Új Szó, 1995. október (48. évfolyam, 227-252. szám)

1995-10-23 / 245. szám, hétfő

1995. október 25. SPORT ÚJ SZ

Ó ! 2395 j A MAGYAR ÖTVENHAT ÜZENETE Európai „összeegyeztethetőséget"! Hatványozottan szorultak a kisebbségi közegben a lélek mélyére a magyar ötvenhat eszményei. A prágai tavasz elfojtása, úgy tűnt, csapást mért több szlovákiai magyar nemzedék emlékeinek és élményeinek egymást ébren tartó összefonódására. A Közös lényeg keserű tanulsággá csupaszodott. S még a rendszerváltás utáni években, a személyes emlékek áradó felszabadulása közepette sem jelentkeztek arra utaló jelek, hogy 1956 szellemének van külön kisebbségi üzenete. Vele tudniillik a magyar kisebbségek is visszanyerték történelmük egy darabját, ahogy a minap egy magyar irodalmár a magyarországi generációkra értve fogalmazott. A hatalom annak idején talán jobban érzékelte a történelmi összefüggéseket, mint a sírból visszajött önnön szellemi jussának birtokába kerülő utókor. A kutatások kideríthetik, hogy a magyar ötvenhat vérbefojtása utáni, szomszéd országokbeii megtorlások utórezgéseiben a szomszéd országok magyar kisebbségeinek körében ugyancsak tettenérhető lenne az egyetemes magyar összetartástudat megerősödése miatti aggodalom. Erre érzett rá Fábry Zoltán, amikor roppant belső gyötrődések közepette vajúdta ki magából 1956 októberében a Nagyon fáj című, a szenvedés borzongató mélységeit megjáró írását. Fábry Stószon, rádió nélkül élve, önmaga beleérzésére hagyatkozva hihetetlen belső fegyelemmel tudta kisugározni az átélésnek azt a hőfokát, amely felülemelkedett a politikán, de arról mégis ítéletet mondott. Fábry szerint az ok: „egy egész világ összehozhatatlansága. De az áldozat a magyar nép. Egyedül a magyar. A nyelvem, a szívem szerint testvér. " Nem is jelent meg lapban ez az írás, hanem csak rá egy évre a Hidak és árkok című kötetében. Persze lehetséges, hogy iapbeli közléssel nem is próbálkozott, számítva azzal, hogy kötetbe bejuttatva elkerülhető a hatalmi gépezettel való szembesülés. így vagy úgy történt, Fábiy akkori megérzéseiből az idő múlása engedi kicsengeni a „világösszeegyeztethetetienség" és a közösségféltés távolabbra mutató intelmét. Az utóbbi évek számos történetírói-politológiai vizsgálódása igyekezett túlhaladni azon a közhelyen, hogy a Jaltából eredő Európa- és világmegosztottság eleve megpecsételte a magyar 1956-os szabadságharc sorsát. A bibói semlegességfetfogás a valósággal számoló alternatíva mából érzett izgalmával hat. Mindenesetre módot ad a képzelettel eljátszó kiteljesítésre. S ennek fényében hirtelen mába zökkentő összefüggések kerülnek élesebb megvilágításba. Hisz, gondoljunk csak arra, hogy csakis az akkori, mások által is garantált semlegesség óvhatta meg a szomszéd országokban élő magyarságot a végül mindenért rajta csattanó ostorcsapások elszenvedésétől. Mert egy amerikai-nyugati esetléges manőverezőkészség - aminek potenciális adottságára Fehér Ferenc és Heiler Ágnes Jalta után című munkája is figyelmeztet elvileg olyan fejleményeket is hozhatott volna, hogy egy polgári berendezkedésű Magyarországgal szemben szovjet vezérietű kisantant alakul ki. Ilyesmit a második világháború idején német szentesítéssel fasiszta köntösben az akkori Tiso-féle Szlovákia szorgalmazott Ante Pavelic Horvátországával egyetemben. A neosztálinista változat minden keserve a két háború közötti francia támogatású eredeti képlet alapján is élénken elképzelhető. Meg nem valósult történelmi képződmény a feltételezések és a találgatások birodalmába tartozik - mondja a történetkutatás racionalizmusa. Tehát valójában értelmetlen, de tényleg az-e a történelmi folyamatok mögött meghúzódó meghatározottságok felismerése szempontjából is? Mert ezek hatóereje a változó körülmények között is jelentkezik. S vajon nem ienne-e felismerhető az európai integráció mai ellentmondásaiban? A pár évvel ezelőtt még oly reményteljesnek hitt európai egység kialakulását ma leginkább az újabb osztódás miatti aggodalmak „ fémjelzik". S ebben éppúgy szerepet játszik a Nyugattól komolyabb áldozatokat követelő gazdasági teherviseléssel szembeni kelletlenség, minta közép-kelet-európai ellentétek fékezhetetlennek tűnő felszínre törése, és a két világrendszer párharcának megszűntével szabadabbá váló egymással szembeni nagyhatalmi különérdekek jelentkezése. Az eredmény: Tabajdi Csaba államtitkár nyilatkozta a közelmúltban, hogy amennyiben a nyugati integrációs szervezetekhez csatlakozni kívánó Magyarországtól leszakadnának a szomszéd országok, illetve azok keleti irányvételt választanának, Magyarország elvesztheti azt a lehetőséget, hogy befolyást tudjon gyakorolni a magyar kisebbségek helyzetére. íme, a fábryi európai „összeegyeztethetetlenség" immár az egypólusú világban. A magyar ötvenhat mégis reményt sugároz. Albert Camus korabeli, a Magyarok vére című profetikus erejű kiállásával, amikor az önmaga korrigálására képes demokratikus rendbe vetett hittel kiáltotta világgá: „Nem könnyű méltónak lenni ennyi áldozathoz. De meg kell kísérelnünk, méghozzá egy végre egységes Európában, feledve vitáinkat, túljutva hibáinkon, és megsokszorozva szolidaritásunkat." Camus-ból azonban az antik Európa hagyományaiból táplálkozó szellemi-erkölcsi, s a modernizmussal ötvözött emelkedettség szól. Felnő-e hozzá a politika? KISS JÓZSEF Kádár János vétke f~ ITTHON TÖRTÉNT -7 NAP ALATT Kísértette a hatalmat a forradalom, sok-sok évvel leverése után. Erre hívja fel a figyelmet Rainer M. János, aki az '56-os Intézet idei évkönyvének vezető tanulmányát írta. E „rendkívüli eseményt" évtizedekig nem merték nevén nevezni, mint ahogy a hívők sem festik falra az ördögöt, tartván annak mágikus hatalmától. Hasonló meggondolásból nem is kísérelhette meg tisztázni a Kádár-korszak hivatalos tudománya az októberi események fogalmát. E feladatot harminc éven át az ellenzék és az emigráció vállalta. A rendszerváltás után a további kutatás útját évekig a legfontosabb források zártsága állta el. Nem hiába tiltakoztak az indokolatlan forrásvédelem ellen 1956 hivatásos kutatói. Egy sokáig lakat alatt lévő, de nemrég folyamatosan közzétett forrásra Rainer M. János A történelemmé vált Kádár-korszak című tanulmányában hívja fel a figyelmet. A Magyar Szocialista Munkáspárt 1956 végén és 1957 elején publikáltjegyzőkönyvei alapján kiváló fehérfolt-tüntető tanulmány jelenhetett most meg az '56-os Intézet idei évkönyvében. Rainer, miközben méltatja a jegyzőkönyvek kiadásának jelentőségét, megállapítja, hogy a források a legtöbb lényegi kérdésben igazolják Kis Jánosnak az 1956-57es restaurációról végzett elemzését, amelyet az 1986-os Belgrád rakparti féllegális konferencia 70 résztvevője vitatott meg. Kis János tanulmányának szemléletét csak egy ponton korrigálja Rainer: az MSZMP-jegyzőkönyvek fényében ugyanis súlyosabbnak tűnik Kádár János személyes felelőssége Nagy Imre haláláért: e dokumentumtok szerint ugyanis a magyar pártvezetés játszott kezdeményező szerepet a Nagy Imre-ügy bírósági útra terelésében. Mégpedig abban az időszakban, amikor már Kádár leszámolt a munkástanácsokkal, a belső ellenállás maradványaival és pártbeli ellenfeleivel, nem kellett tartania Rákosi visszatérésétől, és már a szovjet vezetés megszüntette a moszkvai kézi irányítást. A Nagy Imre-ügy tehát akkor került kritikus stádiumába, amikor lényegében teljes politikai döntési jog és felelősség birtokába került Kádár János. A magyar pártvezetés kezdeményező szerepe a Nagy Imre-ügyben ugyan már két éve nyilvánvaló, miután a szovjet pártarchívumból tisztázó dokumentumok kerültek elő. Köztük talán a legfigyelemreméltóbb Ponomarjov szovjet pártvezetőnek a bukaresti útjáról készült jelentése. Kádár bizalmasa, Kállai Gyula tájékoztatta partnereit, hogy a legszűkebb magyar vezetés: az intéző bizottság - melynek tagja Kádár, Marosán, Münnich és Kállai volt - megállapodott a Nagy Imrecsoportellen indítandó bírósági eljárás megszervezésében, amit fokozatosan készítettek elő, idő kellett a Nagy Imre ügyében még mindig nem eléggé engedelmes központi bizottság megpuhításához. A Ponomarjov-jelentés azonban még mindig hagyhatott kétséget, mekkora és milyen nyomás hárult a „négyekre". Az újonnan publikált források viszont egyértelműek a tanulmányíró előtt: maga Kádár építette fel az áruló miniszterelnök elméletét, s ennek szellemisége sugárzott át a hivatalos sajtóba. Kádár április 9-én az intéző bizottságban határozatot fogadott el Nagy Imréék letartóztatásáról és a büntetőeljárás megindításáról. Ez azonban még nem egyenlő a prejudikált és előre elrendelt halálos ítélettel, amely pedig szintén jórészt Kádár János lelkén szárad. Rainer azonban jelzi - s nyilván bizonyítani is tudja -, ugyenez az ülés alapozta meg a vizsgálat és a per koncepcióját. Mégpedig nem is nagyon áttételesen, mert az ülésen a Kádárhoz nagyon közel álló Kállai Gyula értékelte „marxista Szempontból" a magyarországi október-novemberi eseményeket, s megállapításai gyakran szó szerint visszaköszönnek a vizsgálók kérdéseiben, jelentéseiben, a vádiratban és az ítéletben. De vajon kinek használt a per, s kinek volt szüksége arra, hogy vérpadra küldjék a forradalom miniszterelnökét? Ez a kérdés változatlanul nyitott maradhatna akár az áprilisi központi bizottsági ülés beszámolójának ismeretében is. Itt már igazi történelmi oknyomozásra volt szükség. Rainer érdeme, hogy nem torpant meg e kérdés előtt. A megfejtéshez mind a magyar pártvezetés és Nagy Imre titkos tárgyalásainak, mind a magyar vezető politikusok mentalitásának alapos ismeretére szükség volt. Nagy Imre forradalom utáni politikai mentalitása, amelyről a magyar miniszterelnök a titkos tárgyalásokon tanúságot tett, szöges ellentétben állt Kádár reálortodoxiájával. Kádár 1957-ben már elfogadhatatlannak tartotta a nyílt pártvita követelését, amihez pedig Nagy Imre körmeszakadtáig ragaszkodott. Kádár számolt vele, hogy nincs lehetőség pártbeli nyílt véleménycserére. S azzal is tisztában volt, hogy döntési szuverenitását egy nyílt politikai rendszerben nem őrizhetné meg. A nyílt pártvita a forradalom kísértetjárásához vezetne. Rainer szellemesen a „hatalom és egy sajátos, egyoldalú, felülről lefelé irányuló hatalmi kommunikáció technikusának" minősíti Kádárt. Azért nem fogadta, nem fogadhatta el a pártvita koncepcióját, mert a plurális demokrácia kapuját nyitotta volna meg. Ezért volt a két, magát egyaránt kommunistának nevező politikus tűz és víz. Egyiküknek - aki a forradalom örökségét töretlenül vállalta - pusztulnia kellett. N.SÁNDOR LÁSZLÓ Tóth Mihály rovata MIKOR RATIFIKÁLJÁK AZ ALAPSZERZŐDÉST? Mečiar miniszterelnök sokért nem adná, ha elmondhatná, hogy amit márciusban Párizsban aláírt, azt a mögötte álló hárompárti koalíció összes parlamenti képviselője jóváhagyja. A Szlovák Nemzeti Párt kezdettől fogva ellenzi az alapszerződés megkötését, de a Szlovákiai Munkásszövetség szavazataiban sem lehet biztos a miniszterelnök. Ugyanakkor 8 nap múlva már novembert írunk, és Mečiar többször kijelentette, hogy ebben a hónapban a parlamenttel elfogadtatja a dokumentumot, amelynek tető alá hozása jelentette számára háromszoros miniszterelnökségének legnagyobb külpolitikai fegyvertényét. Csakhogy ma az a helyzet, hogy a mozgalom vezére a szlovák-magyar alapszerződés ratifikálása kérdésében már saját alvezéreiben sem bízhat maradéktalanul. Dušan Slobodník például néha olyan kijelentéseket enged meg magának, amelyek alapján arra következtethetünk, hogy a nemzetiségi kérdésben közelebb áll Slotához, mint saját pártelnökéhez. Ilyen körülmények között teljesen érthető, hogy Mečiar legszívesebben elodázná az alapszerződés parlament elé terjesztését. Ugyanis nem nagy dicsőség, ha egy miniszterelnököt a hozzá legközelebb állók sem támogatnak egy olyan dokumentum szentesítésében, amelynek aláírásakor a fél világvezető államférfiai és diplomatái tapsoltak. Közben (kísérleti léggömbként) olyan cikkek is megjelentek a szlovákiai sajtóban, amelyek szerzői azt sugallták, hogy még az sem biztos, a ratifikáláskor miként szavaznak a Magyar Koalíció honatyái. E vonatkozásban kétféle magatartás lett volna elvárható az Együttélés, illetve az MKDM részéről: 1. „postafordultával" bejelentik, hogy igennel szavaznak; 2. alkuba bocsátkoznak (ezúttal indokolt lett volna a „diszkrét diplomácia" eszközeinek alkalmazása) annak érdekében, hogy a kormány tartsa magát a nemzetközi szokásokhoz, és az alapszerződés aláírása, illetve ratifikálása közötti időszakban ne hozzon olyan intézkedéseket, amelyek ellentétesek a két miniszterelnök által aláírt dokumentum betűjével és szellemével. Úgy látszik, hogy sem az egyik, sem a másik megoldásra nem szánta el magát Duray, illetve Bugár csapata. Persze nincs kizárva, hogy vagy egyikük, vagy mindketten élnek a „diszkrét diplomácia" lehetőségeivel... LEXA NÉLKÜLÖZHETETLENSÉGE. A legkeményebb kommunizmus időszakában könnyű helyzetben volt Sztálin, ha úgy látta, hogy titkosrendőrségének főnöke túlságosan sokat tud a nagypolitika boszorkánykonyhájában történtek összefüggéseiről. Egyszerűen „rábizonyították" az illetőre, hogy lepaktált a nyugati imperialistákkal, és rövid úton kivégezték. Mi tagadás, nem volt kimondottan életbiztosítás titkosszolgálati vezetőnek lenni. Azóta nagyotfordultavilág, megbukotta kommunizmus. Igaz, a kommunisták - és sokszor a módszereik is - maradtak, és felvilágosultnak minősítik magukat. Szlovákiában ennek ellenére és a parlamentarizmus dacára a szó szoros értelmében elmozdíthatatlanná tudja magát tenni a titkosszolgálat főnöke. Az ifj. Kováč elrablása körüli ügyről már annyi minden kiderült, már annyi minden kitudódott a legfelsőbb kormánykörök, a rendőrség és a titkosszolgálat érdekellentéteiről, illetve összefonódásáról, hogy bármelyik pillanatban hét országra szóló botrány robbanhat ki. Közben a miniszterelnök még azt sem engedheti meg magának, hogy Ivan Lexát esetleg kinevezze bűnbakká. A SZISZ-főnök ugyanis túlságosan sokat tud a miniszterelnök viselt dolgairól, így Mečiar nincs - és egyre kevésbé lesz - olyan helyzetben, hogy megváljék tőle. Az emberrablási ügy valószínűleg olyan „falat", amely mindkettőjüknek a torkán akadna, ha minden kiderülne. Egyelőre így, feltételes módban. így történne, amennyiben érvényesülnének nálunk a parlamentáris demokrácia normái. Például ha nem egyszínű, csak kormánypárti lenne a titkosszolgálatot ellenőrző parlamenti bizottság. Előbb-utóbb azonban így is mindenre fény derül, hiszen a SZISZ minden akcióját emberekkel kénytelen végrehajtani, akik lelkébe még Lexa sem lát bele. Egyelőre az igazi nagy botrány még várat magára. Egyelőre még ott tartunk, hogy a miniszterelnök és titkosszolgálat támasza - a régi bolsevik recept szerint - az emberrablók kézre kerítése helyett a belső ellenséget kutatja. Első számú célpontjuk nem kisebb személyiség, mint a Szlovák Köztársaság államfője. A megmérettetés ideje Indulatok nélkül elemezzük a tényeket. Szombaton Rimaszombatban új szlovákiai magyar politikai szubjektum alakult, amely jórészt három indokkal magyarázza zászlóbontását. Egyik érvük az, hogy féloldalas a jelenlegi hazai magyar pártstruktúra, mert nincs európai értelemben vett, tehát szociáldemokrata értékrendet megtestesítő baloldala. Meglévő magyar pártjaink a paletta jobboldalán vagy legalábbis jobbközepén helyezkednek el. Emiatt szerintük nincs is szociálisan érzékeny, a kisemberek és a társadalom mindennapos gondjaira érzékenyen reagáló, a gazdasági kérdésekkel is behatóan foglalkozó honi magyar politizálás. Ennek következtében - így érvelnek - elprivatizálták fejünk fölül az amúgy sem túl sok dél-szlovákiai ipari üzemet, most meg a termőföldet húzzák ki a lábunk alól. A második ok meglátásuk szerint a Magyar Koalíció és a mai szlovák kormány közötti párbeszéd, valamint együttműködés teljes hiánya. Gyimesi György a tegnapelőtti Rádiožurnálban így nyilatkozott: - Ügyeinket, nemzetiségünk gondjait nem Strasbourgban, hanem Pozsonyban keil megoldani.-E két okból ered a harmadik: a legutóbbi választások során e politika következményeként hazai magyar viszonylatban nem jelentéktelen számú magyar polgár vagy nem ment el szavazni, vagy nem a Magyar Koalícióra voksolt. Az új magyar mozgalom láthatóan úgy kíván politikai fundamentumot építeni és mozgásteret kivívni, hogy megoldást ígér a kétségtelenül meglévő társadalmi, nemzetiségi gondok orvoslására, egyúttal pedig bírálja a Magyar Koalíció eddigi politikáját. Történelmi tény: a világon szinte minden párt úgy született, hogy vezetői fölismertek és fölkaroltak bizonyos társadalmi igényeket, mások erőteljes kritizálásával igyekeztek pozíciókat, voksokat szerezni. A politikai lakájokat és demagógo-l kat kezdetben szinte semmi sem különbözteti' meg azoktól, akik tisztességes szándékkal lépnek a politikai porondra. A különbség annyi, hogy a demagóg politikusok úgy férkőznek a tömegek kegyeibe, úgy kábítják el őket, hogy látszólag szívükből, valős gondjaikról és óhajaikról szólnak, azt szajkózzák, ami gyógyírt, reményt jelentene. Ám mézesmázos szavaikat azután merőben más tettek követik. Ezernyi tragikus történelmi példát idézhetnék. Ezt a kezdet kezdetén azonban csak a politikai vájtfülűek ismerik föl, akik számára világos, ki a demagóg, és ki a tisztességes szándékú politikus. Gyimesi Györgyék okfejtésének valóban van igazságtartalma. Egyre égetőbben hiányzik ugyanis politikai palettánkról a szociáldemokrata szintű politizálás, amely már némi teret nyerhetett volna, ha nem ilyen nyögvenyelősen alakulgat a Demokratikus Baloldal Pártjának magyar szekciója. S való igaz, a sokasodó szociális gond. Mindezek tükrében valóban úgy tűnik föl, hogy a kárpótlási ügyekben nyújtott hathatós segítség, továbbá más jogsegélyek és egyéb célirányos lépések ellenére a Magyar Koalíció pártjainak gazdasági programja jórészt rétorika és írott malaszt maradt. Volt ugyanis más szlovák kormány is, amikor gazdasági és magánosítási ügyekben sokkal többet lehetett volna tenni és elérni. Általánosságban sok a valóságalapja a harmadik politikai tételüknek is, hiszen manapság nem lehet ugyan lebecsülni az európai fórumok ellenőrző szerepét, ám nyilván sokkal célravezetőbb és zökkenőmentesebb, ha nemzetiségi gondjaink orvoslásában szót értünk a szlovákiai államhatalommal, s ezeket a parlamenti demokrácia szellemében igyekszünk rendezni. Mindez igaz lehet más társadalmi helyzetben nem itt és most. S elérkeztünk a lényeghez. Az új magyar mozgalom eddigi megnyilatkozásai ugyanis nem a valós lehetőségeket veszik számba, hanem a sokasodó szociális és nacionalista szorítás kalodájába jutott kisember jámbor óhaját visszhangozzák. így hát fölcserélődnek a célok és az eszközök. A célként megjelölt népszolgálat valójában alig álcázott eszköz különböző egyéni ambíció kielégítéséhez. Hely hiányában csak két kérdéssel érvelek: Gyimesi György vajon eljutott volna-e mostani balos és internacionalista lózungjaihoz, ha nem kell lemondania képviselői mandátumáról, ha megtarthatja szerepét, tisztségét az Együttélés Politikai Mozgalomban, vagy ha nem marad alul a királyhelmeci polgármester-választáson? Az egyértelmű és döbbenetes belpolitikai történéseket, továbbá a készülő törvényeket ismerve gondolhatjae őszintén egyetlen hazai magyar politikus, hogy egyenrangú partnerként és eredményesen tárgyalhat a mai szlovák kormánnyal? Egyesek eléggé hisztérikusan, mások aggodalommal fogadták az új magyar politikai mozgalom megalakulását. Jómagam nem tartozom egyik táborba sem. Én ugyanis sokadmagammal együtt hiszek a szlovákiai magyarság bölcsességében. Ez a politikai éleslátás hozta létre sok vajúdás után a Magyar Koalíciót. Ez a tisztánlátás elkülöníti az ocsút a búzától, a demagógiát a tisztességes politikai szándéktól. Ezúttal is így lesz. Eljött ugyanis a megmérettetés ideje. Lássuk hát, hova és mire jut az új magyar politikai mozgalom most kinyilvánított, szépen hangzó fogadkozásaival.