Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-03-05 / 10. szám

Ilasärnap 1995. március 5. MŰVÉSZVILÁG kö nnyek Calabriában, az olasz csizma orrán göndör, fekete fürtös kölykök futkosnak ma is. Igazi utcagye­rekek. Maszatosak, rongyosak, örökké éhesek. Mint a kóbor macskák, járják az udvarokat, pin­céket, félreeső zugokat, egymás szájából kapkodják a lopott falatot, idegen portákon ácsingóz­nak, megrakott szatyrokra, kosarakra, olykor zsebekre vadásznak. Nyáron mezítláb, egy szál ga­tyában, télen kopott, agyonmosott göncökben. Ilyen volt Ninetto Davoli is. Hatéves korában már szabad mezőkön, forró házsorok között kóborolt, míg csak a gyomra haza nem hajtotta. Nápoly környékén minden faluban így nőttek fel a gyerekek. Póráz nélkül, az égető déli nap alatt. Később, amikor Róma külvárosába költözött a család, az iskola fogta be Ninetto Davolit. Ötödi­kig hagyta is a kölyök, aztán lógni kezdett. Csavargón. Elkószált. Kamasz fejjel már a bűn édes ízét kóstolgatta. „Ismerkedett”. Vagánykodon. Jó pénzért olykor a testét is felkínálta. Napköz­ben, otthagyva az iskolát, a kemence tüzét vigyázta egy pékségben, majd ő maga is sütött: Később borbélyinas volt, majd asztalos. Bútorokat fényezett, de mert ezért sem kapott túl sokat, esténként hagyta, hogy leszólítsák. Pontosan tudta, kinek mit és mennyit kell adnia. Hamiskás mosolyára, délolasz bájára, bohócarcára Pasolini is azonnal felfigyelt. „ Vidámsága számomra vallás" - írta róla versei egyikében, s mert tehet­ségesnek találta, színészt fara­gott belőle. A Máté evangéliu­mában még csak annyit kért tőle: „Állj a kamera elé, és csi­nálj valamit!" A Madarak és madárkákban már szerepet írt neki. Toto filmbeli fiát, az ifjú pátert játssza kifogástalan ter­mészetességgel. A folytatás: A Föld a Holdról nézve, Mik a felhők?, A papírvirág szelete, Oidipusz király, Teoréma, Disznóól, és a nagy trilógia: a Dekameron, a Canterbury me­sék és Az ezeregy éjszaka virá­ga­Pasolini halála óta olyan rendezőkkel dolgozott, mint Sergio Citti, Carlo Lizzani, Bernardo Bertolucci, Jancsó Miklós vagy Sergio Corbucci. Tehetsége nem aludt ki mára sem. A római popolano, az egykori munkásfiú mesterei kezében kiváló színésszé érett. Negyvenhét évesen, színpadi szerepei által most lett másod­szor „sorköteles”. Plautus da­rabjában, A hetvenkedő kato­nában és Stravinsky operájának prózai változatában, az Egy ka­tona történetében láthatja őt az olasz közönség egy pármai színpadon. • Mire következtessek ab­ból, hogy Pasolini annak ide­jén maga mellé vette? Megér- zett valamit a fiatal asztalosi­nasban, amitől egy csapásra megszerette, vagy meg akarta mutatni a világnak, hogy íme, a te­hetség ilyen-olyan formában mindenkiben ott szunnyad, csak fel kell fedezni benne?- Én csak a kérdés első felére tudok válaszol­ni. Pier Paolo valóban szeretett engem. 1962-ig nekem eszembe sem jutott, hogy színész is le­hetnék. Egyetlen vágyam volt csupán. Motorbi­ciklire fájt a fogam, de nagyon. Szépre, gyors­ra, hatalmasra. Fúrtam, faragtam, gyalultam, fé­nyesítettem, úgy dolgoztam az asztalosműhely­ben, mint az őrült, csak hogy több pénzt kapjak, de nem kaptam. Hiába hajtottam, semmi ered­ménye nem volt. Pontosan emlékszem a napra, amikor megismerkedtünk. Ünnep volt, nem kellett munkába menni. A barátaimmal kóbó- roltunk. Egyszer csak jön a bátyám a havetjai- val, hogy a közelben fűmet forgatnak. Oda­mentünk, bámészkodtunk, valaki szólt, hogy Pasolini forgatja A túrót, de izgatott is engem, ki áll a kamera mögött? Számomra akkor Adri­ano Celentano volt az Isten. Pedig egy évvel azelőtt láttam A csórót, és irgalmatlanul tet­szett, csak éppen nem jegyeztem meg a rendező nevét. S ahogy ott állok és nézelődöm, valaki odalép hozzám, mélyen a szemembe néz, meg­simogatja a fejem, és azt kérdezi: „Na, akarsz játszani?" Ó volt. Pier Paolo Pasolini. • És mit felelt neki?- Semmit. Annyira berezeltem, hogy sarkon fordultam és elszeleltem. Pár nappal később mit ad az ég? Szembe jön velem az utcán. Akkor már bátrabb voltam. Ugye, te vagy az a híres rendező, kérdeztem tőle, erre megfogta a vál- lam, meghívott ebédre, és attól a naptól fogva tizenhárom éven át mindig vele, vagy a közelé­ben voltam. Akármerre utazott is a világban, mindenhova magával vitt. Szeretett. Ragaszko­dott hozzám. Ha nem voltam mellette, általában szomorú volt. Lehangolt. Hogy is mondjam? Ó dolgokat. „ Te mindig csak olyan légy, amilyen vagy” - ezekkel a szavakkal biztatott, ha for­gattunk. És hajói megnézzük, milyen szerepek­kel bízott meg, akkor kiderül: én minden egyes filmjébe ugyanazt a figurát hoztam. A vidám, olaszosan chaplini figurát, aki imádja az életet, a napot, aki nem hagyja eltiporni magát, aki szemfüles, furfangos, mindenre kíváncsi, és nemcsak a gyomrának, a vágyainak is megadja, amit meg kell adnia. • A Canterbury mesékben fel is tűnik Pasoli­ni Chaplin-imádata. Perkin, akit ön alakít a filmben, külsőleg is hasonlít minden idők legna­gyobb komikusára.- Ezt maga Charlie is „díjazta”. Megnézte a filmet Amerikában, és szeretetteli üdvözletét küldte. Ennél nagyobb elismerést nem is kap­hattam volna. Pier Paolo egyébként rajongott a Chaplin-filmekért. Gyakran jártunk moziba, hogy lássuk őt. Perkin alakja is egy ilyen estén született meg. Kijöttünk a moziból, a homloká­ra csapott és azt mondta: „Megvan! Kitaláltam valamit." És így ajándékozott meg azokkal a jelenetekkel, amelyekben Perkin által egyér­telműen Chaplin előtt hódol. • Azokat az arcokat, amelyek csak percekre tűnnek fel a filmben, de így is beszélni tudtak, hogyan választotta ki? FeIlimhez hasonlóan ő is skicceket rajzolt, aztán az asszisztenseire bíz­ta minden egyes típus „beszerzését”?- Nem, nála ez nem így működött. Bár reme­kül rajzolt, a figurákat mégis az utcán választotta ki. A Dekameronban például fél Nápoly felvo­nult. Ebben persze nekem is szerepem volt. Sé­táltunk az utcán Pier Paolóval, s ha valaki meg­tetszett neki, szépnek, érdekesnek vagy furcsá­nak találta az arcot, nekem kellett megállítanom és rábeszélnem az illetőt, hogy jöjjön el másnap a forgatásra és filmezhet ő is, a rendező majd megbízza őt valamivel. Pasolini meg ott állt fél­rehúzódva, és figyelte „a kiszemelt áldozat” rea­gálását. Ilyen esetekben rettenetesen tartózkodó volt. Máskor, ha csak egyetlen órára akart meg­ismerkedni valakivel, ritkán láttam félénknek. • Az utolsó estéről, amelyet együtt töltöttek, milyen emlékei maradtak?- A Pomidoróban vacsoráztunk, Róma egyik legegyszerűbbb éttermében. Ez volt az egyik törzshelyünk, mindketten szerettük. Főleg mun­kások jártok oda; semmi csillogás, semmi pom­pa. Pasolinit sosem vonzották az előkelő he­lyek, s a felsőbb körökbe tartozó emberek. Ő a volt a király, én meg a bohóca. Néha el is ker­getett, ha már sokat hülyéskedtem mellette. Amikor a Medeát forgatta, éppen katona vol­tam. Később mindenkitől azt hallottam: hiá­nyoztam neki. Egyszer, egy hétvégén az egész forgatócsoportot magával hozta a kaszárnyába. Jöttek meglátogatni. Még Maria Callast is oda­cipelte. Ilyen volt. Határtalan szeretettel szere­tett. • Később, ahogy felnőtté vált mellette, nem zavarta, hogy filmről, irodalomról, képzőművé­szetről sokkal kevesebbet tudott nála? Ugye, ér­ti, mire gondolok? A műveltségbeli óriási kü­lönbségre.- Engem nem érdekelt, hogy ő költő volt, művész, én pedig egy egyszerű kis csóró, ben­nem ez nem szült semmiféle gáúást. Nekem ő a barátom volt, a legeslegjobb barátom, vagy a testvérem, a második apám, ahogy jobban hang­zik. Találkoztunk, megkedveltük egymást és egyetlen napot sem töltöttünk el anélkül, hogy legalább telefonon ne beszéltünk volna. Renge­teget változtatott rajtam. Vad voltam, hát meg­szelídített. Egyszer behúztam az utcán egy pasi­nak. Begeijedtem, na! És kapott egy hatalmasat. Pier Paolo akkor iszonyúan megharagudott rám. Én nem akarok ilyen barátot, mondta. És meg kellett ígérnem neki, hogy soha többé nem fogok így viselkedni. Gyűlölte az erőszakot. Politikai nézetei, emberi magatartása, nyíltan vállalt ho- moszexualitása miatt támadták is eleget, még­sem ártott soha senkinek. Nagylelkű, segítőkész ember volt, mindenki felé szelídséget, jóságot sugárzott. Ha nem találkoztam volna vele, előbb- utóbb biztosan rácsok mögött végeztem volna. Egyenes úton haladtam a börtönkapu felé. • A kamera előtt kezdettől fogva szabadnak érezte magát?- Hogyne éreztem volna! Pier Paolo ponto­san ismert, nem kért tőlem kivitelezhetetlen kétkezi munkások között érezte igazán jól ma­gát. Azok közt, akik pontosan tudták, mennyit ér az élet. Sosem fogom elfelejteni, mit mon­dott, amikor asztalhoz ült: „Ninetto, félek. Iszo­nyú pofákat láttam útban idefelé. El kellett for­dítanom a fejemet... ” Aztán megvacsoráztunk és elbúcsúztunk. „Akkor holnap... " De másnap már csak holtan láthattam. Éjszaka, 1975 no­vember másodikán, a Tiberis bal partján, Ostia mellett egy római fiú bottal agyonverte, majd beült Pasolini kocsijába, és végighajtott rajta. • Húsz évvel a halála után hogyan boldogul a tőle kapott szellemi örökséggel?- Pier Paolo nemcsak a szerepeimben, az életemben is jelen van. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Úgy hiányzik, mintha az apám hagyott volna itt. Rengeteget kaptam tőle. Tu­dásban, szeretetben, őszinteségben... ő nyitotta fel a szemem, hogy teljes valójában lássam a világot. Neki köszönhetem, hogy művész va­gyok, hogy továbbra is derűs szemmel nézem az életet, neki köszönhetek mindent. • Pasolini halála után pár évig nem is na­gyon filmezett, igazából csak 1980-tól kezdett el újra játszani.- Nehéz volt folytatni. És nemcsak nekem, Sergio Cittinek és Laura Bettinek is, akik szin­tén szorosan kötődtek hozzá. Nekem, bevallom, olyan pillanataim is voltak, amikor úgy érez­tem, jobb lenne feladni. Ha nincs melletted az, aki minden lépésedet mérhetetlen szeretettel fi­gyelte, pokoli nehéz komédiázni. Aztán az élet vitt, cibált, rángatott előre. Jancsó Miklós hívott A zsarnok szívébe, Budapestre, Sergio Corbucci a Kicsi, de szemtelenbe, és azt vettem észre, hogy ismét két lábbal állok a földön. De akár­merre nézek is, Pier Paolo tekintetét mindig magamon érzem. Szabó G. László “1 I smét címlapra került Brigitte Bardot. Ezúttal azonban nem mint imádott filmcsillag, hanem mint megrögzött állat­védő. Az angol lapok ugyanis címoldalon hozták a hírt, hogy az egykori díva megmentett a haláltól egy hatéves nőstény, Dempsey névre hallgató pit-bullterriert. Dempsey és gazdája „kálváriája” két évvel ezelőtt kezdődött, amikor a gazdi, Dianne Fanneran megkérte egyik barátját, Mark Gehont, vigye le a kutyát napi sétájára a közeli parkba. Mivel az angol törvények előítják, hogy a vérengző kutyafajo­kat. köztük az igen veszélyesnek minősített pit-bullterriert köz­területen csak szájkosárral lehet sétáltatni, Cichon annak rendje és módja szerint felcsatolta az állatra. Egy idő után azonban azt vette észre, hogy az eb rosszul van, fulladozik. Elrontotta a gyomrát, gondolta, s hogy segítsen sze­gény | B ' párán, levette , y .! rOl0t\ B hervadó virága • * róla a szájkosarat. Ám a véletlen úgy hozta, hogy épp arra járőrözött egy szigorú bobby, aki a törvény nevében beavatko­zott, s a magyarázkodó férfinak büntetést helyezett kilátásba. A sétáltató barát úgy gondolta, csak pénzbírságról lehet szó. Csak­hogy a bíróság ítélete sokkal kegyetlenebb volt. A kutyát halálra ítélték. Fanneran asszony ezek után ügyvédhez fordult, és a le­hető legrövidebb időn belül fellebbeztek. Két év alatt minden követ megmozgattak, de nem sikerült elérniük, hogy az ítéletet módosítsák, s a kutya kegyelmet kapjon. A kétségbeesett gazdi úgy gondolta, négylábú kedvencének életét csak a csoda ment­heti meg. S Brigitte Bardot személyében testet öltött a csoda. Miután az állatvédő színésznő tudomást szerzett a dologról, azonnal kezébe vette az ügyet. Pontosabban a tollat, mivel­hogy levelet fogalmazott, amellyel egyenesen Michael Ho­ward angol belügyminiszterhez fordult. S ki tudna ellenállni egy olyan asszony kérésének, akinek hajdanán az egész világ a lábai előtt hevert. Az angol belügyminiszter legalábbis nem tu­dott. Mivel B. B. felajánlotta, hogy hazájában, Franciaország­ban biztosít otthont Dempseynek, Howard úr megenyhült a ha­lálraítélt négylábú iránt. Megfelelőnek tartotta azt a megoldást, hogy a kutyát száműzik Angliából. A döntéssel Bardot is elé­gedett lehet, hiszen ismét sikerült életet mentenie. Köztudott, hogy húszéves magányában, amikor elbújt a világ és az emberek elől, csak az állatokban bízott. Aztán 1992-ben mégis összeházasodott Bemard D’Ormale üzletemberrel. Hatva­nadik születésnapját meghitt kettesben ünnepelték Bardot Párizs­tól nyolcvan kilométernyire lévő új otthonában, a férjtől kapott torta mellett, melyen hat szál gyertya jelképezte a sikerben és botrányokban, szerelmekben és szenvedésekben gazdag hat évti­zedet. Azóta válságba került ez a házasság is. Kapcsolatuk ugyanattól lett hangos, mint Carré Otis és Mickey Rourke házas­sága. D’Ormale tetleg bántalmazta, megverte, majd kizárta a la­kásból. E kínos jelenet jelei, a kék foltok már eltűntek, de helyre áll-e a béke? B. B. mindig tudott okot adni és találni a féltékeny­ségre és a szenvedésre. Ma, hatvanon túl is ugyanaz a romanti­kus rebellis, ugyanaz az infantilis álmodozó, mint amikor tüzeket gyújtott szívében egy szűk farmernadrág, persze ha elég fiatal férfiún feszült. Ma már megteszi a szövetpantalló is. Lehetőleg azon az idősödő úriemberen, akivel az elmúlt nyáron látták őt a tengerparton napozni. Ki tudja, miért ütött a félj?... Talán neki is feltűnt, hogy felesége, aki sokáig nem törődött a külsejével, sose feküdt plasztikai sebész kése alá, most mégis elkezdett másképp öltözködni, még frizurát is csináltatott magának. Olyan ő, mint egy hervadni készülő virág: a fény felé fordul, és illatot remél. Ezért sem tudja beleélni magát a nagymamaszerepbe. Még egyetlen olyan felvétel sem készült róla, amelyen együtt lenne unokáival, egyetlen fia, Nicolas gyermekeivel. Inkább a tárgya­kat gyűjti, a szerelmeihez fűződő emlékeket. Csecsebecséket, ér­téktelen képeket, amelyek Saint Tropez színeit, a szerelem láng­jait idézik. Össze kellett gyűjteni, mert elhagyta tengerparti para­dicsomát. Talán mert a város polgármestere áldását adta arra, hogy az általa oly mélyen utált vadászok épp az ő villája előtt rendezzenek konferenciát. Nem hozott el mást, csak a perzselő nyarat: a csokorba kötött szárított virágokkal. A Gente alapján: (tallósi)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom