Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-02-19 / 8. szám

eső ősszel a coniói tenger sem olyan megejtő, mint tavasszal és nyáron. A mediterrán vegetáció azonban élénkzöld a villák körül, s némiképp feledteti az általános őszi képet. Az átellenben emelkedő enyhe domb akár egy hazai hegyoldal őszi képét is mintázhatná, a lombjukat vesztett fák sötét tüskéket vonnak a szelíd hegygerincre. Itt, a másik oldalon, hatalmas lendülettel szinte az égig rugaszkodnak az Alpok déli nyúlványának sziklái. Megejtő ez a magasság és mélység, szép a tó meglepően kék víztükre is, amelyen a szomszéd part villáiig fut tova a tekintet. A síkok eme tobzódása, a sziklák nyugtalan ívei szinte provokálják az emberi agyat a távlatokba néző, bátor gondolkodásra. Valószínűleg ez lehetett az ok, ami miatt ez a hely annyira megtetszett Konrad Adenauernak, volt nyugatnémet kancellárnak, hogy villát bérelt, s az év nagy részét itt töltötte, innen igazgatta maradék Németországát.

Büszkék is erre a németek mindmáig; a cadenabbiai villa Adenauer halála óta a róla elnevezett alapítvány tulajdona, amely elsősorban oktatási és politológiai továbbképzési célokra használja. Szemináriumokat is szerveznek itt gyakran, amelyen a jövendő Európájának vízióját próbálják megalkotni.

Az alapítvány alelnökével sétálgatunk a pálmafák alatt. Hosszan mesél nekünk Adenauerról, felvisz azokba a szobákba is, ahol az aggastyán politikus az idő tájt élt. A bútor ugyanaz, a falakon fényképek, a volt kancellár kézírása, az asztalon emlékkönyv. Az alelnök úr nevetve mondja, amennyire szerette a volt kancellár ezt a helyet, annyira utálták miniszterei. Hogyisne, kuncogott, amikor raportra kellett rendre idejárniuk. S valóban, a fényképeken ott a kormány, sorban a miniszterek; a legérdekesebb kép az, amelyen az öregúr pénzügyminiszterével, Erhard professzorral merül el mély vitában. A mellette lévőn karja az égnek lendül, szája szinte heurékát kiált; joggal. Egy fizikailag megsemmisített és morálisan is szétzúzott Németországot állított talpra, és alapozta meg politikájával a jólétnek azt a szintjét, amelyre a németek korunkban oly büszkék. Az Adenauer-tisztelet, az Adenauer-kultusz köszön vissza mindenünnen, s nekem akaratlanul is Oscar Wilde szavai jutnak eszembe, aki a rá jellemző szellemességgel jelentette ki: „Az utolsó politikus, akit tisztelni tudtam, a római filozófus-császár, Marcus Aurelius volt". Nos, szavaiban van némi igazság, ám Európa demokratikusabb felében mégiscsak pórul járna az ilyen kijelentésekkel: ott ugyanis megbecsülik nagyjai- kat, valósággal nimbuszt fonva köréjük. Churchillre Britanniában, Schumanra Franciaországban, de Gasperire Olaszországban máig felnéznek. Századunkban Európa keleti felében azonban, úgy látszik, tisztességes politikusnak elenyészően ritkán adatott meg, hogy a hatalom csúcsaira kerülve maradandót alkosson. Itt a nagy emberek a legtöbbször tragikusan végezték; a hatalom csúcsain megkapaszkodók pedig az esetek túlnyomó többségében nem állták ki az utókor kritikáját.

*

Fel-fellángöl a vita, az Európa nyugati feléből jött politikusok, jogászok, politológusok, gazdasági szakemberek a jövő európai berendezkedés részletein vitatkoznak. Nem járatlan út az, amelyen tovább kell haladniuk, az eddig megalkotott és elfogadott megállapodások és normák már most néhány kilós aktatömeget adnak. Az amerikai, távol-keleti partnerek fejlődése azonban őket is tovább ösztökéli a megkezdett úton. Mindannyian tudják, az európai államok közül még a legnagyobbak, a legerősebbek sem képesek hosszú távon egy szál magukban megtartani versenyképességüket. Itt mindenki előtt világos, hogy Európa egységesülése politikai, biztonsági és gazdasági szempontból is szükségszerű.

A hogyanról azonban már jócskán megoszlanak a nézetek. Az egységesülés motorjai, Németország és Franciaország az effektiv fellépést legjobban biztosító, hatékony centralizációt akar. Nézetük az egyik oldalról nagyon pragmatikusnak tűnik. A másik oldal a kis államok és Nagy-Britannia álláspontját tükrözi; ők az identitásukat féltik és azt, hogy a brüsszeli bürokrácia döntési malmaiban elvész nemzeti érdekeik hatékony képviseletének lehetősége.- Azt hiszem, a kelet-európai államok egy idealizált képet alkottak maguknak az egységes Európáról - mondja az egyik elismert szakember este, a kötetlen beszélgetésen. - A kétségkívüli előrehaladás ellenére továbbra is fennálló viták és erős nézetkülönbségek vannak. Kelet-Európá- tól eltérően itt azonban nincs jelentős erő, amely az alapkérdésekben gyökeresen eltérő véleményt vallana. (Azóta persze, főleg a norvég szavazáson, kiderült, hogy

ennek a mondatnak az igazságtartalma is relatív.) A demokrácia alapigazságait sem kérdőjelezi meg itt senki. Azt hiszem, Kelet-Európábán a demokráciáról is mesés képet alkottak maguknak. Valami olyasmit, hogy az egy angyali állapot, ahol minden igazságosan történik majd, eltűnnek a viták és az alattomosságok. Erről szó sincs. A viták szükségesek az igazság kereséséhez, ám az a fontos, hogy mederben tarthatók legyenek. Az emberek itt sem angyalok, s mi ebben a kérdésben sem Rousseau naiv nézetét valljuk, amely szerint az emberek eredendően jók, csupán a rossz törvények rontották el őket. Inkább Jefferson tanítását fogadjuk el, amely szerint függetlenül attól, hogy jó-e az ember vagy sem, a lehetséges rossz bekövetkeztét jó törvényekkel és átgondolt társadalmi önszervezéssel akarjuk megakadályozni.

S valóban: néha szinte megható tapasztalni, ahogy a rossz időnkénti megjelenése ellen maguk is védekeznek. Mindent elkövetnek azért, hogy a szélsőségek ne keAzt hiszem, mára egyértelművé vált, hogy beteljesedett Jászi Oszkár 1918-as intelme, amikor a volt osztrák-magyar birodalom felosztása ellen tiltakozott, s eme feldarabolás veszélyeire figyelmeztetett. Európa és az Egyesült Államok akkor sem álltak a helyzet mnagaslatán; szétverték a monarchiát, a kelet-közép-európai pufferállamot, amely képes volt az európai hatalmi egyensúly megingásait kiegyenlíteni. Ezután a helyén létrejött kis államok a nagyhatalmi politikai érdekek játékszereivé váltak, s ahogy erősödött egyik vagy másik befolyása a térségben, mi kiszolgáltatott kompországokként úgy billegtünk át egyik vonzásköréből a másikba. A legtöbbször úgy, hogy mi magunk nem vagy alig tudtuk érdemben befolyásolni a történéseket.

Geopolitikai helyzetünk mára sem változott meg, politikai lehetőségeink azonban igen. Az 1990 utáni fejlődésnek ez az egyik legnagyobb eredménye: most valóban módunkban áll befolyásolni, Kelethez vagy Nyugathoz tartozzunk-e, s ez jelenrülhessenek politikai döntéshelyzetbe, s az itt-ott bekövetkező túlkapások ellen nem restek esetenként az utcára is kivonulni. Ám ennek ellenére naivak is, nagyon naivak, s a napnál világosabb, mennyire felkészületlenek az előre nem látható események kezelésében, tanácstalanok és tehetetlenek a krízishelyzetekben. Persze azt is tudják, hogy az összecsapásokban és a konfliktusok kezelésében a demokrata mindig hátrányban van a diktátori hajlamú ellenféllel szemben. A demokrata számára ugyanis léteznek Ru- biconok, léteznek játékszabályok, míg ugyanez a diktátorról nem mondható el. A demokratának azonban azt is tudnia kell, hogy hosszú távon mégiscsak ő a nyerő. Nem azért, mert rendre mindenben jobb lenne, mint egy totalisztikus berendezkedés - a diktatúra sok esetben effektívebb kormányzást biztosít és látványosabb eredményeket képes elérni, mint egy demokrácia. A demokrácia sok útkeresés, vita, egyeztetés, sok kín és sok fölösleges kanyar, egy téren azonban verhetetlen -s a történelmi távlatokban úgy néz ki, ez mérvadó. A demokrácia minden hibája ellenére humánus és erkölcsös, a diktatúra pedig nem az. Valószínűleg ez az a többlet, ami miatt a demokráciák eddig túlélték a diktatúrákat.

Legfőbb ideje tehát, hogy egy valós és árnyalt Európa-képbe helyesen próbáljuk magunkat is behelyezni. Sok kérdésben még nem létezik egységes európai nézet és egységes akarat, nem világos az sem, részleteiben milyen fejlődési irányokat vesz az Európai Unió, és milyen lesz majd az a generális egyensúlyi állapot, amely az évezred fordulója táján beáll náluk. Egy dolog azonban világos: az ő útjuk a nehézségek, a kényelmességek, az önzésük és az értetlenségük ellenére is a biztonság és a jólét útja - hacsak ezt a fejlődést valamilyen előre nem látható katasztrófa meg nem állítja. Akkor viszont kár bármiről perspektívákban gondolkodni. Mi pedig itt vagyunk, Kelet-Közép- Európában, két világ, két kultúra határán, s döntenünk kell, hogyan tovább.

légi helyzetünk kardinális kérdése. Bárminemű képzelgések ugyanis arról, hogy itt a hajdani Szovjetunió volt kelet-közép- európai szatellitállamai egyedül vagy akár együtt is bármiféle gazdasági önállóságban vagy biztonságpolitikai függetlenségben gondolkodhatnának, gyerekesek és

CSÁKY FÁI, * * *

érdemi vitákra alkalmatlanok. Kelet és Nyugat határán vagy-vagyban gondolkodhatunk, s a döntés előtt érdemes szemügyre venni a viszonyokat itt is, ott is. Időt veszíteni azonban nem szabad, mert arra a vonatra, amely 1996-ban indul, már most biztosítani kell a jegyeket. Szeriózus viselkedéssel, a demokratikus játékszabályok betartásával, elfogadható gazdasági és szociális politikával. Nem a deklarációk, hanem a mindennapi valóság szintjén. Szlovákiában is.

*

Másfél évvel ezelőtt, a társulási szerződés elfogadása előtt, nagyon kemény támadásoknak voltunk kitéve. Mi, szlovákiai magyar képviselők, úgymond, strasbourgi és brüsszeli lobbyzásunkkal meg akartuk akadályozni Szlovákia társulását az EU-hoz. Rosszakaratú vádaskodás volt, alaptalan; ilyesmit természetesen soha nem akartunk, soha nem is akarhattunk, hiszen számunkra az egyik legnagyobb katasztrófa az lenne, ha Magyarország bekerülne az EU-ba, és Szlovákia nem, s a magyar-szlovák határ az Európai Unió határává válna. Egy ilyen helyzet nem növelné, hanem csökkentené a határ átjárhatóságát, s a gazdasági különbségek is olyan erőteljesekké válnának, hogy nagyon nehéz helyzetbe hoznának minket. Most már elmondhatjuk, a mi célunk más volt: sikerült elérnünk, hogy ugyanúgy, mint Románia esetében, a Szlovák Köztársasággal megkötött társulási szerződésbe is - először a társulások történetében! - bekerült egy rész, amely a szerződés létét a demokratikus játékszabályok betartásához, az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartásához köti. Nagyon kevés példa található az ilyen modellre a történelemben, amikor gazdasági jellegű együttműködés létét az emberi és kisebbségi jogok garantálásához mint feltételhez kötik. A dolog pikantériája, hogy tavaly karácsony előtt épp a Demokratikus Unió képviselői köszönték meg nekünk, hogy közreműködésünkkel e rész bekerült a társulási szerződésbe. Annak a Demokratikus Uniónak a képviselői, akiknek kiebru- dalását a parlamentből többek közt a társulási szerződésnek eme része is akadályozza - s akik 1993-ban, akkor még kormánytagként, kígyót-békát kiabáltak ránk ezen ügyködésünk miatt. Íme, relativitás- elmélet a gyakorlatban, Szlovákiában.

*

A témáról szólva el kell mondanunk, hogy az európai politikacsinálás néha nagyon furcsa eszközöket is alkalmaz. Az egyik ilyen - amely egyébként az üzleti életre is jellemző - az ebédek és vacsorák végeláthatatlan sora. A valóságban persze ennek hagy funkciója van, s a témák előtárgyalásának egyik fontos helye; számos kényes kérdés oldódott már meg ilyen segítséggel. Megéltem már olyat is, hogy az egyik nyugat-európai partner ekképp leckéztetett meg egy kelet-európai politikust; nem hívtam meg őt vacsorára, mondta. Látva megnyúlt képemet, hozzátette: ez azt jelenti, nem fogadom el őt partnernek. Szegény kelet-európai kis diktátorok: legfeljebb egy kicsit lefogynak.

Európa láthatólag máig nem tud mit kezdeni bizonyos elvekkel, és számos kérdésben teljesen nyilvánvalóan kettős mércét alkalmaz. Az egyik strasbourgi vacsorán az Európa Parlament volt alel- nöke a kisebbségi kérdéssel kapcsolatban ezt mondta: képviselő úr, mi szóban keményen védjük az emberi és kisebbségi jogokat - az Európai Unión kívül. Az északír, a francia, a török, a görög stb. helyzetre utalt fanyar humorával.

Teljesen nyilvánvaló, hogy Európa nem tud mit kezdeni az oly sokat hangoztatott alapelvvel, a népek önrendelkezési jogával sem. Lloyd George és Clemen- ceau először a Monarchia megtartásában gondolkodott; csak később, Wilson javaslata alapján jött rá az utóbbi, hogy ez felhasználható Franciaország kelet-európai befolyásának erősítésére. A britek kissé máshogy viszonyultak ehhez a kérdéshez; amikor a fiatal diplomata, Harold Nicol- son 1918-ban felhozta e problémát, sir Eyr Crow külügyminiszter alaposan megdorgálta: „Ugyan már, kedves Nicolson... Ön biztosítaná az önrendelkezést Indiában, Máltán, Egyiptomban vagy Gibraltáron?" A későbbiek hatására azonban némileg korrigálta a véleményét, s belement abba, hogy a francia vezénylettel megvalósított béketervezetek hivatkozzanak erre az elvre - ott, ahol az érdekeik úgy kívánják.

Kelet-Európábán is napjaink egyik nagy kérdése: ki és milyen feltételek mellett érvényesítheti ezt a jogát? A volt Szovjetunió területén például a leninisztálini hódításoknál igen, a volt cáriaknál nem? Lényegében ez a csecsen konfliktus egyik elvi problémája is (ahol, ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondhatnám, derekasan lövi a szovjet ember a szovjet embert), s egyáltalán: összetartható-e máshogy, mint nem demokratikus eszközökkel egy birodalom, amelynek egyik része ortodox, a másik pedig muzulmán? Fenn- tartható-e úgy, hogy a muzulmánok tartósan elfogadnák a szláv fennhatóságot annak ellenére, hogy élénken él bennük a le- igázottság érzése?

*

Este elcsendesül az Adenauer-villa. Egy új Európát álmodtak meg itt a második világháború után, s ez az Európa ma megvalósulóban van.

A dolog legfőbb pikantériáját még nem mondtam el: a cadenabbiai Adenauer-villa Olaszországban van, a comói tó partján. Kelet-európai nyelvre lefordítva: mintha a szlovák miniszterelnök a balatoni bérelt villájából, vagy a magyar a Ma- gas-Tátrából irányítaná országát és álmodna meg egy kelet-európai együttműködést.

Egyelőre elképzelhetetlen, ugye?

Hajlamosak vagyunk arra, hogy le- gyintsünk álmokra és álmodókra. Pedig nélkülük nagy dolgok nem születnek.

FÓKUSZBAN 1995. február 19. ilBSÉrnap