Új Szó, 1995. augusztus (48. évfolyam, 177-202. szám)

1995-08-01 / 177. szám, kedd

1995. augusztus 1 . HIRDETES - KI LA TO ÚJ SZÓ 1733 I Költi Helga (Almaviva grófné), Gáspár Tibor (Figaro) és SpUák Klára (Susanne). BESZÉLGETÉS NOVÁK FERENC KOREOGRÁFUSSAL A néptánc továbbéltető j e KŐSZEGI FIGARO Nyári színházi kaland szek szavazata alapján Hekuba-dí­jat kapott Gáspár Tibor Figaro sze­repében minden rétegét megmu­tatta a szerepnek. A Susannet ját­szó Spilák Klárát eddig nem volt al­kalmam komikai szerepkörben lát­ni, s amit produkált, az a szí­nésznői sokoldalúság bizonyítéka volt. Az előadásnak volt egy párkap­csolata, ami a Merő Béla rendező által eljátszatott színpadi gondolat­ban nem formálódott meg. Haas Vander Péter Almaviva grófja és Költi Helga Grófnéja közös jelene­teik többségében nem volt helyzet­be komponálva. Indokolható lehet­ne ez azzal, hogy róluk nem szólt ez az előadás, hanem a környezetük­ben a létező, de alig észrevehető hatalmi és lelki terrort elszenvedő emberekről. Félreértés ne essék, Merő Béla komédiát rendezettaja­vából. Komédiát a hétköznapok földközeli tragédiáiról, a hatalmi és érzelmi kiszolgáltatottságról. Ettől történt úgy, hogy fiam hangosan kacagott a játékon, sjómagam mu­lattam ugyan, de többször is min­dennapjaink kicsinyes hatalomvá­gyásának, képmutatásának tragi­kumát láttam a színpadon. Ezeket olvasva bárki megkér­dezhetné, miféle nyári szórakozás az ilyen. Hát ilyen! Kinek kacagást, kinek keserű mosolyt csalt arcára. Ettől volt érdekes a Merő Béla ren­dezte előadás. Mellesleg: Merő Béla a pozitív előjelek szerint a soron következő színházi évadban a Čapek-fivérek A rovarok életéből című színművét rendezi a Komáromi Jókai Szín­házban. Több erdélyi, vajdasági, ukrán és sok kőszegi nyári előadás után végre a Felvidéken is bemu­tatkozhat. DUSZA ISTVÁN Lapunkban már több alkalommal is hírt adtunk arról, hogy elkezdődtek annak a négy tételből álló táncjátéknak a pró­bái, amelynek bemutatójára augusztus 25-27-én Komá­romban, a Vl-os bástya udvarán kerül sor. A Keszeg István által összeállított darabban a komáromi Hajós, a dunaszer­dahelyi Istíglinc és Kistiglinc, valamint a pozsonyi Ifjú Szí­vek táncosai lépnek színpadra. A kétórás táncszínházi pro­dukció zenéjét szerezte és játssza a Ghýmes együttes, köz­reműködik a komáromi Concordia Vegyeskar Stubendek István vezényletével. Az Életeink címet viselő színpadi já­ték rendezője Novák Ferenc Kossuth-díjas érdemes művész, a Honvéd Művészegyüttes koreográfusa, számos nagy sikerrel bemutatott táncházi darab rendezője. Novák Ferenccel a rövidesen bemutatásra kerülő balladisztikus táncjáték komáromi próbái alatt beszélgettem. • Miért vállalta el az Eleteink táncszínházi produkció rende­zését? - Először is azért, mert felkér­tek rá, másodszor pedig azért, mert nagyon szeretem a fiatal szlovákiai magyar koreográfusok munkáit. Nagyon tehetségesek­nek tartom őket, s nemcsak azo­kat, akik részt vesznek az Életeink színrevitelében, hanem azokat is, . akiknek a munkáit már idestova tíz éve figyelemmel kísérem. Állí­tom, hogy az általam nagyra tar­tott szlovákiai magyar koreográfu­sok minden vonatkozásban ­koncepcionálisan és tudásban is - felveszik a versenyt az élvonal­beli magyarországi koreográfu­sokkal. így hát amikor a legjobb szlovákiai koreográfusok közül hárman megkerestek és felvázol­ták a Keszeg István által megál­modott táncszínházi produkció egyes tételeit, a felkérésre nagy örömmel igent mondtam. • Noha Szlovákiában megle­hetősen ritkán kerül bemuta­tásra táncszínházi produkció, a premiert mégis a szakmai körökben kibontakozó heves vita előzi meg. Vannak, akik az effajta darabokat fel­üdítőnek és követendőnek ta­lálják, míg mások a néptánc meggyalázásának tartják. - Véleményem szerint a szlová­kiai fiatal koreográfusok rájöttek arra, hogy a néptáncot távlatok­ban csak a színház képes meg­menteni. Ez persze nem jelenti azt, hogy lemondanak az autenti­kus táncok színpadraviteléről, és ezentúl csak a táncszínházzal kí­sérleteznek. Mindig is szükség lesz olyan együttesekre, amelyek megőrzik és tovább éltetik az ere­deti anyagokat, de kell, hogy legye­nek olyan csoportok, amelyek fel­veszik a versenyt a kortárs szín­házzal. Mert ha nem lesznek ilyen csoportok, akkor még a népzenét és néptáncot egyébként kedvelő közönség is fokozatosan elfordul a néptánctól. Megnézhetjük pél­dául a balkáni együtteseket, ame­lyek nem Is olyan régen szenzáci­ós élményt jelentettek a nemzet­közi fesztiválokon, de miután sem­mi újjal nem tudtak előállni, elfá­radtak, kimerültek a csoportok, és igazából a közönséget sem hozzák tűzbe annyira, mint egy évtizeddel ezelőtt. • Milyen a magyarországi tánc­színházi utánpótlás? Vannak­e tehetséges koreográfusok, akik az ön által több évtizede megkezdett úton továbbha­ladnak? - Hál' Istennek, akadnak kö­vetőim, és ez nagyon megnyugtató számomra. Az az iskola, amely an­nak idején a Bihari együttes mel­lett született meg és fokozatosan bővült, ma is létezik - igaz a Hon­véd együttes mellett. A szegedi szabadtéri játékok táncszínházi produkcióit ma már a tanítványa­im viszik színpadra. Kétévente újabb és újabb darabbal bizonyít­ják, hogy képesek magas szintű táncszínházi produkciók rendezé­sére. S ha már a tanítványaimról, illetve az elismerésekről beszél­tem, hadd mondjam el, hogy Foltin Jolán, munkája elismeréséül, épp az idén vette át a Kossuth-díjat. • Véleménye szerint mennyire találták meg helyüket a szlo­vákiai magyar néptáncegyüt­tesek? Az elmúlt rendszer „ki­rakategyütteseinek" sikerült-e tel­jes mértékben elszakadniuk a ha­talmi befolyástól? - Úgy tapasztalom, hogy a jele­sebb együttesek már a '89-es poli­tikai változások előtt is azt az utat taposták, amelyen ma járnak, jól­lehet, már előbbre tartanak. Nem kell nagyon misztifikálni a '80-as évek alkonyán bekövetkezett tár­sadalmi változásokat, hagyjuk azt a politikusokra. Meggyőződésem, hogy a szlovákiai néptáncmozga­lom, csakúgy, mint a magyaror­szági, az elmúlt rendszerben is megtartotta politikai függetlensé­gét és'nem vált az izmusok kiszol­gálójává. Sokkal nagyobb befo­lyás alatt volt például a Mojszejev együttes, és nem kevésbé azok a román és szlovák együttesek is, amelyek csak szekundér élmé­nyekből táplálkoztak. Pedig a tánckutatás Szlovákiában és Ro­mániában is nagyon jó színvona­lú, csak éppen a koreográfusok nem tartanak kapcsolatot a nép­tánckutatókkal. A román kutatók többször is megjegyezték, hogy többet járok hozzájuk a bukaresti Belojannisz intézetbe, mint az ot­tani vezető koreográfusok. • Hogyan vélekedik a hamaro­san Komáromban bemuta­tásra kerülő táncszínházi előadásról? - Keszeg István elgondolását nagyra értékelem, örülök, hogy egyetlen lépcsőfokot sem ugrott át. A darab bemutatja az élet leg­fontosabb állomásait - a szüle­téstől a halálig. Ehhez pedig nem kell a folklórt nagyon kicsavarni. Tulajdonképpen a népszokások adottak, csupán azt kellett kitalál­ni, hogy azokat miképp lehet szín­padra vinni, egymásba ölteni. Nyil­ván a következő táncszínházi be­mutatók már gondolatilag bonyo­lultabbak, dramatikusabbak lesz­nek. KOSÁR DEZSŐ „...és akkor így felakasztod a szemed, és meghalsz." - mondta Merő Béla rendező. (Oszvald T. Tamás felvételei) Szeretem a nyári színházat. Is. Kőszeget meg különösen. Egyike annak a négy, egyetlen száz kilo­méteres átmérőjű körben találha­tó, várossá nőtt ékszerdoboznak, amelyeket Pozsonyból vagy a Csal­lóközből két-három óra alatt autó­val bármikor el lehet érni. Bruck, Rust, Sopron és Kőszeg kihagyha­tatlan látnivaló, ha már az ember nem jut el a spanyol, olasz vagy gö­rög tengerpartra. A négyből újab­ban Sopronnak van kőszínháza, s Kőszegnek régtől nyári színháza a Jurisich vár belső udvarában. Talán szerencsém van, talán ez a megszokott állapot, Kőszeget járva még lehet szemlélődni, lehet csendben nézegetni a házak hom­lokzatát" Ha nem is aprópénzért, de a sör vagy a kávé mellé mo­solyt, jó szót is kap a vendég, míg nem kezdődik az előadás. Beval­lom, egész évben a rohanás a leg­jellemzőbb színházbajárási szoká­saimra. Időben elindulni, időben megérkezni, s még csak véletlenül sem mutatni a fáradt arcomat ­kissé fárasztó. Július 20-án a Kőszegi Várszínház idei bemutató­jára a szokottnál ráérősebben, fi­am társaságában keltem útra. A gyerekkel menni színházba, számomra annyit jelent, hogy egy nyitott, a nézőtéri és a színpadi tör­ténésekre készenléti állapotban fi­gyelő meg reagáló néző telepszik le mellém. És megtörténnek a dol­gok... Neki az alig egy óra múlva be­mutatásra kerülő Figaro házassá­gában Bartolót, az orvost játszó Hollósi Frigyes még a Kisváros té­vésorozat Járai őrnagyaként dedi­kálja a tiszteletjegyet. Hazafelé, előadás után azonban már emlé­kezetből idézi a kiváló színpadi szí 1 nész jellemkomikumának némely frenetikus sikert aratott mondatát és gesztusát Nekem persze ugyan­úgy tetszett Molnár Piroska Mar­cellinája is, aki ezt a közönséges nőt, legalább olyan színészi ele­ganciával formálta meg, mint a ka­posvári Csárdáskirálynő főszere­pét. Az már szinte hab volt a tor­tán, hogy az idei budapesti Csepűrágó Fesztiválon a színé­A Losonc 1995 elnevezésű, VII. kerámiai szimpózium alkotásaiból nyílt ki­állítás a losonci Nógrádi Galériában július 29-én. A szimpózium résztvevői: Waltraut Gschiel (Ausztria), Jeanne Opgenhaffen (Belgium), Markéta Stop­ková (Cseh Köztársaság), Lýdia Čepková (Szlovák Köztársaság) és Ottó Korkoš (Szlovák Köztársaság). A kiállítás szeptember 22-ig tart nyitva. Kis NYELVŐR Idegen nyelvek tanulása köz­ben a magyar ember hamar fölfi­gyel arra, hogy a nálunk általá­ban oktatott nyelvek többsége, a miénktől eltérően, nyelvtani ne­meket különböztet meg: hímne­met, nőnemet és semleges ne­met. A természetes nemet a ma­gyar is gyakran kifejezi, még ha nem is a nyelvtan síkján, hanem a szókincsén. Erre utalnak az olyan szópárok, mint a férfi-nő, fiú-lány, fivér-nővér, vő-meny; az állatok esetében pl. ka­kas -tyúk, gúnár-liba, csődör-kanca; stb. Máskor összetételi utótag vagy képző se­gítségével történik a megkülön­böztetés, pl. sógor-sógornő, ta­nár-tanárnő, orvos-orvosnő, il­letőleg orvos-orvosné, pap-papné stb. A magyar ember, mivel nyelvé­ben a nemek megkülönbözteté­se nyelvtani szinten nem jelent­kezik, még akkor is ritkábban ér­zi szükségét a nemre való uta­Nyelvünk „nemtelensége" lásnak, amikor erre a nyelv nyújt lehetőséget. Ha a szövegössze­függésből világos, hogy nőnemű személyről van szó, többnyire a -nő utótag nélküli változatot használjuk, mert ez azon kívül, hogy a hímnemre utal, semleges megnevezésként is szolgál. Egy olyan mondatban, mint pl. „Mari­ka tanár" nincs szükség a nőre való közvetlen utalásra, vagyis a „Marika tanárnő" változatra, hi­szen a Marika szó egyértelműen utal a tanár nemére. A magyartól eltérően a szlo­vák nyelvben a nemre való uta­lás ilyenkor általában kötelező: a szlovák učiteľ szó sokkal ritkáb­ban használatos semleges meg­nevezésként, mint a magyar ta­nár. Ennek egyik következmé­nye, hogy mi, szlovákiai magya­rok hajlamosak vagyunk arra, hogy olyankor is utaljunk a nőnemre, amikor a magyaror­szágiak nem szoktak. Sokkal gyakrabban beszélünk dok­tornőről, ügyvédnőről, elárusí­tónőről, mérnöknőről, mint a ha­tár túlsó oldalán élők. Ez két­nyelvűségünk egyik következmé­nye. Nyelvünk történetében arra is van példa, hogy idegen emlőkön nevelkedett nyelvújítóink, íróink, közéleti személyiségeink néme­lyike a nyelvtani nemek hiányát nyelvünk hiányosságának tekin­tette, sőt egyesek odáig is el­mentek, hogy ezt a hiányt pótol­ni akarták, és mesterséges úton kívánták meghonosítani a ma­gyarban a nemre való gyakoribb utalást. Például a múlt század elején egyik buzgó nyelvújítónk azt javasolta: legyen a férfi ma­gas, a nő pedig magasné\ a fiú szerelmes, a lány szerelmesné: az öregember beteg, az öreg­asszony betegné. A férfira az ő, a nőre az őné névmás utaljon. Az ún. „nőstényítés"-nek egy későbbi és szelídebb változata szerint a nőkre az ő névmás, a férfiakra pedig a nyelvjárásokból a köznyelvbe beemelt ű változat utalt volna. Az ötlet fogadtatása nem lehetett valami kedvező; legalábbis Kosztolányi Dezső nem túlságosan lelkesedett azért a lehetőségért, amit neki mint regényírónak ez az újítás hozhatott volna, hogy tudniillik módjában állott volna így írni: „Ű megcsókolta az ő száját, mire ő arcul legyintette J-t." A nyelvtani nem megkülön­böztetésére való törekvés szélsőséges példája annak a je­lenségnek, melynek lényege, hogy az egy földrajzi övezetben élő nyelvek igyekeznek minél több egyáshoz hasonló jelensé­get kifejleszteni. Nyelvünk két­ségtelenül sokkal jobban hason­lít ma az indoeurópai nyelvek­hez, mint ezer évvel ezelőtt. Ah­hoz azonban, hogy egy olyan je­lenség verjen gyökeret egy nyelv­ben, mint amilyen a nyelvtani ne­mek megkülönböztetése, egy ez­redév sem lehet elegendő. Hogy a magyar nyelv - ha nem is ilyen lényeges tipológiai je­gyekben de sok mindenben közeledik a vele érintkező nyel­vekhez, természetes jelenség. Nincs olyan nyelv, amely a szom­szédjaitól érintetlen maradna. Az ilyen közeledésnek fő hordo­zói a mindenkori kétnyelvű be­szélők. Ők azok, akik az idegen nyelvi jelenségeket közvetítik a beszélőközössség egynyelvű tagjai felé. LANSTYÁK ISTVÁN RÖVIDEN Kölcsey Ferenc megtisz­tított, helyreállított szobrát tegnap délelőtt adták át ünnepélyes keretek között Budán, az I. kerület Bat­thyány téren. A szobor Kallós Ede alkotása, tisztítása, pa­tinázása, konzerválása, va­lamint a márványburkolat helyreállítása 400 000 fo­rintba került. A költséget a helyreállítást kezdemé­nyező Kölcsey Társaság, valamint az I. kerületi ön­kormányzat állta. Kézfogás címmel francia és magyar fotóművészek alkotásaiból nyílik holnap kiállítás az esztergomi Du­na Múzeum Európai Közép Galériájában. A tárlaton lát­hatók többek közt Bara­nyay András, Louis Castille és Eln Ferenc alkotásai. A kiállítás szeptember 3-ig tart nyitva.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom