és népzenei kutatómunkát is végeztünk. KoUTOREZ6ES

Adalékok a NÉPES krónikájához

Nyitókép (a NÉPES ősbemutatóján, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházban 1954. április 24-én)

Ion, Gerencsér, Martos, Bodrogköz, az Ung vidéke, Szilice, Gömör vidéke volt az útirányunk.

Szép, érdekes feladat volt ez, de egyben fárasztó s olykor veszélyes is. Ág Tibor például Áj- ban akart felvételeket készíteni, de nem volt villany. Így hát Andó Józsi bácsival Tornára mentünk egy jó baráthoz, akinek lakásán szebbnél szebb népdalokat rögzítettünk. Éjjel kettőkor vittük haza a „nótafát”, ám a tornai —-----------vá

r alatt fegyveres határőrök, BÉRES csendőrök, milicisták feltartóztat- tak bennünket, majd bekísértek a községházára. Amikor rájöttek, hogy mégsem vagyunk kémek, hogy nem ellenséges adóállomásról van szó, szélnek engedtek. Sokkal kellemesebben éreztük magunkat Szilicén, ahol Bokros János és Bondár Laci bácsi értékes népdalokat énekelt. Martoson viszont csaknem pórul jártam. Ág Tiborral és (azt hiszem) Takács Bandival a gazdag népviseletet tanulmányoztuk. Itt őrizték még az „emeletes” ágyakat, illetve a menyasszonyi és vőlegényi ruhát. A feleség rögtön beöltözött, de a férj nem akart kötélnek állni és elment. Nekünk viszont, a ruhatervezés miatt, kellettek a fényképek. Ág Tibor engem öltöztetett be vőlegénynek - ma is őrzöm e korabeli fényképet -, no de ebből majdnem baj lett... A férj ugyanis megsértődött, szerencsére, mi hamarosan kereket oldottunk.

AZ országjárást követő három hónap múltán együtt volt a 60-65 tagú csapat: lelkes, fiatal táncosok, énekesek és kottát ismerő zenészek. Ág Tibor lett a művészeti vezető, Takács András a tánccsoport vezetője és koreográfusa, Somlyó Irén és Bocekné Gesztes Zsuzsa pedig ruhatervezők. Később felvettük Hemerka Olga zenetanárnőt és koreográfust, Kvocák József és Szijjártó Jenő zeneszerzőt és karnagyot. Már májusban beszámoltam a Csemadok országos elnökségének, hogy együtt a csapat, hogy és miképpen kívánunk tovább működni. Ez villámcsapásként érte az elnökséget. Ló'rincz Gyula négy- szemközti beszélgetésre hívott és nem titkolta, hogy váratlanul érte ez a hír. mert azt hitte, hogy legalább egy évig fogom majd végezni a szervező munkát... Arra kért, lassítsam valahogy a

Verbunkos - az együttes egyik legsikerebb táncszáma

folyamatot. A körülbelül 30 hajdani grófi kastélyból - amelyeket Lőrincz Gyulával és Varga Jánossal együtt vettünk szemügyre, egyet sem utaltak ki nekünk. A Csemadok-központ a Szlovák írószövetség budmericei székházát vette bérbe három hónapra. Itt kezdtük el a munkát 1953. május 24-én. A nyitóműsor összeállítása és betanulása már-már emberfölötti feladatnak bizo-------------------- nyúlt, hiszen a tagságnak szinte semJÓZSEF mi

lyen előképzettsége nem volt. E munka során a Csemadok központi titkárságától és elnökségétől sem kaptunk segítséget. Sőt! Megértés helyett is inkább csak lebun- kózó kritika volt jussunk. Kifogásolták például, hogy miért tűztük műsorunkra Kodály Esti dalát és Székely keservesét. Ág Tiborral és Szijjártó Jenővel bizony elképedtünk az ilyen hozzá nem értő, rosszindulatú intrika láttán. Eugen Suchon, Strelec professzor, a Szlovák Tanítók Énekkarának a vezetője, Jankó Matuska és más szakemberek sem tudták mire vélni ezt a magatartást. Raj- ter Lajos, a Szlovák Filharmónia európai hírű karmestere, vagy Németh István - aki Bartók Béla tanítványa és barátja volt - sem tudta, miért kell mellőzni a műveket. Az Esti dalt az Isten szó előfordulása miatt le kellett venni alakuló műsorunkról. A Székely keservest viszont nem engedtük. Ma is hálás szívvel gondolok a szlovák zenei szakemberekre, akik mellénk álltak.

Nyáron az írószövetség egyre határozottabban szorgalmazta, hogy sürgősen keressünk más helyet; és meghatározták, hogy mikor kell elhagynunk a budmericei székházat. Naponta kilincseltem hát az SZNT Megbízotti Testületének kulturális ügyosztályán és a pártközpontban. Többnyire Varga János főtitkár jött velem, de meg sem szólalt ilyenkor. Mikor pedig kijöttünk, rendre letolt: hogyan merek én így beszélni az elvtársakkal! Mérgemben azt válaszoltam, hogy engem nem köt a pártfegyelem, nem vagyok párttag. Ez csak azt eredményezte, hogy ezután egyedül jártam a hivatalokba. Egy szép napon várakozás közben megtudtam, hogy a hódi mezőgazdasági iskola igazgatója - aki Báláz névre hallgatott és tudott magyarul - most kap új, korszerű épületet, így kiüríti a régi iskolát. Még ott a folyosón lecsaptam rá, hogy megkérdezzem: igaz-e a hír? Rábólintott, utána szívélyesen elbeszélgettünk. Nyomban el is látogattam Hódiba, ahol megállapodtunk, hogy telefonon értesít, mikor hagyják el az épületet. Így is lett, s két-három nappal a hír vétele után megtörtént a „honfoglalás”. Minden előzetes engedély vagy kiutalás nélkül elfoglaltuk az épületet. Kilakoltatásra már nem kerülhetett sor, hiszen mindig azzal ütötték el kérelmeinket, hogy nincs kastély, keressünk más megfelelő helyet. Hódiban folytattuk hát a megkezdett munkát. Ekkor már hosszabb-rövidebb alkalmi műsorokat adhattunk a különböző állami és más ünnepségeken. Először a pozsonyi vár szabadtéri színpadán és Nagymegyeren mutatkoztunk be, majd Komáromban, a Jókai-szobor koszorúzási ünnepségén, ahol jelen volt Jan Drda, Marie Ma- jerová, Illyés Gyula, Szabó Pál, Veres Péter, Urbán Ernő; Horváth Imre, prágai magyar nagykövet, Füredi József, pozsonyi főkonzul, Marjai József, a pozsonyi magyar konzulátus kultúrattaséja és mások.

1954. április 24-re tűztük ki a várva várt időpontot, az ősbemutató napját. Telt ház volt a Archívumi felvételek pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházban. Jelen voltak a párt-, az állami szervek képviselői, a cseh, a szlovák és a magyar művészeti élet színe-java. Az SZLKP és a Csemadok KB határozata szerint az ünnepi beszédet Karol Bacílek főtitkárnak és Lőrincz Gyula országos elnöknek kellett volna mondania. Körülbelül 15 perccel az előadás előtt üzenetet kaptam a díszpáholyból, hogy az említett elvtársak nem fognak beszélni, szlovákul is, magyarul is én köszöntsem a közönséget. Rettenetesen felháborított a dolog, de nem tehettem semmit. Sebtében papírra vetettem néhány gondolatot; majd a zenekarunk által előadott csehszlovák himnusz elhangzása után, már pergett is a műsor. Óriási siker volt, oldódott a feszültség, szakemberek meleg hangon méltatták az előadást. A Prágai Művészeti Akadémia rektora, Brousil professzor szakmai tanulmányt is írt, elismerően nyilatkozott Ferencsik János is. Csak Bacílek és Lőrincz elvtársak nem gratuláltak a sikerhez, és a hatalom képviselői részéről nem is jött el senki Hódiba, az ünnepi vacsorára. Még a Csemadok-titkárok sem.

Az ünnepi bemutató után következtek a szürke hétköznapok és szaporodtak az intrikák. Olyannyira, hogy a tagok meg sem kapták a júniusi és júliusi fizetésüket. Ez arra késztetett, hgy felkeressem Ondrej Klokocot, az SZNT Megbízotti Hivatalának illetékes vezetőjét és a segítségét kétjem a pénztelenség ügyében. Két nappal később be is rendelt a hivatalába, és közösen meglátogattuk a prági kormány kultuszminiszterét, Václav Ko- peckyt Prágában. A pénzügyi dotációt akkoriban az úgynevezett Akciós Bizottság utalta ki, így e hivatal vezetőjét hívta fel a miniszter. A válasz: együttesünk a Csemadok intézménye, amely busás dotációt kap, beleértve a NÉPES-t is. A Csemadok belső ügye tehát, hogyan osztja el a rendelkezésére álló milliókat. A miniszter, poharaz- gatás közben, elmondott egy-két esetlen viccet, én pedig lógó orral visszatértem Pozsonyba. A Csemadok legközelebbi ülésén megvitattuk az ügyet. Varga János főtitkár harciasán követelte: nevezzék meg a bűnöst, aki e helyzetet előidézte, s ezzel rám gondolt, csak a nevemet nem mondta ki. Végül Pathó Károly szervező titkár leleményességén s jóindulatán múlott, hogy nem fogtak perbe. Ő ugyanis számokkal bizonyította, hogy a Csemadok - beleértve a NÉPES-t is - nem lépte túl a személyi keretet. Az együttes viszont továbbra is járta az országot. A legtöbb esetben magánházaknál szálltunk meg. A műsorainkat több mint 200 ezer ember tekintette meg.

1955 elején már nyilvánvalóvá vált, hogy Lőrincz Gyula szabadulni akar az együttestől, mondván: az emészti fel a Csemadok költségvetését. A felsőbb párt- és állami szerveknek azt sugallta, hogy vegyék át a NÉPES-t vagy olvasszák a SLUK-ba. Végül is az történt, hogy szélnek eresztették az együttest! Engem arra akartak rábírni, hogy helyeseljem ezt a gyalázatos intézkedést; még a SLUK egyik igazgatói székét is felajánlotta nekem a kultuszminisztérium, no de nem éltem ezzel a „megtiszteltetéssel”. Az együttes feloszlatásának nem a pénztelenség volt az oka, hanem Lőrincz Gyula, aki fölösleges tehertételnek, koloncnak tartotta azt. Ebben az időben a Csemadokban is az egyeduralom, a megfélemlítés, a hajbókolás volt a jellemző. Másnak nem volt, nemigen lehetett véleménye, csakis az országos elnöknek. 1955 májusában befejeztem hát a NÉPES-ben végzett tevékenységemet, és visszakerültem Kassára; no nem egyedül. Tizenöten jöttek velem: Viczay Pál, Simkó Tibor, No- viczki Toncsi, Németh Éva, az ország legjobb cimbalmosa: Vontszemíí Béla és sokan mások. Molnár Béla akkori polgármesterrel lakásokat, munkahelyeket biztosítottunk nekik. Én pedig összehoztam egy újabb, kisebb „kerületi” NÉPES-t. amely egy-másfél évig működött minden külső segítség vagy támogatás nélkül. 1955. június 15-én a Csemadok KB Elnöksége határozatot hozott: „... megbízza a KB titkárságát, adjon ki egy igazolást Béres József elvtársnak, hogy a NÉPES leltárát-vagyonát rendben átadta. ”

Az utódnak kijelölt Szlovák Népművészeti Együttes (SLUK) viszont nem teljesítette ígéretét. Egyetlen magyar műsorszámot sem tűzött műsorára. Az Ukrán Dolgozók Kulturális Szövetsége egy év múlva - Vasil Bilak párttitkár közbenjárására - újra megalakította 120 tagú hivatásos együttesét, amely azóta is teljesíti küldetését. Kassán van ma már hivatásos Roma Együttes is.

LESZ-E még valaha hivatásos

népművészeti együttese a több mint félmilliós szlovákiai magyarságnak?

dfilíJgSß/l Zl snpjBiu 9661 OANVlUdVZSSIA