Új Szó, 1995. augusztus (48. évfolyam, 177-202. szám)

1995-08-10 / 185. szám, csütörtök

1995. augusztus 15. KULTURA Ú J SZ Ó 1) BUDAPESTRE KÉSZÜL A KOMAROMI GIMISZ SZÍNPAD Diákszínpad a budapesti diákSZIGETen A Komáromi Városi Művelődési Központ, a Selye János gimnázium és a Magyar Ifjúsági Szövetség é­gisze alatt működő Gimisz Színpad már második éve tűz műsorára ze­nés darabot. A végzős diákok népes serege tavaly Déry-Pós-Pres­ser-Adamis Képzelt riport egy ame­rikai popfesztiválról című musicaljét mutatta be. Számos hazai és külföl­di sikeres fellépés után meghívást kaptak Budapestre a Diákszi­get-EUROWOODSTOCK '94-re is, ahol a színházi programok nyitó­előadásakéntjátszottak nagy siker­rel. Ez az előadás, s talán a diákok lelkesedése adta a bátorságot ah­hoz, hogy ebben az évben Jim Ja­cobs-Varren Caesy szerzőpáros vi­lágszerte ismert Pomádé (Grease) című musicaljét vigyék színre. Het­venkét táncossal, szereplővel és közreműködővel. A számos komá­romi teltházas előadást hazai ven­dégszereplések követték Pozsonytól egészen a néhány száz lelket szám­láló Kalonda falucskáig. Mindenütt azonos fegyelemmel és sikerrel lép­tek fel. A sikersorozatot követte a meghívás az idei SZIGET '95-re is. Kiss Péntek József, az előadás rendezője így vall a nyári előadás előkészületeiről: - A budapesti előadás előtt lénye­gében alapjaiban fel kell frissíte­nünk a produkciót. A diákok közben túl vannak az érettségin, a főiskolai felvételiken. Mások munkába álltak, vagy éppen most keresik helyüket a nem túl könnyű kezdetek út­vesztőiben. Mivel az előadás utoljá­ra, ha jól emlékszem, május 10-én ment Pozsonyban (a XXXII. Jókai Na­pokon csak a dalokat énekeltük, versenyen kívül), van mit tenni, hogy újra régi tempójában és hangulatá­ban éljen az előadás. Először is le­vélben szólítottam meg minden sze­replőt, táncost és technikai munka­társat. Aki tehette, visszajelzett, hogy a kért időpontban megjelenik a felújító próbán, amelyet egész na­posra terveztem a városi művelődé­si központban. - Az új próbák előkészítése nem lehet egyszerű feladat a nyár, a ki­rándulások időszakának kellős kö­zepén. - Már csak azért sem, mert azok helyett a táncosok helyett, akik más elfoglaltságuk miatt kiléptek a pro­dukcióból, újakat építünk be az előadásba. Szerencsére elég sok a jelentkező. Akadnak olyanok, akik a tavalyi Popfesztiválosok közül jelent­keztek, de vannak más fiatalok is. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a budapesti SZIGET-en való fellépés és ott-tartózkodás lehetősége vonzó valamennyi fiatal számára. - Idehaza is láthatja még a közön­ség a Pomádét? - Igen, augusztus 14-én, egy egész napos felújító „tréning" után, este 19.00 órától tartjuk a hazai bú­csúelőadást, a városi művelődési központ színpadán. - Mikor kerül sor a budapesti fel­lépésre? - A SZIGET-en augusztus 17-én, az esti órákban adjuk elő a darabot, egy külön erre a célra felállított szín­házi sátor alatt. Lényegében „is­merős" már a színpadi környezet, hi­szen tavaly a Popfesztivált is ugyan­ilyen körülmények közt játszottuk. Remélem, a kissé szokatlan techni­kát - eső, motorkerékpár, filmvetí­tés - is „üzemeltetni" tudjuk majd. A fellépés a SZIGET színházi program­jának nyitóelőadása lesz. A sze­replőkjutalma pedig egyhetes ingye­nes tartózkodás a Szigeten, vala­mennyi koncert, előadás díjtalan megtekintésének lehetőségével. A Popfesztivál tavalyi fergeteges sikere (ezt az akkori előadás video­felvétele is híven őrzi) kötelezi a mostani produkció valamennyi résztvevőjét és szereplőjét arra, hogy a közelgő vendégjáték is leg­alább olyan sikeres legyen és évek­re szóló szép emlék maradjon, mint a tavalyi volt. CZÉKUS PÉTER Az emberélet és a közösség méltósága Gesztusként is felfogható, hogy a Duna TV a tavalyi félévszázados évforduló után az idén is előkelő összeállítással emlékezett a tragikus végű varsói felkelésre. Lengyel do­kumentum- és riportfilmek társaságában, „újranézőként" kínálva került képernyőre Andrzej Wajda világhírnevet elért filmdrá­mája, a Csatorna. A szó szoros értelmében vett újranézésről volt szó. Tavaly ugyanis a magyar TV 1 tűzte műsorára a lengyel filmművészetben egykor iskolát teremtő al­kotást, mely 1957-ben, a bemutatót kö­vetően a cannes-i filmfesztiválon különdíjat kapott. Az úgyszólván egymásutáni televízi ós felújítás aligha tekinthető túlzásnak. Márcsak annálfogva sem, hogy a majd negyven évvel ezelőtt készült döbbenetes erejű film ma több nemzedék élményvilágá­val találkozhat: egyszerre szolgálhat a felfe­dezés és az újrafelfedezés izgalmaival. A beleélés és átélés magával ragadó ere­je keríti hatalmába a film nézőit, alighanem életkortól és élettapasztalatoktól függetle­nül. Az idővel dacoló művészi hatóerőbe azonban nyilván belevetül a befogadók időben változó léthelyzete, szemlélete, lá­tásmódja. E kettős lelki erőtér vonzókörébe kerülve érez a néző magától jövő készteté­seket a közvetlen élménnyel egybefolyó tűnődésre. Például arról, hogy miként is vált a filmbeli csatorna a felkelés jelképévé. Tömegsír is lett a felkelők számára az óváros eleste után a menekvés egyedüli le­hetőségét jelentő föld alatti szennycsator­na, amelynek félelmetes zugain átkelve biz­tonságba juthattak. A film egy, a csatorná­ban vesző egység haláltusájának tanújává, ha nem közvetlen részesévé teszi a nézőt. Az emberi esendőséget lemeztelenítő élnia­karás és a reménytelenség tragikus küzdel­me megy végbe a csatorna sötétjében. S a néző, bár első perctől ismeri a végkifejletet, valahogy nem akarja elhinni, hogy Zadra főhadnagy egységének harcosai a csator­nában lelték halálukat. A nézők sokaságá­nak lelkivilágát ragadta meg az egyik kriti­kus, amikor arról írt, hogy az ember a film végén úgy érzi: a mozi ajtajából nem az ut­cára, hanem a csatorna lejárójának vasfo­kára lép, hogy kövesse a csatornába vissza­térő főhadnagyot, aki egyedüliként életben maradhatna az egységből. De felismerve, hogy társai az ő hibás döntése folytán té­vedtek el, követi őket a biztos halálba. A néző mégis lelke mélyén kissé reményke­dik, hátha valami csoda történik, bár fülé­ben ott cseng a láthatatlan kommentátor­nak a film elején hallott harígia, bemutatva még a felszínen, a romok között elvonuló felkelőket: „íme, a tragédia hősei. Figyelme­sen nézzétek őket, életük utolsó óráinak vagytok tanúi..." Azonosulás ritka megélését jelenti a fia­tal Wajdának az 1956-os, a kelet-európai önkényuralommal szembeni lázadás felsza­badító légkörében készült remekműve. A néző évtizedek múltán is csak csodálkozni képes azon, hogy a Varsó alatti valódi csa­tornában és a lódzi filmgyár napfényes ud­varán felépített díszletcsatornában zajló ke­serves viaskodás a biztos halállal - a való­ság kegyetlen borzongását árasztja. A film nagy részének a szennyes sötétség fény- és árnyjátékában villódzó jelenetei, a csend és a zörej kísérteties hanghatásaival felfokoz­va önkéntelenül is jelkép és valóság kép­zettársító egymásbajátszását indítják el. így kölcsönözhetett a filmalkotás, a lengyel tör­ténelmi tudat szellemi áramába kerülve, a csatornának olyan jelképerőt, mely a felke­lést, mint a közösségi magárahagyatottsá­got idézi. Anélkül, hogy a film érintené a fel­kelés bonyolult belső és nemzetközi-politi­kai hátterét, az angol politika Sztálin előtti meghátrálását és a felkelést elvérezni ha­gyó bűnös sztálini cinizmust, s a londoni lengyel emigráció ezek függvényében tragi­kussá váló elszánt magabiztosságát. „Nem a felkelés érdekelt, csak az, hogy egy eleve halálra ítélt embercsopot haldoklásának fo­lyamatát bemutassam..." - nyilatkozta an­nak idején Wajda, aki maga is a felkelésben részt vett tiszti családból származik. Az ön törvényű alkotás azonban, talán Wajda ki­nyilatkoztatása ellenére is, túlnőtt eme szándékon, ellenszegülve a vele szembeni politikai indíttatású rejtett vagy nyíltan ki­mondott számonkéréseknek. Persze, a korszellem azért képes volt po­litikai kihatást is tulajdonítani a filmben többféleképpen felvillanó jelképerőnek. A hatalom szívesen vette volna, ha a fe­lelőtlenséggel vádolt londoni emigráció sze­repéhez kapcsolódik a csatorna poklában végbement pusztulás. Ugyanakkor öncélú szimbólumokról is elhangzottak sejtelmes rosszallások, minden bizonnyal arra a nagy­hatású képsorra célozva, amikora haldokló Jacek és szerelme Százszorszép a Visztula partjáról beáramló, az életbenmaradást ígérő fényözönbe kerülve a csatornát lezáró ráccsal találja magát szemben. Mert tartani lehetett tőle, hogy ehhez a háború utáni év­tizedek alakulására utaló képzetek társul­nak. De lehet, hogy ma, a rendszerváltás után vannak, akik ugyanígy fintorogva fo­gadják azt a jelenetet, amikor a régi Len­gyelország egyenruhájában haldokló ezre­des halálhörgése egy világ végérvényes letűnését hirdetve tölti be a félelmetesen visszhangzó csatornát. Mindez alighanem esetleges és utólagos „felfedezés". Wajda Csatornája megma­radt a reménytelen helyzetekben sem fel­adható harcvállalás, a helytállás és egyéni­közösségi-erkölcsi erő szimbólumának is. Vajon miként érzi ezt a néző napjainkban, a szinte testközelbe kerülő öldöklések kö­zepette. A Csatorna kezdő képsoraiban fel­tűnő lerombolt Varsó üszkös romjai kísérte­tiesen felidézik a Szarajevóról és Groznijról készült megrázó felvételeket. Az ember fél tudatosítani a párhuzamokat. Hisz a lengyel hazafiak az emberi elvetemültséget meg­testesítő fasiszta fenevaddal vívták életha­lálharcukat. De emlékezzünk csak vissza: a csatorna nyílásában felbukkanó felkelőket az SS-pribékek szinte patkányként rugdal­ják a kivégzendők közé. Vajon mennyiben különbözik ez az etnikai tisztogatás kímé­letlen elvakultságába torkolló gyűlölettől, mely azok között tombol, akik a megérté­sen alapuló egymás mellett élésre vannak ítélve. A Csatorna alighanem napjainkhoz is szól: az emberélet méltóságára figyelmez­tet. KISS JÓZSEF A pozsonyi Szőttes Kamara Néptáncegyüttes július utol­só napjaiban tért vissza por­tugáliai vendégszereplé­séről. Reicher Gellértet, a csoport szervezőtitkárát ar­ról faggattam, hogyan jött létre a turné, s hogyan fo­gadták az együttest Európa legnyugatibb országában. - A meghívás Manuel Bastos úrnak köszönhető, akivel február­ban vettük fel a kapcsolatot, s időközben ő lett Szlovákia tiszte­letbeli portói konzulja. Bastos úr közvetített a Szőttes és a Santa Maria de Feria-i fesztivál igazgató­sága közt. Ez egy Portótól 15-20 km-re fekvő kisváros, amely 17. alkalommal rendezte meg nem­zetközi folklórfesztiválját ukrán, lengyel, francia, olasz és a helybe­li együttes részvételével. Öt nap alatt ötször léptünk fel a Régi szo­kás szerint című műsorunk rövidí­tett, mintegy 30-35 perces válto­zatával. Mind a szervezők, mind a közönség rendkívül szívélyesen fogadott bennünket. Köszönhető ez a latin mentalitásnak is, hiszen PORTUGALIA UTAN A SZŐTTES Semmi sem biztos, csak az, hogy ki tudja... ezek az emberek köztudottan nem szégyellik kinyilvánítani ér­zelmeiket. A szállás és a koszt kitűnő volt, s míg más fesztiválo­kon az együtteseket diákszálló­kon, tömegszállásokon helyezik el, most egy nagyon szép szállo­dában laktunk, a hagyományos portugál konyha pedig szinte kivé­tel nélkül mindenkinek ízlett. Vé­leményem szerint a tiszteletbeli konzulnak köszönhetően megkü­lönböztetett figyelemmel bántak velünk. Viszont, amit kicsit fur­csállottunk - de ez talán ugyanígy a latin mentalitásból fakad - he­lyenként eléggé esetlegesen foly­tak a dolgok. Megtörtént, hogy mondjuk fél kettőkor nemcsak én, de a fesztivál szervezői sem tudták, mi fog történni két órakor. Viszont a helyszínre érve általá­ban fennakadások nélkül ment minden. Az együttes már meg­szokhatta ezt a hozzáállást, hi­szen a márciusi, venezuelai turné során ez még szélsőségesebben jelentkezett. Caracasban az volt a jelszó: Semmi sem biztos, csak az, hogy ki tudja... - Fél év alatt megjárni Venezu­elát és Portugáliát sok pénzbe ke­rülhetett. Ennyire bővelkedik anyagiakban a Szőttes? - Egyáltalán nem, sőt, a Szőttesnek talán még annyi pén­ze sincs, mint más, hasonló cso­portoknak. Emlékezetem szerint két Csemadok-főtitkár is kijelen­tette: Amíg Csemadok lesz, lesz Szőttes is. Tehát amíg lesz állami támogatás, a Csemadok elkülönít a Szőttes részére egy bizonyos összeget. Csakhogy kulturális szervezetünk ez idáig 1,6 milliót kapott az államtól, a Szőttesnek pedig ebből nem jutott egyetlen fillér sem. Részben „összekoldul­tuk" a pénzt, részben kölcsö­nökből fedeztük a venezuelai re­pülőutat, az ott-tartózkodás költ­ségeit a szervezők állták. A portu­gáliai turné útiköltségét maguk az együttes tagjai fizették. A Szőttes kamaraegyüttes,, létszáma a ze­nekar és a műszaki részleg tagja­ival együtt sem éri el a harminc főt, tehát lehetővé tettük korábbi tagok, közeli barátok részvételét is. így többfelé osztódtak a kiadá­sok. Mivel a saját autóbuszunk nincs olyan műszaki állapotban, hogy ilyen hosszú útnak nekivág­hattunk volna, a Satur utazási iro­dától béreltünk buszt. A szolgálta­tás viszont nem volt összhangban a drága bérleti díjjal; hogy csak a legfontosabbat említsem, a lég­kondicionáló berendezésnek ki­nevezett ventillátor a kinti meleg levegőt fújta ránk, csupán pár fokkal hűvösebb kiadásban. Má­sik probléma a kötelező, napi nyolcórás állással volt. Igaz ugyan, hogy ennek köszönhetően nézhettük meg Lausanne-t, az oda- és a visszavezető úton is fü­rödhettünk a franciaországi Biar­ritzban, majd Genfben, de a sofőrök a kötelező állást a feszti­vál helyszínén is betartották. Ha tehát egy éjszakába nyúló fellé­pésről tértünk haza, a reggeliről le kellett mondanunk. - Pénz nélkül meddig működ­het egy együttes? - A kérdésre válaszolhatnék akár a caracasi szlogennel is. De komolyra fordítva a szót, azt tud­ni kell, hogy a Szőttes nem ön­fenntartó, a fellépésekért befolyó összeg messze nem fedezi az üzemanyag, a szállás és a tör­vény által megszabott napidíjak költségeit. Még az év elején pá­lyázatot nyújtottunk be az Illyés Alapítványhoz, innen éppen a na­pokban kaptunk kedvező vá­laszt. Ezzel a kis pénzinjekcióval, ha szűkösen is, de körülbelül év végéig fenn tudjuk tartani az e­gyüttest, minden további bizonyta­lan. Úgymond, kötelességből a Pro Slovakia alapítványtól is kér­tünk pénzt, onnan azt a választ kaptuk, ha majd a Csemadok megkapja költségvetési hátralé­kát, ebből 120 ezer koronát a Szőttes támogatására kell fordí­tania. - Egyéb pénzforrások, szpon­zorok? - A szponzorokkal elég rossz tapasztalataink vannak. Előfor­dul, hogy egy-egy vállalkozó nyíl­tan kijelenti, inkább támogat egy hatodosztályú focicsapatot, mint akár egy profi táncegyüttest, má­sok válaszra sem méltatnak, de természetesen akadnak támoga­tóink is. Most nem csak anyagiak­ra gondolok, hanem például arra, hogy a plakátjainkat, műsorfüze­tünket kedvezményes áron ki­nyomtatják, esetleg egy szálloda ötvenszázalékos kedvezményt nyújt, és hasonlókra. Persze, a készpénz is jól jön. Szóval vannak szponzoraink, de lehetne belőlük több is, mivel így csak csordogál a pénz. HOLOP ZSOLT Vallach László felvétele Részlet a Pomádéból

Next

/
Oldalképek
Tartalom