Új Szó, 1995. október (48. évfolyam, 227-252. szám)

1995-10-18 / 241. szám, szerda

1995. október 18. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 5 ) A bősi kapuk rejtélye Lassan már két éve lesz annak, hogy az ukrán Zernograd tolóhajó megrekedt a bősi vízi erőmű egyik zsilipkamrájában, és ideiglenesen megbénította a működését. A több száz tonnás hajó kiemelése közben a kötelek-elszakadtak és a kolosszus visszazuhant a vízbe, ennek következtében a másik zsilipkamra kapui is mégsérültek. Bős tehát hosszú hetekre a hajók számára megkerülhetetlen akadálynak számított. A tolóhajó visszazuhanása és a zsilipkamra kapuinak megsérülése közötti közvetlen összefüggést maga Július Binder is beismerte, aki a Pravdának nyilatkozva kijelentette: - A kapuk megépítéséhez nem megfelelő anyagot választottak. Csakhogy az építkezés idején ezt az alapanyagot tartották a világon a legmegfelelőbbnek. A mű támogatói és ellenzői azt állították, hogy a kapuknak csak a hidrosztatikus (a vízoszlop által keltett) megterhelésnek kell ellenállniuk, a dinamikusnak nem. Ez a tapasztalatlanságunk ára. Ha ez valóban így van, akkor felmerül egy alapvető kérdés: az említett balesetek okait vizsgáló bízottság eredménye mind a mai napig miért titkosított? Jól informált körökben arról kezdenek suttogni, hogy a baleset további károsodást is előidézett a zsilipkapukban. Ha ez igaz, akkor újra le kellene zárni Bőst és újra javítást kellene elrendelni. Ez természetesen nemcsak műszaki problémákat vet fel; a túlpolitizát Bős szlovák-magyar összefüggései több mint nyilvánvalóak. Lehet, hogy éppen itt kellene keresni Mečiar és Horn miniszterelnökök titkos tátrai villámtalálkozójának mozgatórugóját. E találkozóról az szivárgott ki, hogy mindkét politikus a hágai bíróság kihagyásával szeretné megoldani Bős problémáját. Az ilyen politikai egyezség paradox módon mindkét kormányfőnek kapóra jönne - mindkét országban a közvélemény figyelmét elterelné az égető belpolitikai problémáktól. Domino efekt, Egon Sedlák, 41. szám Ifj. Michal Kováč elrablását Ivan Lexa személyesen irányította A Szlovák Információs Szolgálat (SZISZ) volt munkatársa az államfő fiának elrablásával kapcsolatban interjút adott a lap munkatársának. A volt munkatárs néhány hónapig dolgozott a SZISZ-ben, részt vett ifj. Kováé elrablásában, és korábban Vačok nyomozónak szintén vallomást tett. • Ki bízta meg ifj. Kováč megfigyelésével, amit a házával szemközt leparkolt Mercedes 208D típusú autóból végzett? Ki volt a közvetlen felettese? - A megfigyeléssel közvetlen felettesem, W. (lehet, hogy ez csak fedőnév, hiszen én is sokszor így dolgoztam) bízott meg. Olyan híreim vannak, hogy W.-t elbocsátották a SZISZ kötelékéből. Az egész akciót rádiótelefonon személyesen Ivan Lexa irányította, akinek a hangját felismertem az adóvevőmön. • Vannak információi arról, hogy ifj Kováčot lehallgatták? Ha igen, ki adta rá a parancsot? - Ha jól tudom, az otthoni telefonja volt lehallgatva. Többet nem tudok erről, mert ezt a feladatot egy másik csoport végezte. • Megközelítőleg hány ember vett részt az „ifj. Kováč műveletben"? - A megfigyelést nyolc ember végezte. Azt nem tudom, hogy magát az elrablást hányan követték el, ugyanis az én csoportom a hátteret, a fedezetet biztosította. • Vannak arról információi, hogy ki adott parancsot ifj. Kováč megtámadására és elrablására? - Konkrét feladataim elvégzésére közvetlenül a felettesemtől kaptam megbízást. Az pedig az ő feljebbvalójától, azonban mivel az egész akciót személyesen Ivan Lexa irányította, feltételezem, ő az, aki a parancsot kiadta. • Tudja, hogy ki tervelte ki az akciót? - Feltételezésem szerint a SZISZ vezető funkcionáriusai. • A legfelső körökből ki volt informálva az elrablásról, ki volt érdekelt az ügyben? - Nem tudom, de meggyőződésem, hogy a kormányfő tudott az ügyről. SME, Peter Tóth (Rövidítve) Szlovákia-kép virslivel KOMMENTÁRUNK Védekezésre, magyarázkodásra szorult a szlovák külügy minisztérium azt követően, hogy személyzeti osztályának igazgatója, Mária Kiímová a múlt csütörtöki DSZM-nagygyűlésen kijelentette: a nagykövetek első csoportja már felkészült arra, hogy visszahívják. Azért, mert nem teljesítették azokat a feladatokat, amelyeket áprilisban kaptak. Akkor minden nagykövetet hazarendeltek egy többnapos fejtágításra, s a fő tágító maga Mečiar volt. Vezető diplomatáink számára egyik legfontosabb feladatként azt jelölte meg, hogy javítaniuk kell a külföld szemében Szlovákia képét. De egyes nagykövetek - így Kiímová - egyáltalán nem reagálnak a Szlovákiáról szóló szörnyű cikkekre! Természetesen a sajtó azonnal felfújta az ügyet, de mielőtt „kicsemegéznénk" Kiímová aranyköpéseit, először egy másik összefüggésről. Nálunk nem feltétlenül kell sajtókampányt indítani valamely állami tisztviselő ellen, hogy a kormányzat menessze, ha kényelmetlenné vált számára. Hát még ha a mindenható kormánylap, a Slovenská Republika állítja pellengérre az illetőt! Nos, e lap szombati számának első oldalán rendkívül élesen bírálja a budapesti szlovák nagykövetséget. Felrója neki, hogy a szlovák állami zászló nem kint, az épületen lóg, hanem bent, egy fogason. „Minden külföldön tartózkodó jó szlovák számára fontosnak kellene lennie, hogy védelmezze Szlovákia érdekeit. Hogy akadnak nagykövetségeinken olyan munkatársak is, akiknek ez mindegy? A magyarországi szlovák nagykövetség éppen ezt példázza!" Ezek után nem kétséges, hogy Mečiarék tisztogatást akarnak végrehajtani a budapesti ambassador). Az sem vitatható, hogy Szlovákia, a szlovák-magyar viszony alakulása szempontjából ez az egyik legfontosabb külföldi kirendeltsége Pozsonynak. Emlékezhetünk, milyen sokáig nem tudták megtalálni a köztiszteletnek örvendő, a szlovák-magyar viszony görcseinek feloldására reálisan tekintő Rudolf Chmel utódját. Hiszen a szlovák-magyar viszony rendezése az egyik feltétele annak, hogy a két országot befogadják a nyugati szervezetekbe. Ezért nem elég, ha a budapesti szlovák diplomaták csupán DSZM- és Mečiar-hOek. Tapasztalat, szakmai felkészültség, rátermettség, diplomáciai érzékenység is szükséges az ilyen kényes posztok betöltéséhez. Nos, bevallom, nem tudom, hogy az említett sajtócikk a jelenlegi nagykövetet, Eva Mitrovát támadja-e, vagy „csupán" a helyetteseit, annyira mélyen nem látok bele a DSZM titkaiba. De az tény, hogy a kormány szócsöve úgy véli, ott rossz szlovákok vannak, akiket e jelzés szerint jó szlovákokkal kell felváltani. Mindenki tudja, ezért nem taglalom, hogy ennek a garnitúrának ki a jó szlovák. Mindez az időzítés miatt is aggasztó. Az államnyelvvédelmi törvény elfogadása, a szlovák-magyar alapszerződés novemberre ígért pozsonyi ratifikálása előtt állunk. És minden valószínűség szerint keményebb, a magyarokkal szemben keményebb álláspontot képviselő embereket akarnak most Budapestre küldeni. Visszatérve Klímovához és a nagykövetek leváltásához. Bár vezető diplomatáink többsége azért került állomáshelyére, mert ez a mozgalom, ez a kormánygarnitúra találta megbízhatónak, mégis szinte sajnálom őket. Hiszen teljesíthetetlen feladatot kaptak: jó képet kell(ene) a külföld szemében Szlovákiáról kialakítaniuk. Akkor, amikor a kormány idehaza mindent megtesz azért, hogy ez ne sikerüljön. A külföld tud Mečiarék parlamenti diktatúrájáról, az államfő elleni támadásokról, fiának elrablásáról, a privatizációs mesterkedésekről, a kisebbségellenes hisztériákról és így tovább. Ennek alapján ítéli meg Szlovákiát a nyugati politikus, valamint a tőkéjének itteni befektetésétől a nálunk tapasztalt balkáni viszonyok miatt visszarettenő pénzember, nem pedig aszerint, hogy mit mond egy nagykövet. Az a szerencsétlen diplomata, aki a hazai napilapok közül hivatalosan csak a Slovenská Republikát kapja, hogy tájékozódhasson az itthon történtekről. Nézzük, mit ajánlott Kiímová ezeknek a nagyköveteknek: „Nem leszek sóher, összehívok egy sajtóértekezletet, veszek nekik virslit meg sört, s a negyven újságíró közül csák akad egy, aki pozitívan fog írni Szlovákiáról. " E minősíthetetlenül primitív „tanácsot" csak olyan ember ad hatta, akinek semmi érzéke a diplomáciához, a diplomata munkájához, hiába van magas beosztásban. Legyek érzékeny és tegyem hozzá: a hallgatóság szemében megpróbálta a maga színvonalára süllyeszteni az újságírókat is. Egyébként ott, ahol számunkra fontos lenne a jó Szlovákia-kép, tehát Nyugat-Európában, az újságírók nem buknak egy virslire sörrel. Ahol meg buknak, például Bukarestben, Moszkvában vagy Belgrádban, ott virsli és sör nélkül sem mernek túl rosszat írni erről a szlovák kormányról. MALINAK ISTVÁN Már a törvény is hazudik? Az államnyelvről szóló törvénytervezetet olvasva óhatatlanul észre kellett vennünk, hogy ez a tervezet inkább csak körvonalakban emlékeztet azokra az úgynevezett alapelvekre, amelyeket a Matica slovenská terjesztett elő a parlamenti képviselőknek, a kormánynak és nem utolsósorban - a kulturális minisztériumnak. Egyértelműen felismerhető az a szándék, hogy ezt az államnyelvről szóló törvénytervezetet az európai demokráciák számára szeretnék elfogadhatóvá tenni. Még annak ellenére is, hogy a törvény kezdeményezői bevallották: Európa demokratikus országaiban az államnyelv fogalmát nem ismerik, legfeljebb csak a hivatalos nyelv fogalmát. Hogy akkor Szlovákiában miért kell mégis államnyelvi törvény? A kultuszminisztérium egyik főhivatalnoka szerint azért, mert az államnyelv valami felsőbbrendű, több, mert ugye, az egyes európai demokratikus országokban több hivatalos nyelvet is bevezettek, de Szlovákiában csak egy, éspedig államnyelv lesz. Ebből következik az is, hogy a Szlovákiában élő más nemzeti közösségek nyelvei alacsonyabbrendűek, jogi védelmet igazából nem is érdemelnek. Meglepő, de Szlovákiára alighanem már jellemző, hogy minél több jogász nyúl hozzá egy törvénytervezethez, annál elfuseráltabb a végeredmény. A törvénytervezet a szlovák rádiót és televíziót, a különféle biztosítóintézeteket közjogi intézményeknek, már-már közjogi méltóságoknak tekinti, holott a közjog, amelyet egyébként alkotmányjognak is nevezhetünk, sem a szlovák alkotmányban, sem egyéb alkotmánytörvényben nem rendelkezik, sőt még csak említést sem lesz ezekről az intézményekről. Abban azonban, hogy ezt a törvénytervezetet valóban a hivatásukban elmélyült szakemberek tárgyalták volna meg, valójában csak akkor kezdtem el kételkedni, amikor az egykori csehszlovák Szövetségi Gyűlés (parlament) egyik legutóbbi törvényét a Szlovák Nemzeti Tanácsnak tulajdonították. Ilyen hibát még azok az állítólagos jogászok sem követhetnek el, akik Katarína Tóthová miniszterelnökhelyettes jogalkotási bizottságában ücsörögnek! Másrészt ez a törvénytervezet nagyon alaposan át van gondolva. A nemzetiségi, illetve esetünkben a magyar társadalmi szervezetekre, pártokra, a magyar nemzetiségű lelkészekre, tanárokra, magyar könyvtárvezetőkre, a szlovákiai magyar színtársulatok igazgatóira olyan kötelezettségeket akar kiróni, amelyek megtartása alighanem problematikus lesz. A törvénytervezet burkolt formában azt is megállapítja, hogy a jegyesek a boldogító igent ezentúl csak szlovákul mondhatják ki. Lehetővé teszi, hogy a magyar nyelvű sajtót e törvény hatályba lépésének másnapján betiltsák, mert a hivatkozásban szereplő sajtótörvény egyáltalán nem rendelkezik arról, hogy Szlovákiában magyar nyelvű sajtótermék megjelenhetne. Ez a törvénytervezet egyszerűen hazudik, és nemcsak abban, hogy a szabadságunkat, meg egyéb jogainkat a szlovák nyelv szavatolná, hazudik abban is, amikor azt állítja, hogy a nemzetiségi nyelvek használatát szabályozó korábbi törvények érintetlenek maradnak. Ha ez valóban így van, akkor mit keres ebben a törvénytervezetben mondjuk az a III. cikk, amely éles ellentétben áll azokkal a feltételekkel, amelyeket az Európa Tanács szabott meg a Szlovák Köztársaság felvételekor, és amely ismét bevezeti azt, hogy a női vezetéknevet csak a hírhedt -ovazással lehet az anyakönyvbe bejegyezni. AHOGY ÉN LÁTOM Karácsonyi alma - 30-ért Tóth Mihály rovata Még négy esztendeje sincs, hogy cikket írtam a csallóközi ember elnyűhetetlenségéről. Arról, hogy a jég hátán is megél, és mindig válaszolni tud a körülmények módosulására. Főképp azzal érveltem, hogy élelmiszerre mindig szüksége lesz az országnak, márpedig az én szűkebb pátriámban búzát, húst, gyümölcsöt és zöldséget mindig sokat, jól és olcsón tudtak termelni. Talpraesettségünkről ma is mernék cikket írni. Elnyűhetetlenségünkről már kevésbé. És még csak nem is amiatt bizonytalanodtam el, hogy készül az államnyelvről szóló törvény. Nem elsősorban a Matica slovenská elnökén múlik, hanem rajtunk, hogy ellendrukkereinknek sikerül-e konyhanyelvvé degradálniuk a szlovákiai magyart. Elbátortalanodásomnak nem is az a fő oka, hogy az oktatási minisztérium és környezete le próbálja építeni az iskoláinkat, hiszen bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk eredményesen küzdeni a fennmaradásunkért. Egy egészen mindennapi, a szó legszorosabb értelmében vett piaci élmény az oka az elbizonytalanodásomnak; a somorjai zöldségesboltban 1995 októberében kilogrammonként 26 koronáért mérték az importált almát. A kofa „megnyugtatásul" közölte, hogy karácsony táján lesz ez még 30 korona is. Ugyanazon a napon Pozsony és Komárom között megfordultam hat vagy hét csallóközi gyümölcskertészetben, és sehol sem tudtam egy mázsa olyan hazai almát vásárolni, amilyet érdemes lett volna télire „bespájzolni". A „hazai ipart" támogatandó akár annyit is hajlandó lettem volna érte fizetni, amennyiért mostanában a holland, az olasz vagy az osztrák almát mérik. Persze, csak olyanért, mint az importált gyümölcs. Tény, hogy a jégverés számos helyen megtizedelte a termést Azoknak is valószínűleg igazuk van, akik azt állítják, régóta nem volt annyi kártevője a gyümölcsösöknek, mint az idén. Végső soron azonban mindenütt beismerték a gyümölcskertészek, hogy a gyenge termés a rossz minőség nem csak az időjárás mostohaságának és a kártevők elszaporodásának a következménye. Az is nem kis mértékben közrejátszott, hogy a termelőknek nincs pénze az ültetvények ápolására, karbantartására, permetezésére. így a fák ellenállóképessége évről évre csökken. És az eredmény: az apró és ragyás gyümölcsöt még ipari feldolgozásra is csak nehézségekkel lehet értékesíteni. Ahelyett, hogy a Csallóköz az egész országot ellátná (mert elláthatná) gyümölccsel, a somorjaiak, a dunaszerdahelyiek és a nagymegyeriek is importált almát kénytelenek vásárolni. Ahogy naponta tapasztaljuk, méregdrágán. Az a legnagyobb baj, hogy az idült tőkehiány nemcsak a gyümölcstermelést érinti, hanem éppen olyan nagymértékben fojtogatja az egész mezőgazdásági termelést is. Kevés kivételtől eltekintve mind a magángazdák, mind a mezőgazdasági szövetkezetek vezetői egyfolytában arra panaszkodnak, hogy a szocializmusból rájuk maradt traktorok, kombájnok lerobbannak, és nincs pénz a pótlásukra. De műtrágyára, nemesített vetőmagra, növényvédő szerre sincs pénz. A pénzhiány az állatállomány felfrissítését is gátolja. Ilyen körülmények között teljesen természetes, hogy a dél-szlovákiai mezőgazdaság egyre versenyképtelenebbé válik. Ráadásul a feldolgozóipar is fejletlen, így még az sem dolgozható fel késztermékké, ami megterem. Jó példa erre az idei kajszibarack-termés jelentős részének elkallódása. Nem volt jó termés, de egy-egy körzetben jelentős volt a hozam. A felvásárlás szervezetlensége miatt a barack nagy része ott rohadt el a fák alatt, és az még a jobbik eset volt, ha legalább pálinkát főztek belőle. A termelők nosztalgiával emlékeznek vissza azokra az évekre, amikor még kamionszámra szállították tőlünk ezt az értékes gyümölcsöt Csehországba. Sok szó esik mostanában az Európai Unióhoz való csatlakozásunkról. Eddig még az EU (EK) minden újonnan felvett tagállamában a mezőgazdaság számára jelentett legnagyobb kihívást a csatlakozás. Csak azok az országok boldogultak viszonylag zökkenőmentesen, amelyeknek „izmos", reagálóképes volt a mezőgazdasága. A kommunizmus összeomlása óta a szlovákiai mezőgazdaság általában is, a dél-szlovákiai pedig különösképpen a nemzetgazdaság mostohagyerekévé vált. Félő, hogy ilyen viszonyok között ha egy évtizeden belül az EU tagjává válunk, és tovább folytatódik a vidék „elárvulása", majd elmondhatjuk: másfél évtized alatt kétszer került kómás állapotba a falu. És előfordulhat, hogy az Európához közeledés ellenzői majd a mezőgazdaság elmaradottságával érvelve torpedózzák meg az EU-hoz csatlakozást.