Új Szó, 1995. december (48. évfolyam, 278-302. szám)

1995-12-06 / 282. szám, szerda

1995. december 9. ERDEKESSEG ÚJ SZ

Ó 5 1 Esetleg Nem a szótagolást gyakoroltam, amikor leírtam a fenti címet, hanem azt próbáltam kifejezni, hogy az. alábbiakban olyan esetről lesz szó, amelyről esetleg rövidesen kiderül: jelentősen befolyásolhatja ennek az. országnak az európai pozícióit. Az eset a következő: Brüsszelben tegnap a NATO külügyminiszterei hivatalosan is a szövetség főtitkárává nevezték ki eddigi spanyol kollégájukat, Javier Solanát. Solana nem kompromisszum, hanem a szövetségen belüli egyetértés eredményeként foglalhatta el posztját. A tagországok ugyanis egyetértettek abban, hogy csak az lehet a NATO főtitkára, aki maradéktalanul élvezi az Egyesült Államok támogatását. Különösen most, amikor Bosznia kapcsán egyértelműen kiderült: az Egyesült Államok nélkül az európai tagállamok nem képesek a válságkezelésre, pláne a béketeremtésre. Ami konkrétan Solana személyét illeti, amikor felvetődött a neve, egyáltalán nem lelkesedett érte a saját jelöltet állító Dánia és Hollandia, sem Franciaország vagy Nagy-Britannia, amelynek kormányfője azt mondta, sosem hallott erről az emberről. Hallottak róla viszont Washingtonban, s ez elég is volt. Warren Christopher a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott politikusi, diplomáciai képességeiről, és Solana mellett szólt kitűnő angol és francia nyelvtudása is. Meg persze az a tény, hogy bár Spanyolországban legalább annyi politikai színezetű botrány van, mint az elődjét adó Belgiumban - Solana mindegyikből kimaradt. Javier Solana hivatalba lépésével remélhetőleg pozitív változás áll be a NATO és az ENSZ viszonyában is, hiszen Butrosz Gáli, a világszervezet f őtitkára úgy gratulált Solanának, mint jó barátjának. Amire oda kell figyelni: Solana a hivatalos jelölése utáni első nyilatkozatban bejelentette, hogy a boszniai béke és a NATO kelet-európai kiterjesztése lesz tevékenységének homlokterében. Ilyen összefüggésben fontos lehet: a magyar külügyminiszter megelégedéssel nyugtázta a jelölést, rámutatva: nagyon jó személyes kapcsolatok alakultak ki közte és Solana között. Néhány héttel ezelőtt zajlottak le a csúcsszintű cseh-spanyol tárgyalások, a frissen megválasztott lengyel államfő pedig a napokban tárgyalt Gonzálezzel, bár magánlátogatáson járt Spanyolországban. Érthető ez a közép-európai orientálódás Madridra, hiszen ebben a félévben - december közepéig - Spanyolország az Európai Unió soros elnöke. Annál kínosabb, hogy a nyár kellős közepén, a spanyol EU-elnökség kezdetén a szlovák miniszterelnök is járt Spanyolországban, mégpedig állítólag hivatalos látogatáson. Lekörözhetett volna tehát mindenkit - csak hát Madridban senkivel sem találkozott, aki számít. Így aztán Pozsonyban nem volt kinek dicsekednie, milyen kapcsolatokat alakított ki azokkal, akik most az európai és transzatlánti politika meghatározó személyiségei. Ennek viszont - esetleg - az lehet a következménye, hogy Szlovákia lekésik a Nagy Csatlakozás vonatáról, pedig a kormány egyfolytában azt bizonygatja, hogy az ország már sínen van. Szabotálunk... Nemigen lázadtam, amikor kiderült, hogy a nemzetiségi sajtó támogatására szánt állami költségvetési keretet a hírhedt, és nagyon sok általam ismén ember sorsát megnyomorító ŠtB ügynökei kaparintották meg. Akkor sem lázadoztam, amikor a Slovenská Republika c. napilap az összes tévedésemmel együtt átvette és más név alatt közölte le a szlovák alkotmány fordítását. Nem lázadok most sem, amikor a Slovenská Republika Nemzetiségi Újságja az úgynevezett táblatörvény, és annak mellékletének közlésére vállalkozott egészen egyszerűen csak nem bírom röhögés nélkül megállni. A Szlovák Köztársaság Nemzetiségi Újságában négyszer jelent meg a községek szlovák-magyar névjegyzéke. Hogy tévedés ne essék, ez egy és ugyanazon számban történt meg. Hogy mennyibe kerül egy újságoldal kinyomtatása, megjelentetése, nyilván mellékes körülmény, mert ha már nincs honnan koppintani, akkor ugyanannak az egy listának négyszeri közlésével is meg lehet tömni egy napilapot. Erre is elmehet a nemzetiségi sajtó támogatására szánt állami költségvetési keret! Még jobban vidultam akkor, amikor rájöttem, hogy ezek a szerencsétlenek ezúttal nem másoltak; önerőből próbálták meg lefordítani a közkézen forgó, a Kalligram könyvkiadó kiadásában magyarul is megjelentetett táblatörvényt. így eshetett meg, hogy a községi rendszerről szóló törvényt zsarutörvénynek, közrendi törvénynek „magyarították". Még ezt is figyelmen kívül lehetne hagyni; de azt már nem, hogy a kormány napilapjában egy nagyon pontatlan törvényváltozat jelent meg (szlovákul is), no meg azt sem, hogy most mára Slovenská Republika is szabotálja a legújabb nyelvtörvényt, amely szerint jogszabályokat csak szlovákul lenne szabad közölni. FEKETE MARIAN Amerikában angolul A Szlovák Nemzeti Párt és a Slovenská Republika örvendezik, a szlovákiai magyarság képviselete kínos hallgatásba burkolózik, ha az Egyesült Államok nyelvtörvényéről esik szó. A hallgatás egyik indoka lehet, hogy a törvény elfogadásáért 1983 óta küzdő U.S. English mozgalom vezetésének közelmúltbeli pozsonyi látogatását követően magyar képviselő is igen elismerő hangnemben nyilatkozott a kisebbségi sajtóban a mozgalom célkitűzéseiről, nem figyelve fel arra, hogy az úgy emlegeti érvei között a „bevándorlók beilleszkedésének megkönnyítését", ahogy a szlovák kormány szokta emlegetni a magyarok hátrányos társadalmi helyzetét, amely szerinte kizárólag az államnyelv nem kellő ismeretének következménye. Bárki bármit is nyilatkozott azonban, ideje kimondani: az amerikai nyelvtörvény támogatóinak eszmei háttere nem sokban különbözik a szlovákiai nyelvtörvény szellemi forrásvidékétől. Ha különbözik egyáltalán. Mauro E. Mujica, az U. S. English alapítvány igazgatótanácsának elnöke Pozsonyban egyebek között arról próbálta meggyőzni az érdeklődőket, hogy a kétnyelvű oktatási programokban részt vevő gyerekek tanulmányi eredményei gyöngék, lemaradnak a társadalmi versenyben, bennrekednek a gettókban. Kérdésemre, hogy a kétnyelvű oktatás - amely Amerikában a diákok gyarapodó nyelvtudásának függvényében „csap át" angolba - felszámolása esetén vajon hogyan sajátítják el a más anyanyelvű gyerekek az angolt és a megfelelő ismeretanyagot is, E. Mujica válasza megint csak az volt: a statisztikák szerint ezek a diákok leszakadnak a tisztán angol nyelvű iskolát látogató társaiktól. Ergo, ha egy halmozottan hátrányos helyzetű, gettólakó, ráadásul esetleg színesbőrű gyereket nyelvi előképzettség nélkül bedobnak az angol iskola mélyvizébe, az azonnal képes lesz lekörözni a kertvárosi fehér középosztály csemetéit. Valóban? A naivabbak persze gondolhatják, hogy a mozgalom őszintén hisz a fenti gondolatmenetben, hiszen vezetői között számos olyan személyiség is akad, aki maga is bevándorlók leszármazottja. De miért vélik sokan mégis úgy, hogy az angolnak mint hivatalos nyelvnek a törvényesítése, a kétnyelvű iskolák felszámolásának szándéka mögött valójában a „célt tévesztett idegengyűlölet" húzódik meg? Többek között azért, mert az U. S. English támogatói között ott van a náci irodalom fordítását, „fajnemesítő" kutatásokat finanszírozó, a bevándorlás korlátozását követelő szélsőjobboldali alapítvány, a Pioneer Fund. (Az objektivitás érdekében mondjuk el: Mauro E. Mujica e sorok írójának válaszolva cáfolta, hogy kapcsolatai lennének az alapítvánnyal, cáfolata azonban meglehetősen sajátságos volt. Ahányszor csak megpróbálta felhívni a Pioneer Fund irodáját, mindig az üzenetrögzítő jelentkezett - jelentette ki.) A kevésbé naivaknak azonban ilyen bizonyítékok sem szükségesek ahhoz, hogy gyanúsnak találják, ha egy olyan országban, amely gazdagságát, sőt létét is a bevándorlóknak köszönheti, amely nyelvileg mindig toleráns volt, valaki törvénnyel kívánja biztosítani egyetlen nyelv dominanciáját. (A hangsúly ebben a mondatban természetesen a törvény szón van, hiszen - ahogy John Baugh nyelvész fogalmazott talán csak a marslakók nem tudják, hogy az Egyesült Államok domináns, mondhatnánk hivatalos nyelve egyébként is az angol. Ahogy Szlovákiáé is a szlovák volt, nyelvtörvény nélkül is.) A Time kommentátora az 1992. évi elnökválasztás után úgy vélekedett, a republikánus vereség főleg annak a következménye volt, hogy a párt a hagyományos családi, nemzeti értékek védelmét agresszív és primitív támadásokkal társította minden „deviánsnak" tartott csoport és magatartásforma ellen. Róbert Dole kiállása a nyelvtörvény mellett arra utal, a konzervatívok kemény magja nem kíván irányt és retorikát válta ni, ellenkezőleg, az „affirmative action" alkalmazásába belefáradt amerikaiak dühét is meg akarja lovagolni. Érdekes lesz megfigyelni, hogyan tudja majd a republikánus elnökjelölt feloldani az ellentmondást az állami beavatkozások visszaszorításáért folytatott küzdelem (amelynek része az affirmative action rendszerének eltörlése is) és a társadalom életébe kétségkívül súlyos állami beavatkozást jelentő nyelvtörvény követelése között. Az sem lesz kevésbé érdekes, hogy a „jó nyelvtörvény ellen nincs kifogásunk" logikájából - vagy inkább logikátlanságából - kiinduló kisebbségi magyar politikusok hogyan hátrálnak majd ki abból a zsákutcából, amelybe az U. S. English mozgalom dicséretével kerültek. SÁNDOR ELEONÓRA KOMMENTÁRUNK Mečiar választása Kilenc hónapnyi bizonytalanság után decemberben vélhetően eldől a szlovák-magyar alapszerződés sorsa. Ivan Gašparovič házelnök nem vont le messzemenő következtetéseket a parlamenti bizottságok dokumentummal szembeni elutasító magatartásából, és nagy bátran a decemberi ülés napirendjére tűzte a ratifikálást célzó vitát. Megalapozott a kérdés: miben reménykedik a parlament elnöke és pártjának vezére, Vladimír Mečiar? Netán nem is reménykednek, hanem belenyugodtak, hogy az alapszerződést nem ratifikálja a törvényhozás? Nehéz helyt adni ennek a feltevésnek, hiszen mindannyian tudjuk, milyen következményekkel járna Szlovákia számára a ratifikálás megtagadása. Az Európai Unió és a NATO tagországai egyértelműen kinyilvánították: az euroatlanti intézményekbe való integrálódás egyik előfeltétele a csatlakozni kívánó országok szomszédaikkal való viszonyának rendezése. A Nyugat még mindig tartja magát ahhoz a balladuri elgondoláshoz, hogy ezt leghatékonyabban a kétoldalú alapszerződésekkel lehet elérni. Amikor Horn Gyula és Vladimír Mečiar tető alá hozta a szlovák-magyar alapszerződést, abban a hiszemben tették, hogy ez a lépés jelentősen javít integrációs esélyeiken, tgy is volt egészen addig, ameddig Szlovákia nem kezdett a demokratikus országok számára érthetetlenül viselkedni. A demokratikus intézményrendszer leépítése és a szabad piaci viszonyok korlátozása megalapozott aggodalmakat keltett. Az alapszerződés léte sem tudta ellensúlyozni azt az ellenszenvet, amely a nemzetközi közvéleményben kialakult az államfő elleni támadások, a sajtó féken tartására irányuló intézkedések, az államigazgatásban végrehajtott tisztogatások és a kormánykoalíció kisebbségekkel szembeni türelmetlen magatartása miatt. Általános megrökönyödést keltett a hír, hogy Szlovákia semmibe veszi az EU figyelmeztető jegyzékeit, mi több, példátlan módon kioktatja a szervezet tagállamait. Mindez odavezetett, hogy Szlovákiára az osztályelsők úgy tekintenek, mint javíthatatlan, renitenskedő diákra, akinek nincs helye az elit csoportban. Bár egyértelműen még nem adták tudtunkra, hogy kicsúsztunk az integrációs folyamat első csoportjából, erre irányuló utalások szép számmal vannak. A szlovák kormány természetesen tisztában van kilátásainak rosszabbodásával, sőt: mintha belenyugodott volna a megváltoztathatatlanba. Úgy viselkedik, mint a dacos diák: ha rossz vagyok, hát rossz vagyok - vonogatja vállát. A szlovák lei magatartása sokakban aggodalmakat ébresztett: mi van, ha Pozsony időközben arra a következtetésrejutott, hogy az alapszerződés érdekében tanúsított előzékenysége felesleges volt? Másként nehéz megmagyarázni Mečiar kormányfő nemtörődömségét az alapszerződés ratifikálását illetően. A parlamenti bizottságok egy kivételével elutasították a dokumentumot, mivel úgy látták, túl nagy engedményeket biztosít a kisebbségek, elsősorban a szlovákiai magyarság számára. Vannak, akik attól tartanak, hogy az Európa Tanács 1201-es ajánlásának beemelése Szlovákia jogrendjébe alapot nyújthat a területi autonómia megteremtésére. Mások azt nehezményezik, hogy a vegyes lakosságú területeken élők népszavazással dönthetik el, melyik országhoz kívánnak tartozni. A bizottsági viták során egyértelművé vált: az ellenzéki és kormánypárti képviselők egyik legfőbb gondja, hogy nem látják biztosítottnak Szlovákia területi integritását. Csupán jogászok tudnák elbírálni, hogy a szlovák honatyák szóban forgó aggodalmai mennyire megalapozottak. Ám a parlamenti képviselők között kevés a jogász, ennélfogva előnyben vannak azok, akik a legsötétebb víziókkal példálóznak. Nem kell csodálkozni, hogy az ellenzék szlovák része is ezt teszi. Végre saját fegyverével támadhat a kormányfőre, az. általa felerősített nacionalista érzületet meglovagolva. Azzal vádolják a nemzet atyjának szerepében tetszelgő miniszterelnököt, hogy nemzete érdekeit károsító alapszerződést kötött. Ebből természetesen nem következik az, hogy a parlamenti vita során egy emberként elutasítanák a dokumentum ratifikálását, hiszen jelentőségét fel tudják mérni. Egy azonban biztos: teret hagynak maguknak az alapszerződés bírálatára. Tény, hogy a szlovák kormányfő nincs irigylésre méltó helyzetben. Ha latba veti autoritatív tekintélyét és ratifikáltatja az alapszerződést, politikai ellenfelei nyeregbe kerülnek. Még inkább ez lenne a helyzet, ha a kormánykoalíció a magyar képviselőkkel szavazna a magyar érdekeket szolgáló dokumentum mellett. Ha viszont passzív marad s így elősegíti a ratifikálás elutasítását, azt idehaza gyengeségként, külföldön szószegésként értékelhetik. Vajon melyiket tartja Mečiar a kisebbik rossznak? Nemsokára megtudjuk. AHOGY ÉN IÁTOM Egy elegáns tanú a börtönből A második világháború előtt és alatt sokan megjárták a fasiszta kényszermunkatáborok poklát, és a túlélők könyvtárnyi visszaemlékezést hagytak hátra az utókorra. A memoárok szerzői egy emberként állítják, rabságukat még elviselhetetlenebbé tette, hogy a nácik közbűntényeseket bíztak meg a felügyeletükkel. Gyilkosok, ferdehajlamúak, „mackósok", hírhedt prostituáltak voltak a faji vagy politikai hovatartozásuk miatt „begyűjtöttek" közvetlen felettesei. Az élet és a halál urai voltak, mert a rabtartók minden szavukat elhitték, amit a barakkok lakóiról mondtak. Néhány napja, Jozef Darmo televíziós vezérigazgató műsorszerkesztési leleményének köszönhetően és a szlovákiai bűnügyi nyomozás nagyobb dicsőségére, olyan élményben lehetett részük a képernyő előtt idejüket múlató millióknak, amely „egy az egyben" a kápók uralkodása időszakának hangulatát idézte. Elegáns öltönyben egy, több millió dollár elsikkasztása miatt néhány évi börtönre ítélt fiatalember jelent meg a képernyőn, és tanúvallomást tett a Szlovák Köztársaság eddigi történelmének leglátványosabb „perében". Igaz, bűntársként ifj. Michal K.-t emlegette (pontosabban: ifj. Michal K. nevének említésekor „sípoltatták" a hangfelvételt), de még a kisegítő iskolákban megbuktatott szlovák állampolgárok is tisztában voltak vele, hogy a börtönben készült tanúvallomás sugárzásának célja: Michal Kováč köztársasági elnök diszkreditálása. A legócskább bűnügyi filmeken nevelkedett kamaszok is bizonyára észrevették már, hogy jogállamokban ha bíróság kihallgatja a tanúkat, elsőként a következő kérdést teszik fel: „Volt-e már büntetve?" A tanúskodó Peter Krylovnak lel sem tették ezt a kérdést. A Technopol-botrány kirobbanásának pillanatától nyilvánvaló volt, hogy a koronatanú rovottmúltúsága legalább annyira nyilvánvaló, mint az, hogy most sem azért sugározzák a „töredelmes vallomást", hogy fény derüljön a Technopol néhány dollármilliója elsikkasztásának körülményeire, hanem hogy a kormánykoalíció politikai tőkét kovácsoljon az ügyből, értsd rajta: sarokba szorítsa a köztársasági elnököt. Térségünk minden „új demokráciájában" a köztudatba be-bedobják mostanában a kérdést: vajon nem épült-e ínég be a maffia a kormányzati struktúrákba? Vajon a csecsen, az orosz és a kínai keresztapák nem kerültek-e még olyan pozícióba, hogy esetleg már befolyásolni tudják az állam döntéseit. Például a privatizációt. Vagy a rendőrséget. Vagy a bíróságokat. Az. a körülmény, hogy Szlovákia legnagyobb politikai problémájának megoldásába egy börtöntölteléket is bevonnak koronatanúként (és az állami televízió segítségével), minden józanul gondolkodó embert aggodalommal tölt el. Úgy vélem, ott talán még nem tartunk, hogy a maffia kormányzati szervekbe való beépülésétől kellene félnünk. Ez a Peter Krylov a legnagyobb valószínűség szerint nem maffiózó, hanem csak egy olyan kisstílű szélhámos, akinek a szlovákiai zavarosban nagy összeget sikerült tarolnia. De az ilyen típusú bűnözők - itt is és most - éppen azért veszedelmesek, mert mindenre rávehetők. Annak alapján viszont, hogy a Michal Kováč köztársasági elnök ellen élelre-halálra harcoló kormánykoalíció éppen Kryiovot szemelte ki koronatanúnak, csak arra lehet következtetni, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomban és holdudvarában is vannak olyanok, akik enyhén szólva nem válogatnak az eszközökben. Olaszországban éppen fél évszázadig tartott, amíg teljesen elrothadt a kereszténydemokraták által dominált kormányzati struktúra. Most volt kormánytagok, miniszterelnökök, szenátorok és egykori bírák ülnek a vádlottak padján. A maffia alvezérei mellett. Ha figyelembe vesszük, hogy a Szlovák Köztársaság még hároméves sincs, illetve, hogy egy közbűntényes már a politikai játszma főszereplőjévé vált, akkor elmondhatjuk, hogy a mi maffiózó fiókáinknak sem kell szégyenkezniük. Van egy régi kínai közmondás: Az ezer mérföldes úton is meg kell tenni az első lépést. Görföl Zsuzsa Horváth Gabriella Tóth Mihály rovata