Új Szó, 1995. március (48. évfolyam, 50-76. szám)

1995-03-23 / 69. szám, csütörtök

Í 6 | ÚJ SZÓ OLVASOINK OLDALA 1995. március 23. Tisztelt Szerkesztőség! Nincs okunk a derűlátásra Úgy gondolom, hogy mostanság nem sok okunk van az optimizmusra az olvasottak alapján. Jómagam szkeptikus vagyok a szlovák-magyar alapszerződést illetően is. Nos, Puntigán József (Új Szó, 1995. 3. 2.) cikke alapján most már azt is tudom, hogy nem Országh Pál szlovákosította Hviezdoslavra a nevét, hanem Bugár Béla magyarosította... Mindenesetre Bugár B. is megkapta az irodalomtörténetből „a tudományos" kérdést: miért nem lett „Petöffi" világhírű?! - Most már ezt is tudjuk: csak az egykori őrült magyarosítás akadályozta meg"... A Martin Kanioktól idézett sorokból ítélve - ha „Petöffi" nem magyarosodik el - nemcsak a szlovák, hanem a világirodalom legnagyobb költője lehetett volna. Sajnálhatja a világ, jóllehet a történelem nem ismeri a „ha" szócskát. Szó se róla, van mit tanulnunk Martin Kanioktól, mivel rendkívül figyelemre méltók mind történelmi,-mind irodalmi ismeretei. Valóban nem ártana egy nemzeti önérzetességet, torzításokat és szépítéseket nélkülöző történelmi „segédkönyv" megalkotása, de nem ám az ismert és ismeretlen szlovák történészek arcátlanul hamisító műhelyében... És ami nem elhanyagolható: nem a parlament magyar képviselői, nem is a magyar kormány részére, hanem az olyan irodalmi és történelmi ismeretekkel rendelkezőknek, mint Martin Kaniok és a hozzá hasonlók részére, mint például Miroslav Šimek. Ez utóbbinak a Vojtek Katalin által készített interjúban (Új Szó, 1995. 3. 3.) kimondottan cinikus, otromba és sértő válaszai arra engednek következtetni, hogy az igazgató úr nemcsak szakbarbár, hanem meglehetősen műveletlen, mélyen nemzeti, és a történelem sem kenyere. Sajnos, nagyon is igaz az a mondás, mely szerint „Az igazság létezik, csak a hazugságot kell kitalálni." Az is tény, hogy vannak igazságok, melyek mindmáig tabu témának számítanak, vagyis a csupasz, valós tények emlegetése is nemzet- és államellenesnek minősülhet. Éppen ezért nem érdemes vitába száHni Šimek úrral. SONKOLY TIBOR Szőgyén „Rossz lelkek" vagyunk Ha évek óta nem fűznének baráti szálak annak a járási szintű állami intézménynek az igazgatójához, akkor most elárulnám, hogy hol és melyik intézményről van szó, amely a Matica slovenská helyi szervezetével közösen rendezett irodalmitörténelmi szemináriumot Madách Imre életéről és műveiről. Amikor kézhez kaptam a szlovák nyelven íródott, sokszorosított meghívót, igencsak elámultam nagy magyar drámaírónk szlovákosított nevének láttán. „Imrich Madáč"-ként szerepelt a neve a meghívó szövegében. No, gondoltam magamban, nem sok jó várható ezen a szemináriumon. Sejtésem beigazolódott. Az intézmény igazgatója, dicséretére legyen mondva, tárgyilagos előadást tartott a Tragédia szerzőjének életéről és munkásságáról. Ezt követően hozzászólások, vélemények kaptak helyet a gyér érdeklődéssel kísért szeminárium programjában. Elsőnek egy idősebb úr kért szót. - Meglepődve hallottam az imént elhangzott előadásban, hogy „Imrich Madáč" magyar költő volt tért mindjárt a lényegre, majd azzal folytatta, hogy igenis, „Madáč" bizonyíthatóan szlovák származású volt, akárcsak Petőfi és Mikszáth. Csakhogy el voltak nyomva, és ha érvényesülni akartak, kénytelenek voltak magyar nyelven írni. Emberünk hozzászólásának további részében a „magyar" szó értelmezésével foglalkozott behatóan. Ama végkövetkeztetésre jutott, hogy a „magyar", azaz „madar" szó szerint azt jelenti „zlý duch", vagyis „rossz lélek". Fogalmam sincs, hogy maticás emberkénk miféle „tudományos" vizsgálódás alapján jutott erre a számunkra csöppet sem hízelgő megállapításra. Ennek megcáfolását elfogulatlan és hozzáértő etimológusra hagyom. Ahhoz viszont nem fér kétség, hogy a szóban forgó szlovák atyafi nem tartozik, hogy enyhe kifejezéssel éljek, a jó lelkek közé. BODZSÁR GYULA Nagykürtös Kórház a Kálvária alatt A Kálvária szó hallatán gondolatainkat megszállja az a felmérhetetlen szenvedés és fájdalom, amit Jézus Krisztusnak kellett átélnie útján a Golgotára, halála a keresztfán, amellyel megváltotta az emberiséget. Rozsnyó városának is van Kálvária-hegye, és alatta épült fel az új Szt. Borbála Kórház impozáns épületkolosszusa. A kórház fogalma hasonló érzéseket idéz fel az emberben, mint a kálvária, egy lényeges különbséggel: a kórház a remény fogalmával párosul. A gyógyulás és az életbe való visszatérés reményével. Korunk minden nehézsége ellenére léteznek még a tolerancia és az emberek közti jó viszonyok példás szigetei. Az egyik ilyen békés sziget a Szt. Borbála Kórház. 1995. február 20. és március 1. között 10 napot feküdtem (beleszámítva egy operációt) ennek a kórháznak az urológiai osztályán. Általában kétnyelvű betegek „lakják" az osztályt, és a személyzet is kétnyelvű. Itt nem ritka a magyar szó. Az orvosok nem restellik még azt sem, ha csak törik a magyar nyelvet. Ha csak néhány udvariassági frázist mondanak is a magyar anyanyelvű páciensnek, az is jól esik. A magam és az akkoriban ott fekvő páciensek nevében köszönetet szeretnék mondani az egész ottani személyzetnek, Vladimír Langer főorvostól kezdve Grendelová kisegítő ápolóig. Ez a kiváló személyzet emberségével és természetesen szakmai tudásával is már nem egy esetben hozzájárult ahhoz, hogy az emberek megnövekedett életkedvvel és tele reményekkel hagyták el a Szt. Borbála Kórházat. Dr. GAÁL IMRE Tornaija Az ülésrend sérthetetlensége Reggelente buszon utazom. Azok közé az első felszállók közé tartozom, akiknek bőven kijut a szabad helyből. Megszoktam már a törzshelyem, persze ha válaki hébe-hóba, rendszertelen időközökben a helyemre ülne, nem ebrudalnám ki, nem öklelném fel, még rosszalló pillantást sem vetnék rá. Van választék. Ha nem akadna hely, szívesen állnék. Mivel rendszeres „bérlője" vagyok a reggeli 6.40-es járgánynak, módomban áll leültemkor megfigyelni, ki hová telepszik. Mögöttem két középiskolás lány, jobboldalt szakközépiskolás fiúk ülnek, jómagam hátulról a második, azaz utolsó előtti kettes ülés bal oldali, ablak felőli részén foglalok helyet. Elöl egy-két idősebb honpolgár. Általában nyolcunkkal-tízünkkel indul útjára a magunk kijelölte ülésrendben az autóbusz. A következő faluban, a naponkénti együttutazásnak köszönhetően, ismerős felszállók telepednek le az őket megillető törzshelyeikre. Mindig ugyanazok, ugyanazon ülésekre. Ritkán zsúfolta jármű. Minden a maga megszokott rendjében, mindenki a maga választotta ülésrendben utazik. Nap mint nap más és más az ülőtársam. Hol középkorú, álomittas férfi, hol házipálinka-szagú fiatalember, hol el-elbóbiskoló asszonyság, olykor-olykor társtalanul, szomszéd nélkül ülöm végig a jó háromnegyed órás utat. A minap arra lettem figyelmes, hogy a törzshelyükön ülők mind-mind jóval fiatalabbak a köröttük állóknál. Idősebb emberek, hatvanon túli nénikék egykedvűen fogódzkodnak. A tizenéves iskolások ügyet sem vetnek a számomra túlontúl furcsa helyzetre. Holmi „bezzeg a mi időnkben"-szerű erkölcsi példázatok felsorolásába, erkölcsi prédikációkba kezdhetnék. Nem teszem. Pedig tehetném. Mindenki számára ismerős a már-már elcsépelt kinyilatkoztatás, hogy neveletlenek, udvariatlanok fiataljaink, nem becsülik, nem tisztelik az időseket, semmibe veszik őket etcetera... Nem vitatom, igazuk van az idősebb generáció morgolódóinak, zúgolódóinak. Némelyikük annyira szerényen, szemérmes arckifejezéssel áll, hogy ők szégyellik magukat a fiatalok helyett. A könyvemet becsukva az arcokat figyelem. Nem történik semmi. Az álló idős asszony nem tesz szemrehányást, még csak megjegyzést sem az előtte ülő fiúnak, aki rezzenéstelenül mered előre. Kettejüket vizslatván egyre inkább, kilométerről kilométerre nyugtalanabbá válok. Hogyhogy nem áll föl az ebadta? - mondatja velem jól neveltetésem. Mégsem látja az idős hölgyet? Miért teszi ezt vele? S ekkor döbbenek rá: hisz az ülésrend az oka! Ez az ő helye! Az asszony el is ájulhatna, lerogyhatna... Ez az ő mármint a fiú - eleve elrendelt szent helye! Ezt nem vehetik el tőle! Az az átkozott ülésrend. Míg le nem érettségizik, míg nem kezd más iskolába járni, mindaddig az ő helye marad. Csak nem lesz olyan tökkelütött, gerinctelen, „ülésrendbontó", hogy átadja másnak az ő ülepére méretezett helyet? Hirtelen az esti híradókban látott parlamenti tudósítások színhelye tárul elém. Hiszen ott is mindannyian „rendben ülnek". Négyéves koreográfia. Élén a rendíthetetlen táncmesterrel. A fiú nem szegte meg az ülésrend szabályát. Végig ült. Senki sem szólt rendbontóként a „rend csinálójára". Rendjén van ez? HAJTMAN BÉLA Baracska A félkarú rabló győzelme Modem korunk egyik szenvedélyéről, a játékautomatákkal való szórakozásról a szakemberek úgy nyilatkoznak, hogy méltán sorolható az alkoholizmus és a drogélvezet mellé. Ez érthető is, hiszen nem egy család azért ment tönkre, mert a családfenntartó mértéktelenül hódolt e nem éppen ártatlan szenvedélynek. Gondolatban mélyen kalapot emeltem az egyik észak-szlovákiai város elöljáróinak döntése előtt, amikor úgy határoztak, hogy felszámolják a város területén működtetett játékautomatákat, még akkor is, ha az általuk hozott anyagi haszon fedezné a város költségvetési hiányát. Annál elszomorítóbb kép tárul az ember szeme elé, ha a kisebb falvakat járva betér egy-egy frissítőre. Az ottani játékautomatákat pelyhedző állú suhancok állják körül, és mindenről megfeledkezve, számolatlanul dobálják a pénzérméket az automatákba. Eddig csupán egy esetben tapasztaltam, hogy a vendéglő tulajdonosa érvényt szerzett annak az előírásnak, miszerint csak a 18. életévüket betöltött személyek hódolhatnak szenvedélyüknek. Mostanság inkább az ellenkezője érvényes. Sok helyütt kisgyerekek dobálják eszeveszetten a pénzérméket a pénznyelőbe, s mindezt a vendéglős szeme láttára! Mikor rákérdeztem, miért engedi meg, azt a választ kaptam, hogy a gyereknek játszani kell! Furcsa logika, nem mondom. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a vendéglős egyszerre két előírást, sőt törvényt is megszeg ezáltal. Azt, hogy kisgyerekek a vendéglőben szülői felügyelet nélkül nem tartózkodhatnak, s nem hazardírozhatnak a pénzükkel. Az erkölcsi felelősségről nem is beszélve! Már csak azon morfondírozom, hogy a majd minden községben működő községi rendőrök mindezt nem veszik észre! Hiszen nem egyedi esetről van szó! Kötelességük lenne rendre utasítani a felelőtlen vendéglősöket, akár a törvény erejével is. NAGY ANDRÁS Szimő Tiszteletkör egy „díszkor" ürügyén ... Harminchárom lakója van a Zseliz melletti szodói kastélynak. A gyengeség, a betegség és a tehetetlenség minden bajával élik itt napjaikat. Húsztagú személyzet gondoskodik róluk, hét nővér éjjel-nappal köztük van. Hetente egyszer orvos is ellátogat közéjük, de foglalkozik velük pszichológus és nevelő is. Kézimunkáznak, kerti munkát végeznek, énekelnek és táncolnak is. Balog Mária igazgatónő rátermettségének köszönhetően a szociális otthonban anyagiakban nincs hiány. A hiány másutt van: a hozzátartozókban, akik ritkán látogatják a lakókat. HAJTMAN KORNÉLIA Nána Nagymácséd község polgármesteri hivatala, valamint a Csemadok helyi szervezete az alapiskola igazgatóságával karöltve március 15-én a helyi művelődési központban emlékünnepséget rendezett az 1848-as szabadságharc emlékének tiszteletére. Az ünnepségen a falu lakosain és a magyarországi vendégeken kívül részt vettek a járási pedagógiai szövetség képviselői, valamint Rózsa Ernő, az Együttélés PM parlamenti képviselője. A rendezvény résztvevői köszönetüket fejezik ki a helyi alapiskola növendékeinek a színvonalas kultúrműsorért. BREZINA LAJOS Nagymácséd ... Sokat olvastam már arról, milyen pénztárgépet kell vásárolni, arról viszont sehol sem olvastam, miből is vegyük meg a 20-30 ezer koronás gépet. Mi nem a pénztárgép ellen háborgunk, hanem amiatt, hogy mivel nem tudjuk megvenni, vissza kell adni a vállalkozói engedélyt. Én a 20 év alatt megspórolt pénzemet fektettem ebbe a vállalkozásba, most pedig bezárhatom az üzletet. Ketten vagyunk, és rövidesen munkanélkülivé válunk, s ahelyett, hogy adónkkal, biztosításunkkal hozzájárulnánk az államkassza feltöltéséhez, most a segélyek révén apasztani fogjuk. (A cím a szerkesztőségben) Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelenteljük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet. Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket. Marcelházán Jelentős felháborodást és nyugtalanságot váltott kl dr. Viola Pál főorvos úrnak az ÚJ Szó 1995. március 14-én „Újabb díszkör a CT körül" címmel megjelent írása. A szöveg nagyon kedvezőtlen színben tünteti fel a község polgármesterét, ugyanakkor az önkormányzat tagjait Is zsinóron rángatott bábukként ábrázolja. Az írás képtelen állításai és pontatlanságai miatt úgy vélem, nekünk Is meg kell szólalnunk. Marcelháza elöljárósága és polgármestere is teljes mértékben tudatosította a komputertomográf (CT) jelentőségét a járás lakossága számára. Aligha tudja valaki is a mostani szervezők közül, hogy a CT beszerzési módjának első lehetséges variációját dr. Karásek Zoltán és e sorok írója dolgozta ki még 1993 legelején, amelynek lényege az volt, hogy a járás lakossága, községei gyűjtsenek össze 5 millió koronát, a fennmaradó részt pedig az állam finanszírozza. A járás polgárainak alanyi jogon jár a teljes egészségügyi ellátás. A CT oly módon történő megvásárlása, hogy a járás községei és városai összeadják a pénzt, egy végtelenül jószándékú összefogásnak tűnő populista játék. A valóság ezzel szemben az, hogy kollektíván megfutamodtunk egy, a kormánnyal szemben megvívandó harc elől, a legkényelmesebb megoldást választva, a cél szentesíti az eszközt elve szerint. Az már senkit sem érdekel, hogy az a 30 millió korona, ami a végösszeg lesz, hiányzik-e a járás községeinek vagy sem. Amennyiben a 40 község és város egységesen kiállt volna a CT ügyében 'a kormánnyal szemben, a partit nem veszíthettük volna el. Tavalyelőtt a járás községeinek zöme társulást jegyeztetett be Medicoop néven, amelynek tevékenysége arra korlátozódik, hogy a megvásárlandó komputertomográfot finanszírozza. Az első variáns alaptételei: az önkormányzatok összeadnak annyi pénzt, amennyi a lízingalapot fedezi, s öt éven keresztül lakosonként 50 korona erejéig finanszírozzák a lízinget és a lízingkamatokat. Ez az út járhatónak tűnt mindaddig, amíg el nem olvastam a Medicoop alapszabályzatát. Ebből egyértelműen kiderül, hogy a vagyonnal nem rendelkező társulás a vagyonával felel kötelezettségei teljesítéséért. Ugyanakkor egy későbbi levélben ez áll: a társulás intéző bizottsága vagyonával felel a kötelezettségei teljesítéséért. Itt már egy kicsit komolytalannak tűnt az egész. Tavaly novemberben, négy nappal a helyhatósági választások előtt, egy körlevél arra kérte az akkor még hivatalban lévő polgármestereket, hogy az akkori önkormányzatokkal szavaztassanak meg hitelfel vételt a CT-berendezésre, mí-vel a lízingelés nem kivitelezhető, csak a teljes összeg egy részletbeni kifizetésével vásárolható meg. A garanciákat először a Medicoop, később már az ügyintéző vállalta magára. így jutottunk el Marcelházán 1995. február 27-ig, amikor rendkívüli ülésre hívtam össze az önkormányzatot. Az egyetlen napirendi pont a komputertomográfra való hitelfelvétel kérdése volt, amit az önkormányzat 17:2 arányban elutasított azzal, hogy a kérdésre a költségvetési vitában még vissza kíván térni. A vita során a képviselők konk rét, jegyzőkönyvezett kérdéseket tettek fel a Medicoop ügyintézőjének, ezek egyike így hangzott: Nem volt-e mód a CT lízing formájában történő megvásárlására? Mire a válasz az volt, hogy nem. A másik kérdés: Egyenesen a gyárból vásárolják a műszert? A válasz újra nemleges volt, a Puli Medical Kft. a szállító. Másnap, átnézve a cégkatalógusokat kiderült, hogy a Puli Medical Kft. az 1994-es katalógusokban még nem szerepel. A következő napokban már egyértelművé vált, hogy a Medicoop társulás a CT-t nem közvetlenül vásárolja, ezért minden átutalást a Medicoop felé leállítottam. Ez az utasításom mindaddig érvényben lesz, amíg a Medicoop társulás ügyintézője Marcelháza önkormányzatának el nem küldi az alábbi dokumentumokat: a szerződésmásolatot a Medicoop és a Puli Medical között; a szerződésmásolatot a Puli Medical és a gyártó cég között; a teljes összeg átutalását igazoló okmányt. Úgy vélem, ez a minimum, amit a társulásban részt vevő községek elvárhatnak egy komoly társulás ügyintézőjétől, hogy egy befeketített község átutalhassa évi költségvetésének 10 százalékát. Magyarán: ha tiszta lapokkal játszunk, akkor terítsük ki azokat. Végezetül, hogy Viola főorvost abszolút jószándékomról biztosítsam, jelentem: Marcelháza község költségvetési provizóriumából 1, azaz egy koronát átutaltam a Medicoop számlájára. Az önkormányzat pedig nyilván eldönti, hogy miként vélekedjék a rágalmakról. SOÓKY LÁSZLÓ polgármester Marcelháza