Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-09 / 259. szám, csütörtök

1995. november 9. KULTURA ÚJ SZ Ó JJ EGY MÉLTATLANUL ELFELEDETT FESTOMUVESZ Gróf Batthyány Gyula képei Székesfehérvárott Október 22-én népes közön­ség előtt nyílt meg a gróf Bat­thyány Gyula festőművész műveiből rendezettyűjteményes kiállítás a székesfehérvári Szent István Művelődési Ház Szent Ko­rona Galériájában. Századunk magyar képzőművészetének e tragikus sorsú mestere Bat­thyány Lajosnak, az első felelős magyar miniszterelnöknek a dédunokája. Születési helye és ideje mindmáig tisztázatlan: egyes források szerint 1887-ben Ikerváron, mások szerint 1888­ban Budapesten született. A fiatal Batthyány Gyula pá­lyája ígéretesen indult, Vaszary János tanítványa volt, majd a párizsi Julian Akadémián, később Münchenben, Angelo Jank magániskolájában tanult. 1914-ben állított ki először az Ernst Múzeumban, Beck Ö. Fü­löp társaságában. Ekkor 118 képe került a közönség elé, s a szakma elismeréssel fogadta. Ettől kezdve rendszeres részt­vevője a Nemzeti Szalon, a Műcsarnok és főképp az Ernst Múzeum kiállításainak. Gyak­ran szerepelt külföldön is egyé­ni és cáoportos kiállításokon, ahol - a magyar szecesszió él­vonalába tartozó alkotóként ­különböző díjakat nyert: 1916­ban San Franciscóban ezüstér­met, 1930-ban és 1944-ben Barcelonában aranyat, az 1930-as párizsi világkiállítá­son pedig bronzérmet. Tevéke­nyen részt vett a művészi élet­ben, 1922-ben bicskei birto­kán művésztelepet szervezett, és mint pedagógus támogatta a fiatal tehetségeket. Elismert díszlet- és jelmeztervező is volt, az 1920-as években a Nemzeti Színháznak dolgozott. Illusztrálta Csokonai Vitéz Mi­hály, Herczeg Ferenc, Kisfaludy Károly és mások műveit. A II. világháború idején érdeklődé­se a magyar történelem felé fordult, s ekkor alkotta meg például a „Képek a magyar múltból" c. rajzsorozatot. 1945 után ez az ígéretes pá­lya azonban derékba törött. A művész sorsa tragikus fordula­tot vett, elkezdődött származá­sa miatti üldöztetése és mega­láztatása. Budapesti lakásából kitelepítették, a családi otthon, a polgárdí kastély leégett, de szerencsére hűséges inasa, Szabó László (aki később sze­mélyi titkára volt) a nagy felfor­dulásban megmentette a csa­ládi hagyaték egy részét, ben­ne a művész alkotásait is. Ő fo­gadta be a kisemmizett Bat­thyány Gyulát, aki nála lakott, amikor 1951-ben koholt vádak alapján (kémkedéssel gyanúsí­tották) 5 éves börtönbüntetés­re ítélték. Ekkorra idegileg tel­jesen összeroppant, s a hárs­hegyi elmegyógyintézetbe ke­rült, ahol elhagyatottan 1959­ben hunyt el. A Farkasréti te­metőben nyugszik. Mindebből adódóan 1945 után a művész teljesen eltűnt a köztudatból, származása mi­att nevét szinte bűn volt emle­getni. A Hatvani Galéria törte meg a csendet, amikor 1984­ben tárlatot rendezett a festőművész hagyatékának hozzáférhető részéből Egykori otthonában, Polgárdiban szin­tén rendeztek egy szerényebb kiállítást, majd 1992-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum mutat­ta be munkásságát. A mostani székesfehérvári kiállítás anyagát a már említett Szabó László által megmentett hagyaték és a Magyar Nemzeti Galériából (itt 11 műve találha­tó), valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumból kölcsönzött művek képezik. A megnyitón részt vet­tek a Szabó család tagjai is. A Batthyány családról a város polgármestere, dr. Nagy István emlékezett meg, majd Péntek Imre - a kiállítás egyik létreho­zója - felolvasta Pogány Ö. Gá­bor művészettörténésznek, a Nemzeti Galéria nyugalmazott főigazgatójának méltatását, aki betegsége miatt nem vehe­tett részt a megnyitón. E mos­tani kiállítás anyaga tulajdon­képpen az életmű ma Magyar­országon hozzáférhető „lehető legteljesebb töredéke", ahogy azt Péntek Imre a kiállítás ka­talógusában írta. Hadd fejez­zem be mondanivalómat az ő szavaival: „Azt hiszem, a látot­tak önmagukért beszélnek. Pe­dig a hihetetlenül gazdag oeuvre - jelzik ezt a Polgárdiban ka­pott fényképalbum festmény­reprodukciói - tényleg csak tö­redékesen vannak jelen. Ki tudja, hány kép került külföld­re és lehet a hazai ma­gángyűjtők birtokában. Ám így is, ez a felfedező jellegű kiállí­tás is figyelmeztet: Batthyány Gyula életműve nincs a helyén, nine s rangjához méltóan érté­kelve a századelő és a két vi­lágháború közötti időszak képzőművészetében. Valódi festői kvalitásainak elismerése - nem beszélve emberi, politi­kai rehabilitációjáról - vajon meddig várat magára?" A kiállítás november 22-ig tekinthető meg. L. JUHÁSZ ILONA Régmúltunkról, történészszemmel A Zürichi Magyar Történel­mi Egyesület az idén ren­dezte a tizedik találkozó­ját. A tapolcai tanácskozá­son részt vett néhány szlo­vákiai magyar történész is, köztük a kassai Lukács József. - Lukács úr, milyen volt, mit adott a résztvevőknek ez az eszmecsere? - Egyesületünk első találko­zóin nem voltam jelen, de az 1991-es Sankt Gallen-i óta rendszeres hallgatója, egyben előadója vagyok a szemináriu­moknak. Hasznos eszmecse­rék ezek, hiszen amint azt az egyesület már az indulásakor is leszögezte, minden célja pozi­tív. Azaz külső nyomástól men­tesen, a legtisztább tudomá­nyos szellemben igyekszünk ta­nulmányozni és kideríteni min­denekelőtt a magyar nép vagy népek igazi eredetét, őshazán­kat (vagy őshazáinkat), rokona­inkat. Nem utasítunk vissza semmiféle elméletet, azonban elvárjuk, hogy a bizonyítékok és az érvek szigorúan tudományos alapon álljanak. Teljes tisztelet­tel vagyunk úgyszintén az em­beriség nagy családjának többi tagjai iránt, miközben elvárjuk tőlük ugyanezt a tiszteletet ve­lünk, népünkkel szemben. Úgy érzem, ebben a szellemben elemezgettük egyebek között az ősi magyar hitvilág szimboli­kái szerkezetét, a zoborvidéki és dunamocsi magyarok etni­kai-embertani képét, a honfog­lalás egyes katonai kérdéseit, régmúltunk dél-kaukázusi nyo­mait, a magyar nyelv „kódolt" üzeneteit. - Ön milyen témakörben tar­tott előadást? - A Hernád menti avarságról beszéltem. Tudniillik a Hernád völgyében, Kassa környékén több helyen is avar temetőket tártak fel, amelyek bizonyítják az avarok egykori itteni létezé­sét. Az öt feltárt temető közül tavaly a bárcaival foglalkoztam, most pedig a Koksó-Mindszent határában lévőről mondtam el az eddigi ismereteimet, illetve vetítettem le a tényeket bizo­nyító diafelvételeket. Ennek a temetőnek a feltárását 1959­60-ban dr. Pásztor János, a Ke­let-szlovákiai Múzeum archeo­lógusa vezette. Összesen 96 sírt tártunk fel akkor. Az előadásom iránti ér­deklődésből azt szűrtem le, hogy van igény a többi temető feltárása közben szerzett té­nyek és tapasztalatok feldolgo­zására is. Mindezt szívesen te­szem, hiszen az egyesületünk ilyen összejövetelein elhangzó előadások bekerülnek a könyv formájában megjelenő szö­veggyűjteményekbe, tehát hasznát vehetik majd az utá­nunk jövő múltkutatók is. Eddig öt munkám, pontosabban öt előadásom és képanyagai ke­rültek így az egyesület tulajdo­nába, s abból három már nyom­tatásban is megjelent. - Jövőre hol folytatják a munkájukat? - Mivel Tapolca rendkívül jó házigazdának bizonyult, úgy döntöttünk, a tizenegyedik ta­lálkozónk is ott lesz. Hogy mennyien leszünk ott, azt ne­héz előre tudni, mert az élet ki­számíthatatlan, viszont ha azt veszem, hogy az idén három vi­lágrész tizenkét országából 165-en tartották érdemesnek a részvételt ezen az összejövete­len, akkor szinte biztosra ve­szem, hogy a folytatás is hason­ló lesz. Azon honfoglalásunkkal és előzményeivel akarunk fog­lalkozni. GAZDAG JÓZSEF í Kis NYELVŐR Rövid vagy hosszú? Nyelvünk hangtani arculatá­nak egyik jellegzetessége, hogy minden rövid hanggal, legyen az akár magán-, akár mással­hangzó, egy hosszú áll szem­ben, s az időtartambeli különb­ségnek szóalak-megkülönböz­tető szerepe van. Más a kor, és más a kór, más a var, és más a vár, más a hal, és más a hall. A különbségnek nyelvtani szere­pe is lehet: más személyt és igemódot fejez ki például a véd, megint mást a védd igealak. Ez a jelenség sok más nyelvben is megvan, noha a környezetünk­ben csupán a magánhangzók tekintetében találunk rá pél­dát, mégpedig a szlovák, a cseh, a szerb, a horvát, a né­met nyelvben. A mássalhangzó­hosszúságnak ilyen hangalak­megkúlönböztető szerepe a vi­lág számos egzotikus nyelvé­ben megtalálható: a számunk­ra ismertebbek közül például a finnben. A rövid-hosszú szembenállás nyelvünkben nem minden hangra nézve egyforma je­lentőségű. Vannak hangok, amelyekben ez az ellentét csak néhány szóra terjed ki. Ilyenek például magánhangzóink közül a felső nyelvállásúak. A rövid u, ü és i hangoknak a hosszú ú, ű és í hangokkal való szembenál­lása kevés szót érint, s ezek is gyakran eltérő nyelvtani alakot képviselnek, így összekeveré­sük veszélye akkor sem áll fönn, ha a hosszúsági különb­séget elhanyagoljuk. Nehéz például elképzelni, hogy bárki is összetéveszthetné az egykor a ruhamosáshoz használt esz­közt jelentő sulyok szót a súly főnév többes számú súlyok alakjával, vagy a tan szó birto­kos személyjeles tanuk alakját a tanú főnév többes számával, a tanúk-kai. Csak szójátékban képzelhető el az olyan kapcso­lás, amilyet egy régi pesti hirde­tésben találunk: a Ditrichstein­ről elnevezett rovarirtó szert a következőképpen reklámozták: „Shakespeare drámát, Ditrichs­tein poloskát irt." Annak, hogy a mindennapi beszédben a rövid u, ü, i és a hosszú ú, 0, í gyakran egybe­mosódik, más okai is vannak, azon kívül, hogy a megkülön­böztetésnek igen csekély a nyelvi szerepe. Ilyen például az, hogy nyelvjárásaink nagymér­tékben különböznek e három­három hang fölhasználásában. Van olyan tájszólásunk is, amely a hosszú ú, ű és /' hangot egyáltalán nem ismeri; más vi­dékek nyelvében viszont a hosszú hangok a köznyelvi és más nyelvjárásokbeli rövid u, ü, i helyén is elfőfordulnak. E táj­nyelvi háttér magyarázza, hogy még a választékos köznyelvet használók beszédében is gya­kori az ú, ű, í rövidítése, vagy olykor az u, ü, i nyújtása. Nem­csak a közemberekében, ha­nem egyebek közt a nyelvészeti diszciplínákat tanító egyetemi oktatókéban is. Az ilyen időtartambeli inga­dozásokat a beszélt nyelv jel­lemzőjének kell tekintenünk, s létezésüket tényként kell elfo­gadnunk. Ha ugyanis ezeket a köznyelvben hibának minősíte­nénk, akkor alighanem mind a tizenötmillió magyar ember be­szédét hibásnak kellene tarta­nunk. Más a helyzet azonban a nyelv írott változatával: itt a rö­vid és a hosszú magánhangzók összecserélése természetesen helyesírási hiba. Az u, ü, i időtartam-ingadozá­sának hangtani okai is vannak. Míg ugyanis a többi magán­hangzó rövid és hosszú változa­ta között nemcsak időtartam­beli, hanem minőségi különb­ség is van, addig az u, ü, i ese­tében a hosszúságon kívül más érzékelhető különbség a rövid és a hosszú változat között nincs. Ezért van az, hogy az a és á vagy az e és é hangokat nem szokás összecserélni, s az o : ó, ö: ő hangokat is ritkán (e ritka példák közül megemlíthet­jük a kormány, pósta, kőrút szubstandard formákat, me­lyeknek köznyelvi alakja kor­mány, posta és körút). És még egy megjegyzés: ez az időtartambeli ingadozás semmiképpen sem tekinthető nyelvi romlásnak, hiszen e te­kintetben a magyar köznyelv sohasem volt egységes. Hogy kialakul-e a jövőben nagyobb fokú egység, az kérdéses. Ha­csak úgy nem, hogy a hosszú ú, ű, /'eltűnik nyelvünkből. Ezt per­sze nem szeretnénk; nemcsak azért, mert hangrendszerünk három hanggal lenne szegé­nyebb, hanem azért sem, mert ezzel a jelenleg hangrendsze­rünk minden tagjára kiterjedő rövid-hosszú szembenállás ere­je gyöngülne meg. Persze ha ez bekövetkezne, ebben sem len­ne semmi rendkívüli. A nyel­vekből gyakran tűnnek el han­gok, nem ritkán szűnnek meg fontos szembenállások, s ettől még ezek továbbra is kitűnően alkalmasak a legmagasabb rendű gondolatközlésre is. LANSTYÁK ISTVÁN EGY SZÍNHÁZI FESZTIVÁL MARGOJARA Magunkra hagyatva... Véget ért egy nemzetközi szín­házi fesztivál. Túrócszentmárton­ban. Hetvenhárom éves múlttal, „amatőrök" odaadó hitével, a színpad iránti szeretettel. Profik és amatőrök találkozhattak újra, hogy értékeljék egymást és ön­magukat, hogy véleményt és él­ményt cseréljenek. Befogadva ér­tékeket, másságot, nyelveket. Öt ország színjátszói vettek részt, to­vábbi két országnak voltak jelen képviselői, 23 csoport, ebből négy nemzetiségi. A színpadon 8 nyelven hangzott fel a színjátszás hangja. Magyarul is. Véget ért egy fesztivál. Színházi fesztivál, amely, függetlenül jele­nünk politikai és kisebbségelle­nes viszonyaitól, megérdemelte volna az odafigyelést. A mi figyel­münket is! Még néhány nap eltel­te után is keserűséggel veszem tudomásul, hogy médiáink nem tartották említésre, saját színházi mozgalmunk tisztelt képviselői, saját színházi fesztiválunk szer­vezői, mozgalmunk értékelő szak­emberei részvételre méltónak. Pedig lett volna hol, kitől és mit ta­nulni. Azt például, hogy hogyan kell és lehet egy fesztiválra ér­kező csoportot fogadni. Azt, hogy a vendéglátó létesítménynek és színháznak, a szervezőknek és színpadi dolgozóknak hogyan kell és lehet segíteni az odaérkező csoportot, hogy a fellépésük opti­mális körülményei biztosítva le­gyenek. Azt, hogy miképpen lehet és kell értékelni a bemutatott tel­jesítményt, hogy azzal ne sértsék a munkát végző tagokat. Azt, hogy hogyan kell felkészülnie az értékelő zsűritagnak az értékelés­re. Mert mindez nem a pénzen, az anyagiakon múlott, hanem az embereken, a szervezőkön, az ér­tékelőkön. Véget ért egy fesztivál. Martin, Scénická žatva '95. Nemzetisé­günk képviselőjének, a Jókai Na­pok nagydíjasának, a losonci Kár­mán József Színkörnek a részvé­telével. Magyarként mentünk oda, kötelességünknek tekintve a részvételt, a képviseletet, bizo­nyítandóan azt, hogy nem va­gyunk másodrendűbbek, mint színház- és színpadszerető szlo­vák barátaink. Lelkiismeret-furda­lás nélkül mondhatom, nem val­lottunk szégyent. Előadásunkat vastaps zárta, s magyarul nem tu­dó profik és amatőrök gratuláltak rendezőnek és csoportnak. A já­tékért, az élményért. Elmentünk egy fesztiválra. Anélkül, hogy előtte (és utána) szóbeli, erkölcsi támogatást kap­tunk volna azoktól, akiktől ezt leg­inkább vártuk, elvárhattuk volna. Tudom, okok és gondok vannak bőven. A teljes lapot kitölthetné felsorolásuk. Politika, feszültség, pénzhiány, elfelejtett állami dotá­ció, nyelvtörvény stb. Adakoz­zunk, mentsük meg,... hangzik el naponta a magunkhoz intézett felhívás. Kérdezhetném, kinek, minek, ha még azt sem értékel­jük, amink van, ha azokat sem becsüljük, akik szép beszédek helyett a tényleges munkát és eredményeket igyekeznek felmu­tatni, azokat sem, akikben ott a hajlandóság, hogy a magyarokra ne ellenségként, hanem ember­ként nézzenek. Rendezőnket jelenlegi elfog­laltsága távoli helyhez köti, fizika­ilag, szellemileg egyaránt. Mégis kötelességének érezte, hogy eljöj­jön. Láthatóan fáradtan, de ott volt velünk a színpadon és segí­tett. Tudtuk, hogy nem nyerhetünk, s ezt tudták mások is. Nem is ezért mentünk el. Nem vigasztal az sem, hogy kategóriánkban má­sok sem nyertek. Övezi mindezt egy különös csönd, mely azért tud beszélni. De elértük azt, hogy odafigyeltek ránk. Hogy olyan kedvességgel, segítőkészséggel vettek körül, melyet máshol, ahol ezt inkább elvártuk volna, csak tö­redékében kaptuk meg. Ez a fesztivál azért él, „...mert nem adminisztratív módon jött létre, hanem - mint az önkéntes művészeti tevékenység szerkeze­te - a színjátszók lelkesedéséből és akaratából" - olvashatjuk a műsorfüzet előszavában. E feszti­vált is a színjátszók hozták létre, s most volt mondanivalójuk egy­másnak. Kár, nagy kár, hogy ezt közülünk csak azok láthatták és érezhették, akik vették a bátorsá­got ahhoz, hogy elmenjenek, eljöj­jenek. PUNTIGÁN JÓZSEF MICROGRAMMA BIBLIOTÉKA Gallértalan köpönyeg Az ember olykor azt hinné, hogy népdal- és népmesekin­csünk mind be van hordva a szel­lemi kincstárba, hogy a szorgal­mas néprajzosok és gyűjtők már nem találhatnak új mesét, anek­dotát, népdalt. Hogy ez koránt sincs így, az újabb és újabb gyűjtési eredmények igazolják, amelyek mindig szolgálnak meg­lepetésekkel. A D. Kovács József által a közel­múltban kötetbe szedett és a Mic­rogramma Kiadó által megjelente­tett tizenkilenc népmese, illetve anekdota gyűjtési helye Gömör és Nógrád, pontosabban néhány kis falu: Sávoly, Dobfenek, Panyida­róc, Fülekkovácsi, Rárósmúlyad és Hidegkút. E vékonyka kötet is arról tanúskodik, hogy élnek még tájainkon a gazdag hagyományok, s van mit gyűjteni. „Jóllehet mu­lasztásaink honi magyarságunk prózai hagyományainak feltárása és bemutatása terén nem cseké­lyek, némi megnyugvással köny­velhetjük el a hiánypótlás minden újabb állomását" - írja a kötet be­vezetőjében B. Kovács István ré­gész-néprajzkutató. A Gallértalan köpönyeg meséit Králik Róbert humoros rajzai il­lusztrálják. (k-y)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom