Új Szó, 1995. október (48. évfolyam, 227-252. szám)

1995-10-27 / 249. szám, péntek

4 J ÚJ SZÓ HIRDETÉS - KÜLFÖLD 1995. október 28. DOBOS LASZLO 65 EVERE A cselekvő ember Valamikor a hetvenes évek közepén lehetett, akkortájtjöttem föl Pozsonyba. Pontosan mikor, nem emlékszem, egyébként is, ifjúkon éveim, sőt évtizedeim kronológiája úgy dülöngél bennem ide-oda, mint egy lyukas zsák, vagy testetlen kabát a szélben. A tudat, állítólag, kiveti magából a lényegtelent. Nagyon lényegtelen-lélektelen, szürke és poros, kiábrándító évek voltak ezek. Egy emléktöredék valahogy mégis megmaradt. Barátomnál, ki akkor már pár éve nyűtte a pennát a fővárosban, egyik hetilapunknál - pontosabban nagyobbacska spájznyi albérletében -, találkoztam először Dobos László szellemiségével, ha lehet így nevezni. Aurájával? Akkoriban nem volt nagy véleményem az úgynevezett csehszlovákiai magyar irodalomról. Egy-egy regény, amely „a kicsi de a miénk" sorsfátumot ragozta, a lírában az ifjú kamikazék, akiket nem volt mindenkinek óhajtása követni. Politika és irodalom viszonyrendszere együtt gomolygott a kisebb"ségi létből fakadó sérelmi helyzet szülte görcsökkel és kitörési próbálkozással, melyek valamelyest túllépték az árnyékot... Barátom friss kefelenyomatot rakott elém, mintha madárlátta kenyeret a szegényember a mezőből hazatérve: egy nyomás előtt álló regény friss lapjait. Eleinte értetlenül figyeltem lelkesedését, ahogyan - mintha valami tiltott gyümölcsöt falt volna - lázasan olvasott egész passzusokat a regényből, amelyben valami palackpostát eregettek le a balkonról valakik valakiknek. Szimbólumok és figurák kavarogtak a csöppnyi szobában, miközben a beavatottak izgalmával olvasott. Mintha a Bibliát csemegéztük volna a pokol tornácán, oly transzban volt, s lassanként én is erre a hullámhosszra kerültem, és valamiféle összeesküvés részesének a kétes szerepébe ringattam magam. Akkoriban dúltak a daliás konszolidációs évek. Dobos Lászlót akkoriban engedték vissza a Parnasszusra, ahonnan hatvannyolc után lökdösték le, termékeny irodalomszervezői, politikusi pályája megtörése után. Amennyit tudhatott róla a laikus kívülálló: az első szlovák kormány minisztere volt, amiért bűnhődnie kellett, s neki köszönhető, hogy hosszú harcok után lehetettlett magyar kiadó és magyar irodalmi folyóirat Szlovákiában. (Minő fintora a sorsnak: nem tudni, lesz-e ezután, s ha lesz, hogyan és meddig?) Hanem, íróról lévén szó (a társadalmi megbecsülés, a Magyarok Világszövetségének alelnöki funkciója és egyéb tisztségek e tekintetben irrelevánsak), s nem is akármilyen szinten elismertről, hiszen Dobos László az egyetlen szlovákiai magyar Kossuth-díjas alkotónk, az irodalomszervezői, programalkotói és publicisztikai szerepek mellett, helyett illenék inkább a művekről szólni. A Földönfutók, a Messze voltak a csillagok, a Gondok könyve, a Hólepedő, a Kis viking alkotójáról, amelyek hirtelenében eszébe jutnak a köszöntő sorokat író, a mérlegvonástól és méltatástól irtózó publicistának, aki, ama emlékezetes „palackolvasás" óta természetesen vette a fáradságot, és elolvasta az életművet. Amely nyilvánvalóan elválaszthatatlan a szlovákiai magyar írásbeliségtől, s amely annak minden pozitív és negatív jegyét magán viseli. A tévelyedések és magára-találások, az esztétikai újítóerő próbálkozásai, sikerei és sikertelenségei a kritikusi tisztánlátás patikamérlegére várnak a mai napig. Alkotóink (s nem csupán Dobos László) értékelését és önértékelését szolgálandó elsősorban és leginkább. Mert hogy Dobos László prózaírói munkássága miként kapcsolódik az egyetemes magyar irodalom áramába, nem e kis szösszenetnek a feladata eldönteni. Hiányérzetünk persze lehet, nem kevésbé sikerélményünk is, különösképp, ha a „hőskorra" gondolunk. De mert egyre inkább híjával vagyunk a hősi jelzőkkel illethető korszakoknak, e szellemi holdfogyatkozásos és eredeti művekért kiáltó időben nem marad más számunkra, mint hogy sokak kimondatlan óhaját tolmácsoljuk: László, mit sem kívánhatunk jobban, mint hogy az életmű betetőzést nyerjen, hogy hagyd a politikát a csudába, hanem alkotói energiáidat „öld" az írásba. Egy nemzedék tapasztalata nem veszhet el pusztán azért, mert rossz korban éltünkélünk, s talán (valószínűleg) fogunk is élni. Nemzedéked egyik legjobbjaként rád is vár még a (nyilvánvalóan keserves) feladat: a mérlegvonás, a tisztánlátás és az épülésünk érdekében megírandó emlékezet lapjainak őszinte, felszabadult megtöltése... Ehhez kívánunk sok energiát. - kövesdiMegjelent az októberi Tücsök A Tücsök októberi száma gazdag tartalommal, sok színes illusztrációval várja hűséges olvasóit, az óvodásokat és kisiskolásokat. A Levelesládában ezúttal is helyet kapnak a gyerekek írásai, rajzai. A lap néhány kis olvasója nyári élményeiről számol be. A Tücsök vendégségben járt a somorjai általános iskola 2. C osztályában, ahol a tanulók a Zsolnai-féle módszer segítségével sajátítják el az olvasást. A Regélő c. rovatban Krasznahorka várának keletkezéséről olvashatunk egy történetet. A Madárnaptárból megtudhatjuk, milyen az ősz az erdőn, a mezőn és a baromfiudvarban. A Zöld gömb című rovat a csallóközi Csicsó falu határában található tájvédelmi területet mutatja be. Ezenkívül sok szép mese (Vajkai Miklós: A kovácsmester felesége, Tordon Ákos: Tücsötehén stb.) és vers (többek közt Nemes Nagy Ágnes, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Zs. Nagy Lajos versei) szórakoztatják az olvasókat. Az óvodások kifestőt, dalokat, kiolvasókat is találnak a lapban, a nagyobbak a német és az angol nyelvet gyakorolhatják a Nagy a világ rovatban található történetek segítségével. S végül sok rejtvény, fejtörő vár megfejtésre. A Tücsök c. gyermeklapot ezúttal is a Barangoló 20 színes oldala egészíti ki. A lap megrendelhető a Madách-Posonium Kiadó kereskedelmi részlegén (Parcelná 2, 821 06 Bratislava). Egy szám ára: 12,- Sk. -DZSA 65 EVES FONOD ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSÉ Befejezni önmagunkat Fábry-monográfiájának a Megmozdult világban címet adta Fónod Zoltán. Kifejező cím, pontosan a valóságra szabott, a huszadik század világa az első világháború óta minduntalan és alaposan megmozdult, s mozog napjainkig. Háborgása nyomán időnként úgy érezzük, a föld reng alattunk! S mintha valahogy bennünk is rengene a lélek. Talán a felgyorsult idő remegteti. A mozgás talán még álhatatosabbnak és őrületesebbnek tűnik fel, mert a folyamatos külső változások visszhangja állandóan és mélyen rezonál az emberi bensőben. Századunk ettől gyönyörű és rettenetes. Fónod Zoltán nemzedékének - nemzedékünknek - ezen az általános mozgáson bévül sajátos időélmény jutott. Felnőtt életútjuk időhatárain belül, négy évtized során egy emberi létforma - közösségi rendszer - született meg, ellentmondásosan vajúdott s végül megbukott. Éppen ennek a nemzedéknek jutott osztályrészül, hogy problematikus megvalósulásában ismerje meg a szociális gondolatot, építője és áldozata legyen, majd megélje kudarcát. Fiatalságukkal és férfikorukkal együtt a rendszer is elmúlt. A nemzedéket ilyen értelemben akár a történelem nemzedékének is nevezhetnénk. (Tudván persze, hogy egyéb okok folytán a jelzőre más nemzedékek is jogot formálhatnak!) Minden időben azonban az embert nézzük elsősorban! Mint él, hogyan dolgozik ás alkot, mint próbál ember maradni? Hogyan érvényesíti azon képességét, amelyet alkotóerőnek nevezünk? Mint követi vágyait és hogyan tör céljaira? (S vannak-e céljai?!) Fónod Zoltán munkásságát áttekintve, gondolatok és eszmék kavargását és tettek bátorságát mérlegelve a részeredmények egyetlen fogalomba sűrít hetők: az állandó felelősségvállalás kényszere. A múlt viszonylatában sokat beszélhetnénk erről a fogalomról. S éppen a lényegről szólnánk. A „megmozdult világ" humánus méreteinek és erkölcsi kritériumainak egyik kulcsfogalma éppen a felelősségvállalás! Mert másképp is lehetett élni! Lehetett alkalmazkodni, sodródni, rejtőzni és feltétel nélkül azonosulni, lehetett alakoskodni és sémákban cselekedni. Jó ügyért felelősséget vállalni sosem könnyű! Nálunk, kisebbségben még annál is nehezebb! Irodalomban, közéletben gondolkodva a példa adott: Fábry Zoltán. Fónod iránta érzett tisztelete és munkásságában elfoglalt, központi helye bizonyára nem véletlen. Benne is van valami eltökéltség, benső kényszer. Az ötvenes években a Szabad Földművesben, majd az Új Szó szerkesztője-rovatvezetőjeként ismertem, később minta Madách kiadó igazgatójával, együtt dolgoztam. A politikai közeget, melyben kiállása és kockázatvállalása érvényesült, magam is éreztem és megtapasztaltam. A cselekvő közéletben vékony jégen járt az ember. De megismerhettem Fónod Zoltán igazságérzetét is, mely néha személyesnek tűnhetett fel, de mindig összhangban a közösség érdekeivel, az ügy sikerével. A bonyolult hetvenes években ott állt irodalmunk feltörő ívének az előterében, a nemzetiségi írásbeliség bővülése és a történelmi igazmondás lehetősége jelentősen az ő felelősségvállalására támaszkodott. A rendszer, melyet zsarnoknak és elnyomónak ítélünk meg, s amely oktalan szellemi zártságot és fegyelmet követelt, mégsem volt eredménytelen és meddő, mert a személyes kiállások és a felelősségvállalás kitágították terét. Az adott formák szürkeségét bátor egyéni tettek színesítették, írásbeliségünkben az ő igazgatói helytállásai. Ilyen közegben nem csoda, hogy Fónod Zoltán nemzedékének minden tagja előbb-utóbb elbukott. A bukás hozzátartozott a sajátossághoz, hogy felnőtt értelemben egykorúak a rendszerrel. Történelmi szelek fújtak, zúgtak a fejük felett. Mindennapi tényekből áll össze az emberi érdem, nagyság és komolyság. Ironizálhatnánk is: az emberi tettvágy nem mindig kifizetődő! A nyolcvanas évek elején láthattam, ahogy Fónod Zoltán ötvenévesen, nagy akaraterővel és szívós önbizalommal a pedagógusi pályára váltott át, engedve a kényszernek. Irodalomtörténeti munkásságát is elmélyíti. Kiadásra készíti Fábry életművét, megírja életrajzát. A Vallató idő, majd a Kőtáblák tanulmányai rendszerező energiáról és alapos tárgyi tudásról vallanak. Fónod irodalomtörténeti figyelmét erős nemzetiségi célszerűségre épülő igazságérzet hatja át, s a nagy áttekintés igénye. A múlt nem száraz tények összessége, hanem élő erőforrása. Mindennapi tapasztalataink arra intenek, s egyre komorabban, hogy a kisebbségi jövőkép elborul, ha nem érezzük meg és érvényesítjük belső energiáinkat. A Fónod Zoltánban élő energiák mindig csodálattal töltöttek el, felelősségvállalása mellett másik nagy erénye a tettrekészség. Amikor a magyar íróközösség szervezetének a titkára volt, tartalmas és zajló irodalmi életet éltünk, amelynek eszmei és gyakorlati mozgását kifogyhatatlannak tűnő munkabírása éltette. Vannak egyéniségek, szellemi magatartások, amelyek elemien kisugározzák a tettek erejét és a cselekvés szükségét, az önmegvalósítás kényszerét és a megmaradás lehetőségét. Ő ezek közé tartozik. Halad a maga útján, céljai felé. Együttérzúnk vele, be kell fejezni önmagunkat! Láttuk eszmék születésének és halálának misztériumát az emberben. Sejtjük, hogy a dolgok tudói és feltárói lehetünk, ha őszintén és hitelesen kifejezzük önmagunkat. Szellemi emberhez illő, írónak való feladat! A nagy mű is készül s végre talán elkészül, a Szlovákiai Magyar Irodalmi Lexikon, melynek immár másfél évtizede egyik fő szervezője éppen Fónod Zoltán. József Attila óta tudjuk, hogy ennyi szellemi mozgástérhez és alkotói jelenléthez „férfimunka" kell. Az életmű, az arckép még nem teljes, (mint világunk) mozgásban van. Kiteljesítéséhez barátian kívánok Fónod Zoltánnak erőt és hitet! DUBA GYULA KALLIGRAM BIBLIOTÉKA A „negyedik út" dokumentumai Lassan már könyvtárnyi irodalma lesz a csehszlovákiai magyarság második világháborút követő tragédiájának, a jogfosztottság, a hontalanság, vagy ahogy sokáig tévesen nevezték, a „hallgatás" éveinek. A Fábry Zoltántól származó jelző csak részben, vagy egyáltalán nem volt igaz, hiszen az ő híres, A vádlott megszólal című memorandumán kívül újra ismertté-olvashatóvá vált Peéry Rezső és Szalatnay Rezső e korszakban írt, a Fábryéval egyenértékű memoranduma, vagy gondoljunk csak a Mint fészkéből kizavart madár című antológiára (szerkesztői: Molnár Imre és Tóth László), amely az 1945-1949 között született irodalmi alkotásokat mutatja be, vagy akár Fábry naplójára, amely szintén a rendszerváltás után láthatott napvilágot, esetleg a Hazahúzott a szülőföld... (szerkesztői: Molnár Imre és Varga Kálmán) című dokumentumkötetre. Vagy ki ismerte a közelmúltig például Kövesdi László fájdalmas verseit, aki nem is oly régen hunyt el Magyarországon, úgy, hogy szinte azt sem tudtuk, a világon volt valaha is... S ez csupán néhány példa. Nem helytálló tehát a történészi megállapítás, amely szerint a csehszlovákiai magyarságnak (s ezen belül az értelmiségnek) a hírhedt kassai kormányprogram életbe lépése után csak három lehetősége maradt: vagy Magyarországra települni, vagy elhallgatni, vagy reszlovakizálni. Volt itt egyéb is, s van még feltárnivaló. A negyedik utat - ahogyan Tóth László, a dokumentumkötet szerkesztője megjegyzi - „a tiltakozás, az aktív ellenállás, a tevékeny szembeszegülés, a következmények lehetőség szerinti enyhítésének útja" jelentette. Erről, helyesebben ennek a szellemi lenyomatnak egy rétegéről szól a közelmúltban a Kalligram Kiadó gondozásában megjelent „Hívebb emlékezésül..." című kötet, amely az 1945-1948 között frt emlékiratok, dokumentumok gyűjteménye. A kötet bevezetőjében Tóth László megjegyzi, hogy a „negyedik út" dokumentumainak, írásos emlékeinek felkutatásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Molnár Imre, aki a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján publikálta kutatásainak figyelemre méltó eredményeit, amelyek nem kis ösztönzést adtak az újabb kutatásokhoz, történelmünk sötét lapjainak feltárásához. Neki köszönhető az Esterházy János sorsával kapcsolatos kutatások megindulása, Szalatnai Rezső A Csehszlovákiai magyarok 1938 és 1945 között című emlékiratának közzététele, a deportáltak sorsának feltárása és egyebek. Mert lehet ugyan vitatni, de Molnár Imrének valószínűleg igaza van, amikor megállapítja: „Ha egyszer megíródik a csehszlovákiai magyar értelmiségi lét története, akkor e történet legszebb fejezeteit az 1945-49 közötti időszak eseményei fogják alkotni." Nem a szellemi teljesítmény esztétikai mércéjével mérve természetesen, hanem az emberi tartás, a feladatvállalás heroizmusának tekintetében. S ha könyvtárnyi irodalmat említettünk, nem estünk túlzásba, s eszünkbe sem jut lekicsinyleni a sötét korból kisugárzó, emberi bátorságot és kockázatot vállaló szellemi teljesítményt. Mert nem könyvtárnyi, de agórányi volt a könny és a fájdalom, amelynek forró, máig sütő parazsát igyekeztek lefödni tudatunkban, kimosni emlékezetünkből az elmúlt intemac/onalista évtizedek során. A hív emlékezés, a fátyol fellebbentése tehát nem csak okulásunkra szolgál, de erkölcsi kötelességünk is egyben. (k y)