Új Szó, 1995. augusztus (48. évfolyam, 177-202. szám)

1995-08-18 / 192. szám, péntek

ÚJSZÓ PUBLICISZTIKA 1995. augusztus 18. AZ UJ SZÓNAK IRTA: MIROSLAV KUSY PROFESSZOR Decentralizálás és a nemzeti kisebbségek Az 1989-es forradalom első követelései között szerepelt a politikai hatalom decentralizálása. Ez természetesnek tekinthető, hiszen a totalitárius rendszerre éppen az jellemző, hogy az uralmon levő csoport kezében összpontosul a hatalom. A kommunista párt vezető szerepének a megszüntetésével egyetemben a forradalmi erők - a csehszlovák társadalom demokratizálásának egyik fő feltételeként - szorgalmazták a politikai hatalom decentralizálását. Nemzeti és regionális irány Az itteni körülmények között a központosítás megszűnésének két párhuzamos - nemzeti (vagy föderális), illetve regionális - irányban kellett végbemennie. A nemzeti vagy föderális irány a totali-" tárius csehszlovák föderáció átépítését jelentette, mégpedig demokratikus, két egyenjogú nemzeti köztársaság föderációjává vagy - amint azt a forradalom elején Václav Havel hangoztatta - autentikus föderációvá. Ebben az irányban a hatalom felosztásáról volt szó a teljhatalmú szövetségi szervek, illetve a nemzeti köztársaságok semmilyen jelentősebb jogkörrel nem rendelkező csúcsszervei között. Tehát a hatalomnak egy föderális központról két nemzeti központra való átruházásáról beszélhetünk: gyakorlatilag azonban az egész ügy nem várt fordulatot vett, és a cseh-szlovák államjogi kapcsolatok rendezésére, a hatalom Prága és Pozsony közötti megosztására, a szlovák politikai csúcsszervek esetében pedig kompetenciaharcokra szűkült. A szlovák hatáskörökért vívott harc-az államszövetség széteséséhez, s két önálló állam - a Szlovák Köztársaság és a Cseh Köztársaság - létrejöttéhez vezetett. A másik irányban a jogköröknek a föderális Prágából a régiókba történő átruházására, azaz „valódi" demokratizáló decentralizációra törekedtek. Mindennek az államigazgatás minőségi átszervezését kellett volna jelentenie, éspedig az állam új, természetesebb és igazságosabb területi-közigazgatási felosztásával, az önkormányzati elemek lényeges kiterjesztésével, melynek nyomán megerősödött volna a helyi demokrácia. A reformnak meg kellett volna gyorsítania a csehszlovák polgári társadalom fejlődését, amely az államtól függetlenül működött volna. A totalitarizmus erős államra és gyenge regionális önkormányzatokra, (viszonylag) gazdag államra és szegény régiókra, városokra, falvakra, illetve autokratív államra és teljesen alárendelt, teljes mértékben az államtól függő régiókra, városokra, falvakra épült. A regionalizálásként értelmezett hatalomátruházásnak ki kellett volna küszöbölnie ezt a totalitárius visszásságot, és a demokrácia súlypontját a községekre kellett volna áthelyeznie, azaz vissza az állampolgárhoz és ahhoz a közösséghez, amelyben él. A forradalom után Az 1989-es fordulat után Csehszlovákiában ígéretesen indult be ez a folyamat, de az első decentralizálási irány viharos gyorsasággal leállt. A hatáskörök átruházásával kapcsolatos nemzeti követelések túlharsogtak minden mást: a regionalizálási folyamat gyakorlatilag az első állam- és önigazgatásbeli reformlépések megtétele után befagyott. Összegzésképpen elmondható: a két decentralizálási irány közül ez első a nemzeti követelések, a második pedig a valódi demokratizálási követelések kielégítésére, azaz ez utóbbi az alulról építkező demokrácia létrehozására vonatkozik. A második irány elnyomása azt eredményezte, hogy a demokratizálódási folyamat Csehszlovákiában azon a ponton fagyott meg, amelyhez közvetlenül 1989 novembere után elértünk. Az első decentralizálási irányvonal beteljesülésével már az állam szétesése után - paradox módon ellenkező előjellel - megismételtük 1968-at. Szlovákiában akkor ezt a jelszót tűztük ki: „Előbb föderalizálás, aztán demokratizálás!" Első felét meg is valósítottuk, a másodikat azonban nem. Most a nacionalisták a következő jelszót hangoztatták: „Előbb deföderalizálás, aztán demokratizálás!" Az első felét a két centralizált nemzetállam létrejöttével el is érték, a másodikat viszont még nem. Sőt... Manapság Szlovákiában az tapasztalható, hogy a kormányzó garnitúra ismét a kezébe szeretné kaparintani a központi politikai hatalmat, és recentralizálási lépéseket tesz a gazdaság-, kultúr-, nevelés- és oktatáspolitika minden területén. A kormány mindent vissza kíván állítani, amit az 1989-es forradalommal „elvesztett". Minden legiszlatív intézkedése, minden új törvényjavaslata e célt követi, egyik sem szolgálja az önigazgatás, a regionalizálás és a helyi demokrácia fejlődése felé vezető decentralizálást. Politikai nemzet A Szlovákiában élő nemzeti kisebbségek a folyamat sajátos következményeinek vannak kitéve. Sok mindent abból, amit a szlovákok a kormányzó garnitúra politikai nyomásaként érzékelnek, az ország többi lakója egyúttal nemzetiségi elnyomásnak is tekint Például az oktatási miniszter Szlovákia egész területén a kormánykoalíció híveivel tölti be az iskolaigazgatói és tanügyihivatal-vezetői posztokat. A magyar iskolák esetében ez egyúttal azt is jelenti, hogy szlovákokkal váltják fel a magyar igazgatókat: érthető, hiszen a kormánykoalíció pártjai nacionalisták és magyarellenesek, és ezért nincsenek magyar származású tagjaik. A kulturális miniszter nem ad támogatást semmilyen ellenzéki lapnak, folyóiratnak, kiadónak az e célból létrehozott Pro Slovakia alapítványból. A parlamenti döntést megszegve majdnem minden szlovákiai magyar kisebbségi újság, folyóirat és kiadó esetében leállította a költségvetési támogatás folyósítását. A többnemzetiségű ország demokratizálása egyebek között a politikai nemzet létrehozását is jelenti az ország összes lakosából, beleértve a nemzeti kisebbségek tagjait is. A politikai nemzet léte elengedhetetlen feltétel a polgári társadalom létrejötte szempontjából. Ha egy újonnan alakult államról van szó, akkor ennek a folyamatnak rendkívül nagy figyelmet kell szentelni, mivel csak ez ad minden lakója által akceptálható értelmet az ország létezésének. Szlovákiában nem csupán a szlovákoknak, hanem az itt élő magyaroknak, romáknak, cseheknek, ruszinoknak, ukránoknak is hozzá kellene tartozniuk a politikai nemzethez. E tekintetben azonban szükséges az egyesítő „polgári eszme": filozófiai, történelmi és földrajzi-politikai indoklása annak, miért élnek egy államban, s miért jó és előnyös számukra, hogy a jövőben is együtt élnek. Ilyen egyesítő, minden ember által tiszteletben tartott és mindenki számára elfogadható „polgári eszme" nélkül az állam nem tekinthető tartósan életképesnek, s csak erőszakkal maradhat fenn. Nemzetállam és elszigetelődés Sajnos, a Szlovák Köztársaság a szlovák etnikai nemzet nemzetállamaként jött létre. Ezt rögzíti alkotmánya is, amely így kezdődik: „Mi, a szlovák nemzet..." Az új állam ilyen értelmezésével a Szlovákiában élő nemzeti kisebbségek másodrangú polgárokká váltak. A szlovák nemzet és a nemzeti kisebbségek (különösen egy nemzetiség) közötti elidegenedést a jelenlegi kormány nacionalista politikájával egyre jobban elmélyíti, s nem rejti véka alá, hogy a szlovák nemzetet „uralkodó nemzetnek" tekinti. A nemzetállam képviselőit nacionalista ideológiájuk logikája arra kényszeríti, keressék és megtalálják az uralkodó nemzet „természetes ellenségeit", azokat, akik leginkább „idegenek" tőlük vagy akik potenciálisan veszélyeztethetik helyzetüket. Nálunk a romákban és a magyarokban látnak ilyen természetes ellenséget. Érthető, hogy ebben a helyzetben nem építhető a politikai nemzet Szlovákiában. Az uralkodó szlovák nemzet tisztségviselői nem hajlandók elfogadni, hogy az „idegen" vagy „ellenséges" kisebbségek részt vegyenek a politikai nemzet kialakításában, de az elnyomott vagy üldözött nemzetiségek sem hajlandók ebben participálódni elnyomóikkal. A fokozódó feszültség „eredményeképpen" megfigyelhetők törekvések a romák gettókban való elszigetelésére, illetve a magyarok politikai izolálására sajqt zárt politikai életükben. Az elszigetelés „mottója": ne avatkozzatok be állampolitikánkba, mi a magunk módján majd megoldjuk problémáitokat. A két kisebbség tagiainak elszigetelése az állami kultúr-, oktatás- és gazdaságpolitika bevonásával történő erőszakos asszimilálásukra irányuló törekvésekkel és azzal párosul, hogy szélsőséges, nacionalista propagandával „megetetett" csoportok (például skinheadek) egyre erőszakosabban lépnek fel a kisebbségekkel szemben. Ez a terrorizmus a kisebbségi kérdés „végleges" véres rendezése felé irányul - „Cigányok gázkamrába!", „Magyarok a Duna túloldalára!" és más harci jelszavak hangoztatásával. „Cigánykérdés" Az érintett kisebbség részéről mindez elengedhetetlenül önvédelmi lépésék megtételéhez, visszavágáshoz vezet: például a romák esetében szociális nyugtalansághoz és ahhoz, hogy intenzívebbé válik harcuk elemi szociális garanciák megszerzéséért; a magyarok esetében politikai elégedetlenség kinyilvánításáról, illetve arról beszélhetünk, hogy fokozott küzdelmet folytatnak majd identitásuk megőrzésének politikai garantálása érdekében. Hogy megelőzzük az ebben rejlő veszélyeket, a romákra vonatkozóan a kormánynak ki kell dolgoznia demokratikus, specifikus szociálpolitikai koncepciót, és a magyar kisebbség esetében is megfelelő adminisztratív politikát kell érvényesítenie. Sikeresen azonban egyik sem valósítható meg a „rólunk - nélkülünk" módszerrel. A roma kisebbség és a szlovák többség közötti feszültség és esetleges konfliktusok fő forrását a roma közösség eltérő szociális felépítésében kell látni. A kommunisták úgy akarták megoldani a „cigánykérdést", hogy felszámolták az etnikum sajátos szociális struktúráját (törzsközösség, vajdarendszer), és erőszakkal be szerették volna olvasztani az akkori cseh és szlovák társadalom szociálpolitikai rendszerébe. Ennek nyomán a romák elvesztették hagyományos szociális identitásukat, és újat nem teremtettek maguknak. 1989 után gyökerüket vesztett cigányokat „örököltünk", és páriaszerű helyzetük nem fordult jobbra. Nemzetiségi politikánk e téren csak abban az esetben vezethet a romakérdés demokratikus rendezéséhez, ha a jelenlegi helyzet pontos felmérése, illetve az kap hangsúlyt, hogy a romák újraéledő nemzeti kisebbségi közösségeiben lerakják szociális identitásuk egészséges alapjait. A magyar kisebbség A szlovákiai magyar kisebbség helyzete más; szociális felépítése lényegében azonos a többségi nemzetével. Ezt az etnikumot azonban régóta a saját nemzetállamában élő magyar anyanemzet hajtásának, Szlovákia, illetve napjainkban az önálló szlovák állam terülétére való „átterjedésének" tekintik. 1945-öt követően erre épült a kommunisták eljárása, melynek során a korábbi időszakban a magyar állam által ekövetett bűnök miatt vonták felelősségre a szlovákiai magyar kisebbséget, és ugyanerre épül a szlovák politikai reprezentáció jelenlegi magyarellenes offenzívája - harca az úgynevezett magyar veszély ellen, amelyet nemcsak maga a kisebbség, hanem a magyar anyanemzet és nemzetállama is jelent. A kisebbségi magyarokkal kapcsolatos szlovák politika csupán abban az esetben lehet ésszerű és demokratikus, ha e kisebbség autentikusságára épít majd, és ha azt a kormány közigazgatási-nemzetiségi politikájával erősíteni is fogja. A nemzetiségi elnyomás csak a központosított politikai hatalomhoz kötődően képzelhető el. Ezt a „kapcsolatot" a kisebbségek saját bőrükön érzik, és ez a fő oka annak, hogy például a magyar kisebbség politikai képviselői miért szállnak szembe annyira határozottan a centralizálás minden megnyilvánulásával. A központosítás ugyanis megvonja tőlük a döntéshozatal lehetőségét vagy azt, hogy legalább részt vegyenek a saját, kisebbségi ügyeiknek az intézésében. A központosítási törekvések nyomán a hatalom határozott és radikális önvédelmi eszközök alkalmazásával párosuló kisebbségi ellenállásba ütközhet. Állam az államban? A politikai hatalom centralizálásával szemben a legradikálisabb és leghatékonyabb kisebbség-önvédelmi forma az autonómia. A magyar kisebbség képviselői a kulturális centralizálással szemben kulturális autonómia, az oktatás-nevelés központosításával szemben oktatási autonómia, a területi önigazgatás centralizálására irányuló törekvésekkel szemben pedig területi autonómia követelésével lépnek fel. A magyar autonómia szükségességének hangoztatása lényegében természetes és logikus következménye a jelenlegi szlovák kormány fokozódó központosítási erőfeszítéseinek. Az autonómia azonban nem a legszerencsésebb és legperspektívabb megoldása a magyar kisebbség problémáinak, mivel ezzel még jobban elszigetelődne: paradox módon éppen azokat a célokat érné el, amelyek megvalósítására a szlovák nacionalisták törekednek - csakhogy olyan eszközökkel, amelyek a magyarok számára elfogadhatatlanok. Az autonómiával állam jönne létre az államban, és nem oldaná meg, hanem bonyolítaná a dél- és kelet-szlovákiai többnemzetiségű közösségek közötti etnikai kapcsolatokat. Ugyanis azon 13 járás közül, ahol számbelileg meghatározó magyar kisebbségi él, egyetlen régió sem tekinthető színtiszta magyarnak (max. 87,9 % a Dunaszerdahelyi járásban, min. 4,1 % Kassán); azaz mindegyik vegyesnek tekinthető, a szlovákok viszonylag magas átlagos százalékarányával (megközelítőleg 50 %). E szemszögből nézve az autonómia csak a hatalmi viszonyokat változtatná mega régióban, maga a nemzetiségi probléma azonban megmaradna. Úgy tűnik, hogy az egyedüli távlati, demokratikus megoldás az államigazgatás regionalizálása, mégpedig azzal, hogy lényegesen megerősödnének az önigazgatási elemek az egész „déli" régióban (természetesen nemcsak ott, hanem egész Szlovákiában is). Ez a megoldás lehetővé tenné minden etnikum arányos részvételét a közvetlenül őket érintő politikus döntések meghozatalában. A regionalizálás szorosan kapcsolódik a közös polgári alapokra épülő helyi demokrácia fejlesztéséhez. Az autonómiával lemondanánk a politikai nemzet létrehozásáról, viszont a helyi demokrácia megteremtésével és a politikai hatalom regionalizálásával elengedhetetlen lépéseket tennénk a politikai nemzet - multietnikus közösségben - kialakítása felé. A kisebbségi kérdés rendezése tekintetében a regionalizálás nem csupán megfelelő demokratikus politikai megoldás. Ugyanilyen jelentőséggel bír az ország összes többi területi közösségei szempontjából is, azaz olyan járások, városok és falvak esetében, ahol nem él jelentősebb számú kisebbség. Különösen érvényes ez a politikai hatalmi központtól távol eső régiókra. A közöttük és a „központ" közötti távolság egyenesen arányos azzal a „távolsággal", amely e térségeket elválasztja a saját regionális problémáikról szóló politikai döntések meghozatalában és egyáltalán az egész ország sorsáért érzett politikai felelősség vállalásában való részvételüktől. Tehát a régiók és a centralizált hatalom közti elidegenedés nemcsak arra vezethető vissza, hogy az adott térségben milyen arányban koncentrálódik „idegen" kisebbség, hanem a helyi demokrácia hiányától is. Identitástudat A regionalizálás egyedi „esete" az euroregionalizálás, amely sajátos módon szintén érinti a nemzeti kisebbségeket. A nemzeti kisebbségeknek kettős identitásuk van - az anyanemzethez, illetve annak az államnak a polgári közösségéhez fűződő identitás, amelynek a területén élnek, és amelynek a polgárai: jobb esetben ez az adott államon belüli politikai nemzettel vagy polgári társadalommal való azonosulásukat jelenti. Az utóbbi kérdéssel már foglalkoztunk, az euroregionalizálás szempontjából az előbbi érdekes. A nemzeti kisebbség teljes mértében nem azonosíthatja magát anyanemzetével, mert ehhez hiányzik az identifikálás egyik lényeges jellemzője: az anyaországi közösséghez való tartozás. A kisebbség más területi közösséghez tartozik, mint anyanemzete (legjobb esetben közös határ választja el a két közösséget), de például az anyanemzettel közös a nyelve, kultúrája (saját nemzetiségi irodalommal), közösek a szimbólumai, hagyományai és közös a történelme (általában csak bizonyos ideig). A kisebbség teljesen nem különbözhet anyanemzetétől; ebben az esetben ugyanis megszűnne „kisebbségének" lenni, s egy más nemzettel azonosítaná magát (ez általában az asszimilációt, a közösen lakott területen domináló nemzetbe való beolvadást jelenti). A nemzeti kisebbség reális helyzetben tehát valahol e két szélsőség között van, de természetesen az anyanemzetével való optimális azonosulásra törekszik: ez kisebbségi létének, anyanyelvének, kultúrájának és nemzetisége más sajátos jegyeinek a megőrzése szempontjából elengedhetetlen. A kisebbség optimális azonosulásának nem kell egyúttal az anyanemzetbe való teljes beolvadását, területtel együtt történő hozácsatolását jelentenie. Ilyen törekvéseknek a leghatékonyabban a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek polgári azonosulása vethet gátat mostani hazájukban. Minél erősebb ez az azonosulás, annál jobban gyengülnek az anyanemzetbe való beolvadásra irányuló törekvések, és fordítva. A nemzeti kisebbség és az anyanemzet közötti optimális azonosulás mértékét tehát az etnikum kétféle identitása közötti arány adja meg. Az elengedhetetlen minimumot azonban a megmaradási és a fejlődési faktor határozza meg. Átjárható határokat Mindez csak az anyanemzettel való legszélesebb, megszakítások nélküli, sokoldalú fizikai kapcsolattartással lehetséges. Az a kisebbség, amely elveszti ezt a fonalat, anyanemzetétől egyre jobban elidegenedik, megszűnik „érteni beszédét", és ezzel rengeteg kisebbségi jegyet veszít el. Elsősorban ez vonatkozik az anyanemzettől távol élő emigráns közösségekre (például az amerikai szlovákokra). De ez történhet az anyanemzet államával szomszédos országban élő kisebbség esetében is, ha lezárul a közös határ, ha megnehezítik átjárhatóságát, ha mesterséges akadályokat gördítenek a kisebbség és az anyanemzet közötti kapcsolattartás elé. A közös határok átjárhatósága létfontosságú feltétele az optimális kapcsolatépítésnek, illetve a kisebbségi nemzeti identitás megőrzésének és fejlesztésének. Az Európa Tanács és az Európai Unió keretében ma az eurorégiók képezik a kapcsolatok ápolásának egyik leghatékonyabb eszközét. Bár az eurorégiók küldetése nem csupán a kisebbségi-anyanemzeti érintkezésre terjed ki, azaz nem kizárólag a kisebbségek számára „találták fel" őket, e téren mégis nagyon jelentős szerepet játszhatnak. Hasznosságuk különösen olyan államokban kerül előtérbe, ahol nagyobb számú kisebbség él közvetlenül az anyaország határának a túloldalán. Az „euroregionális" kapcsolatok ugyanis többet jelentenek a rokoni látogatásoknál; egész sor közös, elsősorban gazdasági aktivitást tesznek lehetővé, amelyre alapulva kialakul a reális mindennapi együttműködés. Ezért tekinthetjük „esetnek" a szlovák-magyar, illetve részben a szlovák-lengyel és a szlovák-ukrán viszony alakulását. Főleg a magyar kisebbség szempontjából bír különleges jelentőséggel a Kárpátok Eurorégió. Sajnos, a jelenlegi szlovák kormány nem támogatja az eurorégiók fejlesztését, különösen a Kárpátok Eurorégiőét nem, s ennek értelmében akadályokat gördít az érintett járásoknak teljes jogú tagként való belépése elé. A járások egyértelműen kinyilvánították politikai akaratukat, hogy részt kívánnak venni az euroregionális integrációban. Viszont ez konfliktushelyzetet teremt, mivel a mostani szlovák kormány politikai érdeke a hatalom recentralizálása; meg szeretné akadályozni a hatáskörök átruházását a régiókra, különösen ott, ahol nagy számban él kisebbségi magyar. Összecsapnak az érdekek a központ és a régiók, a politikai hatalom és a helyi demokrácia, a kormány és az önkormányzatok között. Szlovákia fejlődése aszerint veszi irányát, hogyan rendeződik a konfliktus: vagy centralizált, autokratív, totalitárius elemekkel átszőtt állam, vagy plurális önigazgató demokrácia alakul ki. E tekintetben az eurorégiókért vívott küzdelem kimenetele bizonyára szimptomatikus lesz Szlovákiára nézve. (Alcímek: Új Szó)