Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-02-12 / 7. szám

VÉLEMÉNYEK Kis kellemetlenség történt - egy nő, amint ment a járdán, megbotlott egy tégla szélében és elesett. Míg eszméletlenül hevert a hideg cementen, egy mellette elhaladó amatőr szociológus­nak érdekes ötlete támadt. A nő közelében tartózkodó férfi­akhoz futott, ceruzát vett elő és megkérte őket, válaszolja­nak egy kérdésre: Mit gondol­tak az eleső nő láttán? A rrajáró fizikus Nahát, az élet még egyszer szemléletesen megerősítette Newton nehézkedési törvé­nyét, és megismételte a lehul­ló alma változatát... Sajnos, nekünk nem adatott meg, hogy fölkiáltsunk: Heuréka! És mégis, miközben néztem, milyen görcsösen csoszogott, remegett, félreugrott és újra odacsapódott a nő lába, arra gondoltam, hogy a föld von­zóereje sokkal bonyolultabb jelenség, mint ahogy eddig látszott... Arrajáró sportoló Hát én nem vitatkozom a vonzóerővel kapcsolatosan ezzel az úrral... De nekem, mint sportolónak, nem tet­szett, ahogyan ez a nő elesett. Nem értem, miért mondott le a puha esési módról: a fejet behúzni, a nyakat lehajtani, az izmokat ellazítani... Ugyanak­kor az egyik lábat térdben be­hajlítani, aztán lassan-lassan leereszkedni az ágyékra... Most, amikor az űrállomások simán ereszkednek le, a női testnek nem illik úgy a föld­höz vágódnia, mint egy ólom- darabnak. A vonzóerővel pe­dig - nem foglalkozom!... Arrajáró színész Ha láttátok volna, micsoda figyelemmel csodáltam az el­eső nő arcát! Kezdetben rökö- nyödött volt, aztán - ijedt, vé­gül - meghatóan fájdalmas... És semmiféle színpadi póz - ezt én mondom! Ez a kép ne­kem, szerényen szólva a hiva­tásosnak, nagy esztétikai élményt nyújtott. Meg tudom különböztetni az ocsút a pely­vától!... Láttatok-e az Orphe­uszban? Nézzetek meg! Föl­tétlenül!... Különösen a har­madik felvonást... A nő pedig, köztünk szólva, szak­szerűbben is tudott volna.... ezt mondom én! És nézzétek meg az Orpheuszt. Ne sajnál­játok! Arrajáró orvos Megesik. Csak az én és a kollégáim praxisában nem fordul elő! Így is történhet. És másképpen is. Az ember nem esik el, nem üti meg magát, nem sebesül meg, de hozzánk jön, és már túl későn... Ha so­ron kívül be akarja fektetni az anyukáját a kórházba, meg­bízhatóbb mód is van, fiatal­ember... Így sem én, sem a kollégáim nem tanácsolnánk a kemény és hideg cementen való elesést. Jobb a füvön vagy a mohán. A legjobb pe­dig - egyáltalán nem elesni, és jobban tisztelni az én és a kollégáim munkáját. Arrajáró fényképész Hogy lehettem képes! Hogy tudtam ilyen figyelmetlen, VYTAUTE 2ILINSKAITE gondatlan, könnyelmű lenni! Ó, soha meg nem bocsátha­tóm magamnak!... Az a pilla­nat, amikor a nő zuhanni kez­dett, amikor lapockáival már- már elérte a földet, de még nem érintette, még maradt pár centiméter... az ilyen filmkoc­kák nem hányódnak csak úgy az utcán! Nem, már soha töb­bé nem lesz ilyan kitűnő al­kalmam elkapni egy hanyatt vágódó nőt az objektívvei!... Hogy lehettem, hogy tudtam, jaj-jaj-jaj! Arrajáró ügyvéd Hogy mit gondoltam, hé!... Maga honnan veszi, hogy egyáltalán gondoltam valami­re? Lehet, hogy a fejem akkor üres konzervdoboz volt! Hát­ha nem is láttam semmiféle eleső nőt, mert egy másikat, egy járó nőt néztem. Hátha rö­vidlátó vagyok? Hátha éppen akkor esett egy bogár a sze­membe, he?... Hol vannak a bizonyítékok, hogy valamire gondoltam?... Gondolja meg magát, mielőtt ilyen kérdése­ket tesz föl, hé, fiatalember! Arrajáró festő A szürke járdán elesett nő érdekes téma és friss tárgy... De hová tegyem az ilyen ké­pet? Kiállításra nem viszik el, megrendelni senki meg nem rendeli, venni sem veszi meg senki... Én szabad festő va­gyok, és ezért járó vagy rosz- szabb esetben egy pihenő nőt kell elképzelnem... Az elesett nő nem az én zsánerem... Arrajáró nyugdíjas Hát mit képzelhet az én ko­romban egy férfi egy elesett nő láttán? Arra gondol, hogy jobb lenne csodálni, mikép­pen esik el egy fiatal, csinos, hosszú lábú teremtés... Min­den egyebet az utánunk jövő nemzedékre bízunk. Arrajáró kutyás férfi Soha nem esett volna el, ha kutyája van, és pórázon tartva megy. Mások azt képzelik, hogy a kutyával semmi gond sincs. Naponta egy fél kiló te­héntőgy vagy negyed kiló bi­kamáj... Az enyém az édessé­get is szereti, az uborkát is, a túrót is - amit adok... És hogy kedveli a palacsintát! Egye­nest a palacsintasütőbe má­szik! Csak az a baj, hogy rop­pant korán kéredzkedik ki, legszebb álmomat alszom, de ő beleharap a takaróba, és húzza, vagyis: eressz ki!... Várj, Tobfi... És ki nem áll­hatja a macskákat!... Az egyik szomszéd cica... Tobfi... a pin­cében... a fülét is... jóddal... Arrajáró költő Én a lehulló csillagra gon­dolok - szeretem a képzettár­sításokat... Egyszer láttam le­esni egy csillagot. Szerettem volna odafutni, ezt kiáltani: ne essél le, várj! De az én fé­nyes csillagom lehullott... Az ókori bölcsek azt mondták: az ember abban különbözik a disznótól, hogy néha a csilla­gokat nézi... Ne felejtsetek el a csillagokra pillantani! Az igazi disznók pedig a szer­kesztőségekben ülnek, és már harmadik éve, hogy nem je­lentetik meg a verseimet. Az amatőr szociológus a nőre nézett, aki már régen föl­kelt, és sántítva befordult a sarkon... Aztán föllapozta a válaszokat, és arról ábrándo­zott, milyen jó lenne nem a zsebébe, hanem egy kompu­terbe tenni be. De a következ­tetés gép nélkül is levonható: a férfiak még soha nem szen­teltek egy nőnek ekkora fi­gyelmet, még soha nem vette körül akkora gondoskodás, mint most!... Bán Péter fordítása a hiszed, te /\ r7 | kivétel vagy, A \.Zj l* kiáltotta Éva- Mária a konyhából és csípőre rakta a kezét. Olivér a díványon ült, cipőskatulyát nyirbált. Sikerült elég szabályos kört kivágnia, azt a szeméhez illesztette, monokliformája volt. Vedd tudomásul, negyven év fölött csökken az agyállomány, összetöpörödik. Éva-Mária csat­togó léptekkel a szoba közepéig masírozott, s a papírmonokli felé bökött, mint ahogy a mel­lékelt ábra bizonyítja. Jó, bólin­tott Olivér, mindjárt itt lesznek a vendégek. A vendégek? A kérdés csatakiáltásnak is beillett. Éva-Mária szemét, orrát, száját egyszerre próbálta csücsöríteni, szűkíteni, ráncolni. Úgy festett, MONOSZLÓY DEZSŐ Meglepetés mintha össze akarná rókázni magát. A Nelli? A te szenilis nagynénéd, szép kis vendég! Kopogtassuk le a szerencsénket. Vén banya, nyolcvanéves korában kezd el festeni, méghozzá absztrakt képeket! Mit csináljon, ha nem tud rajzolni? Csak védd! Éva-Mária még mindig csípőre rakott kézzel állt. Ha az én nagynéném lenne, szóba se állnék vele. Minden pénzét festékre költi, ahe­lyett, hogy megdöglene. A díványon az olló, szétnyirbált cipőskatulya és a monokli. Miért van dupla neve egy ilyen tramplinak? Az öreg ördögbe is! Olivér nagyjából ezekkel a gondolatokkal volt elfoglalva, szinte összerezzent a saját hangjától. Majd rendezek egy kis családirtást, mondta hangosan, ilyesmi ma­napság divatban van. Akkor azon a drágalátos, deliriumtremenszes, sunyi Gábor bátyádon kezdd el! Tudod, mi a véleménye rólad? Hogy tehet­ségtelen, felfújt hólyag vagy. Te persze imádod, mert képtelen vagy a rokonságodat tárgyilagosan megítélni. Én a saját testvéremet is utálom. Akkor csöngettek. Nelli néni és Gábor egy­szerre érkeztek. Valamivel később Éva-Mária nővére, Zsuzsa a férjével. Ejnye, otthon felejtet­tem a képet, jelentette ki Nelli néni, miközben hatalmas fülbevalói ide-oda lengtek. Pedig előkészítettem. Kár. Azzal a sikamlós kecskebé­ka-zölddel festettem, amit Olivér úgy szeret. Hát ezt még kibírjuk, szívta be a száját Éva-Mária és az asztalra rakta a szardíniás szendvicseket. Ma nagykanállal eszünk, pipiskedett Zsuzsa a legalacsonyabb székről. Mindig ezt választotta, mert így nem látszott, jó fejjel magasabb az uránál. Naná, szemlélgette kellő undorral a szend- vicses tálat a férje. És mi van a venezuelai rendezővel? Tea is lesz? érdeklődött Nelli néni. Mindjárt berepül, kedveskedett Éva-Mária, magad uram, ha nincsen szolgád, ezzel a böl­csességgel ki is penderült a konyhába. Tényleg, mi van a venezuelai rendezővel? bámult a szoba pókhálós mennyezetére Zsuzsa. És mi van az amerikai kiadóval? Vagy nem amerikai? Mindegy, legyintett Éva-Mária szabadon maradt kezével, olyan lendülettel, hogy a másikból majd­nem kirepült a teáskanna. Hát így van ez, csóválta fejét Gábor, Olivér mindenkinek bedől. És aztán csodálkozik, ha a cipője mellett jár, tódította Zsuzsa férje. Olivér lehajolt az asztal alá és a papírmonoklit kereste. Szélhámos alak. Mióta nem írt? érdeklődött Nelli néni. Kicsoda? Hát a venezuelai. Egyáltalán nem írt. O livér közben megtalálta a monoklit és kikászálódott az asztal alól. Kicsit a levegőbe szimatolt, úgy érezte, már elegendő megvetés és gyűlölet zsúfolódott bele. Külön pamacsként úszkált „ezek a tehetetlen, senkiházi vendéglátók”, „ez a zsugori rokonság”. Lássuk csak. Olivér kiegyenesedett. A venezue­lait hagyjátok. Vele kapcsolatban tartogatok némi meglepetést. Irt? feszítette előre a fülét Nelli néni. Csekket küldött. Mit küldött? meresztgette szemét kígyóbűvölőként Éva-Mária. Százhúszezer schillinget. Persze tudom, honnan fúj a szél. A pasasnak amerikai producense van és... Miket beszélsz összevissza, te szarházi? Éva-Mária a házit kissé lenyelte. Olivér megigazította nyakkendőjét és nyugodtan folytatta. Világos, mint a vakablak. A producens biztosan hallott valamit a Pigivik kiadóról. Na és ha hallott? ásí­tott Gábor. Nem egészen. Olivér megpróbált a szelíd és oktató hangsúlynál maradni. A Pigivik kiadóvállalat mégiscsak jelentős. Ki tud ma szerzői jogokért háromszázezer dollárt fizetni? Tisztára bedilizett, simogatta homlokát Éva- Mária. A legérdekesebb az, hogy a háromszázezer dollár is ma érkezett, egyszerre a rendező csekkjével. Az ilyesmi mégsem egészen véletlen, fejezte be Olivér és leült. Egy ideig csend volt. Zsuzsa röhögött először, aztán a férje is rákezdte. Ki írt? kérdezte Nelli néni. Olivér ismét felállt, és a szekrényből elővette a takarékkönyvet. Itt van, nézzétek meg, ha nem látjátok, gondolom, úgysem hiszitek el. A takarékkönyv kézről kézre járt. Te szent Úristen! álmélkodott Gábor. Hatmillió-kétszázhuszon- hétezernegyven. Együtt raktam be a két összeget, persze valamit levontak az átváltásnál, magyaráz­ta Olivér. És még össze is adták, rebegte Zsuzsa. Azelőtt negyven schillingetek volt betéve. Negyven meg hatmillió-kétszáá... Éva-Mária a széktáblába fogódzkodott, a nagy meglepetéstől elfelejtett leülni. Mindenki egy­szerre beszélt, a hangzavartól megremegtek a pókhálók. Csak üggyel-bajjal lehetett a vendégeket kituszkolni az ajtón. Ilyen hosszan még sohase búcsúzkodtak. A szendvicsek több mint fele megmaradt. Éva-Mária öles léptekkel száguldott föl-alá a szobában. Ezeket megüti a guta. Nellit, Gábort, talán a drágalátos sógoromat is. Most aztán festhetnek, vedelhetnek, árulhatják a karmenádlit. Olivér egyetértőén hallgatott. Persze az is lehet, nem üti meg őket a guta, hanem idejárnak majd kéregetni. Mit gondolsz, lesz pofájuk hozzá, hogy már holnap beállít­sanak? Annyi baj legyen. Mi az, hogy annyi baj legyen? Éva-Mária arcán öröm és kétségbeesés hullámzott. Mit csinálsz, ha holnap beállítanak és kémek mondjuk ezer schillinget? Hadd kérjenek. Jó, jó, természetesen nem adunk nekik, de azért a dolog mégsem olyan egyszerű. Nem kellett volna az egész összeget bevallani. Elég lett volna a fele is. Talán mégis megüti őket a guta. Nem üti meg. Éva-Mária most már egészen határozottan érezte, nem üti meg, beállítanak. Nem adunk nekik egy vasat sem. A dolog azért nem olyan egyszerű. Teljesen egyszerű, legyintett Olivér. Nem adunk nekik, mert nekünk sincs egy vasunk se. Éva- Mária arca enyhén megrándult. Szája bal sarka a szeme felé húzódott, s így jól lehetett látni aranykoronás szemfogát. És a bankbetét? Hamisítvány. Azzal a dátumozóval nyomtam bele a számokat, amit az irodából hoztál. Azt hittem, észreveszed. Két aláírást meg igazán nem nehéz utánozni. A felfelé meredt szájsarokból sistergés­szerű hang hallatszott, a szájsarok majdnem szemmagasságig rándult, Éva-Mária nyaka félrebillent és görcsösen meg­meredt. Ronda látvány volt. Bár ez nem egészen találó kifejezés, de kinek van kedve megfelelő szavakat keresgélni. Egy vallomás még ide kívánkozik. Az a papírmonoklis Olivér ugyanis én vagyok, Éva-Mária a feleségem, és a szája? Hát igen, az azóta is... A vendégjárásnak és annak a bizonyos meglepetésnek éppen tegnap volt az ötödik évfordulója. IRODALOM _____________ 1995. február 12. l/BSŰmap

Next

/
Oldalképek
Tartalom