Új Szó, 1995. július (48. évfolyam, 152-176. szám)

1995-07-11 / 159. szám, kedd

1.1 1995. július 11. KULTÚRA ÚJ SZ

Ó 1 7J >tét tot I

A SZŐTTES UJ MŰSORA KAPCSAN Csendes jubileum 1995. június 22-én tartotta a pozsonyi Szőttes Kamara Néptáncegyüttes legújabb bemutatóját, Megszoktuk már, hogy legalább kétévente jelentkezik ez at együttes új produkcióval. Ráadásul az idén még akár ünnepelhetett is volna, hiszen az együttes 25 évvel ezelőtt mutatta be legelső műsorát, A tűznek m szabad kialudni címmel, és most, 25 év után a tizenötödik egész estét betöltő műsorát, Régi szokás szerint címmel. Régi szokás szerint - tehát még mindig azt vallja az együttes, hogy a .Tíznek nem szabad kialudni". Hozzáállásában tehát nem változott semmit az együttes az elmúlt 25 év alatt. A Szőttest annak idején Quittner János és néhány barátja azért alapította, hogy az akkori Ifjú Szivek koncepciójától megszabadulva újat teremtsenek, amely közelebb áll az eredeti hagyományokhoz. Másik fő célja az alakító gárdának a szlovákiai magyarság néptánckultúrájánakfeltárása és színpadra állítása volt. Az együttes azóta is ezen az úton halad, kisebb-nagyobb eltérésekkel. A Szőttes jelenlegi művészeti vezetője, Hégli Dušan, már a Bál.,, című műsorával bebizonyította, hogy érzi és éli az eredeti táncanyagot, és magas fokon tud vele bánni. A mostani műsor nem akar mást mondani, mint azt: nézzétek mink van és az milyengyönyörű. A műsorból talán valakinek hiányzik a más együttesektől megszokott csillogásvillogás, a pompa, de az alkotónak ez nem is célja. A felszín helyett itt a tánc, a zene, a dal és a viselet beszél - és nagyon mélyről, és nagyon alaposan. Meg kellett volna már hamarabb említenem a műsor számomra egyik fő erényét, jelesül, hogy A régi szokás szerint kizárólag a Felvidék táncait öleli fel, Bodrogköztől a Csallóközig. Ismereteim szerint Szlovákiában ez az első műsor, amely ily módon mutatja be a magyarlakta terület gazdag kincsestárát. Nagy és felelősségteljes munkába kezdett tehát Hégli Dušan, amikor eltervezte ezt a produkciót, és kijelenthetjük, hogy sikerült neki. Sikerült, mert nem felületesen kezelte az adott eredeti anyagot, mert nem rendelte alá más, „felsőbb művészi érdekeknek", mert fontosnak látja, hogy a nagyon gyors tempóban kivesző gyökereinket ne rózsaszínű fényben ismerje meg a közönség, hanem a maga eredeti szépségében. Persze, az eredeti csak egyszer eredeti, minden más csak a másolata. Ez a műsor is tehát csak másolva tudja továbbadni az értékeket de ezt olyan meggyőző erővel teszi, hogy már-már „bedőlünk" a látványnak. Ki kell emelnem az eredeti anyagok színpadra állításának, azaz stilizációjának a módját is. Hégli Dušan igen jó arányérzékkel kezeli az úgynevezett „szabad táncot" a hagyományos koreográfiai elemekkel. Mindig az az érzésünk, hogy egy jó mulatságban vagyunk, ahol kibontakozhatnak az egyének, de nem annyira, hogy az a rendezetlenség hatását keltené. Az elmúlt években sokan tiltakoztak az ellen, hogy a táncházat színpadra állítsák. Itt mégis „táncház" volt a színpadon, és egyáltalán nem volt zavaró. Ez a műsor ilyen formában nem jöhetett volna létre, ha nincs ilyen tánckara az együttesnek. A tánckar döntő része hosszú évek óta dolgozik a Szőttesben, és mára már beérett. Olyannyira, hogy hitelesen, minden modorosság nélkül tudja közvetíteni az eredeti táncanyagot, betartva stílusjegyeit és hangulatát, és ami a legfontosabb, hozzá tudja tenni a maga egyéniségét. Teljesítményük alapján ki kell emelnem a tánckarból elsősorban Hégli Dušant, aki ebben a műsorban táncosként is remekelt, valamint Füzék Györgyöt és Oláh Attilát, akiknek előadásmódja kivált a tánckar egyébként magas szintű teljesítményéből. Fontos megemlíteni az együttes kísérőzenekarát. Lakatos Róbert és barátai teljes összhangban (minőségben, hangulatban egyaránt) kísérték a táncokat, habár a kíséret sző kicsit sántít, hiszen zenéjük és jelenlétük jóval túlhaladta a „kísérő" funkciót. A látvány nélkülözhetetlen része a viselet. Čertánská Dagmar (aki a tánckar tagja) ugyancsak jó érzékkel ötvözte az eredeti viseleteket a saját maga készítette színpadi kosztümökkel. A laikus talán össze is téveszthette azokat. Elmarasztaló szavam talán csak a műszaki rész címére lehet. Sajnos a hang és fénytechnika nem állt mindig összhangban ezzel a produkcióval. Igaz, hogy a „házi" műszakosok nem szeretik odaengedni műszereikhez az idegeneket, de ez, sajnos, meg is látszik a műsoron. Ennek ellenére csak azt mondhatom: ha valahol azt látják egy plakáton, ma este a „Régi szokás szerint" van műsoron, menjenek be és.nézzék meg. Megéri! RICHTARCSIK MIHÁLY PANNÓNIA BIBLIOTÉKA Pozsony, az egykori koronázó város A fönti sokat sejtető címmel végre ismét kézbe vehetik a magyar olvasók Sas Andor kiváló történettudósnak, a pozsonyi egyetem hajdani professzorának értékes művét. A pazar kiállítású könyv, amely a pozsonyi Pannónia Könyvkiadó jóvoltából látott napvilágot, épp jókor, olyan időszakban jelent meg, amikor a magyarságvédekezésre, kultúrájának és oktatásügyénekvédelmére kényszerül. Sas professzor könyve a bécsi kongresszustól, 1815-től 1848-ig, tehát a Nagy Márciusig tárgyalja Pozsony, az egykori szellemi központ, az egész Európában ismert szép, történelmi értékekben bővelkedő koronázó város és a régi Magyarország történetét. A „diéták városának" sok arca tekint vissza ránk a nagyszerű munka lapjairól. Különösen becsessé teszi a könyvet az a mintegy hetvenöt színes és fekete-fehér, zömében korabeli - tehát kordokumentumnak számító - kép, mely a szlovákiai és magyarországi levéltárak mélyéről sok-sok évtized után most ismét napfényre került, joggal hirdetve, hogy a magyar kultúra és történelem mindig is szerves része volt a művelt Európa kultúrájának és történelmének. Eszméitető munka Sas Andor műve, a tények által azt sugallja, hogy a magyarság méltán lehet büszke évszázados szellemi örökségére, mely egész Európát gazdagította és gazdagítja. A szép küllemű könyvet Kövesd/ János szerkesztette. Kapható a könyvesboltokban és a plébániákon. (k-i) BESZELGETES A MUFORDITOI MADACH-DIJAS MAYER JUDITTAL „A felkészültséget tartom meghatározónak" Az idén a Szlovák Irodalmi Alap a tavalyi alkotói termést jutalmazva, mint arról hírt adtunk, a műfordítói Madách-díjat is kiosztotta. A bírálóbizottság Juraj Špitzer Kétség és remény című, a Kalligram kiadó gondozásában megjelent esszékötetének fordítását, Mayer Judit teljesítményét tartotta e díjra érdemesnek. A zsűri indoklásában külön hangsúlyt kapott az átültetés teljesítmény volta, úgy értékelve, hogy az fordítói tapasztalatokat is ugyancsak igénylő ihletettség eredménye, amely a hazai magyar műfordítással szembeni egyfajta próbatételnek is tekinthető. Mayer Judit láthatóan jóleső érzéssel fogadta az elismerést, amivel kétszeres Madách-díjas lett. így a beszélgetés önkéntelenül is együtt jár a visszapillantással. - Mennyiben jelentett kihívást ez a feladat az eddigiekhez, az első Madách-díjhoz képest? - Tíz évvel ezelőtt is úgy adódott, hogy bizonyos határterületen mozogva kellett, úgymond, egyensúlyoznom. Útleírás eredendő élményszerűségének visszaadásához jól jött a szépirodalmi átültetések megkívánta érzékenység, de egyben ügyelni kellett a műfaji önazonosság megőrzésére is. Most egy kifejezetten műfaji többszólamúság volta komoly tét, igényes társadalomtudományi mondanivaló lényegi és nyelvi birtokbavételét megkívánva. Špitzer gondolatébresztő esszéírói stílusához hozzátartozik a történettudományi bizonyítóanyag, fejtegetéseit filozófiai, szociológiai, társadalomlélektani, s nem utolsósorban érdekes önéletrajzi elemek szövik át. A szlovákiai zsidóság személyesen is megélt tragédiájának tükrében igyekszik tépelődve kapaszkodót keresni az antiszemitizmus és mindennemű intolerancia miatti mai félelmekkel szemben. Špitzer egyszerre végez oknyomozást elemzést, sorakoztat fel tényeket, s enged szabad folyást szubjektív elmélkedéseinek, hogy mindez a maga összhatásában felismerésekre késztessen. - Tehát maga a fordítás is egyet jelentett egy belső szellemi építkezéssel. - Annál is inkább, mert jómagam átéltem ezt a kort, azokkal a pozsonyiakkal együtt, akik számára természetes volt a másság elismerése, az egymás iránti megértés. A város igazi szellemében ott volt a néma tiltakozás a zsidók elhurcolásával szemben, amelynek tragikus mélysége döbbenetet okozva tárul fel, többek között e mű dokumentumokat és magatartásokat megvilágító meditatív kifejezésmódjából. így számomra a múlt egyfajta szemlélődő újjáélése is volt a fordítás, azonos hullámhosszra kerülve a szerzővel, aki nem vádol, hanem az önszembesülésre késztet mindenkit. - Meglepő, hogy ebben a kötetben mennyire kevés a magyar vonatkozás, holott mint ismeretes, a szerző jól tud magyarul, és nyilván ismeri Bibónak a zsidókérdésről írt rendkívül gondolatgazdag tanulmányát. - Erről persze vele kellene beszélni. Én úgy érzem, Juraj Špitzer a szlovákiai zsidóüldözésről igyekezett látleletet adni, úgy, amint előszavában írja, hogy „bepillantsunk a magára oly büszke európai kultúrának és civilizációnak az álarca mögé". így értelemszerűen a nyugati gondolkodókra, magyarul meg nem jelent művekre hivatkozik, aminek pontos filológiai és textológiai nyomon kísérésében személyesen is nagyon készségesen segített. - A társadalomtudományi esszé a hazai kisebbségi könyvkiadás megváltozott körülményeinek majdhogynem leleményszerű velejárója. Súlya, szerepe valószínűleg nőni fog. Menyire áll készen erre a kisebbségi fordítói állomány? - Szerintem egyelőre még korai lenne messzemenő következtetések levonása. Mindenesetre már most ugyancsak érezhető a tapasztalatcsere, a kölcsönös konzultációk szüksége. Hasznosnak tartom, hogy az Irodalmi Alap által szervezett nyári tanfolyamokon kiváló külföldi szakemberek tartanak előadásokat elméleti kérdésekről, de hiányzik az olyan szervezeti keret, amely elősegítené a mi saját és sok tekintetben meglehetősen gyakorlatias gondjainknak a kezelését. Az írószövetséghez tartozunk, de különösebb fórumteremtési igyekezet nélkül, s ebben szerepet játszik, hogy a fordítási felkérések, bármennyire is szaporodnak, esetlegesek és alkalomszerűek. - A műfordítók nagyobb közösségeken belül is inkább a felgyorsult és piacorientált könyvkiadás miatti rövid határidőkre panaszkodnak. Talán nemcsak derűs jelenség, hogy Csehországban egy hölgynek épp most ítélték oda a legsilányabb fordításért járó díjat, mire ő beperelte az állítólag kímélet nélküli gyors munkát követelő kiadót, színvonalrontásért. - Hadd ne kommentáljuk ezt a történetecskét. Jómagam az igazi problémát abban látom, hogy a lapokban nincs fordításkritika. - De van-e egyáltalán irodalomkritika, amikor a napilapok egyre inkább híreket ontó közlönnyé válnak? - Hát ez az. A fordítás azonban még mostohább helyzetben van, legjobb esetben is legfeljebb valami semmitmondó szólamot kap a könyvrecenzióban. A könyvkiadókból és folyóiratokból pedig, a kiadások csökkentésére hivatkozva, kiveszőben van a kontrollszerkesztés. A szerkesztői teendőket eluralja a kiadásszervezés, s ez ugyancsak megmutatkozik a nyomtatásra kerülő szöveg állapotán. Igaz, a szerkesztők azzal vághatnak vissza, hogy nemritkán már a fordító sem olvassa el a szöveget maga utáfi. - Távolodik vagy közeledik-e hát a fordítói szenvedély és gondosság, valamint a fordítói munka mint szakma és foglalkozás a kisebbségi közegünkben? - A társadalomtudományok területéről indultunk el. Ennél maradva örvendetesnek tartom a fiatal szaktudományi értelmiség gyarapodását. Nyugdíjasként rokonszenves számomra, amikor részükről elsődleges a saját tudományágukhoz kötődő fordításvállalás. A felkészültségen alapuló témaszeretetet tartom meghatározónak. Erre építve sokkal igényesebben bontakoztatható ki a nyelv- és íráskészséggel párosuló fordítói késztetés. Nem vagyok borúlátó. - A Madách-díjhoz gratuláiókkal együtt köszönöm a beszélgetést. KISS JÓZSEF Kiállítás Érsekújvárott a Városunk a történelemben - a történelem városunkban című rendezvénysorozat keretében Jánoska Tivadar, Kukán Géza és Thain János festményeiből, rajzaiból nyílt kiállítás. A jeles festőtriász - akiknek munkássága jobbára a két világháború közti időszakban bontakozott ki - posztumusz tárlatát a helyi Művészeti Galéria kiállítótermében (Nábrežie Kultúrközpont) július végéig tekinthetik meg az érdeklődők. (vörös p.) Kis NYELVŐR Civil vagy polgár (i)? Ha összevetjük a magyar és szlovák nyelv szókészletét, megállapíthatjuk, hogy e két nyelvben a latin vagy a német eredetű szavak rétege szinte egybeesik. Az azonos eredet azonban nem jelenti egyben azt is, hogy e szavak használati köre jelen leg is azonos volna. Vegyük például civil szavunkat. Ez a latin eredetű szó német közvetítéssel bekerült mind a magyarba, mind a szlovákba, mindkét nyelvben él főnévi és melléknévi változata is. A magyarban ezek alakilag igybeesnek, a szlovákban izonban nem, hiszen főnévként formája civil, melléknévként pedig civilný. A magyar és aszlovák szavak jelentése azonosnak mondható: a civil főnévvel mindkét nyelvben elsősorban polgári személyt nevezünk meg, vagyis olyan embert, aki nem tartozik egyenruhát viselő szervezethez, például nem katona. A civil főnév másik közös jelentése „polgári ruha"', vagyis nem egyenruha. A szlovákban ezenkívül a civil jelentheti a polgári, nem katonai élet-et (ísť do civilu)', a magyarban ebben az esetben a civil már melléknév, hiszen civil életről beszélünk. Nyelvünkben a civilnek továbbá lehet még „magánélet" jelentése is (a német Ziviléhez hasonlóan, pl. Zivilartz - magánorvos). Vizsgált szavunk melléknévi használata azonban már eltér a két nyelvben, a magyarban ugyanis a civil helyett inkább magyar megfelelője, a polgári a megszokottabb. Pl. a civilné obyvateľstvo kifejezés magyarul lehet civil lakosság vagy polgári lakosság, de a magyar hírközlő eszközök inkább az utóbbit részesítik előnyben: a civilná obranát is fordíthatjuk civil vagy polgári védelemnek, de Magyarországon a hivatalos megnevezése: polgári védelem. A nem egyházi szertartást, például a házasságkötést szlovákul megnevezhetjük így is: civilný sobáš, magyarul viszont csak polgári esküvőről beszélünk. A szlovákban a civilný melléknévnek a felsoroltakon kívül van még egy további jelentése: „egyszerű, józan, visszafogott". A magyarban ez a jelentés teljesen ismeretlen. Civil szavunk leginkább két összefüggésben használatos: az egyik esetben a civil a katonaival áll szemben, a másik esetben az állampolgárokra vonatkozik, ilyenkor bizonyos kifejezésekben a magyarban inkább a polgári, a szlovákban pedig elsősorban az občiansky melléknevet használjuk, pl. az angol civil rights magyarul polgárjogok, szlovákul občianske práva: a német zivile Ungehorsamkeit kifejezést magyarra így fordítjuk: polgári engedetlenség, szlovákra meg így: občianska neposlušnosť. Van azonban néhány olyan kifejezés, melyekben az elmondottakkal ellentétes tendencia érvényesül: a szlovákban az občiansky, a magyarban viszont a civil melléknév honosodott meg. Nézzünk néhány ilyen példát. A demokratikus társadalmakban az állampolgároknak joguk és módjuk van autonóm, az államhatalomtól független szervezeteket, intézményeket létrehozni. A szlovákban ilyenkor az občiansky melléknév a használatos: občianske organizácie, občianska spoločnosť, Stála konferencia občianskeho inštitútu. A szlovákiai magyar tömegtájékoztató eszközök ezeket általában így fordítják: polgári szervezet, polgári intézmény, holott Magyarországon a civil szervezetek, civil intézmények, civil társadalom megnevezések használatosak. A Szlovák Rádió Magyar Adásában a KDM sajtótájékoztatójáról szóló tudósításban az egyik munkatárs Ján Čarnogurský szavait idézve többek között ezt mondta: „szükség van polgári bátorságra". Nem volt módom ellenőrizni, pontosan mit mondott a pártelnök, de valószínűleg az občianska odvaha (esetleg az občianska statočnosť) kifejezéssel élt. A magyarban viszont a bátorságot, a bátor kiállást, a merszet elsősorban az állampolgároknak a hatalommal szembeni kiállását - civilkurázsinak nevezzük. E szó ugyan nincs benne az értelmező kéziszótárban, ez viszont nem akadálya annak, hogy éljünk vele. A felsorolt kifejezések jelentős részét egy- és kétnyelvű szótáraink - érthető okokból egyelőre még nem tartalmazzák, hazai elterjedésüket viszont mindenképpen támogatná, ha a szlovákiai magyar sajtó úgy és ott használná őket, ahogyan és ahol Magyarországon meghonosodtak. SZABÓMIHÁLY GIZELLA