Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-02-19 / 8. szám
1/0Sárnap 1995. február 19. ÉLETÚT Sz inte hihetetlen! Luzsicza Lajos Munkácsy-díjas festőművész 75 éves. Fáradhatatlan alakja gyakran felbukkan errefelé. Érsekújvári gimnazistáknak adja át az Érsekújvár és Vidéke Szakalapítvány ösztöndíját, amatőr festő kiállítását nyitja meg Párkányban vagy éppen Dunaszerdahelyen szervezi meg a Kortárs Magyar Galériát. 1992-ben, az érsekújvári gimnázium jubileumi ünnepségén találkoztam vele először. Egy idős bácsit kerestem tekintetemmel, ám egy rendkívül fiatalos, energikus, kefefrizurás úrral ismertettek össze. Rövid beszélgetés után feleségével kedvesen meginvitáltak Budára, rózsadombi otthonukba. Látogatásomkor egy hosszú-hosszú önvallomást örökített meg a magnószalag. A Naszvadi járótól a Rózsadombig- A virágokkal teli Rózsadomb az utolsó állomásom Budapesten. Gül baba annak idején itt ültette el a sok szép rózsát, s verték belőlük az olajat. Az utcánkat egyébként Füge utcának hívják. Még vannak, akik emlékeznek rá, hogy valóban fügék szegélyezték egykor. Újvárból indultam, abból a számomra kedves városból; bár sokan nevezik így, még Kassák Lajos is csodálatosan nagy szeretettel írt róla. A Nyitra partjáról indultam el, a város déli részéről, a huszárkaszárnyától délre eső Naszvadi utcából nyíló Naszvadi járóból, amely a Nyitra partra, a kertek aljára torkollik. Ott éltem gyermekkoromnak legszebb napjait, éveit, mint ovodista kisgyerek, libapásztor, ott tanultam meg úszni, s eveztem a szuglákon át le egészen Nasz- vadig. És onnan indultam a nagy eseményre, a gimnáziumi felvételire, amelyet sikerrel tettem le; ez nagy dolog volt, mert kicsi utcánkból egyedül vállalkoztam arra, hogy gimnáziumba menjek. Ezt annak köszönhettem, hogy már az iskolai évek előtt felfedeztem a papirost, a ceruzát, s raj- zolgattam. ahol csak lehetett. Üjvári Laci volt a felfedezőm, a fűszeres a szomszéd utcából, aki cukorkával hálálta meg, ha egy lovat vagy egy kutyát kanyarítottam a számolócédulára. S aztán a kiváló elemi osztályos tanítóm, Szabó Vazul volt a másik, aki felfigyelt rajztudásomra. Ö már tanult ember volt, így a szüleim is adtak a szavára. „Van ebben a gyerekben valami” - mondogatták. Így jutottam negyedik után a gimnáziumba. A rajzolás segített abban is, hogy a gimnáziumot sikeresen elvégeztem. Főleg az utolsó két évben jött meg úgymond az eszem, és végül is jó rendűén érettségiztem. S jöhetett a felvételi a képzőművészeti főiskolára. A gimnáziumban négy évig volt rajz. Thain János, Újvár lelkes néprajzkutatója, gyűjtője, múzeumalapító, a csöndes, halk szavú tanár úr már a gimnázium első osztályában festésre, rajzolásra biztatott, ingyenes tanítványául fogadott. A rajz volt az én nagy szerencsém, hogy végül is tanult ember lettem. Nagyon nagy dolog volt a mi időnkben, hogy kikerülhetett az ember a nehéz paraszti sorsból. Látástól vakulásig dolgozni kellett. Az egyetlen tanács, amit anyámtól, szüleimtől kaptam: „Te csak tanulj, hogy ne ez legyen a sorsod.” Mellém álltak, még akkor is, ha különösebb anyagi támogatásra nem számíthattam. De az is sokat számított, hogy hagytak; öten voltunk testvérek, ők is megértették ezt a helyzetet, mondhatom, helyettem is dolgoztak. Ifjúságom, Érsekújvár- Nem hagyott nyugodni az a világ, amely oly mélyen hatott rám. Meg kellett örökítenem az utókornak. A szülőföld, a család nagyon nagy dolog. A határok sem számítanak. Újvárból, azt hiszem, minden benne van a könyvemben, az utcák, még a kerítések is, a kertek, a kanyargó Nyitra, a szuglák, a hatámevek. Névvel szerepelnek az emberek, sőt ragadványnevükkel. Minden ott van, talán csak a város szellemi vonulata hiányzik. Ezt tudatosan hagytam ki, mert erről sokan írtak. Paraszt szemszögből írtam meg, abból a perspektívából, ahol én mozogtam. De úgy látszik, hatott az emberekre. Volt egy barátunk, azt hiszem, Bar- tosnak hívták, úri szabó volt a Kispiac táján. Vasárnap reggel fél nyolckor, még javában aludtunk, csöngetett be hozzám; örvendezve újságolta, hogy elolvasta a könyvemet, a térdét csapkodta, amikor a különböző utcákról, nevekről, emberekről volt szó benne, és megtoltotta, segített továbbírni a könyvet, a második kiadásban már ezekből is bevettem egy-két dolgot. Újvárinak lenni fogalom- Apám mesélte mindig, de én is így tapasztaltam, hogy újvárinak lenni külön sajátosság. Újvári vagyok. Nem csehszlovák állampolgár, nem magyar állampolgár, nem ilyen vagy olyan illetőségű, hanem újvári. Ez több annál. Az újváriak szeretik egymást, összetartanak, legalábbis az őslakosság esetében ez így van. Jó lenne, ha Újvár őrizné ezt a jellemvonást, a toleranciáját; csodálatos dolog együtt élni szlováknak, magyarnak, mert újváriak. Azt hiszem, az egyetértés, jó közérzet akkor fog újra kialakulni a városban, amikor a szlovák falvakból újonnan betelepülők azonosulnak ezzel a közeggel, ők is újvárinak fogják magukat tartani; akkor nem fog előfordulni, hogy bekenik a magyar feliratot az utcanévtáblán, vagy a boltok, üzletek magyar feliratait. Nem is tudom, mit lehetett ezen a poros, akácokkal szegélyezett utcákkal teli parasztvároson szeretni. Remek volt a diákélet, rengeteg diák tabuit itt, a diáksághoz emlékezetes ünnepek; diákbálok, majálisok, tornaversenyek fűződtek. Nem is hiszem, hogy volna még egy város, amelynek a varázsa így megmaradt volna a leszármazottakban. Érdekes dolog ez az újvár- iság. Nekem már mániám lett lassan, hogy minden eszközzel hozzájáruljak ahhoz, hogy Szlovákiában Újvár legyen az első, ahol a nemzetiségi béke és együttélés szép vonása, a tolerancia megjelenik. A szlováknak, legyen az őslakos vagy betelepedett, ne jelentsen gondot, hogy léteznek ott magyarok is. Újvárban évszázadok óta vannak magyarok és szlovákok is. Mindig jól megvoltak egymással, így minden erőmmel igyekszem hozzájárulni ahhoz, hogy az ottani lakosság békében éljen. S szégyelljék az ilyen feliratot, hogy Madari za Dunaj! Barátaim- A szlováknyelv-tudásom, bár erősen csak a konyhanyelvet bírom, nagy örömömre elég volt arra, hogy jó barátokra tegyek szert akár a szakmabeliek körében, akár a nép között, ahol megfordultam. És hát festőkkel letten nagyon jóban. Ott, szobám falán két kedves képem látható. Milos Bazovsky munkái. Ő a régi generáció tagjaként tudott magyarul, a Monarchiában élt 18 évig; ahogy mesélte, még a Fradiban is játszott balszélsőt. Nagy szlovák volt, remek ember. Ilyesmi, hogy nacionalizmus - föl sem merült. Nem volt téma. Hirtelenjében még Feró Král zsolnai grafikus jut még eszembe, vagy akár Ful- la és Benka, pedig az utóbbi igazán tőzsgyökeres szlovák volt, de aranyos emberek voltak ezek. MiloS Bazovskyt szinte atyai jó barátomnak mondhattam, sokszor megfordultam nála. Ő tanított meg engem a hegyek szeretetére. Bemutatta Árvát, a Pámická dolinát, a Kvacanská dolinát... Ezeket még a szlovákok is alig ismerik. Bazovsky minden zugát ismerte Szlovákiának, s minden zugát festői nyelvezettel, gazdagon, magas színvonalon feldolgozta. A népét is ismerte, szerette annak a világnak, amelyben mozgott. Vagy ott van Jankó Alexy, aki szintén ehhez a társasághoz tartozott. Ők a szlovák művészet klasszikusai, végső fokon ők csinálták a szlovák nemzeti művészetet. Mudroch például, a főiskolai tanár. Hát őrá aztán nem lehet azt mondani, hogy nem az az igazi mokány szlovák. S amikor itt jártunk Budapesten, s látogattuk a kocsmákat, pincéket véges-végig, a kocsmabeliek veregették a vállát, ölelgették őt. Irgalmatlanul tetszett nekik a megjelenése, a nagy bajusza, és ahogy csettin- tett, amikor megkósolta a bort. Főiskolai évek- A főiskolán hárman voltunk újváriak. Előttem járt Csicsátka Ottó szobrász. Szabó László, Szabó Vazul fia rajztanár lett. Ugyancsak előttem járt Zmeták Ernő'. Én naszvadi járóbeli voltam, ő meg szedreskerti. Az utcák vége összeért. Már otthon is nagyon jóban voltunk. Mint gimnazisták együtt festegettünk. A felvételi sikerült, pédig előtte csak három hónapig rajzoltam intenzíven. Rögtön Aba-Novákhoz kerültem, őt kértem. Akkoriban még meg lehetett jelölni, hogy kihez akar kerülni a felvételiző növendék. Sajnos, elég korán meghalt, Kontuly Béla vette át a főiskolát. A háború után, amikor a fogságból hazajöttem, és egy évet be kellett pótolnom, hogy a diplomát megszerezhessem, Kmetty Jánoshoz kerültem; nagyszerű festő, nagyszerű pedagógus, Aba- Novákkal tudom őt rokonítani, bár a stílusuk teljesen eltért. Aba-Novák monumentalista volt, freskófestő, ő pedig tipikus táblaképfestő, konstruktivista, de rendkívül művelt ember és imádta a diákjait. A főiskolán remekül éreztem magam, pedig hát akkor nem volt ösztöndíj. És hosszú kilométereket gyalogoltunk az ingyenmenzára. Mi, felvidékiek a tanulmányi előmenetel szerint, másrészt a szegénységi bizonyítvány szerint juthattunk olyan kedvezményekhez, mint a kollégium és menza. Mestereim- Elsőként Aba-Novákról kell beszélnem. A monumentális hozzáállás már a tanulmányrajzok esetében, a síkokban, a nagy formákban gondolkodás mnindenképpen Aba-Nováktól indult. A fejet divat volt az ő osztályában kétszeres, sőt ötszörös életnagyságban megrajzolni, úgy, ahogy egy freskón jelenik meg a magasban, hogy alulról jól lássék. A festészetemben ez a világ, ezek a vonások jelen vannak. Ki hatott rám később? Szőnyit nagyon szerettem, az ő lírikus, érzelmi telítettségű festészetét, táji világát. Nagyon szerette a tájat, Zebegényben sok szép tájképe született. Ő tanított is egy évig, amikor a mester megbetegedett, illetőleg meghalt. És azt kell mondjam, hogy nagyon sokat tanultam Bazovskytól. Nyaranként együtt festettünk. A szerkezetben való gondolkodás, szerkezetileg történő építkezés Kmettytől ered. Bár én végig megmaradtam természetelvű festőnek, az élmény mindig döntő volt számomra, korán beszüntettem a természetben való festést, nem mentem ki a stafelájjal (festőállvány) a természetbe, hogy lefessem a látványt. Ily módon a lefestést sohasem alkalmaztam, inkább érzelmi úton engedtem magamhoz a látványt, élményként, és ezt mindig a festészet nyelvén igyekeztem kifejezni. A festészet kifejezés, nem valaminek a lefestése; a látott világ átírása színekkel, formákkal, a festészet sajátos nyelvezetét alkalmazva, mondanivaló a dolgokról, a világról, az életről a színek közvetítésével, vizuális úton. A festészet nagyon emberi dolog. Ars poetica- A festő, a művész sohasem olyasmifélére törekszik mondandóját illetően, mint egy politikus, filozófus vagy néptanító. Amikor festészetről beszélünk, mély emberi dolgokról van szó, az élet értelméről, boldogságról, szépségről, megnyugtatásról... Belső titkairól nem beszél könnyen az ember. Akármennyire is mondják mások, hogy tele vagyok energiával, szenvedéllyel, szervezői vénák mocorognak bennem - erről sem beszéltünk még, az én sajátos életemről, amikor a közéletben tevékenykedtem, amikor a feltételeket próbálom megteremteni, hogy a szakma éljen, jobban éljen... Ha meg akarom fogni a belső világomat - harmóniára igyekszem törekedni; a nyugalmat, a szeretetet, a békét keresem, az emberi békét - nem a világbékére gondolok -, a szépséget ugyancsak, az életszépséget, amelynek nemcsak a gyönyörködtetés a célja; hogy szép dolog élni, és örülni az életnek, tudatosítani azt, hogy az a világ, amelyben egy tájképfestő mozog, az sajátos táji világ. A fű, a napfény, a jó levegő - egy-egy kép ezt sugallni tudja. Hogy tanulj meg élni. Az életnek ezek az aprónak tűnő dolgai talán a legfontosabbak, mert az ember általában nem tud élni. Rohan, nem lát, mert csak arra használja a szemét, hogy neki ne menjen a falnak vagy egy villany- oszlopnak; nem örül a napnak, a percnek, az életnek, amiben ott van az ég, a föld, a víz, a tenger, a folyó, az erdő, a madár, a madárdal, az, hogy én része vagyok ennek az életnek, amelyik szép, gazdag. Ha erre ráérzünk, még jobbá is teszi az embert. De csak keresünk, sohasem jutunk el a tökéletességig, mint ahogy az ismeretben sem jut el a végső megismerésig. Mindezt, amiről beszéltem, lehetetlen birtokolni. És ez talán jó is. Lejegyezte: Tóth Erika A SZÉPKILÁTÓNÁL A DUNAKANYARBAN A DUNAKANYARBAN
