Új Szó, 1995. március (48. évfolyam, 50-76. szám)

1995-03-30 / 75. szám, csütörtök

1995. március 23. SPORT ÚJ SZ Ó 1 7 ) Jeladók és jelvárók i. Egy tanteremben várakozunk az igazgatónőre. A gyerekek ve­lünk együtt egyre láthatóbban feloldódnak. Érthető, hiszen szinte bezuhantunk az iskolába, s a számukra" megszokott kör­nyezet bennünket legalább annyira feszélyez, mint a jelenlé­tünk őket. Alig érezhető már a találkozás izgalma, mégis meg­érint valami különös hangulat. Más ez, mint ami indokolható lenne a feladatainkkal - a gye­rekekével éš a miénkkel. Meg­mérettetés? Mindenképpen, s ha nem is valljuk be fennhan­gon, nekünk is az. Nehéz lenne megmagyarázni, hogy mindaz, amire készülnek, nekünk leg­alább annyira fontos, mint nekik és tanítóiknak. Ők a legtanács­talanabbak: - Várjunk, ne várjunk? - for­dulnak felénk. Abban mara­dunk,... de közben megérkezik az igazgatónő. Nem az a típusa a tanügyi vezetőnek, akiről külö­nösebb keménységet, könyörte­len hatalomgyakorlást feltételez az ember. Érthető, hogy nem az ő kívánsága volt személyének jelenléte. Rég látott is­merősként köszönt bennünket. Kezdődik a játék. Eszembe jut a magamra vállalt felelősség és a kirótt feladat pólusai között szü­lető feszültség. Egy olyan iskolában, ahonnan évek óta nem neveztek be a gyermekszínjátszók országos versenyébe, mindig óvandó friss hajtásként kezelendő a kezde­ményezés. Védeni kell rosszin­dulattól, segíteni szakmai oldal­ról és biztatást adni a folytatás­hoz. Az igazgatói irodában beszél­getünk a látottakról, esélyekről, jövőbeli kilátásokról. Óvatos párbeszéd alakul ki közöttünk. Elharapott félmondatok, más irányba fordított mondatfűzések sejtetik meg velem a várakozás röpke percei alatt megismert hangulat változó hullámzását. Tudatosan csak a gyerekektől látottakra szorítkozunk... Délutáni visszatérésemkor már megtudtam a megérzett fe­szültségek okát. A társadalmi változások után közfelkiáltással megválasztott igazgatónőt mára már kikezdték a régi káderek és szekértolóik. Nincsenek sokan, de ahhoz elegen, hogy naponta megkeserítsék az életét. Nem az anyagi nehézségek, nem a nagyjavításra érett pavilonok, hanem a pozícióba vágyó, egy­kori kommunistaként ismert kol­légák jelentik a legyőzhetetlen akadályt. Felszólították: mond­jon le. Még vár, ha megteszi va­lamikor, akkor sem ezeknek az óhajára, hanem saját elhatáro­zása szerint. Nem fél tőlük, csak már belefáradt a pedagógiai munkát is kikezdő személyeske­désekbe. II. Mindig többszöröződik az öröm, ha nem alkalmi jellege van egy-egy színjátszó csoport bemutatkozásának. Közvetle­nebb, melegebb légkörű a talál­kozás, ha nem is egy, de két együttest hívnak látni. A művelődési ház zsúfolásig tele nézőterén ülve látok még majd féltucat pedagógust, akik eddig is s remélhetőleg még ezután is vezetnek színjátszó csoportot. „Biztos bázisa lehet ennek a tevékenységnek ez az iskola. Ér­dekes lenne, ha egyetlen tanév alatt mind az öt pedagógus újra elkezdene csoportjaikkal dol­gozni." morfondírozok meré­szen. Tehetem, hiszen ebben az elaprózódásra hajlamosító világ­ban nagy összekovácsoló szelle­mi erőt sejtet az az iskola, ahol két színjátszó csoport is játszik - meséből életet és életből me­sét ellesve... Az iskola, ahol a tanítás több, mint két csengetés közötti időben átadható tudás megszer­zésének a helye, nyelvet, erköl­csöt, lelkületet ad a gyereknek. Ami máshol más-más hivatkozá­sokkal követhetetlennek van nyilvánítva, itt naponként meg­valósul. Hallatlan nagy energiák bevetésével, szembefordulva a régió lakóit sújtó gazdasági ki­szolgáltatottsággal, családok szociális ellehetetlenülésével. Hogy nem jut pénz a gyerekek­nek többet nyújtó pedagógusok munkáját elismerő jutalmakra? Lehet, hogy ez az ő sorsuk, ne­kik ez rendeltetett. Hiszen ami­kor az iskolák többségében megszűntek az egykori állam­ideológiát szolgáló gyerekszer­vezetek, politikai meg harci jel­legű szakkörök, velük együtt az ezek támogatására szánt össze­gek is eltűntek. Nem jutalmaz­hatják az igazgatók a színjátszó csoportokat, bábcsoportokat ve­zető pedagógusokat. Nekik leg­feljebb erkölcsi elismerés jut, meg a gyerekek öröme. Félig reggel, félig délelőtt van... Hófehérke még meg sem született, de még kér egy papír­zsebkendőt a barátnőjétől, a Go­nosz Mostohától. Utána együtt elvarázsolják a színpadot. Ma és holnapután is, hogy tanyát ver­hessen a mesében a valóságos játék... „Nézzétek csak, ez én va­gyok... Annamária, és most -tör­pe. Nagyobbacska, de ha aka­rom a legkisebb, még, még, még ennél is kisebb. Összehúzom magam olyan picire, hogy anyu­kám sem lát meg a színpadon." Cérnahangocskája viszont a leg­tisztábbat sejteti, ami megszü­lethet egy alsó tagozatos kisdiák lelkében. Ha pedagógust, pedagóguso­kat talál egy falu, ahol a szülői igényességnél némely esetben csak a szociális megosztottság és a gőg nagyobb, tanító legyen a talpán, aki az ilyen emberek kedvére való tud lenni. Hiába volt már országos elismerésben részük a színjátszásban, hiába tanulnak sikeresen tovább az in­nen kikerült kisdiákok, vannak szülők, akik jobban értenek min­denhez, mint a tanítók... ...és vannak, akik jelmezt varrnak a színjátszó csoportnak, mert négy gyerek kivételével színpadon játszott az egész is­kola. Nézve őket eszembe jut egy régi történet valamely kisfiú­ról, aki ötödik kuktaként könnyekig hatódott Csipkerózsi­ka ébredésén. IV. Már a találkozásunk pillanata sem volt szerencsés. 0 abban tévedett, hogy akár aprócska fe­lelősség is terhel, amiért a jubi­láló együttesük ünnepi estjére senki nem utazott „le". Volt ab­ban valamifajta jogos idézője­lesség, amilyen hangsúllyal kiej­tette az igekötőt. Jómagam meg abban tévedtem, hogy ő az, aki régen nem érzelmi alapon, ha­nem szakmai szempontok és pedagógusi elhivatottsága sze­rint teszi a dolgát. Végül is ért­hető mindaz, ami szemrehányá­sai mögött érzelmi alapon kész­teti véleménymondásra. Ebben a légkörben már nehéz a reáliákhoz ragaszkodni, nehéz pontosan mérlegelni a válaszo­kat a szemrehányó kérdésekre. Megdöbbentő, mennyivel érzé­kenyebben reagálnak minden feléjük érkező és minden elma­radt figyelemre: - Szeretném látni az előadá­sotokat. A hallgatás másodperceiben ismerem fel, hogy lehetetlent kérek. Bármennyire is igyekszik a harmadmagammal végzett vá­logatás pótolni az elmaradt járá­si gyermekszínjátszó- és bábos­fesztivált, az állapotok ezt már eleve nem teszik lehetővé. Sok­kal több feszélyezettséget, sértődöttséget és kiengesztel­hetetlenséget érzek, mint amit feltételezhettem. Azt a tényt, hogy bizonytalan ígéretet tettem a művelődési házban való esti találkozásra és az ünnepi esten bemutatott bet­lehemes játék videofelvételé­nek megnézésére, csak másnap tudatosítom, amikor közli ve­lem: - Hatig vártunk rád, s nem jöt­tél. Nem, mert az elbizonytalanító beszélgetés, a tisztázatlanul maradt másnapi helyzet, vagyis az: előadják-e a produkciójukat, vagy nem, tegnap teljesen összezavart. Pedig láthatja, mennyire nem mindegy, mi tör­ténik, máskülönben meg sem állunk az újabb úticélig. - Most jöttem, mert remény­kedtem, hátha délután mégis elő tudjátok adni. Meg kell értenem: nem lehet. Furdal a lelkiismeret, amiért teg­nap reggel nem voltam határo­zottabb, talán követelőzőbb. Tu­dom, hogy megint a színjátszók társasága és a Csemadok húzza a rövidebbet, s lesz engedéke­nyebb. V. Gyanítottam, hogy valamelyi­künk nem fogja két napon át bír­ni hallgatással. Miközben ma­gamban végiglelkendeztem az utat, milyen nagyszerű pedagó­gusok vannak, akik nem hagy­ják magukat befolyásolni, ő iga­zából tele volt elégedetlenség­gel. Teszik, amit helyesnek vél­nek, erejüket, tudásukat a gye­rekeknek adják, és mindezt sok­kal nagyobb mértékben, mint ami kötelező és megalázóan ke­vés bérükért elvárható volna. Az utolsó iskolai színjátszó csoport szereplését követő be­szélgetés után, félig-meddig in­dulóban, került szóba: miért is nem volt az idén járási fesztivál? - Mert nincs rá pénz. - Különös, hogy másutt van, ha szűkösen is. Itt meg nincs. Mert nem azzal törődsz, amivel kellene. A pénzt megkapta a re­gionális művelődési központ, ha csökkentett összegben is, így annak arányában hozzájárulha­tott volna. Csak hát mással fog­lalatoskodsz, pártoskodsz, vitat­kozgatsz, ahelyett, hogy a Cse­madok ügyeit menedzselnéd. - Magam jártam ott, de nem adtak. Arra meg te felelj, hogy gyermekszínjátszókat jöttél-e nézni, vagy politikai nyomozás­ba kezdesz? - Természetesen az előbbit. Azt már magamban gondo­lom hozzá, hogy amilyen feszült­ségeket és megosztottságokat tapasztaltam errefelé, eléggé nyugtalanná tett. Mindezt két egymás ellen haszonelvű és mu­csai politizálást folytató klikk okozza, más-más irányból keltve félelmeket. Kimondva vagy ki­mondatlanul, de mindenképpen állásfoglalásra késztetve a vil­longásaikban vétlen embereket. Tőlük függ ugyanis, ki dolgozhat önkormányzati irányítás alatt álló munkahelyen, és kit mikor engednek el. - Máskülönben hasznosabb lenne, ha a Csemadok-gyűlése­ket nem új pártok melletti agitá­lásra használnák egyesek. - Ezt bizonyítsd be! Ez hazug­ság! - replikázik a népművelő. - Bizonyítják azok, akik ott voltak, és hallották az elhangzot­takat - mondom, mert nem sze­retném már ezt a vitát folytatni. Ebben végül is egyetértünk, bár a művelődési ház lépcsőjének aljáról még visszaszól: - Jobban válogasd meg az in­formátoraidat! Ő csak tudja, kik az informá­toraim, ha kapásból minősíti őket. Röpke félórát töltök még el az erre a napra éppen használt­ruha-piaccá változott művelődé­si házban. Egy órája a színpa­don még gyerekek meséltek népmesét, és énekeltek népda­lokat. DUSZA ISTVÁN Helyesírási vagy számítógépes hibák? Érdekes, aktuális cikket fe­deztem fel az Új Szó 1995. márc. 14-i számában. A szerző (Futó Mária) egy meséskönyv kapcsán ír „a számítógép által rosszul elválasztott szavak" sor­sáról. Mivel számítógépes tör­delőszerkesztő vagyok, ér­deklődve vásároltam meg a „bí­rált" könyvet, mert kíváncsi vol­tam, mi is történt valójában a cikkíró által szerencsétlenül ki­szúrt könyvvel. Miután elolvas­tam a meséket, örömmel állapí­tottam meg, hogy a remek kis írások mind stilisztikailag, mind helyesírásilag kifogástalanul gondozottak. Vajon a könyv szer­kesztője, aki ilyen kitűnő, precíz munkát végzett, nem ismerné az elválasztás elemi szabályait? ­tettem fel magamnak a kérdést. Természetesen ez teljesen logi­kátlan lenne; itt az történt, ami­vel a gyakorlatban én is sokszor találkozom: a szerkesztő (korrek­tor) által megjelölt, javítandó el­választási hibákat „valaki", tehát az illető tördelőszerkesztő nem vitte át a papírról a számítógép­be. (Megtörténik, különösen ha a tördelőszerkesztő ezer munká­ja között egy kis meséskönyv csak észrevétlen epizód.) Ezért nem is ez a gondom ez­zel az Új Szó-beli cikkel, hanem elsősorban az, hogy képtelen­ségeket állít. Először is, helyesí­rási hibákról beszél, holott az ál­tala idézett elválasztási bakik egyike sem helyesírási hiba, ezért nem ezektől kell félteni a gyerekeket - természetesen ezeknek sem szabadna előfor­dulniuk egy könyvben. Másod­szor, azt állítja, hogy az ő gye­rekkorának meséskönyvei, mi több, újságjai(!) mind-mind hi­bátlanok voltak: a cikkíró mind­erre gyerekkorából emlékszik. (Ó, békebeli idők tökéletessége! Tökéletes gyerekei, könyvei, új­ságjai...) Még egyszer hangsúlyozni kí­vánom, a cikkíró által idézett, a számítógépben korrigálatlanul maradt bakik nem helyesírási hi­bák. Ezért olvastam el a bírált mesekönyvet. Érdekel ugyanis, szakmámból eredően, hogyan képes megoldani a könyvkiadás a számítógépes technikából adódó problémákat. Olykor bi­zony nehezen. Találomra felnyitottam két, a kezem ügyében lévő könyvet, hogy lelek-e bennük ilyen, elvá­lasztásból adódó, valóságos he­lyesírási hibákat. Találtam, nem is keveset. Például Dippold Pál Schwarzenegger el volt utazva című könyvében: 24. old.: mé­gis, 39. old.: min-tegy, 45. old.: va-gyis, 51. old.: hó-nalj, 134. old.: ala-gút (helyesen: még-is, mint-egy, vagy is, hón-alj, alag­út). Vagy például Peéry Rezső Gondolatok a tehervagonban című könyvében: 18. old.: hetve­nezer, 44. old.: el-őzményei, 131. old.: le-gélesebb, 155. old.: háro-mezer, 160. old.: el-őtt, 173. old.: le-gelemibb, 175. old.: újsá-gírókkal, 242. old.: kö-zélet­ben, 243. old.: ará-nyérzékük, 244. old.: han-gütésén, 250. old.: egyensú-lyérzékével (helye­sen: hetven-ezer, előz-ményei, legélesebb, három-ezer, e-lőtt, leg-elemibb, újság-írókkal, köz­életben, arány-érzékük, hang­ütésén, egyensúly-érzékével). Az Új Szó-beli cikk szerzője ­minden tiszteletem javító szán­dékú írásának, hiszen említet­tem volt, az általa idézett bakik­nak nincs helyük egy könyvben ­ezekre a kérdésekre helyezhette volna a hangsúlyt, s átfogóbban, körültekintőbben írhatott volna ezekről a könyv- és lapkiadá­sunkban immár állandósult ak­tualitású problémákról: könyv­és újságszerkesztőinknek - ter­mészetesen más stilisztikai és nyelvhelyességi kérdéseken túl - jobban oda kell figyelniük ezekre a kérdésekre a számítás­technika felgyorsult korában. HORVÁTH PÉTER SAMBED - az igényes szépség Ha Valaki elhatározná, hogy Rozsnyón és vidékén közvéle­mény-kutatást végez annak megállapítására, vajon kik e te­rület legnépszerűbb fiataljai, na­gyon valószínű, hogy a focistá­kat és a tavaly még első ligás ko­sárlabdázó srácokat is meg­előznék a táncosok. Ez a vi­dámságot és derűt árasztó tár­saság egy-egy fellépése alkal­mával évek óta vonz nagy kö­zönséget és sok-sok társastán­cottanulni akaró kisdiákot. A nyolcvanas évek elején Nagykaposról Rozsnyóra költö­zött egy huszonéves fjatalem­ber, Schvarcz Gyula. Ő akkor már nemzetközi kategóriás tár­sastáncos volt, a válogatott ke­ret tagja. Szenvedélyét új lakhe­lyén is tovább folytatta, sőt má­sokkal is megszerettette. Az az­óta is Rozsnyón élő „sikerková­csot" faggattam az itteni kezde­tekről, indulásról, a mára már magas szinten, hivatásszerűen végzett hobbijáról: - Tudtam, hogy „szűz" terület­re érkeztem, s ha folytatni aka­rom, sőt iskolát teremteni, az alapoknál kell kezdenem és sok gonddal megküzdenem. 1983­ban kerültem Rozsnyóra, és még ugyanabban az évben szervez­tem egy társastánctanfolyamot, ami nem sokkal az indulás után klubbá alakult. Ennek lett a má­ig használt, mára már, úgy ér­zem, jól hangzó, minőséget jelző SAMBED a neve. Akkoriban a városban nem kaptunk helyisé­get, így gyakorolni kijártunk a közeli Csúcsom község kultúr­házába. Sok munka után el­kezdtünk versenyekre járni a ke­rületben, majd az ország más vi­dékeire is. Mára a Sambed tánc­klub több csoportnak ad ott­hont, s jelenleg kb. 60 fiatal, főként középiskolás tagja a klubnak. Rengeteg bemutató fellépésen veszünk részt Gö­mörben, de távolabb is, és ott vagyunk sok országos verseny fellépői között. - Ebben a sikerben nyilván közrejátszik a folyamatosság is. - A helyi művészeti alapiskola tánc szakán öt évig tanítottam a gyerekeket, most már önállóan vezetem a Városi Kulturális Köz­pont mellett működő táncisko­lát. Ezt az idén is több mint 120, a 8-14 éves korosztályba tarto­zó gyermek látogatja. A legügye­sebbekkel különórákon is fog­lalkozunk, segítjük őket, össz­pontosításokat szervezünk ne­kik. Tánciskolánkban az általán nos mozgáskészség fejlesztésé­vel, a gyermekpárosokkal és a diszkótáncokkal foglalkozó cso­portjaink vannak. - S az innen továbblépők ke­rülnek a Sambedba... - Igen, a legügyesebbek, legki­tartóbbak folytatják a táncklub­ban, ahol már magasabb szin­ten, követelmények szerint folyik az oktatás, nevelés. Itt aztán még inkább érvényesül az igé­nyesség, a fegyelem a próbákon. - Reneszánszát élő hát Gö­mörben ez a fiatalokat összetar­tó mozgalom. De hagyománnyá ter.ebélyesedik-e? Lesz-e szak­mai-oktatói utánpótlás, vannak­e tanítványok? - A legnagyobb öröm szá­momra, ha látom, hogy ez a kö­zösségben és közösségért vég­zett munka kedvteléssel teli el­hivatottságot ébreszt a felnö­vekvő nemzedékekben is. A ta­nítványok között vannak - jelen­leg hárman -, akik már önállóan segítenek, tanítanak a táncisko­lában. Jóleső érzés látni, hogy Beke Dalmát, Brezina Tímea és Fábián Melinda igyekezetének megvan a kortársaikra kisugár­zó hatása is. Mind többen éb­rednek rá, hogy a társastánc re­mek elfoglaltság, sokkal jobb, mint a bárokban üldögélni. Sok jó tulajdonság, mint az akarat, kitartás, a szép iránti érzék fej­leszthető itt, aminek az ember később is hasznát veszi. AMBRUS FERENC Prágai adományok Amint arról szerdai számunk­ban beszámoltunk, októberben avatják Nagy János szob­rászművész alkotását, Szenei Molnár Albert szobrát. A szo­boravatás szervezőinek felhívá­sára többen is reagáltak. A Szlovákiai Református Ke­resztyén Egyház teológusai 1950 óta Prágában végzik ta­nulmányaikat. Vasárnaponként a szemináriumban istentiszte­leteket tartanak, amelyeken a prágai magyar reformátusok közül is részt vesznek azok, akikhez ezeknek az alkalmak­nak a híre eljuthatott. Miután ez a kis - mintegy 35-40 főnyi - közösség tudomást szerzett arról, hogy Szene városa nagy szülöttjének méltó emlékművet kíván állítani, elhatározta, hogy az istentiszteleti adakozás for­májában hozzájárul ennek a tervnek a megvalósításához. A két vasárnapi önkéntes adomá­nyokból 3200 cseh korona gyűlt össze, amelyet a részt­vevők az emlékmű alapjára el­juttatnak. A Cseh- és Morvaországi Ma­gyarok Szövetsége ugyancsak közadakozásból 1850 cseh ko­ronával járul hozzá ahhoz. Bethlen Gábor mondotta Szenczi Molnár Albertről: „Sti­mulos dedit acmula virtus" (Ösztönzést a nagyra törő erény adott neki). Ma nekünk teszi fel a kérdést történelmi helyze­tünk: készek és képesek tu­dunk-e lenni arra, hogy nagyra törő erény jegyében magunkra vegyük azt az ösztönzést, amellyel egész életét odaszánő hűséggel dolgozott, küzdött és szenvedett Szenczi Molnár Al­bert: a magyar népért, nyelvért és tudományért. Mert az emlékezésnek és az emlékműnek akkor lesz igazán értelme. CSÉMY LAJOS, Prága

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom