Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-03 / 254. szám, péntek

1995. november 3. VELEMENY ÚJ SZ

Ó 5 I Halottak Élnek... Hiába mondták: kár, sajnálom, böcsáss meg, ennyi, vége, légy jó, szerbusz, szép volt Fáni, jó volt Fáni, elég volt Fáni hiába haltak, élnek. Itt mászkálnak, jönnek-mennek, téblábolnak közöttünk. Amikor nem gondolnád, váratlanul felbukkannak, betoppannak, jönnek veled, melletted, mögötted. És hiába szólsz, hiába pörölsz, hiába üvöltöd: „Az anyátok istenit! Hát mién nem hagytok békét, miért nem hagytok legalább egy hétre, egy napra, egy órára magatok nélkül?", hiába, ők gúnyosan elmosolyodnak legföljebb, váltukat vonják és jönnek tovább velünk, egymással is pörölve néha: „Én vagyok az igazi!" - mondja az egyik, „Megéred a pénzedet holtan is!" - replikáz a másik. „Én vagyok a leghalottabb mindötök között" - kérkedik a harmadik némán, mire csak fojtottan szól a negyedik: „Inkább azt mondd meg, mi lett a nagypapa aranyórájával, te piszok!" Gyarlók ők is, esendők a holtak, csak éppen tudnak valamit, amit mi nem tudunk, mégiscsak elnézőbbek, bölcsebbek minálunk, tudnak valamit, amit mi is megtudunk akkor, amikor már késő lesz. De mi, akik még innen vagyunk, ne haragudjunk egymásra ezért. Egyébiránt, úgy mondják, lehet élőt is szeretni. Csak az, persze, sokkal nehezebb. BÄCI-IER IVÁN AZ MKDM ALLASFOGLALASA A kormánykoalíció nem képes megoldani az ország gondjait KOMMENTÁRUNK Egy esztendeje annak, hogy 1994-ben parlamenti választások után először ült össze a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa, és mindjárt az alakuló, illetve első ülésén megismerkedhetett az ország népe a hatalmi arrogancia egyértelmű megnyilvánulásaival. A kialakult kormánykoalíció parlamenti képviselői a győzelem mámorában példásan vizsgáztak az erőpozícióból folytatott politizálásból. A fiatal Szlovákia történelmébe feketén íródott be e nevezetes parlamenti éjszaka, amely csak az első lépést jelentette a kulturálatlan, durva, önös egyéni és pártcélokat szolgáló politikai módszerek meghonosításához. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom már akkor a diktatúrához vezető útként jellemezte az ilyen, európai demokráciákban ismeretlen politikai magatartást. Az elmúlt egy év bizonyítéka annak, hogy az európai politikai szervezetekhez és intézményekhez nem kötődő pártok nem képesek az országot valóban Európa felé kormányozni. Vladimír Mečiar miniszterelnök az aranyidai beszédében megfogalmazott elképzelései megvalósításának érdekében folyamatosan engedi magát koalíciós partnerei által olyan irányba „kényszeríteni", aminek az eredménye ma Szlovákia nemzetközi pozíciójának nagyarányú gyengülése, a belső instabilitás megteremtése, a rendőri szervek politikai célokra történő kihasználása, a félelem légkörének megteremtése, az állandó ellenségkeresés, a parlament többrendbeli felhasználása (pl. az államfő elleni bizalmatlansági nyilatkozat, a Demokratikus Unió parlamenti képviselői mandátumának megkérdőjelezése, a privatizáció ellenőrizhetetlensége) a kormánykoalíció hatalmi törekvéseinek érdekében. A hatalom gyakorlói nem tagadták meg az 1989 előtti gondolkodásmódjukat, és ma is az egykori pártállami propaganda eszközeit használják. A Szlovák Televízió és a Szlovák Rádió működése az 1989 előtti állapotokra emlékeztet. Amíg a kormány dicshimnuszokat zeng az Európai Unió és a NATO-tagság érdekében kifejtett tevékenységéről, addig egy év alatt az EU tagállamai kétszer, az Amerikai Egyesült Államok pedig egyszer figyelmeztette Szlovákia kormányát a demokrácia szabályainak betartására. Az eltelt esztendő során az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kormánykoalíció nem képes megoldani Szlovákia lakosságának égető gazdasági és szociális gondjait. Szlovákia válaszút elé érkezett. Ha a kormánykoalíció tovább folytatja jelenlegi politikáját, az országot kirekeszti a jövő Európájából; s egyértelművé válik: minden hazug propaganda ellenére autoritatív, diktatórikus rendszert épít. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom programjához és eddigi tevékenységéhez hűen továbbra is a demokratikus jogállamiság feltételeinek mielőbbi megteremtésére törekszik, s lehetőségei szerint mindent elkövet az alapvető emberi és kisebbségi jogok megtartása érdekében. Az MKDM Országos Elnöksége Piros hó A halottaknak is megvannak a maguk jogai. Joguk van hozzá például, hogy halottnak tekintsék őket. Ekként lajstromozzák anyakönyvi hivatalokban és temetőkben, a rokonok meggyászolhassák őket, s tudják, hogy ezentúl, halottak napján hová vigyék a csokrot, a mécsest. Legalább ott, ahol nincs háború, ahol nem reng a föld és nincsen árvíz. Mondjuk egy nagyvárosban. Békeidőben. A halottnak ahhoz is joga van, hogy tudni lehessen róla, hogyan s miért hunyt el. Egy bizonytalan okból eltávozott lélek, akinek ráadásul földi porhüvelyét sem lehet pontosan azonosítani, örök bizonytalanságot hagy maga után. Nyomasztó, titkos sejtelmeket az élőknek, akik azontúl arról sem lehetnek meggyőződve, vajon őbelőlük válhat-e majd rendes, szabályos megboldogult, vagy csak gyanúsan eltűnt személy. Körülbelüli számadat az újságok híreiben. Bakuban ma halottnak lenni sem megnyugtató állapot. Öt napja gyulladt ki ott egy metrószerelvény, állt le bénultan az alagút közepén, de máig sem lehet biztosan tudni, vajon 289en, 337-en, vagy több mint 600-an pusztultak el a föld alatti infernőban, a többiek lába alatt, a füstben, a tűzben. Az első szám a hivatalos összeg. A második a kórházak adata. A harmadikat nyilván a pánik, a rettegő hozzátartozók fantáziája, de főképp az egykori Szovjetunióba kialakult állampolgári rutin adta össze: ha baj van, a hivatalos adatokat szorozd meg kettővel-hárommal, ha győzelmi jelentés szól, oszd el néggyel-öttel. De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy talán már sohasem tudjuk meg: Bakuban miért kell a metróban meghalni. Azért-e, mert néhány őrült a rendet fölforgatta, vagy éppen ellenkezőleg, mert ilyen őrült, rosszul szervezett, hanyag a rend. Nem mintha biztatóbb perspektíva lenne terroristák pokolgépétől a másvilágra röpülni, mint attól, hogy bármikor lángra lobbanhat egy kocsi, amitől az egész jármű ott áll le, ahol van, hadd égjen kedvére a sok gyúlékony anyag. De azért mégis tudni kéne, mivel kell szembenéznünk. Es főképp kinek. A bakui metrósoknak-e, akik az első rémület múltán mosták kezeiket: sajnálják, de egy merénylettel szemben ők is tehetetlenek. Vagy az azeri belügyminisztériumnak, amelyik azonnal visszaüzent: nehogy már rájuk kenjék a metrósok saját felelősségüket. A világ, és benne Baku helyzete sajnos úgy áll, hogy bármelyik verzió igaz lehet Nem mintha a Föld más részein nem omlana össze időnként ez meg amaz. De azért lehet tudni, hogy mondjuk Oklahomában terroristák miatt dőlt össze az államszövetségi irodaépület, Dél-Koreában viszont építészeti hanyagság rogyasztott a vásárlók nyakába egy áruházat. Csodálom, hogy Kassán, ahol hat napja viszont a vasműből kirobbant szén-monoxid miatt haltak meg eddig tizenegyen, nem álltak elő a merényletverzióval. Hogy nem mondták: a vasmű kohógázvezetéke nem is a javítás során, hanem csecsen maffiózók keze nyomán sérült meg. Hogy a saját felelősségüket majd akkor hiszik el, ha piros hó esik. Igaz, Kassa környékén már évek óta piros hó esik telente. Az elavult gázcsövek ugyanis valahol mindig szivárognak, szinte törvényszerű volt, hogy egyszer föl is robbanjanak, mint ahogy törvényszerű volt, ami utána következett. Az eltűnt idő. A rejtély, hogy mi történhetett a péntek reggeli robbanás és az éjszakai riadó között. Mire gondolt, miről beszélt, kinek és mit telefonált, faxolt, táviratozott a vasműben az a nyolc vezető illetékes, akiket most gyorsan leváltottak a részvényesek. Mintha bizony ők nyolcan hordoznák magukban a rossz szellemet, ami miatt péntek délután sem tudtak még semmit az emberek, a magyarokról nem is beszélve, sőt a gyárba érkező délutáni műszak is csak a mentők, halottaskocsik láttán kezdett el fejvesztve menekülni. Pedig ez nem katasztrófafilm. Nem Jók és Gonoszok harca, ahol legalább tudni lehet, mire megy ki a játék. Kinek származik haszna belőle, ha a pokoli tornyot biztonsági berendezések nélkül építik meg, ha a fürdőzőknek nem szólnak, hogy nyakukon a cápa. Ez kelet-európai film. Leginkább cseh vígjáték, rendezte J i rí Menzel. Semmi nagy gesztus, tetten érhető aljasság, pénzben kifejezhető haszon. Csak a felelősségtől nyüszítő alattvalói lélek, a régi maszatolások, a majd csak lesz valahogy. Hiszen mindig volt valahogy. Ezt szoktuk meg. Lehetett keveset, rosszul dolgozni és mindigjobban élni, a hülye okos, a gyáva bátor lehetett és főképp mindent meg lehetett úszni. Ok és okozat egymásból sohasem következett. Majd most. Ezután. Igaz, Bakuban egyelőre folyik a vádaskodás, és a kassai erőmű vezetői a rémhírek szerint megfélemlítik a vallomástételre váró munkásokat. Tény viszont, hogy a halottakat nem bántja senki. Ők pedig cserében egy rossz szót sem ejtenek. R. SZÉKELY JULIANNA MALINAK ISTVÁN Kétesélyes játszma Két nappal a lengyel elnökválasztás első fordulója előtt még mindig nem tudni biztosan, hogy hány jelölt is száll ringbe, hiszen az utóbbi napokban az eredeti 17 indulóból már többen visszaléptek és még vissza is fognak lépni. Természetesen a jobboldaliak közül, az esélyesebbek javára, de az már most nyilvánvaló, hogy a jobboldal nem tud közös jelöltet állítani. Az alapvető kérdés az, hogy Lengyelországban is totálisan érvényesülni fog-e a kelet-európai szindróma, az, hogy a baloldal minden téren átveszi a hatalmat. Miután a jobboldal elvesztette a törvényhozási választásokat, és baloldali többségű parlamentje meg baloldali kormánya van az országnak, az lett volna a logikus, ha a jobboldal összefog és közös jelöltet állít. Voltak is rá erőteljes kísérletek, s hogy nem sikerült, az ajobboldal megosztottságát bizonyítja, aminek szerintem a legfőbb akadálya Walesa volt. Mert ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgokat és pusztán az elnökválasztás szempontjából nézzük, akkor ajobboldal két nagy táborra oszlik: Walesa támogatóira és ellenzőire. Viszont az is igaz, hogy a jobboldalon nincs még egy olyan markáns személyiség, mint Walesa, és ez az ő esélyeit növeli, a tekintetben, hogyha lesz második forduló, akkor a jobboldali erők mégiscsak mögötte fognak felsorakozni. Második forduló akkor lesz, ha most vasárnap egyik jelölt sem szerzi meg az abszolút többséget: Ebben az esetben a két legtöbb szavazatot szerzett jelölt jut tovább. Minden előrejelzés arra utal, hogy november 19-én igenis lesz második forduló, s ebben éppen Walesa lesz az ellenfele a hónapok óta minden népszerűségi listát toronymagasan vezető baloldali pártvezérnek, az iljú titán szerepétjátszó Aleksander Kwasniewskinek. Emlékezetes, hogy az október 15-i próbaválasztáson Kwasniewski 48 százalékjával szemben Walesa csak 12-t ért el. S bár önmagában ez az eredmény nagyon félrevezető, mérvadónak sem tekinthető, mégis könnyen megtörténhet, hogy véget ér a Walesa-legenda. Megtörténhet, de egyáltalán nem biztos. Azt kell mondani, hogy az esélyek teljesen nyitottak. Mert Walesa támogatottsága az utóbbi két hétben rakétagyorsasággal emelkedett, hozzávetőleg 15 százalékkal javult. Sportnyelven szólva: már ott liheg Kwasniewski nyakában. Az előbb szándékosan írtam támogatottságot és nem népszerűséget. Ezt az előretörést sokan Walesa zsenialitásának tulajdonítják, de inkább aiTól van szó, vannak, akik nem akarják, hogy a régi rezsim prominensei szerezzenek meg minden hatalmat, és ezért inkább a nem szeretem-Walesa mellé állnak. Egész egyszerűen nincs, és főleg a második fordulóban nem lesz más választásuk. Meg persze a befolyásos egyház és a Szolidaritás is Walesa mellett tette le a garast. Mindezek a tényezők jelentősen növelik a mostani államfő esélyeit. Ugyanakkor mások erőteljesen csökkentik, még jobboldalról is. Jobboldali ellenfelei sok mindent nem tudnak neki megbocsátani. Például azt, hogy ő verte szét a legendás Szolidaritást, szembefordult régi harcostársaival, főleg azokkal, akik konkurálhattak volna neki, ő buktatta meg az összes jobboldali kormányt. Tette mindezt mérhetetlen hatalomvágyában, mert az egykori néptribunból diktátori ambíciókkal felruházott államfő lett. És ami nagyon lényeges: Walesát okolják azért, hogy ajobboldal a 93-as parlamenti választásokon vereséget szenvedett, mert erőiket ő forgácsolta szét, a kizárólagos államfői hatalomért folytatott harca tette irányíthatatlanná az országot, kormányzásképtelenné a jobboldali kormányokat. Tehát ez a mérleg két serpenyője. Vagy Kwasniewski, a fiatal és ambiciózus baloldali, aki egyre inkább szociáldemokratizálódik, aki sosem volt ortodox kommunista, de azért mégis a régi rezsim kádere. Vagy a hatalommal betelni nem tudó Walesa, a nagy politikai kártyajátékos és színész, aki az utóbbi öt évben volt dühöngő antikommunista és nagyon elnéző antikommunista, zsidóellenes és demagóg populista. És persze megfontolt államférfi is tudott lenni. Egyébként nem lehet azt mondani, hogy a lengyel elnökválasztás tét je világpolitikai jelentőségű. Csak nekünk, kelet-európaiaknak ad fontos és megszívlelendő tanulságokat, meg természetesen a lengyel pártpolitika szempontjából lényeges. A Nyugat már nem aggódik, bárki győzzön is. SZÁLKA ÉS GERENDA Í Falvak a ködben Nem késő őszi hangulatképet akarok festem valamely festői régiónk falvairól. Sajnos, a ködként ismert időjárási jelenség képisége fejezi ki leginkább azt az állapotot, amelybe falvaink többsége került. Nem ma vagy tegnap, hiszen a falvakat a kommunista rendszerben is ideologikus államigazgatási reformok sorával szorongatták, s juttatták szinte valamennyit a végkimerülés előtti mai állapotba. Negyedszázada, amikor betetőződött a szövetkezetesítés, átlagosan négy-öt falu határát bekebelező ún. szocialista nagyüzemi mezőgazdasági termelőegységeket csináltak az akkor már többnyire jó eredményekkel gazdálkodó, az „egy falu, egy nóta" mondás szerint igazodó szövetkezetekből. így esett, hogy összeboronálva a kisebbik jót a nagyobbik rosszal, gyakran a matematika törvényei érvényesültek, s a jót egyszerűen felzabálta a rossz. Addigra már a hatvannyolcas szovjet megszállást követően szinte ideológiai terror alatt szenvedtek a falun élők is. Sokkal könnyebben követték nyomon, mint a városokban azt, ki keresztelteti meg újszülött gyermekét, kijáratja hittanórára. Aztán a hetvenes évek második felében bekövetkezett az iskolák ún. központosítása is, amikor gyakran szinte teljesen új épületekben kisiskolákat záratlak be. A gyerekek meg fagyban-hóban utaztak a nyolc-tíz kilométernyire fekvő nagyobb faluba vagy városba. Eltüntették tehát az életmódot, a gondolkodási meghatározó és a tulajdonosi tudatot még fenntartó, egy falu határában gazdálkodó kis szövetkezeteket. Tiltották a vallásgyakorlást, és ennek megfelelően egzisztenciális korlátokkal sújtották azokat, kiket nem tudtak megfélemlíteni. Az egyre duzzadó nagyszövetkezetekhez szinte azonnal összevonták a falvak állami igazgatását végző nemzeti bizottságokat, s mire felocsúdtak a falubeliek, a fiatal agrárszakemberek, pedagógusok már el is költöztek a központi falvakba, ahol nem csak munkát, lakást találtak, hanem gyerekeiknek sem kellett az iskolába utazgatniuk, nagyobb pénzösszegekkel támogatták a kulturális életet. Mindez azonban csak a pillanatnyi szemfényvesztés következménye volt. Egy-egy központi falu vonzáskörzetében nemcsak az elnéptelenedés, a falvak funkcióvesztése lett szembetűnő, hanem az emberek általános erkölcsi és fizikai leépülése is. Most már senki sem tudja megmondani, milyen állapotok következtek volna be, ha nem érkezik el 1989 novembere, s a demokrácia legalább egy időre nem oldja meg a falvakat szorongató pártállami béklyókat. Az ugyanis letagadhatatlan, hogy ezekben az identitásuktól pártállami kényszerítéssel meglösztotl falvakban eufórikus hangulatban vették saját kezükbe életük irányítását. Akkor még nem sejthették, hogy az önkormányzati testületek, a szabadon választott polgármesterek 1995 végére az állami támogatások megcsonkításával kiszolgáltatottjai lesznek a kormányhatalom pénzügyi adakozókedvének. Az ugyanis hiú ábránd maradt, hogy a falusi önkormányzatok legalább részben gazdálkodhatnak az államnak befizetett adók törvényes keretek között megszabott hányadával. Időközben a lakosság szociális helyzete is ellehetetlenedett, s a helyi adók kivetése irreálissá lett. A statisztikák szerint éppen a valamikori ingázó segéd- és szakmunkásokat adó falvakban lelt a legnagyobb arányú a munkanélküliség. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy ezek többsége a hatvanas évekbeli tanonctoborzások során éppen a manapság legnagyobb válságágazatokban az építő- és gépiparban - szerzett szakképesítést, nem lehet csodálkozni a falusi családok szociális helyzetén. Sajnos, a kormány nem teremtette meg azokat a törvényes kereteket, amelyek segítenék a falvakban még ma is a felemelkedés útját ígérő mezőgazdaságot. Tőkehiány, a bemenő árak mérhetetlen emelkedése, a megtermelt termények alacsony felvásárlási ára nemcsak a még megmaradt vagy részben átalakult mezőgazdasági szövetkezetekel, illetve társaságokat sújtják, hanem kedvét szegik a földjükön magánvállalkozásba fogott embereknek is. A szolgáltatások, a kisipar és a kereskedelem kisvállalkozói faluhelyen többségükben felhagytak a hiábavaló próbálkozásokkal. Nincs igény arra, amit nyújthatnának. Mostanság már annak is örül egy-egy polgármester, ha megszervezi a legszükségesebb élelmiszerek árusítását az elöregedő faluban. A kormányzat az időközben jól kiépített házédéeszes, eszeneszes és munkáspárti államigazgatási apparátusán keresztül bőkezűen osztogatja az állami pénzeket a kormánykoalíció pártjainak valamelyikéhez tartozó önkormányzatoknak. Most bűnhődnek igazán a más pártok színeiben indult polgármestereket választó falvak lakói demokratikus gondolkodásukért. Dusza István rovata