Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-09 / 259. szám, csütörtök

8 j ÚJ SZÓ OLVASOINK OLDALA 1995. november 9. Emlékezés 1956-ra A Műegyetem 1956 Alapítvány és a Rákóczi Szövetségjóvoltából az idén majd kétezer határon túli magyar diák vehetett részt az 1956. évi forradalom emlékére rendezett Ifjúsági ünnepségen. A diákok túlnyomó többsége még szombaton (X. 21.) megérkezett az anyaország fővárosába. A szabadprogram után minden egyes résztvevő kapott egy könyvet, Nemzeti Gyász címmel. Este, a 725 férőhelyes Váci Mihály Diákszállóban alkalmunk nyílt megismerkedni és barátságot kötni szlovákiai és nem szlovákiai diákokkal. Vasárnap, a reggeli után megtekintettük a budai Várat, a Halászbástyát, a Mátyás-templomot és a Nemzeti Múzeumban a Szent Koronát. Az ebéd után a Műegyetem aulájába vonultunk, ahol 14 órakor egy rövid megemlékezés zajlott. Majd a megemlékezés után felsorakoztunk, és a Bem térre vonultunk, ahol koszorút helyezett el Bem tábornok szobránál a Rákóczi Szövetség, a Műegyetem 1956 Alapítvány, több parlamenti párt, a POFOSZ, a hazai és határon túli magyar ifjúság, az Erdélyi Szövetség, illetve a szomszédos országokból érkező nem magyar fiatalság képviselőcsoportja. A koszorúzást követően a kb. 4-5 ezer fős tömeg együtt énekelte a magyar himnuszt. Bem apó szobrától fáklyás felvonulás indult a Várba, a volt központi diákszállóhoz, ahol emléktáblát avattunk. Majd 18.30kor a Mátyás-templomban rövid köszöntő zárta az ünnepségsorozatot. Az ilyen esemény bizonyítja be azt a tényt, hogy a határon túli magyarság helyzete nincs úgy elhanyagolva, mint ahogy azt egyesek hangoztatják (pl. minden szolgáltatás díjmentes volt). És itt, az Új Szó hasábjain szeretném megköszönni az összes határon túli magyar résztvevő nevében azt, amit értünk tettek. Köszönetet minden embernek, akik munkájukkal hozzásegítettek ahhoz, hogy e rendezvény megvalósulhasson. Ifj. SZABÓ LÁSZLÓ Felsőszeli Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet. Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket. Hagyományőrzés Kőhídgyarmaton Színpompás látványnak lehettünk szemtanúi október 7én Kőhídgyarmaton. A község önkormányzata a Csemadok helyi szervezetével közösen az idén is megrendezte a szüreti felvonulást. Ez a rendezvény rendkívül sikeresen zajlott le. Verőfényes napsütésben és káprázatos népviseletben ragyogott a szüreti felvonulás. Délután egy órakor indult el a menet Magát László polgármester háza elől. Az első hintóban a régi időkre emlékeztető bíró és bíróné ült, őket követte a második hintó, melyben a polgármester és felesége foglalta el a méltó helyét. Utánuk vonult a falu ifjúsága - a legkisebbektől a legnagyobbakig látványos táncaikkal és tréfás borivóknak való verseikkel szórakoztatták az érdeklődőket. Az ifjúságot a nótás menyecskék és férfiak követték. Nem hiányzott a nádas tetővel és sok-sok szőlővel feldíszített traktoros pótkocsi sem, melynek az elejét nagy tábla díszítette a következő szöveggel: „Akí a bort szereti, az rossz ember nem lehet." A kocsin kád, szőlődaráló, prés, murci és hosszú asztal volt, melyet nótás férfiak ültek körül. Ezeket követte a pónilovas fogat, melyen sok fiú és lány hancúrozott. A menetet pedig az egylovas cigánykocsi zárta nagy csörömpöléssel. A kocsi pedig tele beöltözött cigánnyal, akik a felvonulás alatt mókáztak, és főleg a nézőket tréfálták meg csínytevéseikkel. Rendkívül nagy élmény volt ez úgy az ifjúságnak, mint az idősebbeknek. A felvonulást végig kísérte a falu népe. Számtalan helyen kínálgatták a fölvonulókat pogácsával, túrós, mákos rétessel, cukorkával, almával, üdítővel, borral, murcival. A falu nótaszótól volt hangos, és persze a sok-sok tánctól és mókától. Ezt az emlékezetes napot pedig hajnalig tartó szüreti mulatság tetőzte. A kőhídgyarmatiak kedvükre kiszórakozhatták magukat Remélem, hogy ezt a szép hagyományt továbbra is ápolni fogják. JUHÁSZ IRÉN Kőhídgyarmat Irány Amerika „Bezzeg Nyugaton minden olyan jó, minden tökéletes" hangoztatjuk gyakran. Mindnyájan odavagyunk, a fény, a csillogás, a siker, a tisztaság világáért. Ez sokak számára csak álom marad. Nézik a Dallast, nézik, hogyan élnek ők. Ezt a világot és a mi világunkat bizony mély szakadék választja el egymástól. Nem kezdek most el olyan problémákról írni, melyekhez az átlagember nem is ért. Ezt a részt meghagyom a politikusoknak, ehhez ők értenek (?). De vannak olyan dolgok is az előrejutás fáradságos útján, ami a mi feladatunk, a miénk, diákoké, tanároké, állampolgároké. Többen közülünk már jártak Svájcban, Ausztriában, Németországban. Láthattuk, milyen ott az élet. Bizony sokkal tisztább, mint nálunk. Nálunk lépten nyomon elszívott cigarettacsikkbe, eldobott sörösdobozba, kekszpapírba botlunk. Hát szép ez így?! - „Mi közöm nekem ehhez?" - teszik fel magukban most, kedves olvasók. Hát igenis sok közük van mindehhez. Kíváncsi volnék, hányan vesznek önök közül rendszeresen részt lakótelepek, parkok takarításában, vagy csak egyszerűen a saját házuk, bejáratuk környékét hányan tisztítják ki önök közül, akár csak évente egyszer is... Ne higgyék, hogy ez olyan nehéz munka. Rendben, elismerem, nem egyszerű, de lássák be, megéri. Szemet gyönyörködtető látvány egy ápolt kert, egy gondozott lakótelep, ahová délutánonként a szomszéddal, gyerekkel ki lehet ülni. Nem hiszem el, hogy olyan megerőltető a szalvétát a kosárba dobni, és nem a járdára. Vagy igen?! Ha nem, tegyük le az újságot, vegyünk magunkra valamiféle munkaruhát, és tegyük rendbe környezetünket, hogy holnap már kinn a padon, a szép gyepen olvashassuk az Új Szó aznapi számát. ZSOLNAY ZOLTÁN Ipolyság Hősi emlékmű Vajánban Ebben az országban áll egy hősi emlékmű, amelyet senki sem tart számon. Amikor 35 éve felállították, nem vonult ki a rezesbanda, nem mondott ünnepi beszédet a polgármester, sőt még a lelkipásztor sem mondott ünnepi könyörgést. Nem is szerzett róla tudomást senki, hogy a vajáni temetőben áll egy szerény sírkő, amelyen ez a felirat olvasható: „Itt nyugszik Vida János 1921-1944, Garádi János 1908-1944, Tóth József 1912-1944 Jézus mondja: Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz-énbennem, ha meghal is, él." Nem is hősi emlékmű, mondaná valaki. Akik alatta nyugszanak, nem is igényelték volna ezt a megtisztelést. Bizonyára nem akartak hősök lenni. Csak a kötelességüket teljesítették, 23, 32, 36 éves magyar katonák, akiket ide vezényelt a parancsnokság. Amikor elestek, bajtársaiknak már nem volt idejük arra, hogy a temetésükről gondoskodjanak. A helyi lakosság között akadtak olyanok, akik eltemették őket, és beíratták a hivatali könyvekbe a személyi adataikat. Fejfát is állítottak a sírjuk fölé. így maradt fenn a nevük mindmáig. És a sír nem maradt gondozatlan. Volt a reformátusok közt egy fiatalasszony, akinek a bátyja valahol Oroszországban esett el. Sohasem tudta meg, hol. Sohasem vihetett virágot a sírjára. De eszébe jutott, hátha akad ott abban a nagy Oroszországban egy testvérét sirató asszony, aki virágot visz az ő névtelen sírban nyugvó bátyja sírjára. Ezt viszonozza ő azzal, hogy idegen katonák sírját gondozza, díszíti. Közeledik a halottak napja. Vajó Jánosné ez alkalommal is rendbe hozta, virágokkal díszítette fel a katonasírt. És talán eszébe jut, hogy is volt az harmincöt évvel ezelőtt, amikor megemlítette a katonák sírját a helybeli református lelkipásztornak, aki annak idején maga is katona volt. Tizenhat évesen harctéren veszítette el a lábát mint önkéntes orosz katona. A pap adakozást indított, abból állíttatta fel a „hősi emlékművet". Dehogyis kellett ehhez hírveMűvésznők, leányasszonyok... ? Jut eszembe a fenti kérdés, amit az egyik komárom-kavai parasztasszony - a sokak által tisztelt Gizi néni - tett föl a zöldségtermesztési szakelőadáson azon néhány menyecskének, akik a jelenléti ív aláírásakor „elfelejtették" -a -né asszonynévképzőt a nevük után odabiggyeszteni. Köztudott, hogy ez idáig csak a címbeli hölgyeknél nem volt szokás, ők a lánynevükön „futnak". Noha a legutóbbi „A magyar helyesírás szabályai" (Akadémiai Kiadó, Budapest 1984) lehetővé teszi, hogy - mondjuk - Kiss Ábel neje, Ghörgényi Anasztázia Kiss Anasztáziát is használjon. Ám ezzel a nyelvünk egyedülálló egyediségét (sajátosságát) áldozzuk föl úgy, mint valamikor a kuruc kort követően a keleties tegező megszólítást „fejlesztették" eleink „nyugativá", tegező-magázóvá. Ha ez így megy tovább, már csak a „magyarított" der, die, das, ill. a ten, tá, to következhet... * Sajnos, nem csupán az iménti ifiasszonyok körében terjed, hanem úgyszintén szárnyra kelt a nyelvünk okos tudorai, a férjezett tanítónők táborában, bár a pozsonyi nyelvtörvény egyelőre nem szól bele a magándolgaikba: ki is hangsúlyozza. Persze a derék pedagógus hölgyek sorában és az „igényesebb" polgárasszonyok táborában, valamint a munkás- és földművelő nők sokaságában jócskán vannak olyanok, akik képletesen mondva Kissné Ghörgényi Anasztáziának vagy Kiss Ábelnének tartják, nevezik magukat. Miért? Bizonyára tudják, hogy - tegyük Zrínyi Ilona nagyasszonyunk sohse volt I. Rákóczi Ilona, Thököly Ilona. Még Ady Endréné Boncza Bertát se nevezte senki sem Ady Bertának, nem! Vélem, ebben nem kell sietni az „újra", kiváltképp a hazai magyar pedagógusok ne mutassanak „ példát". Bátran követhetnék a „hagyományt tisztelő" tantestületeket, mint a gútai Iskola Utcai Alapiskoláét vagy a naszvadiét, ahol, nevezetesen, valamennyi úriasszony Nagyné Hargittay Dorottya, Nagy Áronné, Nagyné... CSIBA GÉZA Révkomárom Kálváriánk a postával Minden községnek, amelynek legalább ezer lakosa van, biztos, hogy van postahivatala. Ám kisebb községekben is működhet. A Kassa-vidéki járás alig százezer lakosára 43 postahivatal jut, vagyis úgy 2300 lakosra egy. Városokban viszont rosszabb az arány. Nem tudom, a negyedmilliós Kassán miért csak 24 postahivatal van, tehát 10-11 ezer lakosra egy jut. A központi „nagyposta" ma is olyan kiterjedésű és befogadóképességű, mint ezelőtt 50 vagy száz évvel, amikor csak amolyan kisvárosnak számított a maga 30-70 ezer lakosával. Csak érdekességként, az Amfiteátrum fölötti városrészben öt-tízezer polgár él és lakik, persze posta és üzlethálózat nélkül. Számunkra a legközelebbi posta csaknem két kilométerre van, a hentes, a zöldséges, csemegeüzlet, háztartási cikkeket árusító bolt, borbély, fodrászat, cukrászda nemkülönben. Szavunkat ez ügyben már hallattuk, nagyon sokszor, de ezeket senki se hallgatja meg, az ügy intézéséről már nem is szólva. Pedig haladunk Európa felé - második Svájc leszünk majd, valamikor. Nyáron a szabadságok idején Kassán egyes postákon megállt az élet. Például a Merkúr áruház melletti postahivatal augusztus 7-től augusztus 27-ig a szabadságok miatt zárva volt. A legközelebbi postán 30-40 ember áll libasorban az ablaknál, míg a másiknál a kisasszonynak nincsen intéznivalója, de hát ilyen itt a munkamegosztás. Szóval a posta három hétre szabadság miatt zárva volt. Ezt egész életemben egyik községben se tapasztaltam, pedig sok helyet bejártam. Sőt ismertem sok olyan postai hivatalnokot, akinek nem volt meghatározott, állandó munkahelye, de mindig oda volt vezényelve, ahonnan valaki szabadságra ment. Mert az élet ment tovább, s e közszolgálatra az embereknek mindennap szükségük van. E negatív jelenséget elemezve elgondolkoztam azon, hogy mi is lenne akkor, ha három hétig mondjuk a sírásók szabadságolnának. Esetleg három hétre a körzeti rendőrőrsöt „bezárnák", mert szabadságon vannak. Bár lehet, hogy rossz utakon járók ennek nagyon is örülnének. IVÁN SÁNDOR Kassa rés! Az volt a fő, hogy a hatóság ne figyeljen fel rá, hogy a temetőben „fasiszta" katonáknak emlékművet állíttatott az a lelkipásztor, akiről jóval későbben is, amikor vezetése alatt már felépült az új parókia Vajánban, majd az új imaház és az új parókia Beszterben, újjáépült a parókia Magyarbődön, és felújították a templomot Beszterben, azt nyilatkozta az egyházi hatóság, hogy Egyházunkban ő „a legnagyobb romboló erő". Elmúlt harmincöt év. Birodalmak omlottak össze. Isten kegyelméből áll a szerény „hősi emlékmű" a vajáni temetőben. És Isten külön kegyelméből még él, és megrokkanva, fél lábon is épít az a lelkipásztor, aki állíttatta, hogy megírhassa felállíttatásának történetét. Legyenek áldottak azok a férfiak és asszonyok, akik akkor, gyermekként is adakoztak a gyermek-istentiszteleten, és áldott legyen az emlékük mindazoknak, akik felállításán munkálkodtak. KOSTSÁNSZKY DÁNIEL Beszter Pénzbírság ragalmazasert A Telegraf című napilap, amely Szlovákiában már nem jelenik meg, 1992. április 30án közölte az ŠtB ügynökeinek tekintett újságírók névsorát. A közleményben meglepődve olvastam a nevemet. A Telegraf szerkesztőségének 1992. május 6-án írt levelemben a rágalmazás miatt helyreigazítást kértem. Leszögeztem, ném voltam az ŠtB „ügynöke", és elmondtam, hogy kötelességtudó magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárként éltem és dolgoztam a múltban, így szeretnék élni és dolgozni továbbra is. A Telegraf a sajtószabadságot azonban önkényesen értelmezte, és velem szemben korlátozta. A véleménymondás jogát csupán saját számára biztosította. Tőlem a véleménymondás jogát megvonta, a helyreigazítást nem közölte, sőt a levelemre se válaszolt A becsületemet súlyosan sértő, megalapozatlan állítás miatt ezért 1992 májusában bírósági eljárást indítottam. A mintegy három évig tartó per során a bíróság hétszer tárgyalta az ügyet, és 1995. október 9-én ítéletet hirdetett. Az ítélet értelmében a pert megnyertem. A Telegraf a bírósági határozatjogerőre emelkedése után 3 napon belül számomra 100 ezer korona pénzbírságot köteles fizetni, és köteles megfizetni a bíróságnak a 6 ezer korona perköltséget. Számomra a bírósági döntés azt jelenti, hogy Szlovákia jogállam. Az ország törvényhozó szervei védik az emberi és állampolgársági jogokat, és az igazságnak megfelelően ítélkeznek. BALÁZS BÉLA Pozsony \