Új Szó, 1995. augusztus (48. évfolyam, 177-202. szám)
1995-08-31 / 202. szám, csütörtök
1995. augusztus 31. OLVASÓINK OLDALA ÚJ sz ói13 Tisztelt szerkesztőség! Kissé rendhagyó időben, az iskolaév végeztével ünnepeltük a nagydaróci alapiskola megalakulásának 40. évfordulóját. Nagy ütemben folyt a szervezés, minden jelenlegi kisdiák örömmél, buzgón készült a műsorszámával, hogy örömet szerezzen a meghívottaknak, a régi diákoknak, a vendégeknek, a szülőknek és a tanítóknak. Bár az elmúlt négy évtizedben négy igazgató váltotta egymást, 34 pedagógus, több nevelőnő dolgozott itt becsülettel, mégis a legelső tanító néni, Rubint Anna nyugalmazott pedagógus találkozása az egykori diákjaival volt a legmeghatóbb. Urbán Béla, falunk polgármestere őszinte, megható szavakkal és egy nagyon szép virágcsokorral köszöntötte fel a tanító nénit. Szemünkben a hála könnye ragyogott, azonban az örömbe üröm is vegyült, mert nem tudjuk, mi vár ránk az új tanévben, megmarad-e az iskolánk. DORÓK ERZSÉBET Nagydaróc Párkánynak mindig is városi jellege volt, a környékről vonzotta a kulturális élményre vágyókat. Korábban rendszeresen látogattuk a komáromi színház előadásait. Jelenleg ez hiánycikk, a helybéli népművelők és a vendégszereplők egy-egy előadása próbálja betölteni az űrt. A legutóbbi operettesten csodálatos hangulat uralkodott. A zsúfolásig megtelt teremben hozzáértő, kulturált közönség tapsolt. A fiatal és az ismert művészek nagy odaadással és hitelesen adták elő műsorukat. Párkány polgárai jól szórakoztak, s hogy a város polgári rétege erősödjék, izmosodjék, még sok ilyen előadásra van szükség. Na és persze másra is. HAJTMAN KORNÉLIA Nána Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet. Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket. Tátralomnic feliratai Az elmúlt napokban családommal a Magas-Tátrában, Tátralomnicon üdültem. Immár negyedszer tértünk vissza ide az utóbbi két évben. Vonzóak a magyarországiakhoz képest mérsékelt árak, de főleg a természet szépsége, a hegyek látványa, a túralehetőségek. Idén is örömmel konstatáltam, hogy Lomnicra, a vasútállomás melletti kioszkba még mindig jár - úgy, mint az elmúlt nyáron is - [gaz, csak egy példányban, az Új Szó. Üdülésünk első napjaiban szóvá kellett tennem, hogy az újságot nem teszi ki az eladókislány látható helyre, a negyedik naptól azt az egy árva példányt már tekintélyes szlovák lapok társaságából emelhettem ki. Sok magyarul beszélő turistával, üdülővel találkoztam, biztos vagyok benne, hogy több lap is elkelne Lomnicon. Ótátrafüreden több, úgy 3-4 lappéldány járhat, a Csorba-tónál is kaptam egyszer Új Szót. Nem ez, tehát a szlovákiai magyar napilap terjesztésének egy részletkérdése, még csak nem is a lap tartalma például a július 10-étől közölt riportsorozat vagy a Soros-afférről szóló tárgyilagos beszámolók sora, hogy a szűkös lapterjedelem ellenére lehozták a Crans Montana-i beszédet, a kitűnő jegyzetek, például az ún. alternatív oktatással kapcsolatos megszólalásaik-, tehát nem valamilyen, a lappal kapcsolatos véleménynyilvánítási szándék - erre 8 lapszám ismerete semmiképp sem jogosít fel-, hanem egy nyelvi élményem, ill. az azzal kapcsolatos gondolataim késztettek levélírásra. A Tátra turistaútjait járva sok helyütt háromnyelvű feliratokra lehettünk figyelmesek. Szlovákul, németül és magyarul kérnek, figyelmeztetnek bennünket erre-arra. Engem a magyar nyelvűnek szánt feliratok döbbentettek meg: „Kérjükönöket nejárjanak a körnező természetben" vagy „Az ösvények rövidtese tilos" vagy „A természet beszenyezese tilos" (sic!) Térségünkben sok helyütt előfordulnak helytelen angolsággal, németséggel írott feliratok. Azt is mondhatnánk, hogy legalább a szándék értékelendő. Igen, ha e feliratokat mondjuk a Lappföldön, az odalátogató nagyszámú magyar turista tájékoztatására, figyelmeztetésére helyezték volna el. De Szlovákiában más a helyzet. Itt e feliratokkal nem az ideérkező külföldi, magyarországi utazókat, hanem az ország nagyszámú magyar ajkú állampolgárát „tisztelik meg". Nem hiszem, hogy ne lenne magyarul csak egy kicsit is tudó alkalmazottja a TANAP-nak (Tátrai Nemzeti Park). Aki például csak tanulja nyelvünket, helyesírásunkat, az sem ejt ilyen hibát. Van még Szlovákiában néhány iskola, középiskola, tanszék és szerkesztőség, ahol a szükséges lektori feladatokat, talán még ingyen is, ellátnák. A magyar nyelv, Szlovákia legjelentősebb kisebbségi nyelve is védelemre és tiszteletre szorul. Nem állítom, hogy törvényileg kellene védeni, mert ez bármely nyelv, különösen az államnyelvek esetében bornírtság. De azt igen, hogy minden egyes esetben, amikor tudatlanságból vagy szándékosan ferdítik el, forgatják ki, ha a nyelvi bárdolatlanságon keresztül az azt használót, az azon beszélő állampolgárt sértik meg, akkor azt szóvá kell tenni, és el kell érni, hogy kisebbséget saját nyelvén, pontosan tájékoztassák (ez vonatkozzék - ha lehet - az Új Szó néhány igen tisztelt hirdetőjére is). Pontosan tudom, hogy mennyire „kis jelentőségű" ez a kérdés a szlovákiai szociális, politikai és kisebbségi problémák tömegéhez képest. Azt is tudom azonban, hogy csak konkrét esetek segítségével lehet megérteni az államnyelvet és csak azt beszélőkkel a nyelvi sérelmek természetét. Tisztában vagyok azzal, hogy a kérdést, annak minden ága-bogát sokkal jobban ismerik nálam, mégis, talán nem hiábavaló a figyelem felhívása egy, a magyar nyelvet, ezen keresztül az azon gondolkozókat sértő nyelvi durvaságra. SIKLÓS IMRE Budapest Ez van - de meddig? Bátyám lánya háromhetes szabadságát Magyarországon és Szlovákiában töltötte, fele-fele arányban. Nálunk lakott, Kassán, fiaimmal és velem meglátogatott több érdekes és nevezetes helyet szepsi vár, Magas-Tátra, Krasznahorka, Betlér... Hazafelé készülődve akart valami jellegzetes szlovák, olcsó szuvenírt vásárolni - természetesen mi is - magának és legközelebbi hozzátartozóinak Kanadában. Csekélységeket, valami mezt, sapkát, poharat, tányért, kenőcsöt, ceruzát, tollat, kendőt, szóval mindenkinek valamit emlékül, ám olyat, amin rajta van - képben vagy írásban, szlovákul, esetleg magyarul (nem angolul) mondjuk valamelyik szlovák város, hegység, vár, üdülőhely, történelmi épület ábrája vagy felirata. Például Vysoké Tatry, Slňava, Košický dóm, Betliar... Kassán minden zugot bejártunk, de ilyesmire nem találtunk. Angol feliratú, amerikai s egyéb nyugati államok termékeit viszont tucatszámra. Mi nem először, ám vele együtt szintén újra meghökkentünk. Miért nem vásárolhat nálunk külföldi látogató idehaza előállított, sajátságos szlovák terméket, képpel ábrázolva vagy felirattal? Szégyenkezünk termékeinkért? Vagy nem szükségesek a mi szuvenírjaink a külföld számára? Az egyik eladóhelyen a hölgyek azt mondották, hogy 25 éve tolmácsolják a nép, a vásárlók ezen kérelmét és igényét a felsőbb szervekhez eredménytelenül. Vajon miért? Igaz, nálunk - bármily rendszer is volt - a felsőbb vezetés sohase hallgatott a nép szavára, az ő nézetére. Ez van most is - de meddig? Kassát járva több étterembe is elmentünk. Szégyenkezve magyarázkodtunk a vendégünk előtt az ott történtekért, helyzetért. Csapnivaló ételek a csillagos égig érő árakkal, a felszolgáló csigalassúsága, a vendégek iránti érdektelen viselkedése, nem természetes modora miatt. Ezen a téren hihetetlenül nagyon hátul haladunk, s az a leginkább fájó, hogy semmi remény az elégedetlenségek okainak gyors eltávolítására. A tévében különösen gyakran hallunk a politikusoktól nagyon optimista kijelentéseket, megállapításokat hazánk sokoldalú és pozitív gyors fejlődéséről, a „rózsaszínű" derűlátásokról. Mégis, az alagút végén pislákoló fényt a lakosság eddig még nem látja, a gyakorlat az említett kijelentéseket egyáltalán nem igazolja. Már hosszú évek óta ez van - de meddig? IVÁN SÁNDOR Kassa A munkanélküli ébredése Hangos kutyaugatás és a közeli templom csilingelő harangszava ébreszti a munkanélkülit. Kényelmesen nyújtózkodik, ásít, ráérősen felkel, hiszen nincs hová sietnie. Kikönyököl a tömbház ablakán, és bámulja a horizonton éppen megjelenő napot, vajon mit hoz számára a mai? Tudja, hogy semmi újat, unalom és egyhangúság vár rá, csakúgy, mint a többi szürke, egybemosódó, üres napon. A közelben félgőzzel működő vegyi gyár kéményei magaslanak, távolból a kéklő Zobor hegy látszik, de ő már nem akar messzire látni, inkább közelebbre tekint, igen, ez már a valóság, éles a kép. A szemétkukák körül a szokásos hajnali tolongás, kutatás, üveg nincs, marad a papír, hol vannak a régi szép idők, amikor még a kiszórt ételmaradékból állatokat lehetett hizlalni? Bekapcsolja a rádiót, kemény harcok Knin környékén, Hirosima-évforduló, francia és kínai atomrobbantási kísérletek elleni tüntetések, más gondjai vannak, kenyere még van, halászni menjen vagy kukoricát szedni? Most van a főtt kukorica ideje, és ki kell használni minden lehetőséget élelemszerzésre, hiszen 1800 korona segélyből 1000 elmegy a különféle befizetésekre. Itt-ott ugyan akad némi alkalmi munka is, legtöbbször ételért-italért, persze csak óvatosan, mert ha „azok" megtudják, akkor még a keveset is elveszik. A munkanélküli félénk, bizonytalan, óvatos, és mivel nem született tolvajnak, inkább éhezik, nyomorog, az ősi jobbágyfélsz ma is benne él, miszerint: ki százmeg százezreket rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerít. Az órájára tekint, hét óra múlt, sóhajt egyet, és csak úgy, cél, elképzelés nélkül leballag az utcára szerencsét próbálni a nem is oly régen még Kis-Svájcnak beharangozott Szlovákiában. SZABÓ SÁNDOR Vágsellye Dinnyeár tetszés szerint Augusztus 13-án, vasárnap én és a családom hivatalosak voltunk Nemesorosziba búcsúba. Reggel 8 óra körül, amíg friss levegő van, nincs olyan nagy meleg, sétát tettem a községben. Figyeltem a falut, hogy ébredezik, hogy készülődik erre a keresztények ünnepére. A gyerekek és a felnőttek számára ünnepi díszbe öltöztették a lövöldéket, kisebb-nagyobb körhintákat és más szórakoztató és videójátékok színterét. Nézelődésem és sétám közepette elhaladt mellett egy sötétbordó színű, Lada típusú személygépkocsi. Szép nagy görögdinnyékkel megpakolt utánfutót vonszolt. Gondoltam, ki korán kezd, lehet, tán sikere lesz. Lefékezett a községházánál, mire én megközelítettem az autót, amelyből két középkorú férfi kászálódott ki a kocsiból. Láttam a rendszámtáblát, az érsekújvári járásból valók voltak. Reméltem, hogy tudnak magyarul is. A sejtésem beigazolódott. Értelmesen, illedelmesen^ feléjük köszöntem. Ők fogadták. Most jön a lényeg. Kérdeztem tőlük tisztelettel: Uraim, mennyibe kerül kilója ezeknek a szép dinnyéknek? - A választ azonnal megkaptam: Kinek hogy! - Utána jóízű nevetés és kacagás. Istenem, mit tettem rosszul! Pillanatra megálltam, majd bandukoltam tovább. Azon töprengtem, hogyha nem egy negyvennegyedik évét taposó hapsi kérdezi, mármint én, hanem egy csinos, jóképű s jó alakú fiatal lány vagy hölgy kérdezte volna meg, ugyan a két dinnyeárus erre mit felelt volna? Feltételezem, hogy olcsón és szlovák koronában szabták volna meg az árát. Az én kérdésem még az lenne, ilyen és ehhez hasonló feltételekkel hogyan lehet a vásárlók kedvét megnyerni? VAJDA ANDRÁS Szete A meghurcolt püspökség Megdöbbenve hallgattam a besztercebányai püspökség ellen felhozott vádat,.hogy eltulajdonították a nemzeti értékeket. Mindez azonban a római katolikus egyház tulajdona volt de jure is, amióta visszakapták a szocialista állam által elkobzott ingó és ingatlan tulajdont. A szobrocskákat, fafaragású oltárképeket biztosan valamikor régen egyéni hívők ajándékozták, vagy maga az egyház rendelte meg a művészektől, tehát kezdettől fogva az egyház tulajdonai voltak, s nem a nemzeté mint kollektív személyiségé. Azonkívül ezek a szakrális tárgyak nem voltak a műemlékvédő hivatal nyilvántartásában, tehát nem tartozott kötelességük közé kikérni ennek a hatóságnak az előzetes beleegyezését. A pozsonyi házam kertjében van egy sziklabarlang (Mária szobra nélkül), de a műemlékhivatal nem tartja nyilván, és a saját belátásomra bízza, felszámolom-e, eladom-e, vagy megjavítom önnön költségre. Kijózanítólag hat, ha a demokratikus állam a nemrég letűnt szocialista állam praktikáit használja. Akkortájt, ha még távolról sem volt lezárva az ügy, még folyt a bizonyítási eljárás, az újságok máris kiírták a „tettesek" nevét és azt, hogy miféle „bűntényt" követtek el. Ma úgy írják az újságok: az egyház méltóságai lopnak. A perrendtartásban nem szabad a jogerős ítéletig a gyanús nevét kiírni, de a mi demokratikus államunk, mely folyton azzal büszkélkedik, hogy jogállam, játszva megsérti a jogot. A józan emberi gondolkodás mást nem tételezhet fel, csak azt, hogy készakarva, tudatosan diszkreditálni akarják a katolikus egyházat, csorbítani a tekintélyét és kegytárgyak rablójává minősíteni. Az effajta folyamat is a múlt rendszer öröksége. Sejtésem támadt, miért lett a besztercebányai püspök a kegytárgyak haramiája. Az az érzésem, hogy bűnbakokat keresnek. Ez évezredek óta bevált módszer, elterelni a figyelmet az igazi bajokról. A tévedést, a sikertelenséget, ügyetlenséget mások számlájára írni. így a bajkeverő magát rehabilitálhatja, „tiszta" lesz a lelkiismerete. Ez az a vétkes önszeretet, az önfenntartás ösztönének deformációja. Mindig valaki más a felelős! Ugyanilyen önigazolás játszódott le mindenütt, mindenkoron, úgyhogy már motivációs klisé, sablon lett belőle. Rendszerint a kisebbségi csoport lesz a bűnbak, a zsidók, az idegenek, a nemzetiségek. A mai istentagadó korunkban a vallás, a papok, akik merészkednek véleményt nyilvánítani. DR. LEHOCKYTERÉZ Pozsony Táborban jártam... 1995. július 27-e és augusztus 4-e között a Magyarok Világszövetsége jóvoltából öt gyerek és egy vezető részt vehetett egy magyarországi cserkésztáborban. Péliföldszentkereszten a Don Bosco Ifjúsági Házban láttak minket vendégül a budapesti 929. számú cserkészcsapat tagjai és öregcserkészei. Amikor megtudtam, hogy cserkésztáborba mehetek, a szívem mélyén nem nagyon örültem neki. A cserkészélet valahogy nem fér bele az én életfilozófiámba. Megérkezésünkkor a megdöbbenés lett rajtunk úrrá. Miért? Tulajdonképpen a katonai fegyelem volt az, ami számunkra szokatlan volt egy gyermektáborban. Másnap mára vacsoránál rájöttünk arra, hogy a cserkészek is csak gyerekek, vidámak és csintalanok. A tábor valójában csak egy picit tért el a hagyományos tábortól, mégpedig abban, hogy a napot reggeli zászlófelvonással kezdték, minden evés előtt és után imádkoztak, maguk mosták ruháikat, vágták a fát az esti tábortűzhöz, ők voltak beosztva konyhára segédeknek a főszakács mellé. Ami a mi szempontunkból mégis a legfontosabb volt, az az, hogy 2 napon belül befogadtak, és úgy bántak velünk, mintha együtt nőttünk volna fel. Nem tudom, ki mennyire emlékszik a régi úttörőtáborok hangulatára, de ott megszokott volt az egymás elleni uszítás, gyűlölködés. Itt ez is másképpen volt, hiszen aki bekerült ebbe a kis közösségbe, azt úgy szerették, mint testvérüket, akit otthon hagytak. Nap mint nap felmerült bennem az a kérdés, miért kell az ilyen érzésekhez, viselkedéshez egyenruha? Miért nem lehet minden ember olyan, mint egy igazi cserkész? A legjobban egy 8 éves kisfiú döbbentett meg, aki azt mondta nekem, hogy ő még az ellenségeire sem tud haragudni, hisz annak a jóembernek is megvan a maga oka, amiért haragszik rá. Földbe gyökerezett a lábam, hiszen ha mindenki így gondolkodna, véget lehetne vetni az értelmetlen háborúknak, ellentéteknek, gyűlölködéseknek. De most térjünk vissza a táborhoz! Az akadályversenyek, a közös bográcsban főzés mégjobban egy testté s lélekké kovácsolt minket. Az „utolsó vacsora" és tábortűz ugyancsak emlékezetes volt. A vacsora után közös éneklésbe kezdtünk, pedig esküszöm, össze sem beszéltünk; ez vagy fél órát tartott, és nekünk, felvidékieknek a meglepetés csak most következett, az esti zászlófelvonásnál. Neruda Károly, a tábor kispap „lelkésze" búcsúzóul gyönyörű szavakat intézett hozzánk, amiket életem végéig nem fogok elfelejteni. A tábortűznél a szlovákiai vendégek, köztük már régi barátaink, nem ismertek ránk, úgy beolvadtunk a cserkészek közé, még a műsor alatt is. VARGA ILDIKÓ Érsekújvár