Új Szó, 1995. október (48. évfolyam, 227-252. szám)

1995-10-27 / 249. szám, péntek

1995. október 27. VÉLEMÉNY ÚJ SZ Ó 5 I Segítséget várunk Bizony sok víz lefolyott a Dunán azóta, hogy Vladimír Mečiar és Horn Gyula bejelen­tette: minőségileg új fejezetet nyitnak a szlo­vák-magyar kapcsolatokban, megoldják Bős ügyét, tető alá hozzák a szlovák-magyar alapszerződést, új határátkelőhelyeket léte­sítenek és fellendítik a gazdasági kapcsola­tokat. Az elmúlt egy év alatt két határát­kelőhely is nyílt, a kereskedelem állítólag lát­ványosan javul, a két ország szakértői láza­san keresik a bősi probléma bíróságon kívü­li rendezésének lehetőségeit, a szlovákiai magyar kisebbség pedig olyan alapdoku­mentumot kapott, amely meghaladta a vára­kozásait. Kell ennél több a szlovák és a ma­gyar vezetés együttműködési készségének alátámasztására? - kérdezhette ártatlan te­kintettel Horn és Mečiar azok aggályaira, akik a szlovák-magyar feszültséget a NATO­tagság egyik legfőbb akadályának tartották. Kétségkívül mutatós volt ez a húzás. Mi, szlovákiai magyarok azonban mindenkinél jobban tudjuk, hogy a talmi csillogás mögött valós érték nem létezik. Tudjuk ezt azóta, hogy az alapszerződést aláírták, ám a szlo­vák kormány nem módosított kisebbségelle­nes politikáján. A határátkelő helyek megnyi­tása csak látszólag bizalomerősítő gesztus, ha ezzel egyidőben a szlovákiai magyarságot retorziók érik. A szlovák-magyar gazdasági kapcsolatok hiába mutatnak előrelépést, ha a szlovák gazdaságban és államigazgatás­ban soha nem látott módon diszkriminálják a magyar nemzeti kisebbséget. S lesz ez még rosszabb is, ha jelenlegi formájában ér­vénybe lép az államnyelv védelméről szóló törvény. Az alapszerződés ratifikálását több mint fél éve halogatja a szlovák vezetés, az időhúzást-arra használja fel, hogy gyorsított ütemben megszülessenek a Szlovák Nemze­ti Párt által hiányolt törvények. A magyar mi­niszterelnök azonban mindebből nem lát semmit. Ellenkező esetben hogyan is állít­hatta volna, hogy Vladimír Mečiart szavahi­hető embernek tartja. A szlovákiai magyar politikai vezetőknek tegnapelőtt módjukban állt megkérdezni Horn Gyulát: Nem akarja látni, vagy tényleg nem látja a szlovákiai válságot? Ha pedig látja, miért nem lép fel határozottabban a szlovákiai magyarok érdekeinek védelmé­ben? Az az ígéret, hogy a nyelvtörvényterve­zet diszkriminatív jellegének beigazolódása esetén fontolóra veszik, miként hívhatnák fel erre a tényre az Európa Tanács, valamint az EBESZ kisebbségi főbiztosának figyelmét, édeskevés. Annál is inkább, mivel nemcsak a nyelvtörvénytervezettel kapcsolatban le­hetnének a magyar kormánynak kifogásai. A magyar tannyelvű iskolák igazgatóinak indo­kolatlan leváltása, az alternatív oktatás be­vezetését célzó intézkedések, a Csemadok­kal szemben alkalmazott restrikció és a szlo­vákiai magyar lapkiadásra szánt támogatás mondvacsinált okok alapján történő korláto­zása már régóta okot szolgáltat a határozott fellépésre. Ez a határozott fellépés azonban mindmáig várat magára. Az alapszerződés aláírásával a szlovákiai magyarok gondjai nem csökkentek. Sőt. Se­gítségre van szükségünk. Egyelőre kérdéses, hogy a magyar pártvezetőknek sikerült-e erről meggyőzniük a magyar kormány elnö­két. HORVÁTH GABRIELLA A következő lépés előtt KOMMENTÁRUNK Ma már nyilvánvalónak látszik, hogy a Szlovák Köztársaság magyar nemzetiségű állampolgára­it sújtó nyelvtörvénytervezetet lényegi változta­tás nélkül rövidesen jóváhagyja a parlament. Ép­pen ezért, miközben a magyar koalíció és a Cse­madok képviselői érvelnek, tiltakoznak, diplomá­ciai lépéseket tesznek, aligha lenne a jogainkért folytatott harc feladása, ha a magyar értelmiség politikai hovatartozásától függetlenül sürgősen létrehozná a sokoldalúan összehangolt orszá­gos hálózatát. Ennek jogi, kommunikációs, lélek­tani, szociológiai, társadalomlélektani, pedagó­giai, gazdasági, interetnikai, irodalmi stb. mun­kacsoportjaiban olyan magyar értelmiségiek fog­lalkozhatnának a belső és külső védekezési rendszerek kimunkálásával, akik felismérték a nemzetállam totalitarizmusának veszélyét. Mert azt ugye kevesen hiszik, hogy a mai poli­tikai hatalom uralkodásának idején nem hozzák meg a valamennyi magyart egyformán sújtó in­tézkedéseket. Nagyhangon hirdeti az oktatási miniszter asszony is, mennyire mellékes kér­déssé válik az államnyelvtörvény elfogadása után az alternatív oktatás. Egyszerűen azért, mert ennek a törvénynek az alapján akár majd be is zárhatják a magyar iskolákat. Az államhatalom erőszakszervezetei a napok­ban olyan eljárásokat modelleznek, amelyekkel észrevétlenül eltüntethetnek akár legitim ma­gyar nemzetiségű parlamenti képviselőket, s azt sem tudjuk majd meg, hová hurcolták el az államhatalom számára kellemetlen pegadógu­sokat, újságírókat, művészeket, polgármestere­ket. A tények alapján ezt már nem lehet demok­ráciának nevezni, hanem egy demokratikus úton megszezett hatalom önkényének. Ez utóbbit pedig nem menti semmi. Többször is eszembe jut a zsidók naivitása a második világháború előtt és alatt, sokáig nem akarták elhinni a hihetetlennek tetsző dolgok valóságát. Persze ma más a világ és mások a nemzetközi politika erőviszonyai. Mások Bosznia, Csecsenföld, Írország stb. esetében is, és mégis százezreket pusztíta­nak el ártatlanul. Bocsátassék meg nekem, ha tévednék, hogy azokat a szlovák politikuso­kat, újságírókat, irodalmárokat, akik gyereke­ink iskoláit, sajtónkat, kultúránkat akarják el­venni, s a magyar nyelvet illegalitásba kény­szerítenék, potenciális tömeggyilkosoknak lá­tom. Márpedig ebben az esetben meg kellene szervezni az erőszakmentes, nyílt ellenállást. Sokan értesülhettek már arról, hogy a románi­ai magyarok az elfogadott diszkriminatív okta­tási törvény ellen éhségsztrájklánccal tiltakoz­nak. Nem vagyok semmilyen terrornak, még az ilyen önveszélyes lelki terrornak sem a hí­ve. Ugyanakkor mélyen aggaszt, hogy nincse­nek meg azok a cselekvési modellek, amelye­ket alkalmazhatnánk, amikor a nacionalista hatalom önkénye létveszélybe sodorja a sz/o­váiai magyarságot, amikor már csak Jézus Krisztus és Gandhi türelme marad meg egyet­len esélyünknek. DUSZA ISTVÁN Törvényesített álmok Amikor Brüsszel és Washington aggodal­mainak adott hangot, alighanem már arról is tudtak, hogy a Mečiar-féle politikai klikk már nemcsak a köztársasági elnököt támadja, ha­nem egy sokkal átfogóbb, a demokráciát te­kintve sokkal veszélyesebb támadásra is ké­szül; az újabb célpont az alkotmánybíróság. Mečiar már hónapokkal ezelőtt kijelentette: az alkotmánybíróság a szlovákiai politikai színpad beteg eleme. Nem igazán szükséges elemezni, hogy az 1992-ben egy orvos által paranoiásnak minősített politikus miért tekin­ti betegnek azt az intézményt, amelynek mind a tíz tagját saját maga nevezte ki. A tények alighanem önmagukért beszélnek. Talán önmagukért beszélhetnének Húska elképzelései és javaslatai arról, hogy miként kellene módosítani a szlovák alkotmánybíró­ságról szóló törvényt. Húska ötleteinek meg­értéséhez azonban egy átlagos politikai és jo­gi áttekintés nem elegendő. A javaslat mögött megbúvó szándék valójában csak akkor is­merhető fel, ha ismerjük a korábbi szabályo­zást, és az alkotmánybíróságra vonatkozó Mečiar-féle, illetve a kormányfőhöz közel álló politikusok nézeteit is. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy az ilyen ötletek hátteré­ben ma már nem kell feltétlenül a mi szépsé­ges kormányunk elnökét keresni, hiszen min­den autokráciára törekvő politikus körül kia­lakul egy udvar, és az autokrácia (az önkény­uralom) légkörét elsősorban ezek az udvaron­cok teremtik meg. A jól megfizetett parlamenti képviselők alighanem mindenféle erkölcsi aggály nélkül megszavazzák majd azt a törvényt, amely az alkotmánybíróság hatáskörét szűkítve példá­ul azt mondaná ki, hogy az állampolgárokat meglopó törvényt csak akkor lehet alkot­mánysértőnek minősíteni és hatályon kívül helyezni, ha az alkotmánybíróságnak az adott ügyben eljáró háromtagú tanácsa teljesen egyhangú végzést hoz, vagy ha az adott ügy­ben az alkotmánybíróság testületileg eljárva, szinte teljesen egybehangzó véleményre jut (vagyis az alkotmánybíróság 10 bírája közül nyolcan szavaznának meg ilyen testületi ha­tározatot). Húska úr tervezetéből alighanem pontosan kiszámítható, hogy hány alkot­mánybíró hajlandó megszavazni mindazt, ami kormányfőnknek egy-egy álmatlan éjsza kán eszébe jut. Egészen sajátos módon érinti ez a kisebbségi jogokat, hiszen az utóbbi na­pokban emlegetett államnyelvtörvénnyel kap­csolatban is elképzelhető, hogy a parlamenti képviselők egy csoportja (vagy más jogosult személy) az alkotmánybírósághoz fordul, és ennek a törvénynek alkotmánysértő voltát ki­fogásolja. Megteheti ezt a szlovák alkotmány alapján is, de a későbbiekben, a szlovák-ma­gyar alapszerződés hazai ratifikálása után is. Ugyancsak problematikus lehet egy ilyen ál­lamnyelvtörvény alkalmazása akkor, amikor a szlovák alkotmány a 11. cikkében szögezi le azt, hogy „azok az emberi jogokról és alap­vető szabadságokról szóló szerződések, ame­lyeket a Szlovák Köztársaság ratifikált és a törvény által megállapított módon kihirdetett, az SZK törvényeivel szemben előnyt élveznek, amennyiben az alkotmányos jogok és szabad­ságok bővebb terjedelmét szavatolják". Hús­ka javaslata értelmében egyetlenegy sovén érzelmű alkotmánybíró szavazata is elegendő lenne ahhoz, hogy egy ilyen törvény támadha­tatlan legyen - legalábbis ebben a hazában. FEKETE MARIAN Bankok gondban A pozsonyi autóbusz-pá­lyaudvar mellett gyors tem­póval emelkedik a magasba a főváros új látványossága, egyik nagybankunk üvegpa­lotája. Ezzel újabb érvet kapnak a kezükbe azok, akik szerint nálunk csak a pénzintézetek építkeznek. Öt évvel ezelőtl az alapoktól kellett kezdeni a ha­zai bankrendszer kialakítását. Míg nem is olyan rég legfeljebb a járási székhelyeken működött egy-egy bankfiók, napjainkban a 24 hazai és 9 külföldi bank valamelyike, fiókjai révén, szinte már minden na­gyobb községbe eljutott. Ez a fejlődés várhatóan to­vább folytatódik, hiszen amíg nálunk ezer lakosra 3,4 bankhivatalnok jut, addig Magyarországon e/, a szám 5, Ausztriában pedig 7. Ennek a kísérőjelen­sége a beruházási hullám, vagyis az elegáns már­vány-, illetve üvegborítású épületek megjelenése. Tévedés lenne azonban azt hinni, Hogy a hazai bankrendszer fejlődése valójában egy sikersztori. Mert nem csak a vállalkozók érzik úgy, hogy nem lehet hitelhez jutni, a pénzintézetek is egyre nehe­zebben hajtják be kinnlevőségeiket. A helyzet odá­ig fajult, hogy a 290 milliárd koronás hazai hitelál­lományból lassan már 100 milliárdot tartanak nyil­ván kockázatosként, vagy akár behajthatatlanként. Mindez azért alakult így, mert a bankok viselke­dése hűen tükrözte a gazdaságátalakítás buktatóit. Az egykoron központi utasításra folyósított hitel­kihelyezéseket a fordulat után követte a perspektí­vátlan állami vállalatokba tömött pénz, majd a kis­és nagyprivatizáció keretében folyósított meggon­dolatlan hitelek tömege. Mindezt már csak tetézte a körbetartozás miatt besült projektek problémája. Végül pedig, amiről hivatalosan ritkán esik szó, nem szabad elfeledkezni a banki korrupció követ­kezményeiről sem. Mert a vállalkozók között sok információ kering arról, melyik fiók vezetője mennyit szokott előre készpénzben kérni, és ez a jelenség bizony nem rikta az újonnan alakult, sőt a cseh bankok hazai képviseletein sem. A bankrendszer problémáit nem lehet padló alá söpörni, hiszen az egész ország pénzügyi rendsze­re forog kockán. Amikor a Moravčík-kormány ide­jén még volt értelme vitázni a pénzintézetek priva­tizációs taktikájáról, kiderült, hogy a kockázatos hitelek nagysága miatt a nyugati metodikák alap­ján egynémely ilyen intézményünk akár csődöt is jelenthetne. Ezért esik egyre több szó a bankok hi­telállományának restrukturalizációjáról. Ennek célja, hogy megszabadítsa a pénzintézeteket a múlt terheitől, és így véget éljen az az állapot, amikor a banki források nagy része a metodika állal biztos­nak tekintett állampapírokba vándorol. A helyzet komolyságára jellemző, hogy a jegy­bankban egy ideje külön elnökhelyettes foglalko­zik a témával. Jozef Mudrík nemrég közölte, a helyzet megoldása a kívánatosnál sokkal lassabban halad. A bankok egy része például nem jelentette be idejében a hitelek új kritériumok alapján elvég­zett kategorizálását. Valószínű ugyanis, hogy hiá­ba kérik majd az államot a szakmai melléfogások és korrupció miatt kialakuló veszteségek leírására. A pénzügyminisztérium viszont ebből kiindulva kezdi meg a restrukturalizáció előkészítését. No meg a jövő évi költségvetés összeállítása után, amely az ország gazdasági helyzete és a több mint harmincmilliárdos adósságszolgálat miatt külön­ben is nagyon feszes lesz. (gy tehát amennyiben a soron következő kormányülések valamelyikén megjelenik a költségvetés tervezete, ebből a szem­pontból is sok minden világossá válik. AHOGY ÉN LÁTOM „Mostohagyerek" marad az élelmiszergyártás? Nyilván a „piac láthatat­lan kezében" bízva jelentet­te ki úgy három-négy évvel ezelőtt Václav Klaus, hogy kinyílik a bicska a zsebé­ben, ha a jelenlétében bárki az iparpolitika intézménye­sítéséről beszél. Bizonyára arra gondolt - és nem meg­alapozatlanul -, hogy az ak­kor még létező Csehszlovákia gazdaságának telje­sítőképessége lehetővé teszi a központi bürokrácia egyre nagyobb mértékű kiiktatását a gazdaságfej­lesztési döntéshozatalból. Magyarán szólva: remélte, hogy a centralizáltság leépül, és a vállalatok, vállal­kozók a kereslet és kínálat alapján maguk döntik el, mit fejlesztenek, illetve milyen szakágazatokat fej­lesztenek vissza. Azóta sok víz lefolyt a Moldván és a Dunán. Csehország vezető politikusai változatlanul a piac­gazdaságra építenek, és ügyelnek arra, hogy a gazda­ságban egyre kevésbé érvényesüljön a bürokrácia. Szlovákiában - enyhén szólva - nem egészen ez a helyzet. Az iparpolitikáról szóló dokumentum a kor­mány asztalára került, és Jozef Brhel gazdasági mi­nisztériumi államtitkár a tegnapi Pravda hasábjain nem kis szellemi erőfeszítést fejtett ki annak érdeké­ben, hogy bebizonyítsa: Szlovákiában szükség van a gazdaságfejlesztés állami irányítására, az iparpoliti­kára. Ha felsorakoztatott érveit vesszük csak figyelem­be, igaza van. Az országban valóban nincs még olyan piacgazdaság, amelynek teljesítménye képes lenne sugallni a beruházni szándékozóknak, egyfajta iránytűként hatni. Szó szerint ezt mondotta: „Öt év­vel a társadalmi változások után már megkezdődött az ilyen elképzelésekből való kijózanodás." Rendben van, egy gazdasági minisztérium nem indulhat ki abból, aminek lennie kellene, de nincs. A tényekből kell kiindulnia. Az iparpolitika kormány általi intézményesítése ugyan a szocializmusra és a tervgazdaságra emlékeztet, de hát ez van, a fiatal Szlovákiában ilyen viszonyok uralkodnak. Senki sem tudja megkérdőjelezni a kormány ama megállapításának helyességét, hogy a vegyipar és a gyógyszeripar, továbbá az üveg-, a papír-, illetve a fafeldolgozó ipar az az ágazat, amely még a legin­kább versenyképes a nemzetközi piacon. Dél-szlovákiaiként engem nem az döbbentett meg, hogy ma egy gazdasági államtitkár a szocia­lista tervgazdaság rekvizílumainak életre keltésé­vel ígéri fellendíteni a versenyképességet. Ezt az utóbbi három esztendőben már megszokhattuk, és nemcsak a gazdasági életben szokhattuk meg. Szá­momra az volt sokkoló, hogy az államtitkár nyilat­kozatában egy szó sem esett a mezőgazdasági fel­dolgozóipar fejlesztésének kiemelt feladattá nyil­vánításáról. Ebből csak arra következtethetek, hogy a létrehozandó Szlovák Hitelintézet, az Ex­portfejlesztési alap létrehozói, a Szlovák Szavatos­sági Bank és a többi intézmény megálmodói a ha­zai élelmiszeripart nem tekintik kiemelten fejlesz­tendő ágazatnak. A nyilatkozatban elhangzottak alapján a dél­szlovákiai mezőgazdaság jövőjéért aggódva már csak abban reménykedhetem, hogy a távlatokat ígérő iparágak felsorolásából csak véletlenül ma­radt ki a mezőgazdasági feldolgozóipar. Ha már egyszer a szocializmus eszköztárából merít a kormány a szelektív gazdaságfejlesztési koncepció kidolgozása során, annyit azért módo­síthatott volna a klasszikusok által ihletett korábbi gyakorlaton, hogy érvényesíti azt a megkérdője­lezhetetlen alapelvet, amely szerint az alapanyagot ott a legkifizetődőbb feldolgozni, ahol azt kibá­nyásztak, előállították, megtermelték. Abban lehe­tetlen fel nem fedezni a szándékosságot, hogy a 6 esztendeje megdöntött, az iparosításra oly nagy súlyt helyező rendszer Dél-Szlovákiában ezt az alapelvet figyelmen kívül hagyta; a magyarok lak­ta vidékre sokkal kevesebb élelmiszer-ipari üze­met telepítetlek, mint amennyit a vidék mezőgaz­dasági termelése indokolt volna. Az államtitkár nyilatkozata szerint rövidesen éreztetni kezdi hatását az önálló Szlovákia iparpo­litikája. Mi pedig itt, Délen, türelmetlenül várjuk, amíg kiderül, hogy az állam főhivatalnoka a ki­emelten fejlesztendő ipari ágazatok felsorolásakor csak feledékenységből hagyta-e ki a mezőgazdasá­gi feldolgozóipart, vagy pedig szándékosan tette.

Next

/
Oldalképek
Tartalom